Fekete Gyula: Véreim, magyar kannibálok! Vádirat a jövő megrablásáról

Fekete Gyula, író, a témában írt, talán legjelentősebb könyve. Alapos kórleírás a halálosan beteg európai civilizációról, benne természetesen elsősorban a magyar társadalom bajairól, arról, hogy miért, hogyan jutottunk idáig. Az utóbbi évtizedek most már semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy ezen az úton tovább haladva, néhány évtizeden belül eltűnünk a süllyesztőben.

Nem számok, diagrammok, táblázatok, grafikonok, korfák stb. gyűjteménye ez a könyv, hanem továbbgondolásra késztető felvetéseké. Szó van benne a születések számának csökkenéséről, mint végső következményről, de ami a leglényegesebb, az ezt előidéző számtalan sok jelenségről: a pillanatnak, az élvezeteknek való éléstől kezdve a politika bűnös mulasztásainak tömkelegéig.

Kétes elsőségre tettünk szert mi ezalatt az utolsó ötven év alatt: a civilizált világnak mi mutattunk és mutatunk példát arról, hogy miként tudja egy nép (vezetők és vezetettek cinkos összekacsintása mellett) gyorsan, hatékonyan, közben vigadva, röhögve kiirtani magát a világból. Voltaképp tehát a következőkről van szó: a Véreim, magyar kannibálok! tükröt tart a magyar társadalom elé. És a kép, amit látunk: riasztó, elkeserítő, döbbenetes.

1989-ben Fekete Gyula még hangsúlyosan a politika, a döntéshozók felelősségét firtatta. Mondván: egypárti hatalom volt, nem a nép választotta hivatott vezetőit, a rendszert ráerőltették a magyarságra, stb. Mit mondhatunk azonban most már mi, 17 évvel az első parlamenti választások után? Ki a felelős azért, hogy a pusztulásba vivő útról nemhogy visszafordulni nem voltunk képesek, de lassítás helyett még nagyobb sebességre kapcsoltunk? Ki a felelős az elmúlt fél évszázad hét-nyolcmillió elkapartjáért? Ki a temérdek válásért, a széthulló, az értékeket, a normákat továbbadni képtelen, tehát személyiségzavaros felnőtteket a nagybetűs életbe bocsátó családokért? Ki a mérhetetlen alkoholfogyasztásért, a dohányzásért, a kábítószerezésért? Mindenért és mindenestül a politika? A politikusok? Nem! Elsősorban mi magunk. És itt, ebben a mondatban sűrűsödik össze a népességfogyás és a pusztulás ez idő szerinti irreverzibilitása, azaz visszafordíthatatlansága. Mert a gyógyuláshoz bizony elsősorban önmagunkkal, a mulasztásainkkal, nyersebben, a jövőnkkel szemben elkövetett bűnök halmazával kellene szembenéznünk. És ha mindez megtörtént - társadalmi méretekben persze - akkor választ adni a kérdésre, hogy mit akarunk? "Lenni vagy nem lenni?" Ezzel szemben mi a tapasztalata annak, akit folytogat a kérdés: "Mi lesz ennek a népnek, s benne fogyatkozó gyermekeinknek a sorsa? Mi vár rájuk?" Az, hogy a magát nemzetinek mondó oldal egyik pártjának helyi elnöke meghiúsítja, hogy erről a kérdésről a helyi tévében beszélni lehessen. Többek között. Mert még hosszan lehetne sorolni a közöny - mindentől független - megnyilvánulási formáit.

Álljon itt az írónak egy közelmúltban megjelent rövidebb lélegzetű írásából a legtanulságosabb néhány sora, érzékeltetendő, hogy miről is van szó:

"Ezúttal nem átkozhatjuk a balsorsot. Idegen elnyomókat sem okolhatunk, pusztító járványokat, természeti katasztrófákat sem. Voltaképp hazai hatalmi kényszert sem vádolhatunk, önként és dalolva irtjuk magunkat a világból, Arany Jánossal szólva: "Mint lepke a fényt elkábulva issza,/Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet".
Igenis minket, ma élő nemzedékeket illet minden felelősség. Igazságtalan az egyénre minden általánosítás, de a közösségre joggal mondhatom: a magyar történelem legkártékonyabb söpredéke vagyunk - kívülről nézve mindnyájan - ma élők, 30-35-ön felül, akik végig békés évtizedekben összehoztak egy vesztes háborút, 700 ezres emberveszteséggel s hétmillió elkaparttal a csatát nem látott mezőn."

Tessék mondani! Ki a vevő ma ezekre az önmarcangoló, de fájóan igaz szavakra? Milyen politikusi népszerűséget, mekkora eladott példányszámot eredményezhet ez ma? És mégis ki kell mondani. Köszönjük az írónak, hogy eddig is megtette. Mi folytatjuk.

Majoros István

Bevezetés

Negyedszázad óta készülök rá, hogy ezt a kötetet megírjam. Fogy az időm, nem halaszthatom tovább.
Azt is be kell látnom, nincs értelme tovább nyújtóztatnom a készülődést. Már idáig is a hasznosíthatóhoz képest túl sok könyvet kijegyzeteltem, mázsányi nyomtatványt, iratot, újságkivágást, levelet néztem át és gyűjtöttem össze. Sokszor és sokféle próbának alávetettem már a nagy nyilvánosság előtt is, a szűkebb körű vitákon is az okfejtéseket, a következtetéseket, de hosszú évek óta sem a könyvekben, sem a feldolgozott cikkekben, levelekben, sem a szűkebb-tágabb körű vitákon nem találkoztam olyan adattal, érvvel, ellenvetéssel, amely az eredeti elgondolások és következtetések módosítására késztetett volna.
Igazolással viszont folyamatosan találkoztam, s egyre sűrűbben találkozom.
Előre kell bocsátanom: ezt az igazolást nem találhatnám meg, de nem is kereshetem a hatalmat gyakorló politikai rendszerekben, sem Nyugaton, sem Keleten. Azaz csak lebomlásukban, sorvadásukban, önpusztító kórjaikban, növekvő étvágyú kannibalizmusukban kereshetném az igazolást, ámde érvényes politikájuk az alábbi fejtegetéseknek és következtetéseknek úgyszólván minden részletében ellentmond.
Ha nem is ennyire általánosan, de igen fontos részletekben ellentmondanak a fejtegetések és következtetések a leginkább érintett tudományok – demográfia, közgazdaság, szociológia – uralkodó irányzatainak is.
Tisztában vagyok vele, mit jelentenek ezek a mondatok: többet, mint amennyi első olvasásra felfogható.
Felelőtlenül merésznek tetsző állítások ezek; szolgáljon mentségemül, hogy a fejtegetések és következtetések lényege egzakt módom ellenőrizhető, helyességük, esetleges tévedésük egzakt módszerekkel mérhető, statisztikai elemzésekkel vizsgálható, különösebb tudományos – speciális szakmai – képzettség nélkül is.
Meggyőződésem, hogy ezek a problémák egyre inkább a világpolitika előterébe nyomulnak, hogy a fejlettebb országokban a létezés-fennmaradás legfőbb kérdéseinek a rangsorába törnek föl, és egy-két évtizeden belül a három szuperhatalom – az USA, Szovjetunió, Kína – is e minőségükben találkozik velük szemközt.
Még az emberiség létét fenyegető nukleáris katasztrófa elkerülésének az esélyében is meghatározó szerepük lehet.
Tehát az első számú, mindennél fontosabb sorskérdésben: az általános emberi létezés-fennmaradás kérdésében is.
Általános emberi sorskérdés? – Ehhez képest olyannyira kiesik a politika, a tudományok, a közvélemény érdeklődési köréből, hogy ezt a feltűnő tartózkodást – távolságtartást? – aligha lehet csupán tájékozatlanságnak, közönynek, nemtörődömségnek tulajdonítani. Okkal gyanítható, hogy valamiből táplálkozó ellenérzések, ellenszenvek, ellenérdekeltségek munkálnak a háttérben – ezt a problémakört, mint holmi antigént, antitestet, úgy löki-taszítja ki magából a politika, a sajtó, a tudomány, a közgondolkodás.
Nem ennyire, de még ugyancsak bűnös arányban az irodalom, a művészetek is.
Meglehet, a jövő fogyasztása, megrablása furdalja a kultúrember lelkiismeretét. Nagyot léptünk előre – hátra? – a barlangkorhoz képest: a civilizált kannibalizmus lelki életet él.
Az élősdiség összekuszálja, egymásba gubancolja az érdekviszonyokat, minden irányban korrumpálja kapcsolatait. Annak az eldöntésére az utókor sem igen vállalkozhat, melyik hatalmi tényező volt a főbűnös a magyarság békebeli – de mindkét világháborúnál súlyosabb – pusztulásában.
Az MSZMP vezérelte politikai hatalom?
Az Aczél György vezérelte, egyenirányított magyar sajtó, kommunikáció?
A kádári politika csődtömeggondnokságával – a posztkádári politika által megbízott – pénzügyi kormányzat?
A háromnegyed részben kommunista, 95 százalékban fejbólintó János magyar parlament (mely a pusztulás harmincadik évében még lökött egyet a szakadék felé tántorgó országon, megszavazván a világ leggyerekellenesebb, legcsaládellenesebb adótörvényét)?
Vádiratnak is szánom tehát ezt a kötetet, a mérhetetlenül kártékony politika, sajtó, kormányzat, törvényhozás vádiratának. Igyekszem megtenni azt, ami rám hárul azért, hogy a pusztulás erőit, felelősségüket jegyezze fel a történelem.
(A pusztulás évtizedek óta gyűjtött dokumentumai önálló kötetet – köteteket? – kívánnak, remélem, lesz még arra is időm.)
Idekívánkozik, éspedig nyomatékkal, még egy megjegyzés: a modern kannibalizmus nem világnézeti kérdés. Kommunisták és liberálisok versengve művelik, hazai hatalmasságok és ellenzékiek úgyszintén. A kádári politika a hatvanas években erre, a modern kannibalizmusra építette a világszerte reklámozott s a világsajtó tömérdek bambasága közt kitűnően szerepeltetett „magyar csodát”, s ugyanúgy erre építik ultraliberális antikommunisták, a korlátlan magánszabadság megszállottai a felzárkózásunkat Európához (mellesleg: a már szintén oszlásnak indult Európához). Talán csak azzal nem számolnak ez az új Messiások, hogy évről évre soványabb ez a fajta tarka; annak a népnek, amely évtizedekig saját gyerekeit fogyasztja, lassacskán nem marad fogyasztanivaló.

Négy országos vitát kezdeményeztem és vezettem le a hetvenes években a Nők Lapjában, akkori legnagyobb példányszámú lapunkban. Az Éljünk magunknak? Vita (1970) az anyák nehéz helyzetét, többszörös terhelését, a többgyerekes családok szorongató gondjait, a jövedelemelosztás durva igazságtalanságait s a képtelenül elnevelt, eltájolt közvélemény otrombaságait terítette ki a nyilvánosság előtt. Mindene megvan? Címmel (1971) az egyes gyerek, a kényeztetés, a családi elnevelés témakörében zajlott a vita. A Magány vita (1977) a párkeresés, a pár nélkül élni, a közösség nélkül élni s a vészesen terjedő öregkori magány problémáinak földerítésére, lehetséges enyhítésére vállalkozott. Végül rendhagyó eset volt a Boldog házasságok titkai (1979), voltaképp „tapasztalatcsere”: sikeres házasságukról vallottak a hozzászólók.
Feldolgoztam a viták anyagát, könyv alakban is megjelentek, s új szociográfiai alműfaj kerekedett belőlük: levélszociográfia. Más-más szempontból közelítették meg ezek a viták az engem leginkább izgató kérdés – a jövő – témakörét, és a többi, kevésbé jelentő vitáim anyagával együtt – tízezernyi levéllel, hozzászólással, újságkivágással együtt – bőséges anyagot szolgáltattak a továbbgondoláshoz.
Röviden: olyan új veszedelem hatalmasodik el a civilizált világban, amely békés viszonyok között is minden eddigi háborúskodásnál nagyobb pusztítással fenyeget: a jövő megrablása, kizsákmányolása, fölélése – feláldozása a jelennek, a mai napnak.
Alattomosan terjed és hódít ez az új elsajátítási, élősködési forma, épp a legmodernebb civilizációval együtt hódít. Minden élősködő-kizsákmányoló rendszernél veszedelmesebb, minthogy kórokozói magát a társadalmi újratermelést támadják meg, szűkítik, károsítják, gátolják, teszik fokról fokra lehetetlenné.
Ez a mostanában születő s máris félelmes iramban terjedő új kizsákmányolási forma oly mértékben élősködik a társadalmon, hogy végső soron elpusztítani is képes. Minthogy a folyamatosan szűkülő újratermelés – s ezzel együtt a jövő fölélése – a tenyésztalaja, uralkodó formaként el sem kerülheti a pusztulást.
Óriási, szinte áttekinthetetlenül szétágazó kérdéskör. Egy egész kutatóintézetnek is évekre adna munkát csupán a terep alapos fölmérése. Könyvtárakat fognak összeírni róla az elkövetkező évtizedekben, noha ma még ott sem tartunk, hogy magát a kórismét megfogalmazták volna a szaktudományok.
Eddigi közléseim, nyilvános előadásaim visszhangja azt jelzi, részletesebb okfejtésre s meditációra kell vállalkoznom. A jövő kizsákmányolása? – ó, igazán tetszetős publicisztikai fordulat (noha a „kizsákmányolás” szónak újabban avíttas mellékzöngéje támadt) afféle bonmot – vélik szinte általánosan. Holott én kezdettől fogva nem publicisztikai, stilisztikai fordulatra gondoltam, hanem világtörténelmire.
Napjainkban az emberi történelem nehéz pillanata érik: a civilizáció sorsáról van szó.
Túl nagy fa ez az én fejszémnek és karomnak. Meglehet, maradék életemet teljesen erre kellene szánnom, de ismerem annyira magam: a szépirodalomról nem mondhatok le. Akkor pedig nincs más választásom: ki kell írnom magamból – újabb nekifutással – egyelőre ezt a bővebb vázlatot. Vállalva a félreértéseket s félremagyarázásokat e járatlan úton a bizonytalankodások miatt, az eleve vállalt vázlatosság miatt, a részletek hanyagolása, a bizonyítások – ma még szükségszerű – hézagai miatt. Annyit belőle, amennyit arra érdemesnek ítélnek – bízom benne -, felhasználnak, továbbvisznek az érintett szaktudományok.
Elnézést kell kérnem azoktól, akik netán szárnyaló, gyönyörködtető, lírai ihletésű irodalmi szöveget várnak tőlem. Nem vállalkozhatom az irodalom anyanyelvén ennek a gubancnak a fölfejtésére. Semmiképp sem nélkülözheti az elemzés, az okfejtés a közgazdászlogikát – olykor a szakmai zsargon is beszüremlik.

Alaptörvény

Ha valakiket megkérdeznénk, számukra mi a legfontosabb, vajon hányan válaszolnák: a levegő.
Pedig nyilvánvaló, percekig sem lehet életben maradni levegő nélkül, de, minthogy nem gond a levegő beszerzése, a létszükségletek leltárában sem szerepel.
Így valahogy nem volt gond a társadalomban az élet. Sem a létezése, sem a fennmaradása, hiszen természetes, hogy nemzedékről nemzedékre száll. Az eszméinket, törekvéseinket vezérlő értékeket sem magában az életben kell keresni – amit birtoklunk, azt nem kell keresni, arra nem kell törekedni sem -, ugyan ki gondolja végig, hogy az élet nélkül érték sem létezhet, minthogy minden érték forrása maga az élet.
Mindezekkel együtt: van azért abban valami elgondolkoztató, hogy a tankönyvekből, a tananyagokból, következésképp a közgondolkodásból – sőt a politikából és a tudományokból is – a társadalmi létnek éppen az az alaptörvénye marad ki, melyhez minden egyéb törvényt hozzá kell igazítani, minthogy mindegyiknél magasabb rendű.
Induljunk ki a következő axiómából:
Az emberi lét első számú és legmagasabb rendű törvénye: az élet fenntartásának és továbbadásának a parancsa, szüksége, kötelessége.
Olyan alaptörvény ez, mely az emberi-társadalmi lét semmilyen más törvényének tartósan nem rendelhető alá, viszont amelynek minden más törvényt alá lehet, sőt végső esetben alá is kell rendelni.
Áthatja ez az alaptörvény az emberi világot minden részletében. Elsődlegesen határozza meg, alakítja ki, minősíti az ilyen-olyan rendező elvet, értékrendet is.
Meglehet, nem mindenki fogadná el ezt az axiómát, mondván: vannak az életnél előbbvaló értékek is. Látszólag nem nehéz erre az álláspontra bizonyítékot találni, látszólag minden háború bőven szolgáltatott rá bizonyítékot. Hiszen nyilván valamilyen magasabb rendű – magasabb rendűnek vélt – célokért, értékekért teszik kockára, áldozzák életüket a katonák. És nem csak a sajátjukat dobják oda ennek jegyében, voltaképp ennek – valamilyen, az életnél nagyobb értéknek – jegyében ölik meg az ellenségeiket is.
És az életüket kockáztató párbajozók, késelők, verekedők? És a hitükért, eszméjükért, igazságukért, szabadságukért mártíromságot vállalók? És a legvakmerőbb hegymászók, légtornászok, kaszkadőrök – akár morálfilozófiai tételekkel bizonyíthatnám: van nagyobb érték az életnél! Végső soron az öngyilkosságot is bizonyságnak vehetjük, noha a fonákjáról bizonyít: magában az élet nem ér semmit, ha az óhajtott értékek hiányoznak belőle.
Csakhogy ezek az ellenvetések az axiomatikus alaptörvény érvényességét a legkevésbé sem ingatják meg.
Részben: mert megegyeznek vele, tehát erősítik, minthogy az egyén áldozata fontos – létfontosságú – közösségi értékeket, célokat szolgál; magánélete árán a közösség érdekeit. Még az igazságos háborúknak, a szabadságharcos véráldozatoknak, a mártírhalálnak is egyedül az ad értelmet, ha egyesek halála mások – a közösség – életét táplálja: az élet fennmaradását, továbbvitelét, magasabb szintű kiteljesedését, átörökítését. Ugyanez érvényes a közösség legnagyobb értékeinek halálra szánt szolgálatára is.
Mármost miért rendítené meg az alaptörvényt a másik fajta – kártékony, értelmetlen – halál? Természetesen károsítja a közösségi életet, de épp azért károsítja, mert az alaptörvénynek – a közösségi élet megőrzésének, továbbvitelének, gazdagításának – ellentmond. Minden értelmetlen halál ellentmond, maga az értelmetlen jelző is ezt az ellentmondást fejezi ki. Ha egy guyanai szekta 900 híve öngyilkos lesz, abban a tévhitben, hogy ezen mód a földi életnél nagyobb értékhez jut – a túlvilági örök élethez -, annyira nem az alaptörvény cáfolata ez, hogy éppenséggel igazolása.
Továbbá pedig látni fogjuk: nem ám gyilkos háborúkban a közösség jogos önvédelme, nem évezredes erkölcsi értékek szolgálata, még csak nem is értelmetlen áldozatokba hajszoló tévhitek jellemzik azt az életvitelt, mely a mai bazárban a jövő nagy értékeit elkótyavetyéli, hanem a kényelmeskedés, az önzés, az öncentrikus élvezkedések olyan kisszerű üzletelései, amelyek épp olcsóságukkal igazolják az alaptörvény főrangját és feltétlen érvényét.
Maradok tehát a fenti axiómánál. Ha valaki mégis megkérdőjelezné, vegye csupán premisszának a továbbiakhoz.
Nem különösebb újdonság ez az axióma. Talán az sem, hogy az alaptörvény kiemelt rangja illeti.
Ha éppen úgy tetszik, a pluralizmus alapján is kiemelt.
Már Engels ezzel a megkülönböztető hangsúllyal írja: „…A materialista történelemfelfogás szerint a történelemben végső fokon a való élet termelése és újratermelése a meghatározó mozzanat. Többet sem Marx, sem én nem állítottunk.”
Albert Schweitzer: „Jó mindaz, ami az életet segíti, védi, gyógyítja, és rossz, ami annak megkárosítására, értelmetlen elpusztítására törekszik.”
És csak kapásból egy költői visszhang, Babits Mihály: „Magyar vagyok; lelkem, érzésem, örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék vetni vagy meg-gyengíteni!”
Nem tányérozok idézetekért. Fölösleges is, hiszen elemi iskolai tananyag volt ez az alaptörvény valamikor. Idős pécsi tanár írja, régi ismerősöm, kemény vitákban fegyvertársam:
„A nyugdíj intézménye s a hasonlóképp személytelen tőkekamat, földjáradék, elfödte a mai ’kultúrember’ szeme előtt a társadalom újratermelésének azt az ősi, természetes folyamatát, amely minden ember létfenntartásának alapja. Emlékszem gyerekkorom iskoláskönyvének egy népmeséjére, melyet azóta sem láttam, hallottam, de elfeledni nem tudtam. – Megkérdezte egy ember a napszámost, mennyit keres. Azt válaszolta: napi négy garast. S a kérdésre, mire költi, azt felelte: egyen a maga életét tengeti, eggyel régi adósságát törlesztgeti, egyet elrak interesre, a jövő számára, és egyet kútba vet. Majd a csodálkozó kérdésre megmagyarázta a góbé, hogy az az adósság, amit törlesztget, az édes szülei eltartása; az interesre eltett garason azokat a gyerekeit nevelgeti, akik majd őt eltartják, ha megöregszik; kútba meg azt hajítja, melyen az a gyereke nő fel, aki öregkorában magára hagyja, mert ilyen is van. Lám, ez a természetes emberi szemlélet veszett ki nemcsak a tankönyvekből, de az emberekből is. Az emberekből talán azért is, mert a tankönyvekből kimaradt. Sok mai ember szerint jobb az, ha más törlesztget és rak félre garasokat a jövőnek, mert akkor ők fölélhetik mid a négy garasukat…”
Megtoldhatom ezt a példázatot egy korszerű, igaz mesével.
Pusztított az aszály, szorongatott a bankkölcsön, az adó, begyűrűzött a világpiaci válság, nehéz idők jártak a termelőszövetkezetre. Összegyűltek a baromfifarm dolgozói, s némi vita után a következő határozatot hozták: mindennél fontosabb hitelképességünk megőrzése! „Jelenlegi gazdasági helyzetünkben” pénzzé kell tenni minden pénzzé tehetőt, nemcsak a fölnevelt pecsenyecsirkét, de a naposcsibéket is, a keltetőbe szánt tojásokat is, de még a tojó tyúkokat is. Így nemcsak gazdasági nehézségeinken leszünk úrrá, túl azon jelentős haszonra is szert teszünk, zárszámadás után lesz mit elosztani. Így is cselekedetek. Kiszedték még a keltetőből is a to-jásokat, s eladták a naposcsibékkel s a tojós tyúkokkal együtt.
És más foglalkozás után néztek.
Mondom, igaz mese. És bármennyire hihetetlen, még ez a mese is igaz, a maga mesenyelvén:
Azt mondja a termelőszövetkezet közgyűlésén a főgazdász: Az idén nem vetünk. Ami esetleg kel magától az ugaron, annyi lesz a termés, de „jelenlegi gazdasági helyzetünkben” minden szem gabonára szükségünk van, melyet a vetőgépek a földbe szórnának, minden csepp benzinre, olajra, amit a szántással-vetéssel elhasználnának a motorok…

Egyébként annak idején a fasiszta vezérkar, noha nemigen fogalmazta meg, de kétségkívül megértette az élet újratermelését kifejező alaptörvény kulcsszerepét. Maga Himmler készítette az OST fedőnevű tervezetet a megszállt szovjet területek jövőjéről. Igen jellemző a tervezethez kapcsolódó egyik javaslat, mely azt fejtegeti, hogyan lehet”békésen”, „vér nélkül” likvidálni az orosz népet azzal, ha a jövőjét megfojtják:
„Az orosz területek lakosságával kapcsolatos német politikának az lesz a célja, hogy keresztülvigye, hogy az orosz születési arányszám jóval alacsonyabb legyen, mint a németeké.”
„Ezeken a területeken tudatosan olyan politikát kell folytatnunk, amely a lakosság csökkentésére irányul. A propaganda, főleg a sajtó, a rádió, a mozi, a röplapok, kis füzetek, előadások stb. segítségével következetesen terjesztünk kell a lakosság között azt a gondolatot, hogy milyen káros a sok gyerek. Rá kell mutatni, milyen nagy anyagi áldozatba kerül a gyerekek nevelése, és hogy mi mindent lehetne ezért az összegért megszerezni. Beszélni kell arról, hogy milyen nagy veszélynek teszik ki egészségüket az asszonyok, akik vállalkoznak a szülésre stb.”
„Ezzel egyidejűleg széles körű propagandát kell kifejteni a fogamzásgátló szerek népszerűsítésére. E szerek terjesztését és az abortuszokat a legcsekélyebb mértékben sem szabad korlátozni. Minden módon támogatnunk kell az abortálóhelyek hálózatának a kiterjesztését. Például speciális átképzést lehet szervezni a bábák és a felcsernők számára, és kioktatni őket az abortuszok levezetésére. Minél sikeresebbek lesznek az abortuszok, annál nagyobb bizalma lesz irántuk a lakosságnak.”
„Természetesen az orvosoknak is meg kell engedni az abortuszok levezetését. És ezt nem szabad az orvosi etika megsértésének tekinteni.”
„E rendelkezéseknek az egészségügy területén való bevezetése mellett semmiféle akadályt nem kell gördíteni a válások elé. Nem kell támogatni a törvénytelen gyerekeket. Semmiféle kedvezményt nem kell nyújtani a sokgyermekeseknek, sem előjogokat, sem fizetés kiegészítésként pénztámogatást. Vagy ha igen, az ne legyen hatékony.”
„Számunkra, németek számára az a fontos, hogy olyan mértékben elerőtlenítsük az orosz népet, hogy ne legyen többé olyan helyzetben, hogy megakadályozzon bennünket a német uralom megteremtésében Európában.”
„Ezt a célt a felsorolt eszközökkel érhetjük el…”

Az alaptörvény beépült az időtlen erkölcsi szemléletbe.
Talán így fogalmazhatom meg, igen leegyszerűsítve, azt az erkölcsi törvényt, amely nem „történelmi kategória”, s akár időtlennek tekinthető: visszaadni legalább annyi értéket a társadalomnak, amennyit kaptunk tőle – lehetőleg azért kamatostul.
A témánál maradva: örökségül kaptuk ezt a mai világot az életünkkel együtt; ezt kell továbbadni a jövőnek, lehetőleg tisztes kamatával. Az életünket utódainkban (akár nem saját, vér szerinti utódokban), az örökölt gazdaságot, társadalmat, szociális kultúrát, művészetet, tudományt, civilizációt, mennyiségben, (ha szükséges) többet, minőségben jobbat, továbbadni az utód nemzedékeknek, a közösségi jövőnek. Ha elődeink – tízezer évekig visszamenőleg – nem ilyen kamatokkal adták volna tovább – végső soron nekünk – örökségüket, még mai is az ősredőben élnénk, a fán.
Vigyázat, ez nem holmi elit etika! Nem a keveseké, a kiválasztottaké! Mert számoljon csak bárki utána: ha ez nem a „tömegek” – a nagy többség – etikája volna, abba elkerülhetetlenül belepusztulna a társadalom.
Élősködő kisebbség persze mindig is volt a társadalmakban, de a nagy többség nem élhet tartósan mások rovására – ez az önpusztítás programja volna. (Talán ez a feltételes mód szükségtelen, olyannyira nyilvánvaló, hogy terjedőben a téveszme: általános életprogrammá válhat korunkban az élősködés. Azaz: adni csak annyit, amennyit nagyon muszáj, elcsikarni viszont, fölélni, elfogyasztani mindent, ami az örökölt és mások által termelt közös javakból hozzáférhető, s fölélni végtére a magánéletet is: azzal, hogy programszerűen nem adom tovább, vagy – megtakarítva magamnak a nevelés gondjait-terheit – nem a kor színvonalán adom tovább.)
„Minden ország támasza, talpköve” – bizony nem a kevesekben keresendő. Mert ahol az etika ebben az értelemben – „igyekszem kamatostul továbbadni azt, amit én kaptam” – nem a tömegek normája, ott – „Róma ledől, s rabigába görbed.”
Az alaptörvény érvényesülésének egyik vetülete – fontos vetülete! – a pőre biológia. Tehát magának a biológiai létnek az átörökítése, s ehhez Andorka Rudolf szövegét normának fogadhatjuk el: „Családonként átlagosan két gyermek nem elég a népesség egyszerű reprodukciójához, mert a csecsemő- és gyermekhalandóság következtében egy-egy korosztály három százaléka elvész a propagatív életkor elérése előtt, a nőknek mintegy öt százaléka hajadon marad a szülőképes kor végéig, továbbá öt százalékuk egészségi okok miatt nem képes gyermeket szülni, továbbá vannak olyan nők, akik hasonló egészségi ok miatt nem szülnek második gyermeket. Az egyszerű reprodukcióhoz mindenképpen szükséges tehát, hogy a házas nők egy része három vagy annál több gyermeket hozzon világra.”
A minimál-program tehát – de így is mondhatom: kategorikus követelmény – az élet szinten tartása, egyszerű újratermelése.
Ám ez semmiképp sem stagnálást, hanem fejlesztő újratermelést jelent. A folyton változó, alakuló, fejlődő világban a szinten tartás is csak fejlesztéssel együtt lehetséges.
(Jobb, pontosabb kifejezése a fogalomnak a fejlesztett újratermelés, mint a bővített. Ez utóbbi a mennyiségre utal, holott a végső cél az emberi világban semmiképp sem a népesség növelése, csakis szinten tartása lehet. A fejlesztett újratermelés mennyiségi bővítést is jelenthet – ha ti. a fejlesztéshez erre van szükség -, de a hangsúlyt a minőség fejlesztésére teszi, korszerűsítésre, a változó körülményeknek megfelelően.)
Az élet átörökítését, ha értelmezi egyáltalán a közgondolkodás, úgyszólván csak a biológia síkján értelmezi. Holott a magasrendű lény – a kultúrlény – életének csak vivőanyaga, csak hordozója a biológiai lét.
Az egyén létének – mai minőségében – egyszerűen nincs értelme (realitása) az őt szülő-nevelő közösségek léte, viszonyulása nélkül. De minden elképzelhető jövőben is: az egyéni lét teljes értékű továbbadása csak konkrét közösségek létezési folyamatában képzelhető el. Nyilván előfordulnak megtorpanások, visszaesések, de nagy távlatban egyén és közösség egymást szülő kölcsönhatása korról korra magasabb szinten, korról korra az emberi integráció fejlettebb fokán, korról korra bonyolultabb összefüggésekben termelődik újjá.
A biológiai lét átörökítése mellett tehát az „embertermelő” alaptörvény érvényesülésének hasonlóan fontos terepe a szocializáció és az individualizáció, azaz a társas lény és az egyén „újratermelése”.

Hogyan élni, milyen erkölcsi, szellemi, érzelmi, anyagi színvonalon, milyen rendszerben, milyen állampolgári minőségben, mennyire szabadon, mennyire kiszolgáltatva – fontos, nagyon fontos kérdések. De mind változó és változtatható; mindnyájan az Élet alárendeltjei.
Élni – ez mérhetetlenül több minden hogyan?-nál, mert a létezésben ott csírázik minden lehetőség.
A nemlét – maga a semmi.
Dunát lehetne rekeszteni a szenvelgésekkel: mi az élet értelme? A Nagy-Nagy Kérdés, amelyre ugye még senki sem válaszolt.
Fordítsuk meg így a kérdést: mi értelme volna annak, ha nem volna – vagy kipusztulna – a felsőbbrendű élet?
Mert ha annak – úgy tetszik – nem volna indokolható értelme, akkor, természetesen, ez már önmagában is értelmet ad az életnek, fenntartásának, átörökítésének. Lévén az ellenpólusán a teljes nihil, a teljes értelmetlenség.
Továbbá pedig: ha az életnek értelme van, akkor célja sem vitatható, mégpedig mindennél fontosabb célja: fenntartani, ápolni, nemesíteni, gazdagítani.
De – kár a szóért.
Az élet továbbvitelének a parancsa, szüksége, kötelessége, mindig is alaptörvény volt, ilyen vagy olyan formában, ilyen vagy olyan áttétellel, hol ösztönösen, hol a tudatban is évezredek óta élt és hatott. Joggal tekinthetem olyan axiómának ezt az alaptörvényt, melynek az érvényét fölösleges bizonygatnom, minthogy – minden eddigi próba ezt igazolja – sem ellentmondó tényekkel, sem észérvekkel nem vitatható.

F-faktor

Kiindulhatok tehát abból: az élet, az emberi lét fenntartása, folyamatossága mindent megelőző érték.
Ténynek vehetem: minden időben, minden történelmi korban az élet átörökítése, az újszülöttek táplálása-fölnevelése munkát, töredelmet, áldozatot, anyagi, szellemi, érzelmi, erkölcsi „ráfordítást” követelt a felnőtt nemzedékektől.
Hadd nevezzem az egyszerűség kedvéért ezt, az élet átörökítését, folyamatosságát – a jövőt – szolgáló „ráfordítást”, értékhalmazt, a folyamatosság a jövő (futurum) faktorának.
Külön részletezés nélkül is világos, hogy az F-tényező korról korra változó minőségű és mennyiségű, de minden korban valóságos értékeket képvisel, anyagi és nem anyagi természetűeket egyaránt.
Ugyanígy magától értetődik: az F-faktort a felnőtt nemzedékek soha nem fordíthatták a saját céljaikra-szükségleteikre, sem fogyasztásra, sem egyébre. Az mindig és mindenestül a társadalmi folyamatosságot szolgálta, mondhatnám: a jövő beruházásaként.
Erre tényszerű bizonyíték a „beruházás” eredménye: minden ma élő nép, egész történelmével együtt.
Az F-tényező értéke adott korban is meghatározhatatlan. Hiszen beletartozik a háborús véráldozatoktól és a vajúdó anya kínlódásaitól kezdve a jövő nemzedék minden anyagi és szellemi-lelki szükségletének az ellátása – lehetőleg a kor színvonalán – jórészt felnőtt, munkaképes koráig.
Számoljunk csak nagyjából utána. Körültekintően, mert az F-faktornak csak egy hányada fejezhető ki anyagiakban, számszerűen. S ennek a hányadnak is csupán egy része például az oktatási költség. Már az általános iskola költsége is több évi, a diploma költsége pedig 12-18 évi átlagbérnek megfelelő összeg. (Nem szerepel ebben a „kieső jövedelem”. Az USA-ban szerepeltetik, ott a kieső jövedelem a számított oktatási költségek nagyobbik fele.
Gondoljuk el: az F-faktor töredéke: 12-18 évi átlagmunkabér.
Pedig ez igen visszafogott, szerény számítás. A 168 óra műsorában megszólaltatott egyik közgazdász szerint (1985. febr. 16.) egy diploma két és fél millióba kerül – ez az összeg megfelelt kb. 30 évi átlagmunkabérnek.
Mindenképpen jelentős összegek ezek, méghozzá a technikai, műszaki, tudományos fejlődéssel együtt általánosságban nő az oktatás szerepe a társadalmi életben, s nőnek természetesen a költségei is. Figyelmet érdemel tehát a civilizációs fejlődés egy olyan hatása, melyet nem szokás számba venni: folyamatosan növeli a csábítást az F-faktor megrablására, elsajátítására, fölélésére.

Megérdemel egy kitérőt Theodor W. Schultz Nobel-díjas amerikai közgazdász fejtegetése az emberi tőkét (human capital) képező-gyarapító beruházásokról.
Sokat foglalkoztatta a közgazdászokat egy „rejtély”: a nemzeti jövedelem növekedése csak részben – esetleg csak kisebb részben – magyarázható a tőke és a munkaerő mennyiségi növekedésével. Schultz a minőségben kereste a növekmény kulcsát, és a jelek szerint meg is találta: az emberi tudást, a szakértelmet gyarapító beruházásokban.
„A beruházásoknak ezt a kategóriáját – írja – a következőképpen osztályozzuk: alap- és magasabb fokú oktatás, munka közbeni képzés, migráció, egészségügy és gazdasági tájékoztatás.”
A beruházás fogalma persze más asszociációkat kelt, némiképp viszolyogtató, ha emberre alkalmazzák. Maguk a közgazdászok is tartózkodnak ettől a rideg szóhasználattól, és nem fogalmazták meg „azt az egyszerű igazságot, hogy az emberek beruháznak önmagukba, és hogy ezek a beruházások igen nagyok.”
„Vannak, akiket az emberekbe fektetett tőke puszta gondolata is sért, értékrendünk és hiedelmeink megakadályoznak bennünket abban, hogy emberi lényekre mint tőkejavakra tekintsünk, kivéve a rabszolgaságot, amelytől borzadunk” – írja szinte mentegetőzve Schultz.
„Emberi lényeket vagyonként kezelni, melyet beruházással növelni lehet, mélyen gyökerező értékekkel áll szemben. Úgy tűnik, hogy ez a felfogás az embert ismét puszta anyagi összetevővé, a tulajdonhoz hasonló valamivé teszi.” – Márpedig az emberi mi-nőséget őrző-gyarapító ráfordításoknak beruházás jellege van, ez közgazdasági számításokkal bizonyítható. Sőt azt is kimutatja Schultz, s egyben megválaszolja a „rejtélyt”: az efféle beruházás hozama, hatékonysága, megtérülése jóval nagyobb, mint a „nem emberi” tőkeberuházásoké.”
Ezt tükrözik a számok is. Miközben 1900 és 1957 között az „újratermelhető nem emberi vagyon” négy és félszeresére nőtt, a munkaerő-állomány képzettsége, a pénzben kifejezett „emberi vagyon” növekménye tizenegyszeres. Vagy más oldalról: ez idő alatt az oktatási költség, mint „emberi beruházás” a „nem emberi” beruházások 9 százalékáról 34 százalékára nőtt.
„Egyszerűen nem juthattunk volna hozzá ehhez a jóléthez, ha az emberek túlnyomórészt írástudatlanok és szakképzetlenek volnának” – írja, s úgy véli, az egy főre jutó jövedelmi többletet a kevésbé fejlett országokhoz képest az emberi erőforrások többlete nagyobb részben magyarázza, mint minden egyéb tényező együtt-véve.
Külön hangsúlyt érdemelnek azok a tételek, amelyekkel Schultz túllép saját elméletén – csak a termelési folyamatokra figyelő közgazdász szemléletén -, s már-már a jövő beruházásaként fogalmazza meg: „Az emberi tőke egy sajátos osztálya – a ’gyermektőke’ – rejti talán a népesedés-gazdaságtan kulcsát. A háztartás, a férj és feleség által történő gyermektőke-felhalmozás a gyermek kihordásával kezdődik, és tartalmazza az egész gyermek-koron át tartó nevelési folyamatot. A népességnövekedés beruházási megközelítése most tör magának új utat.”
(Feltételezem, ez a beruházási megközelítés nemcsak népességnövekedés esetében, hanem a népesség újratermelésének bármely fokozatára – elégtelen fokozatára is – alkalmazható.)
Felfoghatom ezt a fejtegetést egy az egyben az F-faktor igazolásának, mint ahogy az alábbiakat is:
„…Fontos összetevő, amely kutatásomban figyelmen kívül maradt: a beiskolázás előtti, gyermekek által képviselt emberi tőke.” „…Az iskolaköteles kort el nem ért gyermekek is már az emberi tőke valamilyen formáját alkotják.” „…A gyermeknevelésnek ára is van. Egy olyan megközelítés, amely a gyermekek ’előállítását’ emberitőke-képződésként vizsgálja, minden valószínűség szerint sok minden elárul a családtervezés gazdaságtanáról; a gyermekek költségének meghatározásában máris nyilvánvaló, hogy a nők iskolázottsági szintje és munkalehetőségeik változása vagy általánosságban a nők gazdasági emancipációja és a gyerekek iskolakötelezettsége – akár kulturális, akár jogi értelemben – a jelentős költségtényezők közt szerepelnek.”
„Háztartási tevékenységben gondolkozva különösen hasznosnak bizonyulhat a családban történő emberitőke-képződés kérdésének megoldását úgy megközelíteni, mint a háztartás termelési tevékenységének egy részét…”
Végezetül még egy részlet a Nobel-díj átvételekor mondott beszédéből:
„Az emberi tőkébe való bruttó beruházásba beletartozik a megszerzés és a karbantartás költsége. E beruházások közé számít a gyermeknevelés, a táplálás, a ruházás, a lakás, az orvosi szolgáltatások és a saját idő felhasználása…”
Schultz igazolására idekívánkozik egy hazai toldalék Berend T. Iván beszédéből az Akadémia közgyűlésén (1988): „Hozzávetőleges számítások szerint az akadémiai alapkutató helyek finanszírozására fordított évi 1, 1 milliárd forint már a szerzői és licenc jövedelmek révén megtérül… Minden, a tudományba fektetett forint évente – a legszelídebb számítás szerint is – hét forintot eredményez. A tudomány fejlesztése tehát a legkedvezőbb beruházási területek közé tartozik.”
Borzol engem is az emberi tőke fogalma, de ez semennyiben sem gyengíti az okfejtés tudományos hitelét. Természetesen illeszthető be az F-faktor képletébe, s noha csak egy részét képviseli a jövő beruházásainak, magának a beruházás jellegnek a közgazdasági indoklásával szakszempontból is hitelesíti az F-tényező beruházás jellegét. Bizonygatás nélkül is világos: az élet továbbadása – „újratermelése” – minden előző történelmi korban áldozatos, munkaigényes, költségigényes, időigényes feladat volt, s ez ma sincs másként. Az F-faktor beruházásai – méghozzá korról korra erősen növekvő beruházásai – nélkül ma sem születhet meg a jövő.
Beletartozik a képletbe: az F-faktor egy része olyan közös – társadalmi – teher, amely összegszerűen, költségvetési rovatokban is kifejezhető. De még ezeknek a számszerűen kifejezhető, pusztán anyagi terheknek is elég nagy része a családot, az egyént terheli.
(A családbeli nevelési költségeknek a nyolcvanas évek közepén – némely forgalmazott számításnál megbízhatóbb elemzések szerint – országos átlagban csak mintegy húsz százalékát térítette meg a szociálpolitika.)

Az emberi lét alaptörvénye körül világméretű a fogalomzavar. Mintha politikusok, tudósok, szakemberek, írók épp a legfontosabbal foglalkoznának legkevesebbet. Voltaképp a tájékozódás válik lehetetlenné a minden részletre kiterjedő fogalomzavarban, a valóságtól, a tényektől, az érvényes viszonylatoktól végképp elidegenedik a kifejezésükre hivatott fogalom.
Eszményi terep a hatalmi manipulációnak.
Azt mondom: „juttatás” – és kinek jutna eszébe: dehogyis az állam adja a szülőknek az ajándékot, éppen fordítva – a szülőtől ő zsebeli be! Mert igenis, megilletné a szülőt – magát szocialistának nevező országban legkivált megillette volna! -, hogy ha a munkát, az időt, a fáradozást nem is, de a jövő beruházásaira fordított tényleges költségeit térítsék meg. Negatív – több mint harminc év óta negatív! – népesedési mérleg esetén még a jogosnál is fokozottabban megilletné a teljes térítés. Ehelyett megkapja a jogos térítés egyötödét, azt is úgy, mint valami megalázó, kegyes ajándékot, a négyötöd részt viszont elorozza az állam. (Lesz még erről szó: a társadalmilag szükséges számú utód nevelési költségeit a jövedelemelosztásba kell beépíteni, ott is – a jövő első számú beruházásaként – a legfontosabb tételek rangsorába.
Egy közvélemény-kutatás szavazásra, véleményezésre felkínált példamondatai közt olvasom: „Egy nőnek fontos, hogy ha jól keres a férje, akkor se legyen ráutalva, anyagilag független legyen.”
Jut még eszébe egyáltalán valakinek, hogy amióta a közgazdaságtan tudomány, az is tudományos ténynek számít – axiómának szinte -, hogy a munkabér nemcsak a munkaerő napi újratermelésének kell legyen az ellenértéke, hanem a távlati újratermelésnek is, azaz két-három gyerekes család fenntartásának is. Nem csupán a munkát ténylegesen végzőt illeti tehát, hanem a családja minden tagját – asszonyát, gyerekeit – teljes joggal.
No igen, ez a viszony is elidegenedett.
Egy-egy makacsabb szakszervezet Nyugaton még számolhatja a bérindexet a négy-öttagú munkáscsalád eltartásának költségeivel (a kor színvonalán), de mi, Keleten már végképp nem számolhatjuk így. A női „felszabadulás”, „egyenjogúsítás”, „emancipáció” túl nagy részben hazug jelszavai leplezték a manővert, amikor a négy-öttagú család létezésének költségeit egy keresetről két keresetre építették át.
És lássunk csodát, ma már ott tartunk: két munkabér kevesebb, mint a hajdani egy volt – a családok létalapja megrendült.
Minthogy a háztartásbeli „nem dolgozó nő” – dolgozott. Nem is keveset dolgozott. És tömérdek „ingyen” végzett munkája a kétkeresős családban – főleg az anyasággal, két-három gyerek gondozásával, felnevelésével, a háztartással, a betegek, öregek gondozásával stb. kapcsolatos költségek, elfoglaltságok – fedezetlenül maradtak.
Az 1988-ban bevezetett személyi jövedelmi adó tovább súlyosbította a helyzetet, igen durván a gyerekes családok hátrányára változtatta meg a jövedelemelosztást. A gyermekes szülők fogyasztási színvonala kétszer olyan mértékben csökkent, mint gyermeket nem nevelő munkatársaiké.
A hazai hatalom évtizedek óta gyerek- és családellenes politikát folytatott, s még inkább eldurvult ez az irányzat a hetvenes évek végén.
„A népesség csökkenésének időszakában (1979), épp amikor minden a népességfogyás irányába mutatott, akkor hárították a gyermeket nevelő családokra fokozottan a gazdasági nehézségeket” (dr. Kováts Zoltán).
(Vajon a hamvába hullt jó szándékot vagy a „vakulj, magyar!” cinizmusát olvashatjuk ki az efféle állásfoglalásokból: A Munkaerő és Életszínvonal Távlati Tervezési Bizottság 1969-ben leszögezi: „Jelentősen növelni kell a társadalom hozzájárulását a munkára nem képes népesség eltartásához.”)
1985-ben a gyermeknevelés családbeli költsége 3200 Ft volt, és ezt a különféle társadalombiztosítási, oktatási stb. költségek 4300-4400 Ft-ra emelték. 1987-ben tovább emelkedtek a családbeli költségek. (Jó, ha tudjuk: a jelenleg számított létminimum nem tartalmazza a lakótér, a lakásberuházás költségeit.)
A gyermekes családok jövedelmi elmaradása a nyolcvanas évek végén tovább nőtt. Az új jövedelmi adórendszer súlyos adót ró ki minden gyermek eltartási költségeire, létminimumára.
A gyermeknevelést szolgáló dotációk általában megszűntek 1988-ban, ez mintegy 600-650 Ft-tal növelte egy gyermek nevelési költségeit. További áremelések miatt ez a drágulás 900 Ft-ra nőtt.
A pénzügyi lobby demagógiája javulásnak állította be a gyermekes családok helyzetében a számszerűen kimutatható súlyos romlást is. A családi pótlék emeléséről beszélt, miközben bevezette a lényegesen magasabb gyerekadót. Arra hivatkozott: nincs további fedezet a társadalmi hozzájárulás növelésére, miközben jóval többet kivett a gyermekes családok zsebéből, mint amennyit nagydobra verve visszaadott.
Szaktanulmányból: „Az adóreform csapdája a gyermekes családok számára: 1988-ban már eleve kb. 12 százalékos jövedelemátcsoportosítás a gyermekeket nevelők rovására. Sajnos még ezt a hátrányt sem stabilizálja a jövedelemelosztás új mechanizmusa, hanem növeli. A jövőben a gyermekek eltartási költségét figyelmen kívül hagyó adózás, fokozódó erővel fölözi le a gyermekes szülők törekvését, hogy legalább szinten tartsák fogyasztásukat… A jövedelem süllyedése, a pauperizálódás számukra elkerülhetetlen egy eltartottak számát nem méltányoló adórendszer esetén.”
A jövő megfontolt megrablását, kizsákmányolását, a növekvő étvágyú kannibalizmust ez idő tájt legtöbb joggal a pénzügyi kormányzattal lehetne szimbolizálni.

Az alaptörvény – ahogy én értem – mindenekelőtt a közösségi lét, a szülő-nevelő szűkebb és tágabb közösségek újratermelésére vonatkozik, arra érvényes. A gazdaság, a szellem, az érzelmek, az erkölcs, azonosságtudat, hagyományok stb. átörökítése részint a családban, részint tágabb közösségekben megy végbe, tehát a gyermektelenek is vállalhatnak, akár normán felül, az átörökítés terheiből-örömeiből, feladataiból. Az a gyerektelen tanárnő, aki egész életét hivatásában égeti el, nyilván nagyobb adagot vállal, mint a családját elhanyagoló, züllött, sokgyerekes apa.
A kivételek azonban nem homályosíthatják el a törvényt: az F-faktor beruházásai ez idő szerint feltűnő és igazságtalan arányban a három- vagy többgyermekes családokat terhelik.
F-faktor: a jövő a mában. Értéktartománya, amint ezt a Schultztól idézett adatok is jelzik, abszolút és relatív mértékben erősen növekvő. Egyre magasabb rendű emberi minőség, egyre nagyobb szellemi értékek újratermelése a feladat. (Schultz számítása szerint már 1957-ben az Egyesült Államok teljes nemzeti vagyonából mintegy negyven százalékot képviselt a szakképzettségben megtestesülő szellemi tőkeállomány. Bizonyára nem romlott az arány azóta, mégis arról érkeztek nemrégiben hírek: elégedetlenek a szakírók, keveslik az észhatalmat az USA-ban, szerintük a Reagan-kormányzat nem ismerte föl az eltolódást a tőke-intenzív közgazdaságtanból a tudomány-intenzív közgazdaságba, „amely pedig kiképzett és jól begyakorolt emberi forrásokat kíván…”)
Mind nagyobb értékhalmaz elhasználásával lehet tehát kinevelni, a kor színvonalán felkészíteni az utánpótlást.
Ez a költségnövekedés egyben ellenösztönző: a minőséget szolgáló többletköltség az utánpótlás mennyiségét morzsolja. (A mennyiség sorvadása viszont – látni fogjuk – visszahat a minőségre, és oly mértékben roncsolhatja el, hogy az már anyagi ráfordítások bármilyen növelésével sem gyógyítható.)
Summa summarum: a társadalmi, civilizációs fejlődéssel együtt nő az F-faktor súlya, szerepe, a mennyiséggel kifejezhető része nagyságrendekkel is: mind költségesebb beruházásokat igényel a jövő. Mind nagyobb előnyöket ígér az F-faktor elsajátítása jelen-érdekek, rövid távú célok szolgálatára.

ELTETVESEDTÜNK

A figyelmeztető tünetekkel – túl az esetlegességen, társadalmi érvénnyel – a népesedési vitákban találkoztam szemközt, a hetvenes évek derekán. Így háborog egyik akkori írásom hőse:
Eltetvesedtünk. Iszonyúan eltetvesedtünk.
Kérem, nem veszik észre az illetékesek, hogy államilag tenyésztjük a tetveinket?
S az egyetemeken legkivált.
Világrengető találmány. Ha megtakarítjuk azt az áldozatot, kockázatot, erőfeszítést, vért, izzadságot, egyebet, amit elődeink tízezer év óta arra szántak, hogy legyen folytatásuk… mibennünk is legyen folytatásuk… ha megtakarítjuk azt, hogy hozzátegyük a kötelező adagot az örökségünkhöz, sőt felélünk minél többet abból is, ami ránk maradt… nagyszerű találmány! Kizsákmányolhatjuk a múltat is, a jövőt is.
Ilyen még nem volt. Egyszerre az elődöket is, az utódokat is kizsebelni.
Duplán lehetünk tetvek, kiszívhatjuk a múlt vérét is, a jövőjét is a mai napnak.
Csakugyan, hát miért is ne lehetne úgy tekinteni a történelemre, hogy előttem ezer nemzedék húszezer év óta azért küszködött, vérzett, verekedett, éhezett, nyomorgott, törette magát kerékbe, húzatta magát karóba, vállalta a reménytelen küzdelmeket, a halált is… csakis azért, hogy Én, Én, Én legyek a végeredménye ezer nemzedékek küzdelmeinek az őskortól a mai napig.
Én, Én, Én… és utánam az özönvíz.
Pusztuljon nép, nemzet, haza, pusztuljon ez a szín a világból, csak Én, Én, Én kedvemre lébecolhassak! Eltetvesedtünk, igenis… ezt csak az nem veszi észre, aki akarja nem észrevenni.

Gondot okozott, minek nevezzem az F-faktor illetéktelen elfogyasztását, fölélését, eltulajdonítását.
Fölélni azt, amit elődeinktől hitbizományként kaptunk: megőrzésre, gyarapításra, továbbadásra.
Elfogyasztani a teljes megsemmisülésig az elődnemzedékek áldozatai-küzdelmei révén kapott magánéletet.
Használni, hasznosítani az évezredek során gyűjtött s ingyen örökölt közösségi értékeket, de a továbbadásukhoz nem járulni hozzá, vagy csak jóval kevesebbel, mint az elhasználásukhoz.
Gondatlan, hanyag gazda módján, a jövő érdekeit semmibe véve bánni az örökölt természettel; rablógazdálkodással kizsarolni, elherdálni a természet kincseit, energiaraktárait, a talajerőt; szennyezni, pusztítani az élő környezetet, a vizet, a levegőt, a talajt; pazarolni a nyersanyagot, az ásványkincset, az energiát, a munkaerőt.
Jogtalan előnyökhöz jutni tehát az F-tényezőt képező értékek fölélése révén az utódnemzedékek rovására, az utód szülő-nevelő közösségek, az utódtársadalom – a jövő – rovására.
Minek nevezzem?
Ha azt mondom: rablás, élősködés, parazitizmus – kétségkívül találó, de ezzel a morális ítéletre tettem a hangsúlyt, s van ebben valami igazságtalan. Hiszen azok, akik az F-faktort megdézsmálják, tehát fogyasztják, fölélik, kirabolják a jövőt, általában nem érzik ezt helytelennek, jogtalannak, tisztességtelennek, voltaképp nem is igen sértenek vele törvényt, minthogy az F-faktor – némely kivételtől eltekintve – nem részesül törvényes védelemben.
Legkevésbé éppen a csúcsérték: a továbbadásra kapott élet részesül törvényes védelemben.
Sőt igen sokan „alapvető emberi jogaik” közé sorolják, hogy szabadon rendelkezzenek életükkel is, szabadon döntsenek továbbadásáról vagy tovább nem adásáról, és szabadon használhassák, fogyaszthassák, akár elfogyaszthassák a jövőt illető minden anyagi, szellemi, erkölcsi értékeket is. Törvénytisztelő, magukat becsületesnek tudó, tiszta lelkiismeretű állampolgárok lehetnek ezzel együtt.
Mint ahogyan törvénytisztelő, becsületes, tiszta lelkiismeretű állampolgároknak érezhették magukat a termelőeszközök azon tulajdonosai, akik törvényben szentesített tulajdonjogukat, törvényes keretek között, ellenszolgáltatás nélküli előnyök szerzésére használták. És – jelentéktelen tétel ehhez képest a kizsákmányolás rátája! – akarva-akaratlan: kiszolgáltatott helyzetbe szorítottak másokat, sokakat, tömegeket.
Végtére a törvényes rend az adott „világ rendje”; méltánytalan volna bárki jóhiszemű polgárt morálisan elítélni, aki a törvényes rend szerint él.
Azok, akik ma akarva-akaratlan megvámolják a jövőt – elsajátítván, megdézsmálván az F-faktort, a jövő beruházásait szolgáló értékhalmazt -, a legkevésbé sem akarnak élősködni másokon, jogtalan előnyökhöz jutni másokkal szemben. Hogy mégis jogtalan előnyökhöz jutnak, és netán akaratlanul élősködnek, az a modern társadalmak – könnyen végzetessé váló – szerkezeti hibájából következik: az utódlás költsége-fáradsága felelőssége a szocialista és a kapitalista jellegű társadalmakban egyaránt tisztázatlan, elemi gondjai, feltételei rendezetlenek, megoldatlanok. Az utódnevelés költsége – a jövő beruházásainak (F-faktor) legfontosabb tétele – csak részben társadalmasított, a nevelés családbeli költségeinek jóval nagyobbik részét a szülői munkabér fedezi, annak a lehetősége, hogy mások helyett szüljön-neveljen gyermeket önként valaki (a gyermektelenek, egykések pótlására), megoldatlan stb. stb. – Tehát önnön szándékától függetlenül „kizsákmányoló” szerepbe kerülhet a gyermektelen, az egykés, valamelyes részben elvileg még a kétgyermekes is (a gyakorlatban az ő előnyeik és hátrányaik kiegyenlítik egymást). A jövő meglapozásához – beruházásaihoz – szükséges F-faktor illetéktelen fogyasztását nevezhetem kizsákmányolásnak?
Nem valami jól cseng ez a szó újabban, a bemaszatolt fogalmak közé tartozik, de tudományos érvényét ettől semennyiben nem veszítette el. Való igaz: adott rendszeren belül szükségszerűek a gazdálkodásnak, a termelésnek azok a formái, amelyek kizsákmányoló jellegűek. Ebből a fogalomból is kiált a morális ítélet, de ez mégis mindennél inkább közgazdasági fogalom. Amely társadalomban ez törvényes, intézményesített termelési viszony, ott, adott helyzetben, az is kizsákmányoló, aki a legkevésbé sem akar élősködni másokon, jogtalan előnyökhöz jutni másokkal szemben. Helyzeténél fogva, munkájánál, polgári tevékenységénél fogva részt vesz „másokat illető javak ellenszolgáltatás nélküli elsajátításában”.
Hadd tegyem hozzá: kényszerű okok miatt, adott helyzetben részt is kell vennie. Tudva-tudatlanul, akarva-akaratlanul, szándékkal-szándéktalanul, a törvényesnek elismert rendhez alkalmazkodva – szükséges kiegészítenem ennyivel a „kizsákmányolás” definícióját, minthogy enélkül – sokak szemében – legalábbis a lopás, a sikkasztás szinonimája. (Nem térek ki itt arra a vitára: volt-e és mennyiben volt pozitív szerepe is a kizsákmányolásnak a történelmi fejlődésben. A jövő fölélése esetén ez nem lehet vitakérdés.)
Igen, erről van szó: a jövőt illető beruházásokat, természeti, anyagi, szellemi értékeket, javakat fölélni – „másokat illető javak elsajátítása, ellenszolgáltatás nélkül”.
Más kérdés: lehetséges-e egyáltalán kizsákmányolástól mentes társadalom. Mert ez idáig – s ez a jelenre is áll – csak az élősdiség, a kizsákmányolás törvényesítésével léteztek – csak így létezhettek? – társadalmak. Ha a forradalmak időnként szétzúzták az ilyen törvényes rendet, utána a képlékeny társadalmi formációk a hatalmi-politikai konszolidáció során rendre az élősködés törvényesítése, intézményesítése felé tolódnak el. Úgy tetszik: szükségszerűen.
Ha már a „kizsákmányolás” fogalmát itt szóba hoztam, némi kiegészítés idekívánkozik.
Az elmúlt évtizedekben szinte csak az egyetlen változatát használták, mely a tőkés termelési folyamat jellemzőjeként – marxi értelmezésben – az emberi munkaerő kizsákmányolását fejezi ki. Ennek a korlátozott – s korlátolt – beállításnak mintegy ikerpárja volt az a hazug tétel, hogy mi kizsákmányolás-mentes társadalom megvalósításán munkálkodunk.
Talán nem szorul részletesebb bizonyításra, hogy a szocializmusban hívei a kizsákmányolás-mentes társadalmat tisztelik. Értelmező szótárunk szerint is a szocializmus „a kizsákmányolás megszüntetése révén valósul meg”, következésképpen a szocialista forradalom „minden néven nevezendő kizsákmányolás megszüntetésére törekszik”.
Felelősségem tudatában s meggondoltan írom le ezek után: ha bizonyos tényeket pontosan, szakszempontból helyesen értelmezek, akkor a mi rendszerünk annyira nem volt szocializmus, hogy sokkal inkább az ellenkezője volt, minthogy a kizsákmányolást általánossá, totálissá, sok tekintetben kényszerűvé fejlesztette, kétségkívül messze túlteljesítve ebben a modern kapitalizmus rendszerét.
Kezdhetném azon: a legmagasabb kizsákmányolási ráta – a rossz politikáé.
Ez lehet vitakérdés. Mert ámbátor a rossz társadalompolitika, a rossz gazdaságpolitika, a rossz kultúrpolitika iszonyú károkat okozhat, s ezáltal érzékenyen megcsapolhatja a dolgozó állampolgárok járandóságait, nem feltétlenül az elsajátítás szándékával csapolja meg. Más kérdés, könnyíthet-e bármit is az eredeti jó szándék a rossz eredményen.
Továbbá: a legtisztább demokráciában is károsíthat rossz politika, de ott a felelősség a társadalomra visszahárul. Ott a rosszul – noha szabadon – megválasztott vezetés kártékony politikája végső soron önkizsákmányolás.
Folytathatnám azzal: a gyereket – főként a több gyereket – nevelő családok kizsákmányolása. (Ennek a részleteire is visszatérek még.)
- Micsodaaa?!... Mi kellene ezeknek?!... – idáig hallom a háborgó kiszólásokat, hiszen évtizedek során a hazug politikai önreklám és a hazug szóhasználat belesulykolta a köztudatba, hogy a mi társadalmunk a lelkét kiteszi a gyerekekért, gyerekes családokért, a lehetséges legtöbbet áldoz értük, pótlékokkal, „segélyekkel”, „juttatásokkal”, „kedvezményekkel”, „támogatásokkal” halmozza el az anyákat, a szülőket – mi kellene még? Hiszen a gyerekes családok annyi előnyt, kivételezést élveznek, valósággal kizsákmányolják a társadalmat!
Mint oly sok mindennek a létező szocializmusban, ennek is a fordítottja volt igaz.
A társadalom zsákmányolta – és zsákmányolja ki mindmáig – a gyermeket s legkivált a több gyermeket nevelő családokat, mégpedig olyan kegyetlenül, hogyha így folytatja, belepusztul.
Tőkés társadalomban még lehetne ezen vitatkozni, ott sem sok eséllyel, hiszen a társadalom léte, fennmaradása ott is alaptörvény. Ámde ott a magánvagyon alapján és szelekciója szerint többé-kevésbé biztosított az utódlás (mint a társadalmi-gazdasági mechanizmus része, fontos eleme), elég beavatkozni a demográfiai folyamatokba vészhelyzetben is. A létező szocializmusban viszont államosították a termelőeszközöket, több évtizedes politikai-gazdasági irtóhadjáratot folytattak a vagyon, a vagyonosodás ellen, kevés kivételtől eltekintve a családoknak nincsenek tartalékaik, ilyen körülmények között az utódlás terheit teljességgel rájuk hárítani, sőt újabban a terhek anyagi részét megtetézni gyerekadóval – történelmünk legnagyobb felelőtlenségei közé sorolható.
Ilyen feltételek között annál inkább a jövedelemelosztás keretében kellene ellátni a még nem dolgozókat – a „közös kalapból” – ’ugyanúgy’ mint a már nem dolgozókat. (A gyerekek-serdülők és a nyugdíjaskorúak ellátását szociálpolitikai feladatnak minősíteni – primitív elméleti hiba, noha általános gyakorlat.)
Közgazdasági szakirodalmunk színvonalát és szociális érzékenységét igen-igen kedvezőtlenül jellemi, hogy ezekkel a jövedelemelosztást illető alapkérdésekkel úgyszólván nem foglalkozik, vagy elavult fogalmakba, szaktudori klisékbe begörcsölve foglalkozik. Közgazdasági szakirodalmunk szinte figyelmet sem fordít az élet újratermelésének óriási és mindent behálózó problémakörére, mintha az nem volna legalább annyira fontos, mint a javak újratermelésének problémaköre.
Megkülönböztetett tisztelet a kivételnek (visszatérek rá).
Összegezve: a családokra nehezedő, immár kibírhatatlanná fokozott kizsákmányolásban is messze túlteljesített a létező szocializmus minden létező kapitalizmust.
Mondom tovább. Hiszen ahová nyúlok, ott találok példát néhai szocializmusunkban a másokat illető javak elsajátítására, ellenszolgáltatás nélkül.
Például az adózási progresszió.
Sajátos példa, rajta a létező szocializmus karátjele: a kizsákmányolást szociális demagógiával leplezte. Mondván: a többet keresők járuljanak hozzá nagyobb arányban a közterhekhez, vállaljanak nagyobb terhelést – így igazságos.
Tőkejövedelem, munka nélküli jövedelem esetén elfogadhatnánk ezt az érvelést, de itt korántsem munka nélküli jövedelmekről van szó. Épp hogy arról van szó: ha valaki több és jobb munkával sokkal nagyobb részt vállal a közterhekből, mint mások, miért kell emiatt büntetni? Miért kell kizsebelni, mondván: Ohó, barátocskám, te túl sokat és túl jól dolgozol, csakhogy mi az ilyen renitens fickóknak elkapjuk a grabancát, add csak vissza a borítékodat, a vastagját hadd szedem ki!...
Milyen elvi alapon lehet megvámolni – elsajátítani – a több és jobb munkáért járó bértöbbletet – ellenszolgáltatás nélkül?
Elvi alapja ennek szikrányi sincs, csupán gyakorlati: a fiskális diktatúra felhatalmazást kapott a kizsákmányolásra.
Augusztinovics Mária írja (Közgazdasági Szemle, 87/5.): „…A progresszív elvonással a társadalom mintegy bünteti a magasabb jövedelmet, s ezzel azt hallgatólagosan indokolatlannak nyilvánítja. De akkor miért engedi létrejönni? Ha viszont mégis indokoltan keletkezik a magas jövedelem, akkor miért kell büntetni, és miért ne lenne az társadalmilag elfogadható?” A progressziót indokló magyarázkodás „arra a feltevésre épül, hogy az állampolgárnak gyengécske a felfogóképessége, ami pedig nem igaz. Az állampolgár rögtön észre fogja venni, hogyha János teljesítménye és ezért bruttó keresete kétszer akkora, mint Péteré, de a progresszív elvonás után a rendelkezésére álló jövedelem csak 10 százalékkal magasabb, akkor végeredményben János a kétszeres teljesítményéért csak 10 százalékkal kapott többet. Az állampolgár rögtön meg is fogja kérdezni magától, hogy érdemes-e Jánosnak 10 százalékért kétszer annyit hajtania…”
Általában jellemző a létező szocializmusban intézményesült kizsákmányolási formára, hogy nem a társadalom egyik vagy másik csoportját sújtja, hanem többé vagy kevésbé az egész társadalmat. Azaz: totális. Ráadásul olykor totális kényszerrel párosul.
Az újságtudósítás szerint a Parlamentben kijelentette a pénzügyminiszter: „A lakossági betéti kamatokkal kapcsolatban még nem terjedt eléggé el a köztudatban, hogy 1988-ban a tartós megtakarításoknál reálkamatot realizáltak, vagyis a kamatok az inflációt követték.”
Egyikünk nem jól számolt. Én nem tudok olyan betétformáról, amely 1988-ban megőrizte volna vásárlóértékét, amelyben a „kamatok az inflációt követték” volna.
Még a legtartósabb betét sem követte.
Valóban ez volt a legközelebb hozzá, hogy kövess, ám azt meg kell jegyeznem, hogy ilyen nyomatékos említése a pénzügyminiszter részéről félrevezető volt, hiszen a hat éven túli, legtartósabb betét az összes betéteknek százalékban alig kifejezhető töredékét képviselte.
Továbbá pedig tegyük fel: valaki szeretné megóvni megtakarított pénzét legalább az inflációtól. Hat év óta lekötött betét formájában nyilván nem helyezheti el a takarékban, csakis új betétként. Nyilvánvalóan maga a pénzügyminiszter sem tudott volna 1989-re, 1990-re olyan betétformát ajánlani, amelyre nem fizet rá csúfosan a takarékoskodó.
Amint látjuk, arról itt már szó sem esik, hogy ha valaki pénzt kölcsönöz a banknak, azért megilleti valamelyes használati díj – kamat. Elsajátítják – ellenszolgáltatás nélkül.
Mióta a negatív kamatra is adót vetettek ki, sikerült megduplázni ezzel a takarékoskodók kizsákmányolását. Amit a zsebükből kivesznek, adózniuk kell most már azután is.
Munka nélküli jövedelem a kamat? Nem illik bele a „szocializmusba”? – Népszabadság, 1988. X. 14.: „Be kell látnunk: némileg farizeusok voltunk, amikor azt hirdettük, hogy társadalmi rendszerünk csakis a munkából származó jövedelmet ismeri el.” – Ehhez csak annyit: ahol oly sokféle élősködési, kizsákmányolási forma terjedt, virágzott, ott a munka nélkül szerzett jövedelmek tisztességtelen formái is terjedtek, virágoztak. Már hogyne lett volna jogszerű akkor a tisztes kamat, a kölcsönadott pénz használati díja?
Közgazdasági számítások szerint 1988-ban harminchétmilliárddal rövidült meg az ország lakossága a pénzromlás miatt. Tekintélyes summa, naponta és átlag minden állampolgár zsebéből tíz forint szökött meg ellenszolgáltatás nélkül: az öttagú család vesztesége napi 50 forint volt.
Az „elsajátítás ellenszolgáltatás nélkül” még ennél is jóval nagyobb volt, ha a különféle betétek és kötvények elmaradt tisztes kamatát, a kölcsönadott pénzek használati díját is felszámolom.
Fontos szempont, mint a létező szocializmus specifikuma: az állampolgárok ne ússzák meg annyival, hogy az őket illető javakat egyszerűen elsajátítják, ellenszolgáltatás nélkül. Gondoskodás történik, hogy különféle tortúráknak és megaláztatásoknak is alá kell vetni a kizsákmányoltakat.
Sorszámosztogatás, sorban állás, tülekedés, ingerült vitatkozások az OTP bázisfiókjaiban, a Budapest Bankban. Egyszerű bankügylet – kamatszelvény beváltása, kötvény vásárlása – másfél-négy és fél órát vett igénybe (mértem) – meg kell ám szenvedni azért, hogy a létező szocializmusban kizsákmányoljanak!
Mennyivel könnyebb a kizsákmányoltatás pl. az USA-ban! (Igaz, ott fondorlatosan leplezik a kizsákmányoltatást azzal, hogy nem megfogyatkozik, hanem gyarapszik a bankbetét értéke, ott tényleges használati díjat – kamatot – fizetnek a kölcsönkapott pénzért a kizsákmányolók.) Houstoni házigazdám, amikor behajtottunk a belvárosba, odaállt a kocsival a bank el, a leengedett ablakon át bedobta a csőpostába a hitelkártyáját. Ült a volánnál, beszélgettünk, a motort sem állította le, s egy perc alatt megjött a csőpostán a pénz.
Sebaj, 1989-től valamennyi kereskedelmi bank gyűjthet lakossági betéteket is. Nagyszerű! Kialakul a pénzpiac, a verseny, nyilván enyhül a takarékoskodók kizsákmányolása, sőt, hosszabb távon esetleg meg is szűnik. Ha csak egyetlen bank kerül, amely megőrzi a betétek értékét az inflációban, netán még tényleges kamatot is ad rá, a többi a verseny miatt követni kényszerül…
Épp csak fölrémlett ez a veszedelem, máris talpra ugrott a létező szocializmus – nem kell azt a reformot annyira mellre szívni! – nagyon is létező voluntarizmusa: - Lesz pénzpiac, de magyar módra! Lesz verseny, de magyar módra!
S nyilatkozott a kormányszóvivő:
„Az indokolatlan kamatverseny megakadályozására…a Magyar Nemzeti Bank elnöke megszabja a betéti kamat felső határát.”
(Ez az eset önmagában igazolja nemcsak a kizsákmányolás tényét – szándékát is. Hiszen ellene vethetnék: igaz, igaz, elsajátít olyan értékeket a létező szocializmus államkapitalizmusa, amelyek az állampolgárokat illetnék, de az nem felel meg a valóságnak, hogy: ellenszolgáltatás nélkül. Végtére általában a költségvetésbe áramoltatják be az ilyen pénzeket is, a kizsebelt állampolgár tehát a költségvetés révén közvetve részesül valamilyen ellenszolgáltatásban. – Csakhogy az eddigiekből is világos: az elsajátítás semmiképp sem tekinthető méltányosnak, sem igazságosnak, sem arányosnak, sem jogosnak, következésképp legitimnek sem.) Ami pedig a közvetett ellenszolgáltatást illeti: emlékezzünk a kapitalizmus számtalan apoteózisára, amely kifejti: ha magánvagyonná akkumlálódik is az elsajátított értéktöbblet, a társadalom gazdagodik vele, s közvetve mindenki jól jár… stb.

Külön bizonykodás nélkül is nyilvánvaló: a gyermekes családok kiszipolyozása, nyomorgatása, a teljesítményt büntető progresszív adóztatás, a takarékoskodók szemérmetlen kizsákmányolása – ez mind a jövő számlájára történik. S az efféle példák a napi hírekből bármikor szaporíthatók, szinte általános, hogy a jövő terhére oldjuk meg a gazdaság, a szociálpolitika akuttá vált, szorongató gondjait. Pillanatnyi előnyökhöz kétségkívül juthat ezen mód a kormányzat, de annál nagyobb hátrányokkal kell számolnunk majd a megrabolt jövőben.
Azt akár ne is mondjam, hogy a politikai hitel és bizalom elvesztésével is jár ez az élősdi, fiskális mohóság – az a hitel és bizalom már amúgy is jórészt elveszett.
Sikerült talán e néhány példával jellemeznem, hogy a létező szocializmus milyen utolérhetetlenül kedvező tenyésztalaja volt mindenféle kizsákmányolásnak, olyannyira, hogy a jövő fölélésében-fogyasztásában is új, modern változatokat kísérletezett ki. A fejlett kapitalizmus irigyelheti a kizsákmányolásnak azokat a leghatékonyabb formáit, melyeket az élősdi hajlamok a politikai voluntarizmussal, a dogmatizmussal, a hatalmi monopóliumokkal, a despotikus-diktatórikus maradványokkal, a demokrácia hiányával szövetkezve, pártos szívóssággal valósítottak meg.

Legfontosabb jellemzők

Ha teljes egészében társadalmasítanák a gyermeknevelés anyagi terheit, ezzel a legtökéletesebben arányosítanák az – anyagi – teherviselést, és – legalábbis közgazdasági értelemben megszűnne a jövő magánjellegű „kizsákmányolása”. De egyrészt az F-faktor nem anyagi természetű terhei soha, semmilyen intézményes megoldással nem társadalmasíthatók, s ezek a terhek, valószínű, sokkal nagyobb súlyt képviselnek, mint az anyagiak (minőségük annyira más, összemérésük lehetetlen). Másrészt az anyagi terhek bármily tökéletes arányosítása önmagában nem biztosítéka az élet újratermelésének a kívánatos és szükséges szinten, és ha ettől a szinttől elmarad az újratermelés, tehát az alaptörvény nem teljesül, akkor csupán annyiban módosul a helyzet, hogy a nem anyagi természetű terhek aránytalan és igazságtalan megoszlásában tenyészik és valósul meg az élősködés.
A „jövő” nem a távoli s nem is a legközelebbi jövőt jelenti ezekben a képletekben.
Ha sematikusan húsz évnek számítom azt az életszakaszt, amelyben az F-faktornak meghatározó szerepe van az utódnemzedékek nevelkedésében, akkor húszéves távlatban kell számolnom a következményekkel is: a meg nem született s föl nem nevelt utód leginkább attól fogva kezd hiányozni, mint erőforrás, a család, a közösség életéből. S attól fogva ez a hiány már pótolhatatlan s végleges.
Megéri ezt a húsz évet nem is egy elődnemzedék, s ebből következik, hogy a „jövő kizsákmányolása” önkizsákmányolás is, egyéni és közösségi értelemben egyaránt.
Az erőforrások hiányát korántsem csak a termelésben, de a családi és közösségi élet egyéb, szellemi-érzelmi vetületeiben is mindenki megsínyli, aki megéri idősebb korát, viselvén a hiány súlyos következményeit. Természetesen a nyugdíj s az öregkori szolgáltatások színvonalában is, hiszen, miközben az élőmunka-bázis folyamatosan szűkül, ugyanakkor rohamosan nő az öregkori ellátásra szorulók aránya. De ezt mind beszámítva is igen valószínű: nem anyagi természetű a legsúlyosabb károsodás.
Természetesen a közösségben a következmények részben áthárulnak a vétlenekre. Azokra tehát, akik annak idején vállalták – meglehet, tetézve vállalták – az F-faktor rájuk eső terheit.
A „jövő kizsákmányolása” nem kötődik osztályhelyzethez, tulajdonviszonyokhoz. Megbízhatóan saját utódok meglétével vagy hiányával sem jellemezhető. Voltaképp nincs mód a pontos, alapos föltérképezésére. Mint a gombák micéliumai az öregedő fát, úgy szövi be az öregedő társadalmat.
Minden eddigi történelmi rendszerben, termelési módban közös érdek volt az élet újratermelése, sőt bővített újratermelése. Legnyilvánvalóbban a feudalizmusban érvényesült a folyamatosság kategorikus parancsa az uralkodó osztály számára is: általában megértették a földesurak, hogy hatalmuk, gazdasági erejük fenntartása, gyarapítása szorosan összefügg a jobbágyutódlással. S megértették a jobbágyok: szükségük van utódokra, akik besegítenek majd a jobbágygazdaság munkáiba, s öregkorukban majd gondjukat viselik.
De minden korabeli megértéstől vagy meg nem értéstől függetlenül is világos: egyetlen történelmi rendszer, egyetlen termelési mód – ha úgy tetszik: kizsákmányolási forma – sem szilárdulhatott volna meg, maradhatott volna fenn az alaptörvény teljesítése nélkül.
Az eddigi termelési módok – ha úgy tetszik: „klasszikus kizsákmányolási formák” – tehát a társadalom létezését-fennmaradását általában nem veszélyeztették, sőt az élet bővített újratermelésére is módot adtak.
Példa rá az egész emberi történelem.
A jövő fölélése viszont sem társadalmi rendszernek, sem termelési módnak, sem „kizsákmányolási formának” nem életképes; nem konszolidálható, átmeneti forma. Minthogy magát az életet éli föl, következésképpen az alaptörvény ellenében, annak tagadásával működik, s így minden eddigi formánál kártékonyabb, veszedelmesebb. Ahol kifejlődik s elhatalmasodik, elkerülhetetlen a társadalom pusztulása.

NYITOTT

A legmohóbb igényekhez is szabható élősködési forma.
Akik a történelmi múltban nem születtek bele az uralkodó osztályba, azok közül csak igen kevés küzdötte fel magát – nem ám egyik napról a másikra, hanem egy élet vagy akár nemzedékek szívós munkájával – a kiváltságosak közé.
A „jövő kizsákmányolója” viszont bárki lehet. S attól a pillanattól fogva, várakozás nélkül, amikor a jövőfogyasztó életformát, a kannibál-teóriát magáévá tette, amikor elszánta magát, hogy csakis magának él – „utánam az özönvíz”. (Orvosegyetemisták vitájába egy ismerősöm bedobta ezeket a gondolatokat. Kitűnően megértették vitapartnerei az okfejtést, de elintézték egy vállvonítással: „És akkor mi van?... Jönnek a kínaiak. Mit érdekel engem, ötven év múlva kik élnek itt.” – Nos a példa jelzi: a jövő fölélésének, a modern kannibalizmusnak mintegy alkalmazott ideológiája az erkölcsi nihil. Itt idézett formájában legalább őszintén aljas, de gyakoribbak a hazug változatai. Amikor bal felől az „internacionalizmus” pózában, jobb felől az „európaiság”, az „emberi egység”, a „liberalizmus”, a „kozmopoita eszmék” pózában vonják meg a vállukat, vagy éppen – ha lehet, még hazugabbul – ökölrázva kiáltanak „nacionalizmust”, „sovinizmust” a túlélés, a nemzeti fennmaradás igényére.) Külön kitérőt érdemel: bármikor a múltban is volt lehetőség a jövő fölélésére, megrablására, „kizsákmányolására”. Ez a forma azonban, szigorú okok miatt, soha nem válhatott tömegessé.
Gondoljuk el: a kezdetleges születésszabályozás, a közösségi és a vallási erkölcs szemléleti kényszere, a szigorú abortusztilalmak korszaka után pár évtized – egy történelmi pillanat – alatt zuhant rá a népekre a tabletta s a fogamzásgátlás sok egyéb, reklámozott módszere, a magzatpusztítás legalizálása, sőt premizálása, az öregkori ellátás függetlenítése az utódlástól, az anyagyilkos feminizmus világrengető hadjárata, a szekularizáció, a dolce vitát reklámozó, mindenkit naponta elérő médiák folyamatos agymosása, az alkohol, a narkó, az AIDS – a nemcsak fájdalommentes, de ellenállhatatlan eksztázisokkal, kéjérzetekkel fűszerezett önpusztítás olyan változatos formákban, s olyan erőszakosan kínálta magát, mint soha azelőtt.
És mindezekkel együtt, s mindezeken túl is: a változó s az önpusztítások irányába eltolódó érdekviszonyok tömeghatása.
Régebbi társadalmi formáknál a család egyben termelőegység is volt, olyan meghatározottságokkal, amelyek ma már a civilizált országokban alig érvényesek. A hajdani parasztembernek létérdeke volt, hogy a családon belül gondoskodjék utódokról, akik majd átveszik az ő öregedő válláról a nyolcvankilós zsákokat, és felviszik a padlásra, és hányják a kévét helyette, amikor már neki nehezére esik. Nem szólva arról, hogy az akkori tulajdonviszonyok között az öregkori ellátás legjobb biztosítéka a saját utód volt, hiszen a korabeli jogrendszer erről még nem gondoskodott másképp.
Nemcsak gazdasági szempont, hanem azon túl is sokféle érdek kapcsolta az embereket a saját utódhoz; a kisparaszt, a kisiparos, a kiskereskedő termelésközpontú családjában elemi érdek volt, hogy a családon belül nevelkedjenek utódok. A civilizáció során viszont a bérből-fizetésből élő családok központjába a fogyasztás kerül.
Fogyasztói egységként a család azelőtt is „üzemelt”, amikor a termelési tevékenység uralta, de ahol a fogyasztás kerül központba, megváltoznak az érdekek is: hamar kiderül, hogy minél többen ülik körbe a „kalapot”, amelybe a jövedelmüket összedobják, annál kevesebb jut egynek. Ez ugyan primitív számítás, mert sokkal inkább megbízható életszínvonal-mutató a szabadon elkölthető jövedelem fejadagja. És ott nem kétszeres-háromszoros különbségek vannak a család nagysága szerint, hanem tízszeres-hússzoros – vagy végtelen. Mert a szabadon elkölthető jövedelem (ami tehát a „kalapban” marad, miután kivették a legszükségesebb költségek fedezetét a lakbértől kezdve az étkezésig), ez a jövedelemi fejadag egészen más összeg akkor, ha ketten, s akkor, ha nyolcan-tízen ülik körül a „kalapot”.
Ez a váltás a civilizált országokban mindenütt végigkísérhető, persze korántsem volna szükségszerű, hogy azokban a szocialistának nevezett társadalmakban is érvényesüljön, ahol a termelőeszközöket már évtizedekkel ezelőtt köztulajdonba vették.
Sajnos érvényesült. Sőt a tőkés társadalmakban a magántulajdon fontos szerepe és sok minden egyéb tényező miatt jóval több érdek fűződik a saját utódhoz, mint a létező szocializmusban, ahol ezek az érdekek nem motiválják a fiatal házasok családtervezését.
A dolog lényege, hogy a tömegmozgásokat általában az érdekviszonyok irányítják. Lehet egy ideig ellenállni; a hagyományok, a beállítódás, az egészséges ösztönök ellen tudnak állni az érdekek szorongatásának, csábításainak, de hosszabb távon szükségképpen felülkerekednek az érdekeltségek motívumai.
Ha az utóbbi huszonöt-harminc esztendőt nézzük, meg kell állapítanunk, hogy a szaporán reklámozott szociális és „családtámogató” intézkedések ellenére romlott a gyerekes családok helyzete, kivált a többgyerekeseké a gyermeket nem nevelő házaspárok életszínvonalához viszonyítva.
Ha csak a legutóbbi évtizedet nézzük, ezt is a családi pótlék relatív értékének csökkenése s a gyermekes családok jövedelmi helyzetének romlása jellemezte. A legalacsonyabb jövedelmi népességtizedbe, a legszegényebb egymillió állampolgár sorai közé a kétgyermekesek népességarányukat kétszeresen meghaladó eséllyel, a háromgyermekesek háromszorossal, a négygyermekesek hat-hétszeres eséllyel kerülnek. Ma a legalacsonyabb jövedelmű egymillió lakos (decilis) háromnegyede gyermekes család, míg egy évtizede arányuk felerésznyi sem volt.
Ha csak a legutóbbi egy-két esztendőt nézzük: képtelenül megiramodott a gyermekes családok helyzetének romlása, a főként a „gyerekadó” miatt.
Végeredményben a fogyasztásközpontú család és vele együtt a nyugdíj – az utódlástól szerencsétlenül, rövidlátóan függetlenített – intézménye ellenérdekeltséggel – pillanatnyival, közvetlennel, magánjellegűvel – gátolja az alaptörvény érvényesülését: minél kevesebb a család létszáma, annál több jut egy főre a keresetből.
(Mellesleg: korunk fenyegető demográfiai robbanásának az előbbi, a termelői családtípus és több civilizált ország demográfiai lerobbanásának az utóbbi – a fogyasztói – családtípus a háttere.
Nyitott tehát az új élősködési (kizsákmányolási) forma, úgyszólván korlátlanok a lehetőségei. Hódítása félelmes iramú, minthogy hajdani gátjait, korlátait elsöpörte a tablettakorszak, az abortusz-liberalizáció s talán még ezeknél is hatékonyabban az érdekviszonyok pálfordulása: az utódlást ösztönző régebbi családtípust egy erőteljesen ellenösztönző új családtípus váltotta fel.

ÉLŐSDI TÖBBSÉG?

Nyitott forma? Korlátlanul alkalmazható?
Ez merőben új vonás, hiszen a klasszikus élősködési formák a kisebbséget juttatták előnyökhöz, törvényszerűen a kisebbséget, s mindig a nagy többség rovására. A „jövő kizsákmányolása” viszont tömegeknek ad zöldutat ahhoz, hogy előnyökhöz jussanak a jövő – az utódnemzedékek – rovására, hogy tehát „másokat illető javakat ellenszolgáltatás nélkül a maguk számára sajátítsanak el”.
Az F-faktor elsajátításában eszerint akár a nagy többség is részt vehet, elvben: akár az egész társadalom, személy szerint minden egyes tagja. Tudniillik arra a rövid, átmeneti időre, amíg fölélik az örökölt egyéni és közösségi életet.
Ha viszont a fogyó társadalom jelentős hányada, netán többsége részt vesz a jövő megrablásában, fölélésében, ez a tömeghatás olyan érdekviszonyokat alakít ki, melyek igen rövid idő alatt anyagi, társadalmi, szemléleti kényszerré válnak. Hiszen megtehetik azt, amit soha nem tehettek meg a történelmi kizsákmányolók: a többségi szerephez jutva akár a legtisztább demokratizmussal is érvényesíthetik népirtó, önös érdekeiket.
S ezek az új érdekviszonyok már nemcsak a szemléletet, a közgondolkodást, a közerkölcsöt, a magatartásformákat határozzák meg igen erőszakosan, hanem érvényesülésre törnek a kommunikációban, a közigazgatásban, a jogalkotásban és a közélet egyéb fórumain is, mindenütt.
A továbbiakban is jó néhány esetben idézek még olyan példát, amely idekívánkoznék: a közgondolkodásban, a szemléletben máris széltében csíráznak az önpusztító-öngyilkos teóriák, máris előkészítve szárba szökkenésükhöz a lehető legtermékenyebb talaj: a közöny, az érdektelenség. (Hogy a hasonlatnál maradjak: eme talaj leghatékonyabb trágyáját is naponta kiszórják a médiák: az írástudók, a szellemi emberek, a politikusok e témakörben tanúsított közönyét, mindenre kiterjedő tájékozatlanságát s egyáltalán nem ritkán – allergiáját.)
A modern kannibalizmus néhány fontos motívuma már az 1958-ban kiadott A születésszabályozás c. könyvben (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó) megfogalmazást nyer, s a hatvanas években a sajtómonopólium révén, a pártközpontból egyenirányított sajtóban, médiákban mindenütt elsöprő reklámot élvez. Az már jórészt következmény, amit egy 1973-ban kiadott jó szándékú brossurában olvasok: „… A növekvő gyermekszám arányában csökken az egy főre eső jövedelem. Ezek a családok akkor is jóval alacsonyabb életszínvonalat érnek el, mint a gyermektelenek vagy az egy-két gyermekesek, ha kereső tagjaik az átlagosnál hasznosabb, kiváló minőségű munkát végeznek. A közvélemény ezért a több gyermeket a tudatlanság vagy felelőtlenség következményének minősíti, a nagy családot nevelő szülőket megbecsülés helyett legfeljebb szánja, sajnálja… Egyre általánosabbá vált az a közgondolkodásunkban, amely a gyermekben nyűgöt, a személyiség szabad kibontakoztatásának akadályát, a szülők jólétét és kényelmét veszélyeztető terhet lát. A ’családtervezés’ fogalmat is szinte kivétel nélkül negatív, születéskorlátozó értelemben használják.”
Az 1970-72-ben felkavarodott népesedési viták után (Élünk magunknak?) a kormányprogram is kitért a népesedési gondokra. Inkább a hivatalosan magnyilatkozó jó szándék, mint a néhány kisebb jelentőségű intézkedés hatására javult a szülési kedv és a nettó reprodukciós mutatószám pozitív értékre váltott. Mindössze húsz hónapig tartott a javulás, de a sajtó máris „demográfiai robbanásunkról” cikkezett. Ismét fogyást jelzett a reprodukciós mutató, több mint tíz év óta negatív értékű, de még ma is ritka az olyan nap, hogy a sajtó ne emlegesse 1975-ös demográfiai HULLÁMUNKAT – hullám a lavórban? -, s ne tegye meg bűnbaknak a kevés iskolai férőhely miatt.
Európa sötét jövőjével foglalkozott egy nemzetközi népesedési tanácskozás, a vészjósló trendekkel, a vigasztalan elvénüléssel. Ám a hazai tudósítás optimista akkorddal zárul: „Már az ókori görögök is foglalkoztak népesedési kérdésekkel. Mégis itt vagyunk.”
Előadás a szegedi tanárképző főiskola Tamási Áron Klubjában a népességcsökkenésről és okairól. Az 1400 hallgató közül megjelenik: 8.
Balatonszemes, 1988. Szárszó emlékére hatnapos vita, tanácskozás az ország helyzetéről, a magyarság sorskérdéseiről. A hatnapos tanácskozás tématervéből, tézisvázlatából s határozati javaslatából a szervezők kihagyták első számú sorskérdésünket: harminc év óta félelmes iramban pusztul a magyarság, végképp elvénül, mit lehet tenni, hogy megállítsuk vagy legalább fékezzük a pusztulást? Hiszen éppen az a magát „forradalminak”, „reformpártinak”, „demokratikusnak” nevező ifjúság, amely Szemesen összegyűlt, teljesen felkészületlenül találkozik majd élete legnyomasztóbb gondjával: az elvénülő társadalommal (amely már vénsége szorongató bajai miatt sem lehet ifjúságpárti) s azzal, hogy a világon a legtöbb öreget neki kell majd eltartani. Azt kell mondjam, külön gonddal és körültekintéssel száműzték a szervezők a tanácskozás tématervéből az első számú – a tanácskozó fiatalok szempontjából is legfontosabb – sorskérdésünket, mert szándékosság nélkül ilyen kirekesztés képtelenség volna.
De máris csattan a legfrissebb és legfájóbb pofon. 1989. aug. 12.-én a Magyar Nemzet Választások után címmel közölte nyolc „vezető értelmiségi” felhívását: milyen fontosabb kérdések tisztázására, megvitatására volna szükség a kibontakozáshoz, a megújuláshoz. De kinek is volna erre szüksége? Annak a magyarságnak, annak a népnek, amely több mint harminc év óta iszonyú iramban pusztul, amely a világon a leggyengébbre sorvasztotta utánpótlását, amelynek jövőfaló kannibalizmusát még csak ösztönözte a Kádár utáni pénzügyi politika, s amelynek ez a kétségkívül legfontosabb sorskérdése – már-már a lenni vagy nem lenni? – nem kapott helyet a nyolc „vezető értelmiségi” által legfontosabbnak vélt negyvenhárom kérdés között…
Gyülekeznek a vészjelek: a társadalom mind nagyobb része válik érdekeltté a jövőfogyasztásban, egyre népszerűbb, ha a jövő terhére oldjuk meg mai gondjainkat. Szemünk előtt tömegeket korrumpál az F-faktor elsajátítása: a távlatokra nem tekintő jelenérdek sokakat behálóz, szinte meghatározza beállítódásukat. Különösen megkérgesedik az élősdi beállítódás, ha már visszafordíthatatlan – irreverzibilis – az életprogram, az életmód; a görcsös törekvés az önigazolásra mintegy öngerjesztve fokozza az élősdi étvágyat. Az egyébként is begyöpösödő idősebb nemzedék fertőzött része egyre szélsőségesebben antiszociális, gyermekellenes, családellenes szemléletű.
S még egy veszedelem, a legújabb keletű.
A pártállam, a pártdiktatúra, a „létező szocializmus” minden fölkent papja sűrűn hivatkozott a nép, a közösség, a kollektíva érdekeire, ezek ismeretében kiszámítható ama röppálya íve, amelyen nagyon sokan most a példázatbeli ló túloldalán landolnak.
Következik tehát: a beszentelt, felglóriázott EGO.
S következik az individualizmus, amely az egyén jogait abszolutizálva, a közösségi viszonyoktól, érdekektől függetlenítve – olykor programszerűen függetlenítve – túlhangsúlyozza, s amely közösségi felelősség, a közösségi fegyelem rombolásában, megtagadásában igyekszik megvalósítani „modern” önmagát.
(Vigyázat: a közösségi erkölcs, fegyelem valóban konzervatív jellegű. De korszerűsíteni – feltehetően – csak abban az ütemben és arányban helyes, ahogyan a közösséget nem gyengíti meg, sőt ha igazán korszerűsítés, erősíti inkább, növeli kohézióját. Vagy – új közösségeket teremt.)
S ha már itt tartok: egy pillantás az F-faktor vetületében az egyén és a közösség viszonyára.
A közösségekből kiszakadó, már felnevelt egyén, ha megtagadja elkötelezettségét, amellyel szülő-nevelő közösségeinek tartozik (amelyeknek tehát magamagát emberi minőségében, erkölcsi, érzelmi, szellemi milyenségében köszönheti) – gyengíti a közösséget, rombolja, zülleszti, minthogy nem adja vissza – kivált nem a történelmi norma szerint: kamatostul – amit neveltetése során kapott. A szétzüllő közösség pedig mind kevésbé lesz alkalmas a most és ezután születők szocializálására, fölnevelésére.
Az F-faktor értékhalmazának szintén mérhetetlen s alig leltározható, de jelentős, de nélkülözhetetlen hányadát a szülő-nevelő közösségek viselik.
Tehát: többségi élősködés?
Erre már a legtisztább demokrácia sem menedék, nem orvosság, nem fegyver. A történelmi múltban ilyen helyzet soha nem állt elő társadalmi érvénnyel; a többség soha nem vált érdekeltté abban, hogy áldozza fel a mai napért a holnapot…
Voltaképp az uralkodó kisebbség sem. A kizsákmányoló kisebbség sem.
Különös veszedelme ennek az új formának: ha elhatalmasodott, akár engedelmes eszközként használhatja a demokráciát a társadalmi – népi, nemzeti – öngyilkosság végrehajtásában.

A NAGY TALÁLMÁNY

Az élősködés, a kizsákmányolás ez idáig a kortársakkal szemben, a kortársak kárára, veszélyére, sérelmére történt. Noha beleszülettek kiszolgáltatottságaikba, és hajlamosak voltak elhinni, hogy „ez a világ rendje”, azért számolni kellett érzékenységükkel, indulataikkal, szembeszegülésükkel. Helyzetfelismerésük, öntudatosodásuk kiélezte az osztályharcot, erősítette a passzív ellenállást, sőt mindenfelé a világon mozgolódni, szervezkedni kezdtek, és felkelések, lázadások, forradalmak, sorát robbantották ki.
Költséges rendfenntartó, fegyveres alakulatokkal, erőszakszervezetekkel tartották kordában a háborgó szervezkedőket a kiváltságos osztályok uralkodó csoportjai, majd egyre inkább áttértek a kevésbé erőszakos, korszerűbb befolyásolásra, a szellemi-érzelmi ráhatást – tehát ugyancsak erőszakot, de nem fizikait – alkalmazó manipulációra, ám ez a módszer sem kevésbé költséges.
Emellett igen sok kellemetlenséggel, kényelmetlenséggel jár. Az emberek egyre kevésbé tűrik, hogy olyan javakat, amely őket illetné, bárki elsajátíthasson, ellenszolgáltatás nélkül. Sokat kellemetlenkednek tehát, hangos tüntetéseket szerveznek, kivonulnak az utcákra, beverik a kirakatokat, felborogatják az autókat – és egyáltalán: mind nehezebb velük egyezkedni, az utolsókig ragaszkodnak vagy az őket illető javakhoz vagy valamilyen ellenszolgáltatáshoz.
S ekkor íme létrejött a Nagy Találmány.
Köztudott, hogy a jövő nincs jelen a mában, s hogy a gondolatokban, tervekben, ábrándokban is minél kevésbé legyen jelen, arról gondoskodik a rövid távú kielégülésekre becélzott reklám s az ugyancsak rövid távú élvezkedések, szórakozások dömpingje.
Nem nehéz felfogni, hogy az sincs jelen a mában, aki még nem született meg, s még kevésbé van jelen az, aki nem is fog megszületni, azaz, hogy ne szülessen meg, idejekorán belekaparták a küblibe. Mindezek a meg nem születettek s meg nem születendők nem szerveződnek osztállyá, nem alakítanak szakszervezetet, nem csődítenek össze zajos tüntetéseket, nem lázadoznak, nem verik be az ablakokat, s az autókat sem borogatják fel. Forradalmaiktól sem kell tartani, s egyáltalán: a kellemetlenkedéseiktől.
Tehát ellenszolgáltatás nélkül az őket illető javakat kell elsajátítani.
És szent a béke a kortársakkal, elsajátítás miatt nincs tovább egymásnak kellemetlenkedés. Sőt kedvük szerint csatlakozhatnak a privilegizáltak hadához ők is: az utódaikat illető javakat elsajátíthatják ellenszolgáltatás nélkül.
Több kövér légy egyetlen csapásra:
- az élősködés (kizsákmányolás) minden korábbinál bővebben tejelő formája biztosítva;
- senki sincs rászorulva ezentúl, hogy kortársán élősködjék, az osztálybéke akár véglegesíthető;
- bárki részesülhet a történelmi uralkodó osztályok privilégiumaiban (elsajátíthat másokat illető javakat ellenszolgáltatás nélkül) -, akár az egész társadalom;
- a történelmi élősködők hatalmát megdönthette a megraboltak forradalma, ám akik nem születtek meg, azok a megraboltak soha nem fognak barikádot építeni…
És így tovább…

ÉLNI A MÁNAK

A modern politikai hatalom, sokkal inkább, mint a történelmi múltban, a népszerűségre alapoz. Más-más okból, de Keleten is, Nyugaton is különös gonddal kutatja, figyeli, számon tartja a választópolgárok hangulatát, közérzetét. S minél több közvélemény-kutatással, fölméréssel térképezi föl a pillanatnyi közhangulatot, annál inkább elterelődik a figyelem – az állampolgáré is, az államhatalomé is – a távlatokról.
Soha ezelőtt a fogyasztásnak, a szórakozásnak, az élvezkedésnek nem volt ennyire központi, ennyire az egész népesség mindennapjait átható szerepe, mint ma, a civilizált országokban. Ám ezek az igények mind jelenérdekűek, a pillanatra összpontosítanak, a mai napra. Fokról fokra és szükségszerűen válnak érdektelenné, vesznek szem elől a jövő gondjai, érdekei, távlatai.
A jelenérdek sokak számára kategorikus parancs. Voltaképp mindazoknak, akik arra szánták el magukat, hogy minden értéket elsajátítanak s fölélnek, amit az elődöktől továbbadásra kaptak – fölélik a jövőt.
Többet mond az ilyen szemlélet eredetiben. Íme, néhány jellemző részlet a Bevezetőben említett hírlapi vitákra érkező levelekből:
(Jelige: „Magamnak élek”): „…Nem igaz, nem igaz, hogy létjogosulatlan az, aki csak a csak a saját boldogságával törődik!... Nevetséges, amikor társadalomról, az élet folytatásáról, kötelességekről beszélnek!... Hogy mi lesz a társadalommal, kihal vagy szaporodik, ugyan mit érdekel engem, ha életem végére értem!...”
(Jelige: „Őszinte élet”): „Mi őszinte életre vágyunk, és nem leszünk sem igavonó szódáslovak, se fajfenntartó családapák, családanyák, szülőgépek, beszabályozott kispolgárok. És mi az, hogy önzés? Mi legalább be merjük vallani, hogy önző módon keressük a saját boldogságunkat….”
(Jelige: „Egoista antianya”): „Az életemet szeretném úgy berendezni, hogy az a lehető legjobb legyen, és minden, ami körülvesz az életben, a szabadságom és a boldogságom szolgálatába álljon. És ehhez nem kell gyerek. Már a házasság is egy iszonyú kötöttség, ami az embereket nevetségesen megalkuvóvá és kiszolgáltatottá teszi… Feladatomnak egyedül azt tartom, hogy a saját életem tegyem boldoggá, és ha ez sikerült, akkor jobban eleget teszek az élet követelményeinek, mintha a saját életemet életfogytiglani bilincsekkel béklyóznám. Jóleső érzés ezt az évezredes láncot megszakítani.”
(„Vera”, teljes név és cím): „…Éljünk együtt azzal, akivel jólesik, addig, amíg jólesik. Utána ne gúzsoljon össze vele egy vacak papír vagy holmi cucc… Harmonikus házasság valóban van, gondolom, nem az anyáméké az egyetlen. De hogy lesz-e a mi nemzedékünkben is, azt nem tartom valószínűnek. Ez a sokat szidott mai fiatalság sokkal szabadabbnak érzi magát, semhogy a házasság igájába hajtsa a fejét.”
(„Angelika”, 18 éves): „…Nagyon egyetértek… akivel jólesik, s addig, amíg jólesik. Nem szeretem azokat, akik megjátsszák magukat, hogy ők tisztességesek!... Egyébként majd ki fog halni ez a házasságszajkózó nemzedék, és akkor létrejön az, amit mi akarunk! De abba már nem lesz beleszólásuk!”
(Húszéves lány): „Még majd elhitetik velem a ’kedves mamák’, hogy ott a boldogság, ahol a gyerek!... Tény viszont, hogy minden egészséges nőben igen erős az anyaság iránti vágy. Csakhogy ez a vágy akaraterővel és értelemmel leküzdhető…”
(K. Angyal): „…A hozzánk hasonló antianyákat teszik felelőssé sok házasság felbomlásáért, holott a leghibásabbak a férjek. Mert ha egy férj szereti a feleségét, eszébe se jut ilyen antianyák után járni, és ha az antianyák próbálkoznak is, egy megelégedett, boldog családi életet élő férj a közeledést kikérheti magának, és elutasíthatja. Szerintem soha nem a nő, hanem a férfi a hibás… Azért pedig, hogy mi a szabadságunkban látjuk az élet értelmét, és nem a házasság bilincseiben, és sem cselédek, sem rabszolgák nem akarunk lenni, senki nem vethet meg bennünket…”
(Jelige: „Egy nem gyerekpárti”): „…A gyerek lehet önző érdek, felelőtlenség vagy többségében – merjük kimondani – hobbi (tehát magánügy), mint teszem azt, a bélyeggyűjtés, a kutyatartás stb. … A gyerek tehát túlnyomórészt öncélú kedvtelés, amelyben manapság a közösség szempontja semmiféle szerepet nem játszik… Ha pedig hobbi – és nyugodtan elfogadhatjuk, hogy az -, ezt mindenkinek önerejéből kell finanszíroznia!... A nemzet pedig nem fog kihalni, emiatt nem kell aggódnunk, mindig lesznek olyanok, akiknek a gyerek a hobbijuk, mint ahogyan kutyabarátok is mindig vannak, ha nem is kapnak kutyapótlékot és kutyaólat…”
Ezt a visszhangot bízvást eredménynek tekinthetjük, szívós mindennapos agymosások eredményének.
Ezt az újságcikkből vett részletet is: „Egy – budapesti, hivatalban dolgozó – fiatalasszony elmondja: ketten keresnek a férjével, közepes színvonalon… Gyerekük nincs, nem is lesz. ’Nem ettünk meszet’ – jegyzi meg. Így az öröm ugyan hiányzik az életükből, amit esetleg adhat a gyerek, de hiányzik a gond, a felelősség is, amit a gyerek biztosan ad. ’Így élünk magunknak, ha narancsszezon van, narancsot eszünk, ha banánszezon van, eszünk banánt. Azt is a gyerek enné meg előlünk különben, hát nincs igazam?’...”
A könnyű szórakozások, a szubkultúra talaján is természetesen a mának élés filozófiája virul, a minden órának leszakaszd virágát, az elégítsd ki vágyaidat azonnal. „A mi figyelmünk inkább a jelenre irányul, az a lényeg, hogy azt tegyük, amit éppen akarunk” – idézi Toffler egy rockfesztiválon részt vevő lányka nyilatkozatát.
Vad erők szabadulnak fel a szubkultúrákban a mának élés filozófiája – vagy inkább gyakorlata – nyomán.
A Die Weltwoche szerint lejárt a yuppik ideje – jönnek az ultrák, az önmutogatás választékos nagymesterei, akik csak a „legrafináltabb luxuscikkeket tűrik meg a testükön”, s az ultrafilozófia szigorúan előírja, hogy „a következő hétvégénél nem szabad tovább előre gondolkodni. A legtöbb ultra nem akar gyermeket, a gyermek megrabolná őket”. („A New York GREY reklámügynökség számításai szerint az Egyesült Államokban tízmillió ultra van, s düsseldorfi leányvállalata szerint az NSZK-ban és Svájcban a lakosság 10-15 százaléka sorolható az ultrák közé.”!)
Itt csupán jelezni kívánom, hiszen óriási téma: a mának élés filozófiája a gazdasági életben is elhatalmasodott.
Toffler kifejti: „Az indusztrializmus, akár kapitalista, akár kommunista válfaját tekintjük, az anyagi jólét maximalizálására irányuló rendszer volt.” Fő célja a gazdasági fejlődés, ennek fő eszköze a technika. A technokrata tehát gazdaságcentrikusan tervez, és a jelenre összpontosít. Terveket csak a közeli jövőre készít, a „technokrata tervezés rövid távú”, „csak a következő hétfőre tekint”. Amellett szigorúan hierarchikus, tehát demokráciaellenes, mire a társadalom kormányozhatatlanná válik, s a kiszolgáltatott ember az értelem ellen lázad: „Következésképpen a misztika bántó újjáéledésének lehetünk tanúi. Hirtelen az asztrológia válik a legújabb divattá. Közkedvelt időtöltéssé lesz… a jóga, a szeánszok és a bűbájosság. Kultusz formálódik a dionüszoszi élmény, a nem verbális és esetleg nem lineáris kommunikáció kutatásaiból. Kioktatnak, hogy fontosabb ’érezni’ a dolgokat, mint ’tudni’, mintha bármiféle ellentmondás lenne a kettő közt. Egzisztencialista orákulumok katolikus misztikusokhoz, jungi pszichoanalitikusokhoz, hindu gurukhoz csatlakoznak, a misztika és az érzelem magasztalásában a tudománnyal és ésszerűséggel szemben. Nem meglepő, hogy a tudomány előtti állásfoglalásokhoz való visszatérést óriási nosztalgiahullám kíséri a társadalomban… A nosztalgiaüzlet virágzó ágazattá válik.”
Toffler úgy véli, a szédületesen megpördült világ követhetetlenül szapora változásai sokkolják a civilizáció emberét, s ezt egy háborús példával jellemzi: Elaludt a katona halálos veszélyben, golyózáporban – ezerszám történt a háborúban ilyesmi -, az angol katonaorvosok külön nevet alkottak a diagnózis meghatározására. A túlstimulálás – a túl sok változás – hatására az ember kezd beszámíthatatlanul viselkedni: pszichés összeomlás, sokk, letargia, kiszámíthatatlan dühkitörések, no és irracionalizmus, minden mennyiségben. Vallatási módszerek, szekták, műeksztázisok-szextázisok erre alapoznak: „egyes hippikultúrák tagjainak vallási buzgalma és bizarr magatartása nemcsak a kábítószer-használatból, hanem a csoportosan átélt szenzoros ingermegvonásból vagy éppen érzékszerveik túlzott ingermennyiséggel való bombázásából is eredhet – írja Toffler. – A másik végletet is láthatjuk, a fiatal táncosok üveges tekintetében, megdermedt, kifejezéstelen arcában a nagy rockkoncerteken, ahol szikrázó show-műsorok, osztott vásznú filmek, óriási hangerejű sikoltások, kiáltások és hörgések, groteszk kosztümök és vonagló, kifestett testek olyan érzékszervi környezetet teremtenek, melyben óriási ingermennyiség, extrém kiszámíthatatlanság és újdonság érvényesül.” S „a burjánzó intellektuális divathóbort, amely lassan túlszárnyalja a női divat változékonyságának ütemét. McLuhan. Az elektronikus korszak prófétája. Lévi-Strauss. Hűha! Marcuse. Most már minden érthető. Az indiai jógi? Fantasztikus! Csillagjóslás? Korszakos felismerés!”
És így tovább. ’A hallucinogén kábítószerek iránti érdeklődés, a csillagjóslás és a homályos dolgokért való lelkesedés, az érzések, az eksztázis és a ’csúcsélmények’ belső igazságának keresése, az extrém szubjektivizmus felé való eltolódás, a tudomány elleni kirohanások…” Az átlagember többé nem képes a sűrű változásokat józan ítélettel áttekinteni.
Naisbitt a Megatrendek-ben ugyancsak felrója a rövid távú gondolkozást az amerikai üzletembereknek, mondván: „Az amerikai módszer éles ellentétben áll a japánok kifinomult üzletvitelével, amely gyakran éppen az ellenkező alapelvből indul ki: áldozatot hoz most, a jobb jövő érdekében.” De úgy tetszik, az amerikaiak fölismerték a rövid távú gondolkodás veszélyeit: „A legtöbb ember előtt nyilvánvalóvá vált pl., hogy a rövid távú kényelem, ami miatt beszennyezzük a levegőt és a vizeket, nem áll összhangban azzal a hosszú távú károsodással, amelyet a környezetnek és életünk minőségének okozunk. Az erdészeti termékekkel foglalkozó összes vállalat ma már roppant erdőtelepítési programokat hajt végre, mivel mindannyian ráeszméltek arra, hogy amennyiben csak vágják a fákat, újratelepítés nélkül, akkor ugyancsak kevés erdő marad majd gyerekeiknek és gyerekeik gyerekeiknek.” (Ez az érv ugyan aligha győzné meg azokat az antikat, akik oly nagy számban nevelődtek hazai terepünkön a pártirányított médiák programvezérlésével, s akik a saját gyerekkel együtt a jövővel is megtagadnak minden felelős kapcsolatot.)
Naisbitt szerint az összes megtérülési rendszer szerkezete rövid távú elgondolásokra épül, és a Wall Street ítéletei is – összes ítéletei – ezt a szemléletet tükrözik. A felső szintű gazdasági vezetők megbízási ideje öt esztendő, tehát csakis rövid távokra építhet, a részvényesek ugyancsak a rövid távú előnyöket becsülik.
A Pendix Corporation elnöke mondja: „Az Egyesült Államokban a kormányt és az üzleti világot érintő problémák egyike, hogy nagyon rövid távú, célratörő módon közelítenek a problémákhoz – csak az adott negyedév bevételei, csak az adott év költségvetése! Csak jussunk túl a legközelebbi választáson, igazgatósági ülésen!” – Az év végi jutalmak majdnem kivétel nélkül nagyobbak, mint a hosszú távú ösztönzők. – „Mindenki közvetlen sikereket akar felmutatni, és nemcsak figyelmen kívül hagyja a hosszabb távú jövőt, de gyakran a jövő rovására cselekszik. A japán vezetők viszont hosszabb távú stratégiák alapján járnak el rövid távú költségek dacára.” Az egyre növekvő számban fellelhető üzleti iskolák a rövid távú profit híveit nevelik. „A rövid távú nyereséget a hosszú távú terveknek kell felváltaniok, különben hanyatlásunk még erőteljesebb lesz.”
Ezer legfelsőbb szintű vezetőt kérdeztek meg 1981-ben, 76 százalékuk már azon a véleményen volt: „Túlságosan előtérbe kerültek a rövid távú pénzügyi célok, olyannyira, hogy ez már károsan hat.”
No igen, a nagyobb távlathoz jövőkép is szükségeltetik. – „A stratégiai tervezés értéktelen, ha nincs először stratégiai látomásunk.”
A „stratégiai látomás” viszont már a politika asztala.
Csakhogy a politikai hatalmat is mindenekelőtt a pillanat társadalmi közérzete érdekli. Javítására mindenkor és gátlástalanul alárendeli a távlati közérdeket – tapasztalataink szerint.
De Christopher Lash is úgy véli: a politikusok „ritkán látnak túl az éppen aktuális problémán. Mi több, a pragmatizmus kultusza is segít igazolni, hogy nem hajlandók vagy éppen nem képesek távlati terveket kovácsolni.”.
A mának élés széltében felgerjesztett, követelő igénye szükségképpen elnyomorítja az elvtelen politikát is. (S legbiztosabban elnyomorítja azt a politikát, melynek van ugyan egyetlen elve: a hatalom megtartása mindenáron.)

A „LÉTEZŐ SZOCIALIZMUS” ÉTVÁGYA

Minden rendszerben lehetséges a jövő megrablása, de a „létező szocializmusban” úgyszólván intézményesített volt.
Szerzett előnyök átörökítése – tudjuk – eminens szocialista elveknek mond ellent. Ha viszont az átörökítés a bürokratikus gátlások miatt nehézkes, érzékenyen megvámolt, politikai hangsúlyokkal ellenjavallt, netán lehetetlen, akkor – nyilvánvalóan! – a szerzett előnyök fölélése iránt nő az érdekeltség, a kedv, a buzgalom. Már-már a kényszer.
Minekutána örökség nem lévén – elmaradhat az örökös is.
A központosított, egyenirányított „létező szocialista” sajtó és tájékoztatás minden előző korhoz és minden más rendszerhez képest sikeresebben elterelheti a figyelmet a jövőt fölélő, a jövőt fogyasztó, a jövőt megrabló, pusztító veszedelmekről. Több évtizedes tapasztalattal és dokumentációval igazolhatom, hogy el is tereli.
Tudjuk – ki ne tanulta volna meg valamilyen iskolában, szemináriumon…-: a termelési folyamatba, mintegy a termelőeszközök tartozékaként beiktatott emberi munkaerő kizsákmányolása az általánosan jellemzett élősködési forma. Csakhogy a hatalmi bürokrácia számára kiszolgáltatott állampolgárral szemben sok más – netán hatékonyabb – módszer is kínálkozik. Maga a pártdiktatúra is végső soron „osztályuralmi” viszonyokat teremt: a hatalmi szerkezetbe mintegy traverzként építi be az alá-fölérendeltséget, a kiszolgáltatottságot. Általában nem közvetlen kizsákmányoló, noha az egy párt, mint olyan, tekinthető kizsákmányoló szervezetnek is, amennyiben uralma biztosításához, fenntartásához nagy tételeket von el a közvagyonból „ellenszolgáltatás nélkül”. Ám ez mindenképpen másodlagos ahhoz képest, hogy kiszolgáltatott helyzetbe hoz embereket, tömegeket. Intézményesen élősködni csak kiszolgáltatott embercsoportokon lehet, olyanokon, akik valami okból – gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális szempontból – kiszolgáltatott helyzetbe szorultak.
Nem feltétlenül élősködik a jövőn a monolitikus, abszolút hatalom; minél szilárdabb, annál inkább berendezkedhet a jelen megrablására, nem szorul rá, hogy a jövőt vámolja meg, akár nagyvonalú jövőpárti is lehet. Ám a felvilágosult abszolutizmusra, a felvilágosult pártdiktatúrára ez nem áll. Természetesen a felvilágosult pártdiktatúra értékrendjében is minden mást messze megelőző, legmagasabb szempont a hatalom megtartása, megőrzése. De, mert felvilágosul,számolnia kell, hangfogós bírálatokkal, az elégedetlenség erősen korlátozott megnyilvánulásaival, a NÉPHANGULATTAL, melyet minden esetben az éppen most fájó gondok, bajok, sérelmek foglalkoztatnak, az éppen most gerjedt igények, kívánságok – az éppen most hordott cipője szorít. A felvilágosult abszolutizmus tehát döntéseiben a pillanatnyi érdekeket helyezi előtérbe, s mindenkor a távlati érdekek fölé helyezi. Egész mechanizmusa a jelenérdek kiszolgálása és a távlati érdekek elhanyagolása felé sodorja. Törvényszerűnek tekinthetjük, hogy a felvilágosult abszolutizmus – pl. a magát demokratikusnak valló pártdiktatúra – idővel a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális élet minden nagy ügyét-gondját-tennivalóját e szerint az értékrangsor szerint rendezi át, s a jelenérdekek rangsorban a távlati érdekek fölé kerülnek.
A jövő megvámolása intézményesül.
A jelenérdek uralma főtörvénye a fogyasztói társadalomnak, viszont az árubőség is az, mármost hogyan jutnak érvényre a jelenérdek fogyasztói ingerei a „létező szocializmus” hiánygazdaságában?
Csak egyféleképp juthatnak érvényre: a gerjesztett étvágyat a jövőfogyasztás felé terelik.
Mellesleg a „létező szocializmusban” ezt a menetrendszerű konzumálódási folyamatot egy merőben más indítékú – politikai indítékú – törekvés is gyorsítja: ne halmozz! Még a takarékosságra hajlamos polgárokat, a pazarlástól irtózókat is arra szorítja rá a pártállam: fogyassz! Költs el minden elkölthetőt, élj fel minden felélhetőt! egyél, igyál, vásárolj, utazgass! gyerekeidnek se gyűjtsél örökséget, mert különben – nehogy új társadalmi előjogok forrásává váljék a felhalmozás – én, a pártállam, veszem el tőled illetékben, adóban, bírságokban!
Sokak – azt hiszem, túlságosan sokak – szemében évtizedek során a fogyasztás erénnyé magasztosult, a tartalékolás pedig bűnné maszatolódott be. Méghozzá, ha jól értem, „szocialista” erénnyé magasztosult az abszolút fogyasztás: mindent fölélni, megenni, meginni, elvásárolni, elszórakozni, elutazgatni – ez az igazán korszerű, a modern gondolkozású, öntudatos, szocialista állampolgárhoz méltó életvitel.
Így él egy igaz lelkű proletár.
És „szocialista bűnné” minősült a tartalékolás, hiszen aki tartalékol, az: gyűjt, felhalmoz, előbb vagy utóbb vagyont szerez, házat, nyaralót, kertet épít magának, s így kétségtelen előnyhöz jut azzal a másik állampolgárral szemben, aki, tegyük fel, ugyanannyit keres, mint ő – még egyszer hangsúlyozom: ugyanannyit keres -, de proletár („létező szocialista”) öntudattal, becsülettel megeszi, elissza, föléli, elutazgatja, egyszóval az utolsófillérig elfogyasztja a keresetét, ha teheti, még adósságokat is csinál…
Érthető a gyanakvás a gyűjtögetőkkel, a felhalmozókkal szemben, hiszen minden előző történelmi korban gazdasági erejüket, hatalmukat arra használták, hogy élősködjenek a rabszolgákon, a jobbágyokon, a proletárokon. Az elesetteken, a kiszolgáltatottakon.
Igaz, sokkal kevésbé használhatták – sőt törvényesen semmiképp sem használhatták – a gyűjtött értékeket minálunk élősködésre, de a történelmi reflex – kivált káderkörökben – éberen működött: vigyázz, mert ez vagyont gyűjt! Föléd akar kerekedni!
Ez a görcsös reflex új igazságérzetet sugallt: mindenkinek egyformán legyen!
Azaz inkább így: neki se maradjon! Mindenkinek egyformán – ne legyen!
Ez az elnyomorodott „igazságérzet” bocsánatos bűnnek tartotta az értékek pusztítását, de megbocsáthatatlan bűnnek, ha az értékek mentése révén jól járt valaki.
Ez a szemlélet alakította ki a selejtezések rendtartását: összetörni, összeszabdalni, elégetni, használhatatlanná tenni a még használhatót: nehogy valaki hasznosíthassa! Ez a szemlélet állított rendőrt a kuka mellé, s dörgő cikkeket íratott a guberálók ellen, akik a szemétre hányt, még valamire használhatót harácsoló módon kiszedegették, s hogy a már szimbólummá nőtt példát is említsem: ez a szemlélet nem azt állította bíróság elé, aki az értékes meggymagot a szemétre szórta, hanem azt, aki összeszedte.
A „létező szocializmusban” tehát míg egyfelől a tartalékolásért, értékek mentéséért vagy éppen teremtéséért rosszalló gyanakvás, megrovás vagy éppen büntetés járt, másfelől a fogyasztói igények, igények, ingerek, törekvések (úgy is, mint a felhalmozás leghatásosabb ellenszerei) a legteljesebb politikai, hatalmi, adópolitikai, ideológiai támogatást is élvezték – végeredményben az összegződő politikai, társadalmi, gazdasági, szemléleti kényszer mintegy totalizálta a fogyasztást.
Voltaképp a fogyasztói társadalmat totalizálta.
Tőkés gazdaságban, még a népesség erős fogyása esetén is, úgy tetszik sokféle gátja van a totális fogyasztásnak. A magánvagyon védelme, gyarapítása, a tőkefelhalmozás (gazdagodás) óhaja, de még tömegszinten is a takarékoskodás az utódok érdekében itt – olykor a létbizonytalanság, a munkanélküliség árnyékai miatt is – az ösztönökben szívósan élő, kívánatosnak tartott törekvés.
Hiánygazdaságban a fogyasztói igények totalizálása csakis az F-faktort célozhatja meg, a jövő beruházásait dézsmálhatja.
Volt már róla szó: ha a jövőfogyasztás érdekviszonyai az egész társadalmat behálózták, s többségi érdekeltségük érvényre jut, a liberális demokráciának nincs tovább esélye arra, hogy kivédje a társadalmi pusztulást, leépülést. Látszatra a szocializmusban (a „létezőben”) kedvezőbbek a lehetőségek a szervezett politikai-társadalmi ellenállásra, a közösségi önvédelemre, az F-faktor elsajátításának fékezésére, meggátlására. A valóságban viszont – a fentebb vázolt okok miatt – éppen fordított az eredmény: a hiánygazdaság párosodása a gerjesztett fogyasztói étvággyal szinte minden mohóságát a jövő fölélésére összpontosítja. Végeredményben jóval nagyobb arányú az F-faktor elsajátítása a felvilágosult abszolutizmus „szocializmusában”, mint a tőkés országokban, Nyugaton.
Mindezekből következik, hogy Nyugaton is, Keleten is (a civilizáltabb országokban) számba vehető ellenállás nélkül hódíthat az eddigi legkártékonyabb, teljes pusztulást ígérő élősködési forma. Még nem alakult ki, de nyilván meg kell teremteni azt az állami-társadalmi formációt, amely képes ellenállni a jövőfaló mohóságnak úgy, hogy a lehetséges legtöbbet megóv a polgári civilizáció értékeiből is.

A „MAGYAR CSODA” TRÜKKJEI

A Kádár-rendszer az 1956-os forradalom után történelmünk legkegyetlenebb megtorlásával „konszolidált”. A kegyetlenkedések világvisszhangja igen enyhén szólva is kedvezőtlen volt, de ni csak: ugyanaz a világsajtó hatvanas években már Kádár növekvő népszerűségéről és a „magyar gazdasági csodáról” kezdett cikkezni. Alig telt el pár esztendő a megtorlások után, és valóban kezdett talpra állni a magyar gazdaság és „szocialista” környezetéhez képest az életszínvonal, az áruválaszték, az élelmiszerbőség s az engedéllyel s kellő elővigyázattal gyakorolható ius murmurandi dolgában kétségtelen előnyöket szerzett.
Ez nem érvényes Csehszlovákiára, legalábbis a Prágai tavasz eltaposásáig. El kell különítenünk továbbá a tisztább képlet felvázolásához a „magyar csoda” tényezői közül azt a szerencsés fordulatot, amely az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a pártvezetés kolhozformákat erőltető, a háztáji felszámolását erőltető, a háztáji felszámolását követelő bumburnyákjait háttérbe szorította, s Fehér Lajos politikai, Erdei Ferenc szakmai védnökségével s irányításával olyan szerencsés házasság jött létre a mezőgazdasági nagyüzemek és kisüzemek között, hogy pár év alatt hihetetlen – világviszonylatban figyelemre érdemesített – mértékben föllendült a mezőgazdasági termelés.
A „magyar csoda” megalapozása azonban jóval korábban elkezdődött. Egy időben a megtorlásokkal.
Néhány példa a szemléleti áthangolásra. A születésszabályozás c. könyvből (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1958), melyet igen rangos szakemberek – demográfus, statisztikus, szülész, szociológus – írtak.
Szülnek az anyák, szülnek… „Hát kell ez az államnak? Magyarország népsűrűsége tízszer akkora, mint a Szovjetunióé, s nagyobb, mint egy sor európai országé. Érdeke hát az országnak a mai anyagi lehetőségek mellett, hogy mértéktelenül növekedjék a szaporodási szám? Aligha. Minden jel arra mutat, hogy a meglevő gyermekekről sem tudunk még megfelelő módon gondoskodni..”
Pontosítsuk, mikor riasztották a közvéleményt: nem kell annyit szülni, nehogy „mértéktelenül növekedjék a szaporodási szám”. Mindössze pár lap választja el a következő helyzetjellemzést:
„Köztudomású, hogy az 1956. évi, nagynak már aligha mondható, viszont a közepesnél még mindig magasabb születési arányszámot 1957-ben egy még alacsonyabb, az előzetes becslések szerint 17 ezrelékes arányszám követte. Ez a születési arányszám olyan alacsony, amire Magyarországon kevés példát találunk.
Ámde a Nagy Találmány szempontjából – hogy tudniillik a jövővel kell a mát jóllakatni – ez a születésszám még mindig magas. Bevetik hát a vaskos érveket a születések további csökkentésére:
„…A család életkörülményeit legfőképpen meghatározó tényező (…) az egy főre jutó jövedelem nagysága” … „A családlétszám az egy főre jutó jövedelemmel fordítva arányos..” Statisztikai táblázatokkal is alátámasztják az érvelést: lám, azoknál a családoknál, ahol az eltartottak száma a legtöbb, az egy főre jutó bruttó havi jövedelem 335 forint, ahol a legkevesebb, ott 1178 forint. S ugyanez a lebeszélő érv egy másik táblázattal megtámasztva: az egy főre jutó bruttó havi átlagos jövedelem egyedülállóknál 1209 forint, 5 és több tagú családoknál 400 forint.
Vessen magára, aki ilyen kemény érvek ellenére gyereket akar.
Egy másik tanulmány ugyancsak statisztikai táblázattal bizonygatja: rosszul jár már az is, akinek egy-két gyermeke van. És nem csupán az életszínvonala sínyli meg, minthogy: „A gyermeklétszám, a születésszám növekedése esetén, az adott középiskolai és egyetemi kereteket figyelembe véve, a továbbtanulás aránya, a középiskolai és egyetemi felvételi lehetősége csökken.”
Már így is sokan vagyunk Budapesten, „aminek következménye nem csak a rossz lakáshelyzet, hanem a városi lakosságot ellátó szolgáltató vállalatok túlterheltsége is. Közismert, hogy a villamos- és autóbusz-közlekedés zsúfoltsága az 1938. évinek kétszeresére fokozódott, a városi közművek (víz-, gázszolgáltató vállalatok) is időnként kapacitáshiánnyal küzdenek. A túlzottan magas születésszám egyébként túlfeszíti egészségügyi lehetőségeink kereteit is…”
A „túlzottan magas születésszám”. Láthattuk: az eddigi legalacsonyabb.
A zsúfolt kórházaknak is jól jön, ha abortálnak a nők. „… A szülő nők ápolásának átlagos tartama több mint kétszerese (7-8 nap) a művi elvetélés kapcsán kezeltekének (3-4 nap). Csupán annak a szükséglettöbbletnek a kielégítéséhez, ami akkor adódna, ha az 1957. évben elvetélt magzatok felét kihordták volna, mintegy 1000 új kórházi szülészet-nőgyógyászati ágyra lett volna szükség.” De legkivált gazdasági szempontból hasznos, ha szülés helyett vetélnek a nők: „míg a dolgozó nők vetélései miatt mintegy 170 000, addig a szülések miatt kb. 5 400 000 munkanap esett ki 1956. év folyamán.”
(Itt az idő, hogy utánaszámoljunk: hány milliárd munkanapot fizettünk rá az efféle „nyereségre”.Minthogy aki nem született meg, azóta is naponta nyolc órát hiányzik a munkahelyéről.)
Szabaddá tették az abortuszt, s az egyenirányított médiákban kezdődött az agymosás: nem kell annyi rengeteg gyerek!
S már abban az évben, amikor A születésszabályozás c. könyv megjelent (1958), negatív értéket vett föl a reprodukciós mutatószám: elkezdődött az utánpótlás fogyása. Ez volt a magyar történelemben az első mínuszos békeév.
Ahogyan a családok életszínvonala, ugyanúgy a társadalomé is függvénye a gyermeklétszámnak. Ahogyan a család legkönnyebben a jövőn élősködhet, azzal, hogy óvakodik a gyermektől – elsajátítja az F-faktort -, ugyanúgy a társadalom is legkönnyebben és leglátványosabban az utódlás terhére lendítheti föl az életszínvonalat.
Alattomosabb elsajátítási-élősködési forma ez, mint bármely régebbi. Kezdetben – miközben föléli a jövőjét, felzabálja utódait a társadalom – látványosan növeli a jólétet, szinte a jóléti társadalmak csillapíthatatlan fogyasztói étvágya fogja el, és csak évtizedek múlva üt vissza a következmény, iszonyúan és már védhetetlenül.
(A bambaságok terjesztésére mindig hajlamos világsajtó a Kádár-rendszernek ezt a jövőfaló manőverét becézgette „magyar csodának”, s még Kádár elparentálása idején is ezt a legnagyobb – megfontoltan írom le: még az 56 utáni megtorlásoknál is nagyobb – kártételét igen sok cikkben erényei közésorolták.)
Mondom a legrövidebben mondható számszerű eredményt. Az ország mai területére számított népmozgalmi statisztika szerint az 1958 utáni harminc évben (1958. I. 1. utáni) bő egymillió-kétszázezerrel született kevesebb gyerek, mint az azt megelőző harminc évben, amikor is ennek a területnek a lakossága jóval kevesebb volt, továbbá közbeékelődött egy gyilkos, pusztító világháború és egy elfojtott, legázolt forradalom, 1956.
Mérhetetlen és mennyiségi mutatókkal nem is igen jellemezhető az az értékhalmaz – érzelmi, szellemi, erkölcsi, anyagi értékek halmaza -, mely erkölcsi jogon és történelmi jogon ezt a meg nem született egymillió-kétszázezer utódunkat illette volna, s melyet a Kádár-rendszer elrabolt tőle, fölélt, föletetett a társadalommal „ellenszolgáltatás nélkül”.
No igen, az F-faktor legfontosabb része, minden egyéb érték vivőanyaga maga az élet, tehát az élet fölélése a legnagyobb kártétel. Viszont a problémakör sokkal-sokkal szélesebb ennél, a Kádár-korszak élősködésének még a vázlata is külön kötetet igényelne, itt csak néhány motívumnak szoríthatok helyet.
Például, oktatás, művelődés.
Még 1988 végén is olvashattunk olyan, az MDF szegedi népesedési fórumának nyilatkozatával vitatkozó cikket, melynek szerzői – a Kádár-kor élősdi szemléletében nevelődött szerzőpáros – azzal érvvel a minél kevesebb gyermek mellett: „a minél több pedagógusra és osztályteremre jutó minél kevesebb gyermek növeli az oktatás színvonalát”.
Nos, ez a feltétel, a „minél kevesebb gyermek”, 32 év óta nálunk érvényesül a legteljesebben a világon, minek következtében, a vitacikk logikája szerint, az oktatás színvonalának is nálunk kellett volna legmagasabbra emelkedni a világon.
Ennek szinte az ellenkezője történt. Úgyszólván a legmélyebbre süllyedt.
A dogmatikusan „nem termelőnek” minősített oktatás, kultúra ma is a „maradékelv” alapján részesedik a nemzeti jövedelemből – mondhatnám: az asztalról lehullott morzsákkal részesedik.
Ágh Attila: „…A feszített gazdasági fejlődés a ’nem termelőnek’ minősített területek rovására ment végbe, s ezzel a gazdaság (…) éppen a fejlődés igazi hajtóerőit kapcsolta ki… Ha már egyszer a nemzet a több évtizedes stratégiai útvesztés – az extenzív korszak ’kultúraellenes’ fejlesztése – után belesodródott a szűkített újratermelés negatív spiráljába, akkor már minden lépést nem a fiskális diktatúra éves időhorizontja szempontjából kell értékelni, amely a mai döntéseivel még veszélyesebb kényszerpályára állítja a jövő elszegényített Magyarországát, hanem… a fejlesztés ’kultúraellenes’ jellegének a felszámolása szempontjából” (Népszabadság)
Kultúránk helyzetéről és lehetőségeiről c. tanulmányból: „Az értelmiségi férfiak körében a tanulásra, önképzésre fordított idő egy évtized alatt a felére csökkent! Ugyanebben az időben vált a hazai szabadidő-felhasználás végképpen tévécentrikussá… A defenzív kulturális politika belenyugodott… a kulturális szféra gazdasági ágazatokhoz képest alárendelt helyzetébe… Tehetetlenségünk odáig terjed, hogy sopánkodunk egy fiskális pénzügyi szemlélet kannibál gesztusain…”
És hogyan áll a „minél kevesebb gyerek” minél magasabb oktatási színvonala?
Sokszor idézett felmérések, vizsgálatok alapján néhány jellemző:
- gyerekeink az olvasás gyorsaságát tekintve Európában utolsó előttiek;
- az olvasottak megértését tekintve utolsók.
- Az oktatásra fordított összegekkel ugyancsak az európai rangsor végén kullogunk.
- Népfront-dokumentumból: „A közép- és felsőfokú végzettségűek arányát tekintve Magyarország Európában az egyik utolsó helyen áll.”
Hiányoznék innen, ha nem fűzném hozzá: harminchárom éves demográfiai hullámvölgyünkkel ma az utánpótlás dolgában a világon az utolsók vagyunk. De úgy tetszik: minél kevesebb a gyerek – annál kevesebbet törődik velük a jövőjén élősködő társadalom.
S az igazán nagy baj az: ha nyomban, még a mai napon helyreigazítanánk a politikában az értékrendet a döntésekkel együtt, akkor is csak igen lassan, évtizedek múlva igazodnék helyre a megbillent egyensúly.
Az utánpótlásban, a tudásban, a műveltségben, az emberi minőségben.
Ami persze irreverzibilis, ami helyrehozhatatlan károsítás történt, az már soha nem igazodik helyre.
Immár a vezércikkekig elért a felismerése: „…A problémákat mostanáig a jövő terhére oldotta meg az ország, s a terheknek mindig a következő nemzedékekre hárítása kilátástalan helyzetbe hozta az ifjúságot. Az előrejelzés szerint 2020-ig 800 ezerrel csökken hazánk népessége, mert csökken a gyermekvállalási kedv is. A ’nadrágszíj-szorításos’ időszak visszafogottabb fogyasztását később lehet kárpótolni, de akik nem születnek meg (mert a családok anyagi helyzete nem teszi lehetővé), azokat soha többé nem lehet ’pótolni’” (Magyar Nemzet)
Más. Szintén a Magyar Nemzet: „Senki sem vitatja ma már, hogy gazdasági helyzetünk, piaci versenyképességünk romlásában súlyos szerepe volt annak, hogy a napi eredmények hajhászása, a látszatsikerek fölötti örvendezés közben elsikkadt a hosszú távú fejlődés megalapozásához nélkülözhetetlen kutatások támogatása. Hogy leértékelődött a szellemi munka társadalmi presztízse…”
Tudom, fárasztók a számok, de némi kis fáradtságot megér – egy akadémiai dokumentumból – ez a részlet: „Amíg hazánk népessége 14, 3 ezreléke Európa népességének, a tudósok és mérnökök száma tekintetében az arány 9, 9 ezrelék, a k+f (kutatás, fejlesztés) ráfordításainak részaránya pedig csak 7, 6 ezrelék. A magyarországi kutatás-fejlesztés kedvezőtlen ellátottságát mutatja, hogy a k+f ráfordításokon belül a költségvetés csak 20 százalékkal részesedik, míg az európai országok többségében ez az arány 40 százalék felett van. Aggasztó, hogy az állami költségvetésen belül a k+f költségvetési támogatás 0, 7%, míg a fejlett országoké 4-5-6%.
Ennyiből is láthattuk, hogy milyen leleményes a jövőfogyasztás.
Először is: az alaptörvény sérelmére erős szűkítéssel termeli újjá az életet, s minden értéket elsajátít, amely a meg nem születetteket illetné.
Másodszor: a mégiscsak világra jöttek sovány nemzedékeit is megrabolja, azzal pl., hogy családbeli eltartási költségeiknek mintegy 80 százalékát a szülőkre terheli, újabban adót is vet ki rá s ezzel pl., hogy a „minél kevesebb gyereknek” sem nyújtja az állami oktatást-nevelést a kor színvonalán.
Harmadszor: pl. azzal, hogy a közvetlen és azonnali hasznot nem hozó, csak távlatban megtérülő szellemi, tudományos munkától, kutatás-fejlesztéstől elvonja szükséges anyagi feltételeket.
Bármennyire is vázlatos az a kép, amelynek itt helyet szorítok, hiányoznék belőle, ha meg sem említeném, az a lelemény, amely hírhedett nevet szerzett számunkra a világon. Iszonyú nagyságú adósság, melyet a Kádár-korszak – miután a kölcsönöket úgyszólván maradéktalanul fölélte – úgy lőcsölt rá az utódnemzedékekre, hogy még a dédunokák is nyögjék.
Az adósságot elemző „állami szamizdat”-ban olvasom: meglehet, csak a jövő évezred első évtizedében szabadulhatunk az adósságtól, s olyan veszteséggel, amely „háromszorosa annak a nemzeti vagyonnak, ami a II. világháborúban pusztult el.”
És mindez csupán a dolog anyagi része. Ami az emberi élet károsodását illeti, a „reprodukciós katasztrófa” máris bekövetkezett. „Az ilyen típusú hamis vagy negatív modernizációs stratégiákban ugyanis végzetes aszimmetria alakul ki, a materiális létfeltételek újratermelése és az ’ember-újratermelés’ rendszerei között. A kontroll nélküli önkényuralom természetes törekvése a materiális feltételek minden határon túlnyúlóan gyors felhalmozása, amely a ’másik’ oldalon (az embertermelés rendszerében) szükségszerűen jár együtt gigantikus méretű áldozatok, halasztások, mulasztások felhalmozásával”
A Kádár-rendszer tragédiája, hogy megérte az általa megrabolt, kizsigerelt jövőt – ez lett a csődje is.
Tíz évvel korábban akár mennybe mehetett volna! A hatalmi monopólium s az egyenirányított sajtó szükségképpeni terméke, az általános elbambulás – tiszta lelkiismerettel mondhatom elhülyülésnek is – már kész volt – emlékezzünk rá! – ARANYKORNAK minősíteni ama kort s KÁDÁR APÁNKNAK a címadóját. Ama szégyenletes kort, amely történelmünk legsötétebb lapjaira kerül, nemcsak 1956 bemocskolása, nemcsak a Haynaut sokszorosan túlteljesítő vérengzések miatt, de talán elsősorban kannibalizmusa miatt, amellyel gátlástalanul megrabolta, elherdálta a nemzet jövőjét, felzabáltatta vele a saját gyerekeit.

LEPRABÉLYEG A BOLYGATÓKON

A Kádár-rendszer sajtója, Aczél György programvezérletével használatba vett és mindig kéznél tartott egy univerzális leprabélyeget, mely a pápai – nem is csupán sajtópápai! – kiátkozás funkcióját volt hivatva betölteni: NACIONALISTA!
Megkapták, az „ötvenhatosok”.
Megkapták, akik óvatosan megpendítették: szocialista szomszédságunkban nem érvényesülnek megnyugtatóan a „lenini nemzetiségi politika” elvei, legkivált Erdélyben nem.
Megkapta Illyés Gyula a Hajszálgyökerek – s egyáltalán: gyanús nyugtalanságai – miatt.
Megkapta Németh László, a kiadásból mindmáig (1989 vége!) kitagadott Sorskérdések – s egyáltalán: némethlászlósága – miatt.
Sűrűn megkapta Veres Péter verespétersége miatt.
Megkapták azok, akik szót emeltek a disszidensek nevelése s a disszidálás szerevezése ellen.
Megkapták azok, akik kifogásolták a mennyasszonyexport reklámozását, szervezését.
Megkapták a „Röpülj, páva” hívei, sőt a leginternacionalistább műfaj, a népdal is megkapta.
Megkapta, aki szóvá tette a kultúrmocsok rádióbeli ízlésterrorját s a hazai értékek szigorú pártirányítással végbevitt teljes kiirtását a leghallgatottabb reggeli műsorokból.
Egyáltalán: akinek a magyarság folyamatos züllesztése, pusztítása fájt – az mind megkapta.
Már hogyne kapták volna meg azok, akik a népirtást merészelték kifogásolni!
Rangelsőként a pecsétnyomót a Népszabadság kezelte, s az alaphangot is a párt központi lapja adta meg, s a „Fehér Ház”-ból vezényelt kórus e témakörben úgyszólván teljes összhangban működött – egyetlen olyan napilapot, hetilapot sem tudok megnevezni, amely a kórusból kimaradt volna.
A Magyar Nemzetet csupán a neve miatt említem külön – úgy is, mint a Hazafias Népfront állítólagos lapját -: már 1964-ben vezércikkben rótta meg a népesedési gondok bolygatóit, ama nacionalista írókat, „akik félreverték a lélekharangokat”.
Évtizedeken keresztül ez marad a Magyar Nemzet alaphangja, hol azon gúnyolódott: némelyek azt szeretnék, ha „hazafiságból”, a nemzet erősítésére” szülnének a nők, hol a nacionalizmus vádját ismételgette, el ne felejtődjék: „…a ’maszek’ népesedési igehirdetésekről’ lehántandó a nacionalizmus, a voluntarizmus és a mindkettővel járó türelmetlenség…” stb. stb.
Kitérek még a sajtó gyalázatosságaira, de idekívánkozik egy idézet a Magyar Hírlapból, amely meggyőzően illusztrálja, hogyan toldották meg később a nacionalizmus vádját egy hasonlóan hazug és aljas rágalommal: ezek a nacionalisták vissza akarják terelni a nőket a konyha rabságába, a fakanálhoz! Íme: „Az utóbbi években fel-felzajdultak nacionalista tónusú, kokárdás hangvételű kifakadások, de jellemző módon visszaútban látták a megoldást, visszaterelni akarván a dolgozó asszonyokat és lányokat a teljes emancipáció előfeltételét jelentő társadalmilag szervezett munkaterületekről a ’főhivatású’ háztartási rabszolgaságba, ilyen édeskésen fogalmazott jelszóval: ’éljen a főhivatású anyaság’. Vannak újsütetű proudhonisták, akik a nő számára szintén csak egyetlen alternatívát látnak, a háziasszony vagy kurtizán alternatíváját.”
A pártvezérelt sajtó jó két évtizedes mocskolódása sikeresen rátapasztotta a népesedés ügyére a nacionalista jelzőt. Túl a sajtó körein, a politológia, a szociológia terepén is, nem szólva a demográfiáról. Csak jellemzésül említem: egy 1985-ös közvélemény-kutatást feldolgozó tudományos igényű kiadvány is nacionalistának – „nacionalista felhangnak” – minősíti az aggodalmat a nemzet jövőjéért.
Ha meggondoljuk, hátborzongató cinizmussal sugalmazta a magyar sajtó a közvéleménybe évtizedekig ezt az aljas maszatolást; mintha bármely más nemzetnek a jogsérelmére történnék az, ha a magyarság jövőjéért – több mint jogos okkal! – aggódunk. Netán azzal követünk el jogsértést – kik ellen? -, ha igyekszünk nem kiveszni a világból?
Erre már valóban nem jut eszembe más, mint az a sok vihart kavaró kérdés, melyet a hatvanas évek végén feltettem már egy egri tanácskozáson: alkotmányban szentesített jogszabályunkat a fajgyűlölet tilalmáról miért nem alkalmazzuk a saját fajtánk gyűlölőivel szemben is? (Kötődés a hazához címmel a Népszava közölte a felszólalás szelídített változatát, néhányan megtámadták, viszont nyomatékos egyetértéséről biztosított Illyés Gyula, Veres Péter – és még sokan mások.)
Önmagában ez a vonás elég volna a Kádár-Aczél korszak sajtója legsúlyosabban elmarasztaló minősítéséhez: ha valaki szóvá tette – hogy mennyire okkal, sajnos ma már szükségtelen bizonyítani – a népesedés felrémlő veszedelmeit, nyomban megkapta, szinte lemoshatatlanul, a nacionalizmus leprabélyegét.
Igen jellemző az a védekező reflex, ahogyan Könczöl Csaba igyekszik egy írásában a maszatoló gyanúsítgatást – rólunk, a megbélyegzettekről – elhárítani:
„Igen fontos előítélet-eloszlató ténynek tartom annak megemlítését, hogy a népesség fogyásának társadalmi katasztrófája 5-7 évtizeddel ezelőtt, amikor először került a viták homlokterébe, jellegzetesen ’nyugatos’ problémának számított. Tudtommal az elsők egyikeként Ady foglalkozott vele sokszor a század első évtizedében, francia példák nyomán, a dél-dunántúli egykézést pedig a népiesnek szintúgy nem tekinthető Fülep Lajos tette a magyar értelmiség országos ügyévé. S akik a leghevesebben ellenük szóltak, azok épp a kor sovén-magyar kormánypárti nacionalistái voltak. Azért tartom fontosnak felhívni erre a figyelmet, hogy ne tévesszük szem elől: merőben történelmi véletlen, hogy ezúttal elsőként nem a korunk jó értelemben vett világpolgárai vetették föl a kérdést. Nem szabad megengednie a magyar értelmiségnek, hogy a népesedés kérdését újfent eszközévé tegyék különböző neveltetésű, szemléletű, beállítottságú, de egyként a társadalom egészében gondolkodó intellektuellek belső megosztásának, különböző területekre szakosodott részei egymással való szembeállításának.”
„Nem szabad megengedni…?” – Utána vagyunk.
Az természetesen nem szorul külön bizonykodásra, hogy a társadalmi jövő megrablása, felélése egyben a nemzeti jövő megrablása és felélése is. A jövő parazitáinak tehát tökéletesen beillik a fegyvertárába a nacionalizmus pecsétnyomója, ezt mindig lehet forgatni, hasznosítani a progresszió, a modernség pózában, fellobogtatva az emberi szabadságjogok, a minden népeket összeölelő emberi egyesülés, a nemzeti előítéleteket, elkülönülést, a konzervatív nacionalizmust megvető eszmeiség zászlaját – parazita sem lehet ma már senki testre szabott illúziók, önigazoló hazugságok nélkül.
Az emberi egységesülés apostolai szívesen hivatkoznak a világgazdaság, a világpiac ellenállhatatlan integrációjára, amely idővel felold, lerombol minden nemzeti elkülönülést.
Mások éppen fordított irányú menetrendet jósolnak. Jay Forrester például A gazdasági növekedés új távlatai című, a Római Klub megbízásából készült tanulmányában, szemben a világot egységbe gondoló és az emberi túlélésre globális programokat fölvázoló elképzelésekkel, kifejti: „megoldások csak nemzeti szinten születhetnek, mivel csak a nemzeti intézmények rendelkeznek a cselekvéshez szükséges hatalommal”. A világ számára is az lesz a megoldás „ha minden egyes nemzet saját földrajzi eltartó képességéhez igazítja igényeit”. A megoldás ilyenfajta megközelítése a legfejlettebb országok számára valóban a legfájóbb, hiszen „a legtöbb ipari ország jó ideje földrajzi lehetőségeit meghaladó színvonalon él”.
„Léket kapott a nemzeti szuverenitás” – véli Stanley Hoffman, az országok kölcsönösen függenek egymástól, különösen a kis országok.
Naisbitt viszont a Megatrendek-ben kifejti: „A mindennapi életet tekintve… amint egyre inkább kölcsönös függésekre felépített globális gazdasággá válunk, jómagam a kulturális és nyelvi öntudat reneszánszára számítok. Röviden: a svédek svédebbé válnak, a kínaiak még kínaiabbakká, ami pedig a franciákat illeti – segítsenek a mennyeiek – még franciábbakká.
De bárhogyan alakuljon az emberiség sorsa, hazug a nemzeti közösségek parazitáinak a hivatkozása az emberi egységesülésre. A nemzeti jövő megrablói ugyanis egyben az emberi jövőt rabolják meg. A modern kannibálok étrendjén szereplők nemzeti hovatartozása elhanyagolható.
Ahogyan elhanyagolható a modern kannibálok nemzeti hovatartozása is.
„A történelem népekben él, és népekben gondolkozik – írja Németh László -, népével az egyén földi halhatatlanságának is vége; semmiféle nemzetközi megváltás sem mentheti meg a rajtunk átszálló életet a jövőnek, ha a népnek, melyben atomok voltunk, magva szakadt.”
De vajon – atomjai még a magyarságnak a paraziták?
Többféleképp diagnosztizált s általános tünet hazánkban az identitás zavara, elroncsolódóban a nemzettudat; úgy tetszik, az elmúlt évtizedek elvonókúrája után kevesebben éreznek ma felelősséget – jóval kevesebben! – a közösségi-nemzeti jövőért, mint bármikor ezelőtt. Évszázadokra visszatekintve bármikor. Miért okozna hát gondot – közgondot – mai kellemességekért, kényelmességekért, élvezetességekért a jövő megvámolása, felélése?

TÚLNYOMÁS-VÁKUUM

A jövő föléléséhez, elfogyasztásához – ha úgy tetszik: a modern kannibalizmus portréjához – jellemzésül még egy sajátosság feltétlenül említendő: az emberiségnek csak jóval kisebbik részét érinti. S még ennek a jóval kisebbik résznek a közvéleményét nem a saját vészterhes állapota, hanem az ellenkező véglet: a demográfiai robbanás, a túlnépesedés foglalkoztatja.
Magától értetődik, hogy a demográfiai optimumot tartósan és jelentősen meghaladó születésszám, szaporodási arány is egészségtelenül megnöveli az eltartási terheket – ti. a gyermeknevelés s általában az F-faktor anyagi terhelését -, s érzékenyen csökkenti az életszínvonalat. Ha pedig gyorsabb a szaporodás, mint a gazdaság, a lakásépítés, a közoktatás, a kultúra, a technika, a civilizáció fejlődése, évről évre nő a szakadék a szükségletek és a lehetőségek között.
Voltaképp önkizsákmányolás ez, a jelen megvámolása. Akár így is fogalmazhatnék: itt a jövő rabolja meg a mát, a jövő zsákmányolja ki a jelent – ám a legkevésbé sem biztos, hogy ez a megszenvedett vám valaha is gyümölcsözik majd.
„Ha az emberiség jelenlegi több mint két és fél százalékos évenkénti szaporodási üteme fennmarad – olvasom egy vitacikkben -, akkor létszáma körülbelül 25 évenként kétszereződik meg, tehát 250 év alatt növekedne 1024-szereségre (210)…”
Én is kedvelem a számokat, hát tovább számolok: kereken 400 év kell tehát ahhoz, hogy utódaink már csak egymásra rétegezve férjenek el a szárazföldeken, ez az elhelyezkedés – kihagyás nélkül feküdni egymáson – új és még nagyobb demográfiai robbanással fenyeget?
Lám, a minden tekintetben tudományos hitelű idősoros elemzések távlati kivetítésével – méltóságosabb nevén: a trendextrapolációval – némi korlátoltsággal minden tekintetben tudománytalan sületlenségekhez is el lehet jutni.
Bevált módszer a bamba közönség sokkolására.
Adott esetben már a kiindulás tudománytalan. Minthogy az élet „újratermelésének” a szaporodási képességen túl még jó néhány objektív feltétele van, méghozzá annál sokkal szorosabban meghatározottak
Az persze igaz, hogy a helyzet komor.
Az ENSZ-jelentés szerint percenként 156 emberrel szaporodik a Föld lakossága, vagyis évente 80 millióval.
Egy másik – szintén ENSZ-statisztika – az emberiség létszámának növekedését így jellemzi: naponta 250 ezer – hetente: egymillió 750 ezer – havonta: hét és fél millió – évente: 90 millió.
Leggyorsabban Afrika szaporodik, legkevésbé Európa.
Fekete-Afrika 430 milliós lakossága a következő négy évtized során több mint háromszorosára növekszik, és eléri majd az 1, 4 milliárd főt az amerikai népességstatisztikai hivatal jelentése szerint. Ugyanakkor az egy főre jutó mezőgazdasági termék mennyisége a hatvanas évek eleje óta folyamatosan csökken, s már napjainkban sem elég a lakosság ellátására.
Húszmillió fölé nő az előrejelzések szerint 2000-re a következő hat város lakossága: Mexikóváros, Sanghaj, Tokió-Jokohama, Peking, Sao Paulo, New York.
A Demográfia 87/2-3. száma beszámol a mexikói népesedési fórumról, amely megállapította: „Az 1950-es években a világnépesedés jelentőségét sem a nemzetközi szervezetek, sem a kormányok nem ismerték fel, mindössze három ország volt, amely kinyilvánította szándékát a termékenység csökkentésére vonatkozóan.”
A rohamos népességnövekedés igen válságos vonása, hogy a városokban koncentrálódik. Képtelen méretűre dagadnak a városok, amelyekben máris „rendkívüli nagy arányban találhatók a városi életbe valójában beilleszkedni nem tudó munka nélküli, megfelelő lakhellyel nem rendelkező rétegek, amelyek a rohamos bevándorlás következtében tovább növekednek, messze túlfeszítve az infrastruktúra és a lakásellátás kereteit, komoly társadalmi feszültséget és közbiztonsági problémát okozva.”
„A minimális életszínvonal biztosítása minden idők legjobb fogamzásgátlója” – írja László Ervin. Veszélyesnek ítéli a metropolisok gátlástalan növekedését, a bádogvárosok, városi gettók terjeszkedését, „a városi zűrzavar s erőszak kitörése számos ország fejlődését megakaszthatja, s talán súlyosan vissza is vetheti”. A jövőben nagyobb hangsúlyt fog kapni a vidék, „ahol a népesség számára alapvetően szükséges élelmiszert megtermelik”.
Egy szakértői jelentés szerint a harmadik világban „…jelenleg 450 millió ember éhezik, fele öt évesnél kisebb gyermek. Közülük évente 12 millió esik éhhalál vagy járvány áldozatául. Egymilliárd embernek nincs megfelelő ivóvize és alapvető egészségügyi ellátása… Az írástudatlanok száma összesen 800 millió”.
Ám ezeket a nyomasztó adatokat hangoztató „globális szemlélet” ellen is vannak megfontolandó érvek. Herédi Gusztáv írja (Korunk 86/87 évkönyv): „Mi az értelme hát a gyermekellenes kirohanásoknak ott, ahol amúgy is kevés a gyermek? S ahol az aggok nagy száma és a társadalom vészes elöregedése a legnagyobb társadalmi gond? Hogyan vagy milyen erkölcsi alapon lehet a Sahel-övezeti vagy abesszin éhínségre hivatkozva német földön, Belgiumban vagy Magyarországon ’gyermektervezési’ propagandát kifejteni s a túlszaporulatból következő sötét jövő rémképét festeni a falra?”
Súlyosabbnak, valóságosabbnak látom a túlnépesedés veszélyét, mint Herédi, de a teljes képbe tartozik és fontos színt képvisel az álláspontja: „Letagadhatatlan tény, hogy Európa, noha a legsűrűbben lakott földrész, országainak fele élelmiszer exportál, s a Közös Piac évek óta húzódó legnagyobb gondja: mihez kezdjen az egyre halmozódó, eladhatatlan élelmiszer-készletekkel. Holott a földművelés kínálta lehetőségeket még távolról sem aknázták ki. Jellemző például, hogy a nagy kiterjedésű Svédország földjének alig tíz százalékát műveli meg, mégis előállít minden szükségest, ami azon az éghajlaton megterem. De nagy, megműveletlen térségek húzódnak Anglia északi részein, Franciaország nyugati felén, Norvégiában vagy Írországban. Sokatmondó a finn mezőgazdaság helyzet is. A két világháború között a finn állam megjutalmazta azt a gazdát, aki mocsarat csapolt le, erdőt irtott, gyepet tört fel, hogy gyarapítsa a szántóföldet. Ma fordított a jutalmazás: az részesül benne, aki visszaadja szántóját a legelőnek vagy az erdőnek. Mert a megművelt föld is éppen eleget terem.”
A US News and World Report egyik cikke hasonlóképp érvel: Jelenleg a mezőgazdasági területek felét hasznosítják, nem kell félni a népességrobbanástól. A világ nem lesz olyan zsúfolt a 21. században, mint most.
Ez persze szintén „globális” szemlélet, Kínában aligha műveletlen a mezőgazdasági területek fele. Bizony nagy gond ott a népességrobbanás, a születésszabályozási program keretében 1971 és 79 között 210 millió emberen hajtottak végre sterilizációs műtétet, az a kormányzat célja, hogy 2000-ben ne legyenek többen egymilliárd 200 milliónál…
S íme, a legújabb jelentések máris olyan gondokról tudósítanak, amelyek ez idáig ismeretlenek voltak Kínában. Sok újszülött lányt megölnek, hogy az engedélyezett „keretben” fiúnak szorítsanak helyet, veszélyesen eltolódott a nemek aránya. Az egyke 35 millió, 90 százalékuk értelmiségi családban, s a kínai egyke még inkább önző, túlellátott, agyonszeretett, mint az európai. Máris felkomorlik az árnyék: 1995-re 150 millió 65 éven felüli idős ember lesz – ki fogja őket eltartani?

A túlnépesedés azonban nem a létezést-megélhetést veszélyezteti leginkább, hanem az emberi együttélést, a világbékét.
Természetes, hogy a túlszaporodó népek igyekeznek növelni életterüket kivándorlással is, fegyverrel is, s akár országhatárokkal képzeljük el nagyobb távlatban a világot, akár azok nélkül, bizonyosra vehető, hogy ez a terjeszkedés erőszakkal is igyekszik utat törni a leggyengébb ellenállás irányába.
Rövidebb vagy hosszabb távlatban mindenképp a stacioner népesség kínálja az emberiségnek a megoldást, tehát a születések és halálozások egyensúlya, megállapodott népességszámmal.
(Ez a stacioner – megállapodott – népesség olyan távlati eszmei cél, hogy a jelen helyzetben akár hátrányosnak is minősíthető. Az Előre Engelst idézi: „A történelem végső meghatározója az emberi élet termelése és újratermelése”, majd kifejti: a stacioner népesség is elöregedéssel jár az életkor kitolódása miatt. „Nyilvánvaló, hogy az élni, megmaradni, a jövőjét biztosítani akaró nemzet számára nem fogadható el sem a stacionális, sem a fogyó népesség alternatívája. A hosszú távú, egészséges fejlődés alapfeltétele a népesség állandó megújulása, számának növekedése, a nemzet szüntelen fiatalodása, a szükséges emberi erőforrások bővített újratermelése.”)
Függetlenül távlati eszmei céloktól a mai helyzet legfőbb jellemzője a harmadik világ félelmes arányú szaporodása. Szakértő becslések szerint száz év múlva Európa és Észak-Amerika számaránya a világ népességében 8 százaléknyira sorvad.
Mondhatnám akár így is: fölsejlik a történelem nagy igazságtétele, a civilizált országokban akadozik, senyvedezik az utánpótlás, a gazdasági szempontból elmaradott világ pedig hatalmas iramban szaporodik, és ellenállhatatlan erővel megújul. A kiegyenlítődés csakis a civilizált népek rovására történhet, egyik-másik végképp eltűnik majd a térképről. Hamarosan ki fog derülni, hogy nem a GDP fejadagja, hanem mégiscsak az ember a legfontosabb tényezőé.
Napjainkban gyakran idézett kínai közmondás: „Ha adsz nekem halat, jól fogok lakni, ha megtanítasz halászni, egész életemben jóllakhatok.”
Úgy tetszik, a harmadik világ nagyon tanulékony „halász”.
Naisbitt írja: „1980-ra Brazília a tizedik legnagyobb gazdasági hatalommá nőtte ki magát. Mexikó gazdasága pedig nagyjából Svédország és Belgium gazdaságával vált azonos szintűvé. Az 1970-től 1977-ig tartó időszakban a húsz leggyorsabban növekvő gazdaság mind a harmadik világhoz tartozott. Néhányan közülük olajexportáló országok voltak, pl. Szaúd-Arábia és Irán. A nagy többség azonban nem. Botswanában az éves átlag 15, 8%-ot ért el, Dél-Koreában közel tíz százalékot. Szingapúrban 8, 6, a Dominikai Köztársaságban pedig 8%-ot. A gazdasági élet csillagai – Szingapúr, Tajvan, Hongkong, Dél-Korea, Brazília – az 1970-es években átlagosan 9, 4%-os éves növekedési ütemet értek el.”
A világ újrafelosztása a jelek szerint elkerülhetetlen.
Hiába a határok beszentelése, hiába a nagyhatalmi garanciák, sokkal-sokkal nagyobb erők lépnek itt működésbe, nagyobbak a szuperhatalmaknál is.
Ha valóban a harmadik világ felé tolódik el a hatalmi túlsúly, azt jelentené ez, hogy az értékrendek mérkőzésében a harmadik világ csúcsértékei diadalmaskodtak a civilizáció csúcsértékei fölött?
A túltermelt élet a túltermelt jólét fölött?
Vagy arról van szó inkább, hogy a fajták, népek, nemzetek, hitek, érdekcsoportok tízezer éves küzdelmében, amikor a háborút, a fegyveres harcot már lehetetlenné teszi a túlságosan fejlett haditechnika, a tábornokok, a sorkatonák, a különlegesen képzett alakulatok, a rohamosztagok, az ejtőernyősök, a haditengerészet, a légierő helyét átveszik, a háborúskodás minden terhét átvállalják a nők, és – szülnek. Elégtételt vesznek őseik sok nyomorúságáért, megaláztatásáért a hajdani gyarmattartók utódain – szülnek. És ez a stratégia minden történelmi hódításnál hatékonyabbnak ígérkezik. Minden újszülött, aki világra pottyan és felsír, bejelenti ezzel igényét a véges földterület egy darabkájára.
A Le Figaro írja: A Marshall-terv nyomán kidolgozták az akkor fejletlennek mondott országok támogatását, kezdve az egészségügyi segítségtől, amely a legsürgősebb és a legkönnyebb is volt: „mindig olcsóbb kórházat építeni, mint üzemet” – ez volt a jelszó. Csökkent a halálozási arány, de a születésszám továbbra is igen magas maradt. „Segítségünkkel megkezdődött a harmadik világ ’demográfiai robbanása’ A szegény országok a hatalom felé menetelnek. Mi ugyanakkor az öngyilkosság felé rohantunk. Tudósaink megadták ehhez a használati utasítást: a fogamzásgátló tablettát. Ehhez kapcsolódott a család hanyatlása, a törvényesített abortusz. Így… tudományos haladásunk a harmadik világban az élet szolgálatába állt, nálunk pedig annak korlátozását jelentette. Nyugaton egyre több országban a népesség fenntartásához is elégtelen a születésszám.” „A következmény logikus: a nagy népességű Nyugat gyarmatosította a Földet; mivel meggyengült, támadást intéztek ellene.” „Vajon a gazdag országok le tudják-e küzdeni öngyilkos egoizmusukat?”

Nyomasztó gondja tehát az emberiségnek a túlnépesedés, ám a fejlődésben elmaradt országok demográfiai robbanását korántsem ellensúlyozza a legfejlettebb országok elöregedése, fogyása, demográfiai lerobbanása.
Ellenkezőleg: ezekben az ellentétes irányú demográfiai fejleményekben új, az egész emberiséget fenyegető veszedelem rejtőzik. Nyers, de nem nagyon eltúlzott egyszerűsítéssel szólva: ha a civilizációban élenjáró, „legfejlettebb” országok fölélik a jövőjüket, utódaikat elfogyasztják, korántsem marad utánuk légüres tér. Még alig kezdődött el a termelőkorúak fogyása, máris kialakulóban a demográfiai vákuum, a nagy gonddal-költséggel kiépített hatalmas ipari kapacitás máris szippantja be, messze túl a határoktól, fölös népességű területekről a „munkaerőt”.
A termékszerkezet szapora váltásait Európában s az USA-ban is – legkevésbé Japánban – nyomon kíséri a népesség minőségi, nemzeti jellegbeli szerkezetének a váltása: sok-sok millióan keresnek és találnak az új munkaelehetőséggel együtt új hazát.
Nem ez – önmagában – a veszedelem. Ám a népesség „szerkezetváltásának” a mai irányzata ha megszilárdul, tehát a jövőjüket fölélő, utódlásukat folyamatosan sorvasztó népek sorra átadják helyüket, fokról fokra országukat is a beáramlóknak – az európai kultúra és civilizáció aligha él tovább ötven esztendőnél.
Az „európai” jelző itt nem a helyszínre utal, hanem a jellegre, a minőségre.
Márpedig ha a mai – európai jellegű – kultúra és civilizáció elveszítené meghatározó szerepét – kulcsszerepét? – az emberi együttélés, a világpolitika alakításában, az emberiség léte-jövője válnék egyszeriben bizonytalanná, a középkorias elfogultságok, gyűlölködések, dühök, gyilkos ellentmondások, feloldhatatlan antagonizmusok tengerében. Beszámítva, hogy a nukleáris hadi potenciál nem elsősorban a legfejlettebb ipari kapacitás függvénye, hanem annak a függvénye, kik, milyen emberek, milyen hatalmasságok rendelkeznek a legfejlettebb ipari kapacitással.
A demográfiai robbanás felfogható agressziónak is: hossz távú támadó hadművelet a világ újrafelosztásáért. Meglehet, szándékosság és tervszerűség híján, de a politikában sosem a szándék a meghatározó motívum. S a megtámadott, szorongatott fél még abból a csapdából sem menekülhet, hogy humanitárius okból neki kell elhárítania a túlszaporodókat – legkivált szerencsétlen gyerekeiket – fenyegető éhhalált, hogy tehát azok a súlyos következményektől mentesülve továbbra is túlszaporodjanak.
A szaporodás évi 80-90 milliós túlsúlyával elbillent népesedési mérlegen mit sem javíthatnak a civilizált népek, bármilyen jó étvággyal fogyasztják a gyerekeiket újabban. Legyengülve, elvénülve arra már semmi esélyük, hogy asszimilálják az életerős, fiatal beáramlókat, ha viszont kapitulálnak, ha megadják magukat, az kiszámíthatatlan következményekkel jár, hiszen, meglehet, vad indulatoknak, középkorias megszállottaknak, világhatalomra törő esztelen szándékoknak szolgáltatják ki a nukleáris haditechnikát.
Meglehet, nagyobb veszedelem az emberiségnek a civilizált népek jövőfogyasztása, elvénülése, lassú elfogyása s az így támadt demográfiai vákuum, mint az ugyancsak súlyos következményekkel fenyegető túlszaporodás. Már csak azért is nagyobb veszedelemnek látszik a civilizáció önpusztítása, mert rendre kimarad az emberiség létét fenyegető veszedelmek leltárából.
Példa lehetne erre a Római Klub akárhány jelentése.
Minden tisztelet megilleti a Római Klub tudományos munkásságát, világszerte visszhangzó, nagy vitákat kavaró tanulmányait, de a tevékenysége oly mértékben féloldalas, hogy szinte azt is ráfoghatnám: Európa öngyilkosságának a programvezérlése.
Szó sem igen esik arról a legnagyobb veszedelemről, amely Európa jövőjét már-már megpecsételni látszik, az uralkodó szerepre törő új élősködési formáról, mely a jövőt fogyasztja el, zsákmányolja ki, s teljességgel rászolgált a modern kannibalizmus névre.
A túlnépesedés veszedelmével sokat és nagy hangsúllyal foglalkozik a Római Klub. Arról viszont – tudomásom szerint – szót sem igen ejt, milyen következményekkel járhat az emberiség sorsára, ha az elvénülő, önpusztító Európát leváltja netán a középkor.

Okok hevenyészett leltára

Aki naivul azt képzelné, hogy 32 éves pusztító fogyás közben vagy után felelősen és a kötelező alapossággal szembenézett az okokkal a hazai tudomány – demográfia, közgazdaság, szociológia, politológia, sajtó, politikai gyakorlat, szociálpolitika -, az bizony téved. Még az okokat érintő részletkérdések bogozgatására is ritkán szánta el magát valaki, mélyreható feltárásra – ezt határozottan le kell szögeznem – nem történt kísérlet, ködösítésekre viszont akárhányszor.
A probléma „komplex”, „bonyolult”, „összetett”, „alaposan elemeznünk kell” – mondogatta a tudomány tíz-húsz-harminc éven keresztül, de nem tudok róla, hogy valaha is nekilátott az elemzésnek, a nyilvánosság elé legalábbis nem került átfogónak és alaposnak mondható elemzés.
Ami viszont az egyenirányított sajtómonopóliumot illeti, az igazán sokat igyekezett tenni a közvélemény eltájolásáért, félrevezetéséért. Kitérek még rá, itt csak egyetlen példa a Népszabadságból a ködösítő nyegle felületességre: „…Elfogadott tétel, hogy a szegényedés népszaporulatot okoz.” „Segíteni azonban anyagiakkal nem lehet. Már csak azért sem, mert a világ minden valamennyire is tájékozott szakértője szerint az életszínvonal… emelkedése… a csökkenő termékenység irányába” hat. „Nem tehetjük meg, s hiába is tennénk, hogy mások életszínvonalát leszállítjuk, hogy a gyerekesekét megemelhessük.” Nos, a politika azóta is sokat tett a gyermekes családok megnyomorításáért – vajon Pintér István receptje szerint, a jobb szaporulat érdekében? (Én azért „a világ minden valamennyire is tájékozott szakértőjével” szemben megkockáztatom: általában nem attól kevés a gyerek a magasabb jövedelműeknél, hogy jól élnek. Ne cseréljük össze az okot az okozattal. Minthogy általában attól élnek jól, hogy kevés a gyerek.)
És mennyi lapítás, sunyítás, mellébeszélés, népesedési katasztrófánk sűrű ködökbe burkolózó okairól! Nemrégiben egy tanulmány végső következtetéseként olvashattam: nem tudhatunk bizonyosat az okokról – s akkor szántam el magam az alábbi leltár gyűjtögetésére.
Eszem ágában sincs, hogy olyasmire vállalkozzam, ami tudományos kutatóintézeteknek is évekre adna munkát. Hangsúlyozom: ez a leltár csupán meglévő jegyzeteimből állt össze, tehát hevenyészett, s az elemzést is nélkülözi (noha a későbbiekben egy-egy tételére részletesebben is kitérek).
Szándékom szerint csak olyan okot vettem be a leltárba, amely társadalmi érvényű, megítélésem szerint százezres nagyságrendben érinti, befolyásolja a szülési kedvet, a családtervezést – vagy egyéb, a születéseket, a vetéléseket meghatározó ok.
Szeretném végleg eloszlatni az okokat befelhőző misztikus ködöket. Látni fogjuk: szigorú okai vannak népesedési katasztrófánknak, olyannyira bőséggel, már azon kell csodálkoznunk, hogy egyáltalán születik még gyerek Magyarországon…
A számozás a hivatkozást egyszerűsíti.

PRÉSBEN A CSALÁD

1. A termelésközpontú családot leváltotta a fogyasztásközpontú. (Lásd: Legfontosabb jellemzők c. fejezet.)
Akik bérből-fizetésből élnek, érdekük, hogy minél kevesebben osztozzanak a jövedelemből. Anyagi szempontból legjobban járnak, ha gyerekkel egyáltalán nem is kell osztozniuk.
2. Andorka Rudolf idézi J. C. Caldwellt, aki szerint a családtípus váltásával „a vagyon nemzedékek közötti áramlásának iránya" megfordul. A termelésközpontú családban előnyös volt a szülőknek a gyermek, ott a javak, a szolgáltatások az idősebbek felé áramlottak. A bérből-fizetésből élőknél viszont a szülőknek kell többet adniuk, költséget is, időt is, munkát is, érzelmet is. Sokan még öregkorukban sem kapnak a gyerekeiktől ellátást, még akkor is ők adnak - ahogy a nyugdíjból telik.
3. A termelésközpontú családban a gyerek olykor már 4-6 éves korától segítségnek számított, 12-13 éves korától pedig már a családbeli munkáskezet szaporította. A bérből-fizetésből élőknél a gyerek általában 18-20 éves koráig - eltartási teher.
4. Tudományos intézet közvélemény-kutatása szerint: azoknak az aránya, akik szerint a három, sőt a két (!) gyerekes családok is sokgyermekeseknek tekinthetők, nyolcnál kevesebb osztályt végzett 17%, nyolc osztályt 26%, középiskolát végzett 33%, egyetemet, főiskolát 42%. - Teljességgel világos ezekből a számokból, hogy az iskolai nevelés, a tananyag valamiképp családellenes, gyerekellenes hatásokat sugalmaz - minél tovább tanul valaki, annál inkább elnyomorodik a családszemlélete? S ez nyilván hatással lesz majd családtervezésére is.
5. Holott az iskolának éppen hogy meg kellene szerettetnie a családot. Ugyancsak közvélemény-kutatás jelzi: súlyos hiányosság és az egész társadalmi életre káros hatású, hogy a családi életre nem nevel az iskola. Voltaképp érthetetlen, annyira fantasztikus: az emberi élet egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - vizsgájára, élethosszig próbatélére úgyszólván semmi segítséget nem ad az iskola. Ezek után nem is meglepő, hogy a tizenévesek - kivált a fiúk - távolabbi terveiből a gyerek többnyire hiányzik.
6. A szórakoztatóipar, a pártvezérelt médiák, ifjúsági műsorok, a piaci „modernkedés" programozása masszívan házasságellenes, s a folyamatos agymosás nagyon sok fiatalra hatott. (Lásd: Élni a mának alcím alatt.)
7. Sokkal-sokkal nagyobb ma a szerepe a nevelkedésben a kényelemnek, a testi-lelki nehéz próbák, fájdalmak elkerülésének, mint bármikor ezelőtt. Sok fiatal nő egyszerűen fél a szülés fájdalmaitól, megpróbáltatásaitól. Fél a terhességtől is, teste elformátlanodásától, fél a kényszerű szexuális tartózkodás idején férje elidegenedésétől.
8. Sok a szülési rendellenesség, kétségkívül növekvő a számuk, okot ad ez is a félelemre. S ez a szülés kockázatának csak egyik fajtája, hiszen az egészségesnek szült gyermek is kockázat: hányan okoznak bánatot szüleiknek hálátlanságukkal, züllésükkel, viselkedésükkel... Ha a gyermeket megtagadók önigazolásának is tetszik ez az aggodalom - a kockázat maga vaskos realitás.
9. A „szexuális forradalom" mindennapos ingerkedéseinek, csábításainak, felkínálkozásainak, folyamatos ostromállapotának korában a legsikeresebb házasság is megtelik kósza áramokkal, feszültségekkel. Vegyük még hozzá: nem is csak sikeres házasságok vannak... Alig lehet például elképzelni önzőnek nevelt házasfelet sikeres házasságban, márpedig szaporodik az ilyen házasfél (nemcsak a szaporodó egykék miatt). Bőven van tehát ok a rossz házassági közérzetre.
Számos felmérés egybehangzóan kimutatja: igen jelentős különbség van a házasságukkal elégedettek, valamint a házasságukkal elégedetlenek termékenységi magatartása között.
10. Az átlagos házasságkötési kor nő - s ez a növekmény bizonyosan csökkenti a várható gyermekszámot.
11. Az elváltak és özvegyek újraházasodási kedve lényegesen csökkent - ez szintén a születésszámot fogyasztja.
12. Sok és egyre több a bomló családban, szeretet nélkül felnőtt gyerek, akit sokkal inkább szocializált a környezete a családi élet tagadására, mint óhajtására. Talán még az a jobbik eset, ha nem lesz belőle szülő.
13. Felszökött a válások aránya, a házasság stabilitása végképp megrendült. Maga a feminista ihletésű magyar családjog is szervezi a válásokat, robbantja a házasságokat. (Az anyák pernyerési esélye mintegy harmincszorosa az apákénak, mégsem írhatom, hogy „nőpárti" családjog, mivel a két nem „osztályharcában" nincs nyertes, csak vesztesek vannak.) Sokszorosan bizonyított, hogy a válás növekvő veszélye és a termékenység csökkenése között „szignifikáns a korreláció".
14. Hernádi Miklós írja: „A járványos gyermektelenség egyik fő oka a gyermek elvesztésétől való rettegésben rejlik. S abban, hogy két, ne adj' Isten, három gyerekkel nehezebb új partnert találni, mint eggyel vagy annyival sem. Már a házasélet, a gyermekvállalás is a válásra van tehát ’beállítva'..."
15. A hatvanas évek óta csökken a házasságkötések gyakorisága - ez egyben termékenységcsökkentő hatású.
16. Az együttélések arányában Svédország és Dánia vezet, de még ezekben az országokban is magasabb a házasok gyermekszáma, mint az együttélőké. „Ebből egyértelműen levonhatjuk a következtetést, hogy az együttélés a termékenység szempontjából nem teljesen egyen-értékű a házassággal, tehát az együttélés gyakoribbá válása a házasság rovására csökkentette a termékenységet" (Andorka).
Roussel elképzelhetőnek tart olyan társadalmat, melyben az együttélés általános családtípus. „Az állam átveheti a család termelési funkciói után az ellátási funkciók teljes egészét. A gyermekgondozási funkciókat is elvileg teljesen átvállalhatja az állam. Kérdés azonban - mondja Roussel -, hogy az ilyen csonka és instabil családokban a gyermekek szocializációja megfelelően mehet-e végbe. Hozzátehetjük, hogy az is kérdés, hogy ilyen típusú házasságokból születik-e annyi gyerek, amennyi a népesség egyszerű reprodukciójához szükséges."
Nem hiszem, hogy akár a szocializáció, akár a gyerekszám kérdéses lehetne. Mint ahogy az sem kérdéses, milyen következményekkel jár az a születésekre, hogy hazánkban is nő az együttélők száma.
17. A hetvenes évek végén Svédországban 38%-os, Dániában 31%-a házasságon kívüli születés aránya. Nálunk sokkal kevésbé termékenyek az együttélések, sőt elterjedt szokás: az együttélők megegyeznek: minden módon tartózkodnak a gyermektől.

DRÁGULÓ GYERMEKEINK

18. A termékenység közgazdasági elmélete szerint: „a rendelkezésre álló jövedelem,
- a gyermekek haszna és költségei,
- közöttük az elszalasztott lehetőségek miatti jövedelemkiesés,
- a gyermekek felneveléséhez szükséges javak és az egyéb javak egymáshoz viszonyított árai határozzák meg a gyermekszámot" (Andorka).
„Régóta közismert tény, hogy a családok életszínvonalát minden más tényezőnél erőteljesebben befolyásolja a gyermekek száma. Vegyük összehasonlítási alapnak az egyes korcsoportok egy főre jutó fogyasztását a három vagy több gyermeket nevelő családokban. A kétgyermekes családokban ehhez képest 22 százalékkal több jut egy gyermekre és 18 százalékkal több egy aktív korú felnőttre, az egygyermekes családokban 53 százalékkal több egy gyermekre és 32 százalékkal több egy felnőttre, a gyermektelen háztartásban élő aktívak egy főre jutó fogyasztása pedig 57 százalékkal nagyobb. Vegyünk most alapul egy gyermektelen házaspárt, és bátran tegyük fel, hogy mindketten keresnek. Egy kétgyermekes házaspárnak kétszer annyit, egy négygyermekesnek háromszor annyit kellene keresnie, hogy az egy főre jutó jövedelem azonos legyen (a családi pótléktól eltekintve). A munkajövedelmek körében aligha van olyan differenciáló tényező, amely ilyen különbségeket tömegesen ellensúlyozhatna. Egy háromgyermekes igazgató fizetéséből nagy valószínűséggel kevesebbet engedhet meg magának, mint akármelyik gyermektelen beosztottja. Azonos munkakörben pedig még ritkábban adódik kétszeres vagy háromszoros különbség a legkiválóbb és a leggyengébb teljesítmény között. Nem túlzás tehát azt állítani: a javak munka szerinti elosztását legerősebben gátló tényező az, hogy a gyermekek személyes fogyasztásának 80 százalékát a munkajövedelemből kell finanszírozni" (Augusztinovics Mária).
„Jelenleg azon kell ügyeskedni, hogy egy gyerekem se legyen, akkor élek száz százalékon. Aki már egy gyereket vállal, annak az életszínvonala a gyermektelenekhez képest már csak 82 százalék. A két gyermeket vállalók kiadásaihoz az állam is hozzájárul, mégis az ő életszínvonaluk a gyermektelenekhez képest csak 72 százalék. Ha netán olyan bátor ember vagyok, hogy három gyermeket merek vállalni, és azokról megfelelően akarok gondoskodni, az életszínvonalam a gyermektelenekhez képest már csak 54 százalék" (Kováts Zoltán).
Visszatérek még a jövedelemelosztás képtelenségeire. Itt csak annyit: ez a jövőn élősködő jövedelemelosztás szinte önmagában is elég magyarázat a népesedés alakulására.
19. Ha a szülők megkeresik gyerekeik létminimumát, azt is súlyosan megadóztatják - voltaképp a családi pótlékot veszik el tőlük.
Visszatérek még az adózásra, itt csak egy példa, jellemzésül: gyermekenként a nevelési költségek után évente mintegy tízezer Ft jövedelemadót, a gyermeknevelési fogyasztási cikkek után mintegy 6600 Ft általános forgalmi adót fizetnek be a szülők - többet, mint amennyit családi pótlék címén kapnak.
20. Az infláció legkeményebben a gyerekes családokat sújtja. A gyerekholmik ára emelkedett a legmeredekebben, és közgazdasági számításokkal kimutatták: a családi pótlék emelése csak mintegy felében kompenzálta az inflációs mozgásokat. Azaz a 4-500 forintos családipótlék-emeléssel szemben 1988-ban mintegy 900 Ft volt a többlet a gyermeknevelés családbeli költségeiben.
A csecsemőruházati cikkek, gyerekágyak, járókák ára 150-300 százalékkal drágult. A három év alatti gyermekek nevelési költsége 700 Ft-tal, a középiskolás korúaké már 1200 Ft-tal nőtt.
21. Számítsuk hozzá a fentebbiek következményéhez: nálunk az anyagiak meglehetősen az értékrend csúcsára kerültek. A BBC egy riporternője, aki nyolc országban forgatott filmet a családokról, elmondta a magyar tévében: nagyon meglepte őt, és furcsállja, hogy a magyar asszonyok hangsúlyozottan anyagi okokkal indokolják, ha nem akarnak gyereket.
22. Elisabeth Dessai könyvének címlapján: „Hazánkban két jól megkülönböztethető osztály van: azok, akiknek vannak gyerekeik s azok, akiknek nincsenek. Ezeknek több a munkájuk, azoknak több a pénzük. Csodálkozhatunk-e, ha egyre több fiatal nem kíván gyereket?"
23. Hiába szorgalmazták a háromgyerekes családmodellt? - Nyilván, minthogy a kialakult életszínvonal-normák társadalmi átlagban legfeljebb is a kétgyerekes családban érhetők el, „a kettőnél több gyermeket vállaló családnak igen jelentős anyagi nehézségekkel kell szembenéznie" (Andorka). - Egyébként a hetvenes években mintegy 30%-kal ke-vesebbet fogyasztottak a három- és többgyerekes családok gyerekei egyedülálló társaiknál. 1985-ben már 40%-kal kevesebbet.
24. „Az iskolázottság és a racionális gondolkozás egyre fontosabbakká váltak. Ennek következtében a gyermeknevelés költségei emelkedtek, és a gyermekek gazdasági hozzájárulásának lehetőségei a családi költségvetéshez - csökkentek" (Notestein).
25. Az egykeresős családmodell átépült kétkeresősre - ezt is az utódlás sínylette meg.
26. A fentebb idézett életszínvonal-mutatókról szükségtelen bármit is tudni, már beépült a közgondolkozásba számítgatások nélkül is: az életszínvonal legnagyobb terhe a gyerek.
27. Ha közpénzek hovafordításáról döntenek, biztos előny a rövid távú megtérülés. A hosszú távú beruházás az „emberi tőkébe" - biztos hátrány.
28. Egy ausztráliai számítás szerint egy gyerek teljes felnevelkedésének költsége, számítva a szülői jövedelem kiesést is: 340 ezer dollár.
29. Íme, az NSZK-ban is: „...Egy háromgyerekes szakmunkáscsalád életszínvonala egyharmadát teheti ki egy szociálisan azonos helyzetű gyermektelen házaspárénak" (magánlevélből). „Sok európai országban - szögezi le az Európa Tanács népesedési szakértőinek konferenciája - a legszegényebbek mellett a leggazdagabb családok azok, melyeknek a legtöbb gyerekük van." - A középrétegek - félnek a lecsúszástól.
30. Illyés Gyula az egykéről: „Nem a szegénység az oka, hanem a szegénységtől való félelem."
31. „A pesszimista jövőkép, a depresszió, a jövedelemcsökkenés vagy - stagnálás, a társadalmi lesüllyedés perspektívája a gyerekszám-normák csökkenését idézi elő" (Andorka).
32. „Népesedésünk jövője attól függ, hogy azt a lidércnyomást, mellyel a megélhetés nehézsége népszaporodásunkra nehezedik, meg tudjuk-e szüntetni, vagy nem. Ha igen, Magyarország nagy és erős lesz, ha nem, a lassú vérzés és összezsugorodás szégyenletes jövője vár reá" - írta a század elején Ráth Zoltán. Sajnos, nem avult el, a létbizonytalanság ma is születésgátló tényező. Felmérések tanúsága szerint szem-beszökően megnöveli a gyermektelenek arányát is.

AZ ANYASÁG RANGFOSZTÁSA

33. A világon sehol olyan összpontosítással, politikai-hatalmi besegítéssel, mint nálunk az Aczél-adminisztráció, az ifjúsági sajtó, az ifjúsági rádió- és tévéműsorok, a médiákból vezérelt ízlésterror, a dolce vita, a promiszkuitás, a vásári divatok féktelen reklámja, az elnyomorodott életű szórakoztatóipari nagymenők eszménnyé avatása stb. stb. - szemlátomást teljes erőbevetéssel - elidegenítették lányainkat az anyaságtól. Évtizedeken keresztül monopolhelyzetben züllesztett ez az adminisztráció - s zülleszt mindmáig.
34. A bérért-fizetésért dolgozó nők sokkal-sokkal kevesebb gyermeket szülnek, mint a háztartásbeliek. Egy amerikai statisztika szerint a 35 és több óráig foglalkoztatott nőknél a száz nőre jutó születésszám 168, a háztartásbelieknél kevés híján kétszerese: 321.
Az amerikai népszámlálás adatait elemezve következteti Andorka: „a részmunkaidőben foglalkoztatott nők termékenysége magasabb volt, mint a teljes munkaidőben foglalkoztatottaké". Sőt az is kitűnt: „akik sohasem végeztek kereső munkát, lényegesen több gyermekük volt, mint azoknak, akik a korábbi években keresők voltak".
Ehhez még annyit: a bérért-fizetésért dolgozó nők aránya Magyarországon világviszonylatban a legmagasabbak közé tartozik.
35. B. Gáspár Judit, F. Várkonyi Zsuzsa írja a Valóságban: „Hogy a napi nyolc-kilenc órai, esetleg váltott műszakban végzett, néha hosszú inspekciókkal tarkított munkarend az átlagnő számára egyenesen lehetetlenné teszi az intim kapcsolatok női részének ellátását, ez mindennapi tapasztalatunk. Az elfojtott, mégis működő, de ki nem elégített ösztönös vágy, hogy elsődleges kapcsolatainkat - feleségként, anyaként, idős szülő gyermekeként, barátként stb. - nemünknek megfelelően éljük át, olyan ambivalenciát teremt szakmai munkánkkal szemben is, amely nemcsak teljesítményünket rontja, hanem munkaörömünket is."
Nyilván a családi közérzetet is, a férjjel, a gyerekekkel a kapcsolatot is - és bizonyosan a szülési kedvet is.
36. Westoff szerint születéscsökkentő tényező a nők fokozódó függet-lensége, „önérdekük egyre nagyobb fokú felismerése". Pontosítanom kell: ez a rövid távú önérdekre vonatkozik, s egyben a távlati önérdek hanyagolására. Épp ezáltal születéscsökkentő tényező.
37. Nyomós ok a munkahelyek szinte diszkriminatívnak nevezhető magatartása a gyermekes anyákkal szemben. A folyamatos hátrányos megkülönböztetés érvényesül, a gyesen lévőket nem léptetik előre a bér- és ranglétrán, nincs meg a bérezés karbantartása, eltagadják előttük a kedvezményeket stb. A gyermekneveléssel is elfoglalt fiatal női munkaerő megbízhatatlannak minősül, akire nem lehet számítani, nem lehet rá nagyobb szakképzettséget igénylő munkát bízni, lenézett munkatárssá válik.
38. Tudományos kiadványból: kutatásokkal is sokszorosan igazolt tapasztalat, hogy sok kisgyermekes dolgozó anya nem érzi jól magát munkahelyén a hátrányos megkülönböztetések miatt is, de a kettős terhelést is jobban érzi, nyilván. Egy közvélemény-kutatáson 1933 nőt kérdeztek meg, s 59 százalékuk vélekedett úgy: „a kisgyermekes nők ne dolgozzanak". Ez az arány 66 százalékra nőtt azoknál, akik szerint „a munkahelyen hátrányosan ítélik meg a családanyákat". (Azért ez az utóbbi adat ne feledtesse az előbbit: az 59 százalékot.)
39. Bármilyen jelentéktelennek látszik, be kell sorolnom a fontos okok közé, olyan gyakori panasz: az anyák nem tudják a gyermekeiket kire hagyni megőrzésre.
40. A családalapítás ma önerőből igen nehéz, ha nincs meg a segítő szülői háttér, képtelen terheléssel jár. (Ahol megvan: egykék előnyben, ám a több testvér ott is hátrányos helyzetű.)
41. Az előre gondolkozó szülőt ez is visszatarthatja több gyerek vállalásától: elég lesz egynek is gyűjteni lakásra...
42. Andorka szerint születéskorlátozó ok: az óvodai zsúfoltság.
43. Az általános iskolai zsúfoltság ugyancsak születéskorlátozó ok.
44. A feminizmus által gerjesztett „nemi osztályharc" a családban s a családon kívül, a két nem egymás ellen hergelése - igen súlyos ok.
45. Távlatban voltaképp igazuk van a Zero Population Growth híveinek, az emberiség számára a zéró népességnövekedés lesz a végső megoldás, de minthogy nem Afrikában, Indiában, Kínában tevékenykednek, hanem éppenséggel a „lerobbanók" között: „A nők, mondják a gyerektelen harcosok, lerázzák a Női Misztika béklyóit, kikerülik a Bébi-Csapdát" - a jövőfogyasztók közé kell őket is sorolnom.
46. F. W. Notestein szerint: „a nők fokozatosan mentesülnek a háztartási munkától, és olyan társadalmi-gazdasági feladatokat kapnak, melyek kevésbé kompatibilisek a gyermekszüléssel."
47. A női közéleti, munkahelyi karrier szélesre tárult lehetőségeire is utal F. W. Notestein: „A gyorsan fejlődő technológia időszakában egyre többféle szakemberre van szükség, ami új alkalmakat kínál az egyéni haladás, illetve felemelkedés számára." - Nyilván ezek az alkalmak is „kevésbé kompatibilisek a gyermekszüléssel".
Abortuszra várakozó hölgy (27 éves közgazdász, máris osztályvezető, a férje külkereskedelemben dolgozik) mondja, miért nem kell neki a gyerek: „Az az igazság, hogy nem akarom föláldozni a karrierem, ezt a férjemtől sem várhatom el, a szüleink pedig fiatalosan élnek, aligha vállalnák a nörsz szerepét. Az utcának meg nem szülök."
A közéleti-munkahelyi karrier és az anyaság ellentmondása egyébként mindennapos témája a szakirodalomnak.
48. Westoff a „tömeges oktatást" említi a születésszámot csökkentő okok közt. Mások így: erősen megnőtt a magasabb iskolai végzettségű nők aránya.
49. Sajátos „osztályharcos" alapállás: „Ha az állam gyermeket kíván tőlem, előbb gondoskodjék, hogy én, mint anya, ne legyek kénytelen hivatásbeli vagy gazdasági hátrányt elviselni, s hogy gyermekkel jobb körülmények között lakjak, mint gyermek nélkül" (E. Dessai).
Jogos igények, de ön- és közveszélyes ezeket „osztályharcos" alapállással képviselni. Mert a munkahelyi sztrájk, ha nem is jár eredménnyel, edzi a sztrájkolót, s újra lehet kezdeni. Ám a nem szülés sztrájkja - önpusztítás. S a következményei már a valóságban is mérhetők.
50. Újságriport abortuszra várakozókkal. (Itt az igazi ok nem a hölgy megnyilatkozásában keresendő, hanem abban a politikában, mely az elmúlt évtizedekben a szociális kultúra ilyen iskolázott analfabétáit nevelte.)
„Nyurga, szemüveges, diáklány külsejű hölgy: - Nem akarok gyereket, nem akarok férjhez menni, nem akarom magam elkötelezni, nem akarok egy kapcsolat rabszolgájává válni! - És sorolja az elvárásait az élettel, másokkal szemben. Megértést, szabadságot, kényelmet, sportot, örömöt vár. Az élet nehézségeit igyekszik szüleire hántani, akik nagykorúsága ellenére változatlanul eltartják..."

ANTIBÉBI

51. Teljesen egybehangzó megállapítás: az abortuszok legalizálása egyik fő oka a születéscsökkenésnek.
52. Az „előzetes manipulációk" számának arányában romlik a magzat normális kihordásának az esélye. Márpedig az „előzetes manipulációk" az ötvenes évek közepe óta igen megszaporodtak. (Szülésznőgyógyász főorvos nyilatkozik: kimutathatóan nagy a küret kockázata, mintegy 20-25 százalékos esély van arra, hogy a műtét következtében az anya egészsége maradandóan károsodik.)
53. Nőtt a 18 éven aluliakon végzett küretek száma - a szakirodalom ezt a tényt hangsúlyozottan a születéscsökkenés okai közé sorolja.
54. Természetesen az antibébi-tabletta is a fő okok közt szerepel. Részlet egy régi cikkből, a tablettakorszak kezdetén:
„Mióta München hölgyei fogmosás után a német ipar gyártotta antibébi-pirulát is lenyelik, München statisztikai születési görbéje éles kanyart mutat lefelé; a születések csökkennek."
„Az olimpiai város megcsappant szülési kedvét vezetői megkönnyebbüléssel veszik tudomásul. Gondolják, a tanteremhiány ily módon lesz a legkényelmesebben megoldható... Tavaly ugyanis a müncheni nők csak feleannyi gyereket szültek, mint 1966-ban, sőt a milliós város egyes részein, főleg a régibb városrészekben a születési ráta a harmadára csökkent. ... Hasonló a helyzet az NSZK-ban másutt is. Hilde Kratz szociális szakértő szavaival: ’látványos felkelések, barikádok, minden összebeszélés nélkül a nők megegyeztek: a gyermekáldást megfékezzük'... A fék olyan erősen működött, hogy - legalábbis a demográfiai prognózis szerint - a német fajta veszélyeztetve van..."
55. Általában is - túl a tablettán - sokat fejlődött a „fogamzásgátlási
technológia".
56. A családtervezés fogalma egyre inkább a születéskorlátozás, a fogamzásgátlás fogalmával azonosult. Egyre biztosabbá váltak a módszerek, s igen széles körben elterjedtek, a korábban ismeretlen - sőt elképzelhetetlen - nyilvános propaganda segítségével.
57. A gyakori beavatkozás miatt általában is nőtt a meddő nők száma.
58. Az ENSZ 1968-ban, teheráni konferenciáján „a boldog házasság és a gyermekek jóléte érdekében" általános emberi jogként proklamálta - a bibliai parancs és a pápai dekrétum ellenére -: gyermeket csak a szülői szándéknak megfelelően nemzeni és szülni.
Nyilvánvalóan a politikai és vallási kényszer ellenében, a családtervezés szabadsága jegyében deklarálták ezt a jogot, ám némi csúsztatással így kelt százmilliószoros visszhangja: a házaspárok magánügye, akarnak-e gyermeket, és hányat akarnak. Elvi alapja lett ez minden lehetséges születéskorlátozásnak, szándékolt gyermektelenségnek.
Ám ez a fogalmazás így ellentmond a népek létjogának, amely pedig magasabb rendű jog, minden személyes jognál előbbvaló, példa rá a katonáskodás, minden háború, az egész történelem.
Közösségben élünk, ez határozza meg az egyéni lét feltételeit: sem a túl sok gyerek nem lehet csak a házaspárok magánügye, sem a túl kevés.
Ellentétbe került az idézett csúsztatott fogalmazás a nyugdíjjogosultsággal is. Hogyan lehet a nyugdíjjogosultságot függetlenül értelmezni azoknak a lététől, akiknek a jogigény érvényesítésre benyújtható? (Erre a képtelenségre még visszatérek.)
59. Még nagyobb hatást keltett egy még szélsőségesebbre csúsztatott s a feminizmus révén világszerte mindent elnyomó hangerővel reklámozott jelszó: a nő „szuverén joga", hogy döntsön a magzat megtartásáról vagy elvételéről, tehát: a fogamzással megindult élet kioltásáról.
Nemzedékeket neveltek erre a meggyőződésre: szuverén joguk - mindenre tekintet nélkül - voltaképp a gyilkosság.
Sok szerencsétlenséget, szenvedést okozott annak idején a szigorú abortusztilalom. Ez a másik véglet viszont olyan mérhetetlen felelőtlenség forrása lett, amely ezerszeresen több kárt okoz, olyan erkölcsi züllést s oly iszonyú károkat - kitérek még rá -, hogy ma már az is kérdés: túléli-e a civilizáció?

DOLCE VITA

60. Nemzedékek nevelkedtek annak az értékrendnek a befogadására, amelynek a szórakozások, az élvezkedések - a dolce vita - foglalnak helyet a csúcsán. Ez az értékrend semmilyen távlatban nem egyeztethető össze a gyermekvállalással.
61. Ugyancsak igen előkelő helyre került - ha nem épp a legelső helyre - a modern civilizáció értékrendjében: a kényelem. Márpedig gyermek - gyermekek! - vállalását csak a kényelmi igények teljes feladásával lehet elképzelni.
62. Sematikusan: az „élvezetvallás" és az „áldozatvallás" sokat emlegetett párharcát a modern civilizáció kétségkívül az előbbi javára döntötte el. Indokolnom sem kell, hogy ez milyen összefüggésben van a termékenység csökkenésével.
63. Meglehetősen elterjedt, csaknem általános fiatal házasok körében az „élvezzük ki előbb az életet" igénye. Olyanok tehetik meg leginkább, akiknek a szülei bőven besegítenek az életbe induláshoz. Elég gyakran megesik, hogy mire elszánnák magukat a családalapításra, már késő. Vagy a házasság esik szét az élvezkedések mindennapjaiban, vagy a sokszor elhárított fogamzásra már nem kerülhet sor.
64. Félelmesen terjed, hódít a kultúrnarkó, a kultúrmorfium, egyebek közt a pornográfia, videopornó formájában is, s vele együtt a promiszkuitás, a szexuális agresszivitás, a frigiditás, az impotencia. Nyilvánvaló összefüggés a termékenység csökkenésével.
65. Mindezek erkölcsi vetülete külön tényezőnek számítható; az erkölcsi világ dimenziójában is termékenységcsökkentő „hatóanyag". Öt miniszterhez s jó néhány közéleti emberhez címzett beadványban olvasom: „Indokolható-e és hasznos-e hosszú távon a pornográfiái üzlet meghonosítása Magyarországon? Az alkoholhoz hasonlóan vajon nem pótcselekvést és lezüllést kínál-e ez is egy egész népnek? Elég nyilvánvaló, hogy összefüggés van a tragikus népesedési és válási statisztikák, valamint az állami gondozásba vett gyerekek magas aránya és egy olyan kultúra között, ahol nem érték a felelősségvállalás, hűség, elkötelezettség, anyaság..."
66. Westoff így fogalmaz: „a szexuális tilalmak eróziója" - csökkenti a születéseket.
67. Külön téma az impotencia és a frigiditás termékenységcsökkentő
hatása. Semlyén István írja:
„A gyakorlat bebizonyította, hogy a szexuális tabukat nem lehet büntetlenül megszegni. A 'felszabadított Erósz' nem ,himnikus magasságokba' emelt gyönyörűséget hoz magával, hanem épp ellenkezőleg: csökkenti a nemi izgalmat, megfoszt az igazi örömöktől... Sokat beszélnek manapság egy újonnan felfedezett határterületről, melyet az amerikaiak ISD-nek rövidítenek (Inhibited Sexual Desire - elfojtott, gátolt nemi inger). Ezen nem valamiféle alkalmi gátlást, hanem az újabban meglehetősen gyakori - férfiaknál tehetetlenséggel párosuló - teljes vágytalanságot, ingerhiányt értik. ISD mind a férfiaknál, mind a nőknél előfordulhat, de biológiai okok miatt az előbbieknél sokkal nyilvánvalóbb. A gyógyítási kísérletek sikere igen kicsi, legfeljebb 10-30 százalékos. Harold Lief philadelphiai szakorvos úgy becsüli, hogy a felnőtt amerikaiak egyötödét sújtja az ISD. Ez durván számítva legalább 35-40 millió embert jelent!"
68. A szexipar világméretű reklámdömpingje - úgyszólván naponta! - mindenkit elér. Aligha foghatná rá bárki is, hogy a családi élet javára, a szülési kedv serkentésére.
69. Itt is a szokásos képlet: a bigott prüdéria, a görcsös gátlásosság végletéből átcsapni a másik - még kártékonyabb - szélsőségbe: szabadosság, promiszkuitás, mocskos gátlástalanság. Ráadásul a „szexuális forradalom" még a nevében is valami korszerűt, modernet, haladót sugalmaz, noha messze túllendült már azon a határon, ameddig volt némi progresszív szerepe is. De még ma is a haladás aurájával hódítja, kábítja a fiatalságot - épp ezt az álprogresszív szerepét kell külön okként említeni.
70. Idegen férfiakkal, nőkkel sokkal több időt töltenek a munkahelyükön a házastársak, mint saját házastársukkal otthon. Mindez a „szexuális forradalom", a folyamatos szexuális ingerzuhany légkörében történik.
71. A „nyitott házasság" praktikus együttélési forma, egy mindig kézre eső szexuális partner biztosítására jól megfelel. Egyelőre semmi jele a stabilizálódásának, könnyen szétrobban, gyermekek vállalására, nevelésére alkalmatlannak látszik.
72. New Yorkban a Szociálbiológia c. folyóiratban közölt felmérés szerint a tipikus gyermektelen házaspárok harmincas éveik elején vannak, öt éve házasok, nagyvárosban élnek, semmilyen valláshoz nem tartoznak, anyagi biztonságuk jó. Ha megkérdezik őket a gyermektelen¬ég okáról, személyi szabadságukról beszélnek: mobilnak maradni, szabadon mozogni, utazgatni a világban.
73. Csak részben jelenti ugyanazt, mint az előbbi pont, amikor sokan azzal indokolják tartózkodásukat: „a gyerek leköt". Nem annyira a világutazásokra, az általános mozgási szabadságra értik, hanem a gyerekkel elkerülhetetlenül együtt járó mindennapos kötelmekre, kötelezettségekre.
74. Maga az üdültetés jelentéktelen motívumnak tetszik, de talán mégsem jelentéktelen az a probléma - ok? okozat? tünet? következmény? -, melyet ez az arányszám kifejez: üdültetési arány gyermekkel és gyermektelenül: 1:10.

MINT LEPKE A FÉNYT...

75. Leibenstein és Oppenheimer szerint mintául szolgál a fiataloknak ismerőseik, nemzedéktársaik házassága, és ebben a mintavételben fontos szerepe lehet azoknak az anyagi javaknak, hivatásbeli, munkahelyi sikereknek, karriereknek, amelyek többnyire nem férnek össze több gyermek vállalásával, nevelésével.
76. Általában is a korszellem kialakítja a korszerűnek vélt, új ideálokat: „... A kis gyermekszám új ideálja megerősödött. A születéskorlátozás tendenciája a városi felső osztályokban indult meg, és fokozatosan terjedt lefelé a társadalmi hierarchiában és a vidéki népesség irányában" (F. W. Notestein).
Az Európai Gazdasági Közösség egy vizsgálatáról írja Andorka: „... Az ideálisnak tartott gyermekszám az utolsó időszakban lényegesen csökkent, különösen a fiatalok körében. A nagy többség a kétgyermekes családot tartja ideálisnak, a három és több gyermeket ideálisnak mondók aránya nemzedékről nemzedékre lényegesen csökkent, a legfiatalabbak között szinte teljesen összezsugorodott. Az ideális gyermekszám azonban mindenütt nagyobb, mint a tényleges gyermekszám."
77. Notestein a kis család eszméje történeti előzményeire és társadalmi összetevőire utal: „... Sokszoros presszió hatására a régi eszmények és hiedelmek mindinkább hitelüket vesztik, és teret hódít a kevés gyermek igénylésének új típusú eszméje... Kezdetben többnyire a fogamzásgátlás ősi, világszerte ismert módszereit használják, amelyek széles körű elterjedéséhez azonban a születéskorlátozás igényének megerősödése szükséges. Később e téren is magasabb követelmények jelentkeznek, melyeket a modern és hatékonyabb születésszabályozási módszerek elégítenek ki... A végeredmény: a társadalom életének alacsony születési és halálozási arányszámok alapján történő átrendezése."
78. „A társadalmi összetétel változásával és a mobilitással párhuzamosan megnőtt a társadalmilag ,vegyes' házasságok száma. Ilyenkor többnyire az alacsonyabb gyermekszámú rétegnek megfelelő termékenység érvényesült, például a munkás-szellemi összetételű házasságok gyermekszáma a szellemi réteg kisebb gyermekszámához alkalmazkodott" (Andorka).
79. A társadalmi mobilitás is általában a gyermekszám csökkenésével járt, a magasabb társadalmi szintre emelkedők az ott érvényes alacsonyabb születési normákat vették át. Andorka írja: a földosztás után az új gazdák „igen gyorsan átvették a régi kisbirtokos parasztság lényegesen alacsonyabb gyermekszámát".
80. A társadalmi egyenlőség eszméje úgyszólván az egész magyar társadalmat meghódította, s az elmúlt évtizedekben a rosszabb helyzetű rétegek nemcsak a jobb helyzetű rétegek életszínvonalához közeledtek, hanem gyengébb termékenységi szintjéhez is (Andorka).
81. Az igények - az „aspirációk" - a reklámok, a nemzetközi oda-vissza utasforgalom, a világot naponta egybeölelő hírközlés stb. hatására igen-igen megnőttek, s az öngyilkos jövedelemelosztás miatt csak gyermektelenül vagy legfeljebb egy-két gyermekkel lehet a felfokozott igényeket csak részben is kielégíteni. Easterlin szerint viszont a gyermekszámot erősen befolyásolja ez a „rés", ti. a vágyott és az elérhető jólét közötti távolság. Ezt egyébként bárki tapasztalhatja a saját környezetében is, ha nyitott szemmel néz körül.
82. Az ifjúsági mozgalom, az ifjúsági sajtó, az ifjúságpolitika tragikus összhangban a szórakoztatóipar eszményvilágát és címlistáit táplálta be évtizedek óta a serdülő fiatalságba. Ez a mintakollekció, ez az eszményvilág a legteljesebb ellentmondásban van a család eszményével, a gyermekvállalással. Az így előnevelt - a nemzeti jövő fölélésére nevelt - fiatalságtól aligha várhatjuk, hogy nyomasztó népesedési helyze-tünk helyreigazodjék.
83. Az előbbi pont csak az átlagot jelzi, ám vannak ennek a monopolhelyzetből vezérelt „népnevelésnek" szélsőségei is. Egy házaspár háborgó leveléből idézem: „... A televízióban milliók szeme láttára érthetetlen tisztelettel fogadnak és ideált csinálnak egy (tiszteletre éppen nem méltó) pornósztárból... Milyen ízlés és erkölcs nevében lehetséges, hogy a Himnuszt és a Szózatot pár percnyi távolságra ennek a nemzetközi szélhámosnak... és... itteni kartársnőjének a ,műsora' és egy társaság malackodásai fogják közre? A szilveszteri és egyéb műsorokban nőknek alig nevezhető meztelen személyek az igazi nőket mélységesen megalázzák..." stb. stb.
Jó, hát nem kell ezzel egyetérteni, de a közvélemény, a közízlés végképp elnyomorodik, ha az ilyen háborgások évtizedeken keresztül a papírkosárba kerülnek. Íme, egy másik újságlevélből: „Az ifjúsági sajtó, a rádió, a tévé egyöntetűen a szabadosságot, a promiszkuitást propagálja... Tudok róla, hogy tiltakozó levelek ezrei érkeznek be az ilyen adások után a tévéhez (bizonyára a rádióhoz és más sajtószervekhez is), de az ilyen levél nem kap nyilvánosságot, mintha nem is ennek az államnak a polgára írta volna..."
84. A társadalmi környezet hatásáról igen sok motívumot lehetne összegyűjteni. Egy népesedési cikkből: nagy hatással van a népesedési helyzet alakulására „a fiatalok jövőképe, hogy mennyire látják biztonságosnak, előre tervezhetőnek maguk és gyermekeik sorsát. Jelentős hatásuk van továbbá a hagyományoknak, többgyermekes családban felnövők maguk is több utódot vállalnak - sőt a vallási tradíciónak is. Lengyelországban például mindenekelőtt az erős katolikus hagyományokkal magyarázható, hogy a legválságosabb időszakokban sem csökkent jelentősen a megszületett gyermekek száma".
85. Általában is az utóbbi évtizedekben a társadalom összetétele a hagyományosan alacsonyabb gyermekszámú rétegek felé tolódott el.
86. Andorka idézi Lesthaeghe-t, aki szerint a termékenység-csökkenés döntő tényezője volt a „gondolkodásmód általános megváltozása, a vallás és általában a hagyományos értékek, normák, szolidaritási formák meggyengülése..."
87. A szubkultúra, a magukat modernnek tekintő ifjúsági mozgalmak, divatáramlatok, az ízlésterror változatos formái ugyancsak a hagyományos értékeket tagadták és tagadják - természetesen a családot, a hűséget, a szerelmet, a gyermeket, a munkás életet stb. is -, de ebben a tagadásban már külön kiemelt szerepe van az agressziónak, a
szemléleti terrornak.
88. A feminizmus - nyíltan vagy burkoltan, közvetve vagy közvetlenül - főként az anyaságra szórja eszmei terrorjával mérgezett nyilait: „a konyha és a babaszoba rabja", „a férj rabszolgája", „vissza a fakanál-hoz!", „konzervatív", „maradi gondolkozású", „ingyencseléd" stb. stb. Több női nemzedék nevelkedett már ezzel a „nemi osztályharcos" programozással, az anyaság tudatos megtagadói leginkább köztük
találhatók.
89. Egy közvélemény-kutatás tudományos feldolgozása ezzel a gondolattal zárul: Meg kellene változtatni a közgondolkozást, elsősorban a társadalom, ezen belül a munkahelyek kisgyermekes szülők iránti toleranciájának növelése irányában...
A magyar társadalom gyermekellenes vagy jobb esetben: nem gyerekpárti. Erre nevelte a politika, a sajtó, például tömérdek hazugságával is, a gyermekes családokat segítő „juttatásokról", „támogatásokról", „kedvezményekről". Miközben a szocialistának hirdetett jövedelemelosztás szerint járó százszázalékos térítés helyett mindössze átla-gosan húsz százalékot térített az állam a gyermeknevelés családbeli költségeiből. A haszonélvezők mégis így vélekedtek: „Én tartom el a felelőtlenül szült gyerekeket!"
Ez a rossz légkör bizony nem javítja a szülési kedvet.
90. A leszólás, a megszólás, a gúnyolódás még hatékonyabb születéskorlátozó.
Tömérdek levelet idézhetnék a sajtóvitákból, amelyben a többgyerekes anyák - sőt a kétgyerekesek is! - amiatt panaszkodnak, hogy megszólják, csúfolják, „felelőtlennek" nevezik őket.
Egyik anyák napján a tévé azon elménckedett, hogy a többgyerekes anyáknak nyúltenyésztési szakkönyvet kell küldeni...
91. Egyke. Idekívánkozik felidézni, mit ír Fülep Lajos:
„Az egykés világ külön erkölcsi világ, külön világrend. Olyan, amelyben minden az erkölcsi pusztulást szolgálja. Alapja: az önzés, hitetlenség, minden szent dolognak, eszménynek, szándéknak megcsúfolása, a kényelemben, fényűzésben, gondtalanságban élni akarás, nem törődés semmi egyébbel a világon, vagy egyenesen üldözése a másfajta, a szellemi és erkölcsi fejlődést szolgáló törekvéseknek: az egykés világ közömbös a közügyek, a nemzet, általában a magyarság, közömbös az egyház, a lelki művelődés, közömbös a drága hagyományokban gazdag múlt és a megsemmisüléssel fenyegető jövő iránt, de minden valaha ismert intoleranciát meghaladóan türelmetlen a lelkiismeret és az erkölcsi eszmélet legcsekélyebb megmozdulásaival szemben. Nincs az a fekélyes nyavalya, mely hasonlatul szolgálhat az irtózatos lelki, erkölcsi betegséghez és pusztításhoz..."
„Az erkölcsi világrend értékeknek rendje - gyökeres, mélyreható változás csak ott van, ahol az értékek rendje változik meg. A pusztuló, egykés magyarságban az történt: az értékeknek az a rendje, mely fenntartotta, ezer veszedelemmel szemben megóvta, sőt növekedését biztosította, fölbillent, megbomlott."
„Megváltozott benne a család, a munka, a szellemi javak, a nemzeti hivatottság értékelése az anyagi és hedonisztikus javak értékével kapcsolatban. A kényelem, a jólét, gondoktól mentes élet, fényűzés foglalták el a legfőbb javak helyét, s új világot teremtettek a régi helyén, melyben most már minden a legridegebb, elvakult önzést szolgálja egész az öngyilkosságig, a nemzetirtásig."
92. Egyre több a státusszimbólum-gyerek, akit „mindennel" ellátnak otthon, hadd pukkadjanak az iskolatársai. (Ritkán látják el viszont a legfontosabbal: testvérrel.)
93. Nehéz volna az összhatásból kihámozni a felelős okot: egy újság-riportban mondja 34 éves gépírónő: „Rögtön saját lakással kezdhettük. A férjem mérnök, kettőnknek elég szép havi jövedelme van. A kapcsolatunk elején megállapodtunk abban, hogy gyermekre nem vállalkozunk. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de így jó nekünk." „Így jó nekünk" - ha kiveszünk a világból? Valami nincs ott rendjén, ahol a pusztulásra szavaz egy egészséges fiatal pár, mondván: így jó nekünk, gyermektelenül...
94. Avagy az ok már az ösztönök fáradtságában keresendő? Egy NSZK-beli közvélemény-kutatásról olvasom: „Meglepően kevés szerepet játszik a gyerek esetleges elmaradása: a megkérdezett férfiak és nők mindössze 4 százaléka válna el házastársától, ha az nem kívánna...
szülni."
95. Mindenütt a civilizált világban a sajtó igen nagy terjedelemben és igen nagy hangsúllyal foglalkozik a demográfiai robbanással, a világ túlnépesedésének a veszedelmével. Kétségkívül hatnak az érvek, de elsősorban azokban az országokban hatnak, ahol éppenséggel a demográfiai lerobbanás a veszély. Meglehet, nem is a túlnépesedés rémétől riadnak vissza a házaspárok, meglehet, egyéb okok, érdekek diktálják a tartózkodást a gyermektől, kivált a több gyermektől, de jól jönnek a Római Klub vészjelei - önigazolásnak.
96. Az önigazolás cégtábláján szereplő ok nyilván csak fedezéke be nem vallott, valóságos okoknak, a listára mégis felkívánkozik, mert a döntésekbe besegít. Például: Nem szülök gyereket az atomháborúnak!
97. Húsz-egynéhány évvel ezelőtt, amikor az „új mechanizmus" reformretorikája először jutott szóhoz, nyomban forgalomba került ez az önigazolási formula is: Nem szülök gyereket munkanélküliségre!
98. Olykor költői szárnyakat bont az önigazolás, mondván: „Nem sokaság, hanem lélek..." És máskülönben értelmes emberek ilyen szél-hámosságokkal érvelnek: „Fölösleges dramatizálni a gyenge születési arányszámot, mert nemcsak a mennyiség - a minőség is számít."
Mintha bizony minőség létezhetne - mennyiség nélkül. Mintha bizony volna olyan ostoba valaki is, hogy a mennyiséget minőség nélkül óhajtaná. Mintha nem éppen arról volna szó: a mennyiség vészes elapadása zülleszti, rothasztja a minőséget is...
99. Az életminőség lobogtatása külön említendő, ez egy árnyalattal hangsúlyosabb önigazolás, közösségi lelkiismeretet elringató közéleti andaxin - se minőségében antibébi-pirula is. A szöveg ilyesféle: Miért volna az baj, ha akár 9 millióra fogyunk, az életminőség a lényeg, nem a lakosság száma!
Nem kell annak a megítéléséhez különösebb demográfiai tájékozottság, mit jelent, ha 9 millióra fogyunk. Iszonyú elöregedést jelent. A mához képest, noha máris a világ leggyorsabban elöregedő társadalma vagyunk. Hogy tudós szociológus miből következtet arra: minél több a társadalomban a vénember, a kripli, annál jobb az életminőség - ez még a modern kannibalizmus színesedő irodalmában is ritka tétel.

A POLITIKA ELLENSZELÉBEN

100. Ha egy politika minőségét eredményei mérik, akkor az elmúlt harminc-egynéhány év hazai népesedéspolitikája, családpolitikája, szociálpolitikája a legrosszabb a világon. Minthogy eredményei is, fontos mutatókban, a legrosszabbak a világon.
Akár ezzel a ponttal kezdhetném az okok rangsorát, hiszen a politika jelen van mindenütt, mindenkor, minden intézkedésben, sőt az intézkedések elmaradásában is.
A jövő megrablásának mindenképpen a fővádlottja.
101. Az alaptörvény, a jövő megalapozása, a társadalmi folyamatosság biztonsága, az élet átörökítésének parancsa, szüksége, kötelessége - ma is gazdátlan a politikában. Nagy általánosságban persze az egész politikai vezérkarra tartozik, de a konkrét részletek felelőssége elsikkad a tárcák között, afféle közös ló - mindenkire tartozik, tehát ilyen-olyan gondját lehetőleg senki sem veszi a nyakába.
Ez a több évtizedes gazdátlanság külön is forrása a bajoknak. S a politikát szinte ösztönzi az alkalom az őrizetlen jövő - a jövőt illető F-faktor - folyamatos megdézsmálására.
102. Mióta a sokféle csőd közérzete nyomasztja a politikát - néhány év óta -, még sokkal inkább „tűzoltásba" menekül: a hirtelen megtehetőt teszi meg, a hirtelen mozgósíthatót mozgósítja - ma lejáró váltóit a jövő számlájára rendezi.
A megszorult politika a Jövő legnagyobb étvágyú fogyasztója.
103. Akár új lajstromot kezdhetnék az okokról, ha évtizedekre viszszamenően sorra venném a politika családellenes, gyermekellenes, jövőellenes döntéseit, intézkedéseit. Folyamatosan, lényegéből fakadóan az alaptörvényt sértette ez a politika. Ahogyan annak idején - a legfelsőbb pártvezérléssel - kierőszakolta pl. a telektörvényt (amely akár a nyolcgyerekes, tíztagú családnak a tulajdonlásban ugyanazt a jogot adta, mint a magányosnak), majd a nyolcvanas évek második felében is a hasonló szellemű földtörvényt, majd a személyi jövedelemadó törvényét, amely család- és gyerekellenes szellemében az előbbieken is túltett.
Az ilyen és hasonló intézkedések nyilván külön-külön is rontották a szülési kedvet. De itt nem erről van szó, hanem a társadalmi - tömeglélektani - hatásról: miközben a politika a vezércikkekben „a lelkét is kitette" a családokért, azonközben a gyermekes családok folyamatosan megszenvedték nyomorgatásait.
Ez a tapasztalat önmagában születéskorlátozó tényező.
104. Bevezettük a világon példátlan gyermekadót, méghozzá kegyetlenül szigorú adót, már egyetlen gyermeket is annyi adó sújt, mint tizenegy luxuskutyát. Aki pedig ezt demagógiának vélné, számoljon utána. (Egy ponton ugyan ma már helyre kell igazítanom a hasonlatot: aznap, amikor a gyermekadó hatályba lépett, a luxuskutyák adóját
eltörölték.)
Veszem sorra: a családbeli keresők jövedelmét a családbeli eltartottak létminimuma terheli. Méghozzá szigorú jogi következményekkel terheli, nem úgy, mint a luxuskutya gazdáját, aki eladhatja a kutyát, megszabadulhat tőle, akár agyon is ütheti. A szülők eltartási kötelessége a gyerekek iránt vagy a kereső gyerekeké rászoruló szüleik iránt - peresíthető. Voltaképp a családbeli keresők nem is rendelkeznek szabadon azzal a jövedelemmel, amellyel a családbeli eltartottak lét-minimumát fedezik. Ennek ellenére ugyanúgy megadóztatjuk, mintha a jövedelemnek ezzel a részével is szabadon rendelkezve bármilyen luxuscélokra használná valaki. Következésképpen teljes joggal mondhatjuk, hogy Magyarországon a gyermekek tartását-nevelését luxusadó terheli. Legkivált a több gyerekét, hiszen ha a szülők a 4-5-6 gyerek létminimumát idegroncsoló többletmunkával, nagy ráhajtással megkeresik, azzal olyan adósávba jutnak el - ők, a legalsó tízezerbeliek -, ahol is a felső tízezer luxusához mérte a kulcsot az adóhivatal. Úgyszólván osztályharcos vasököllel sújtanak le rájuk - ők lettek a mai idők kulákjai. (Az ezerforintos adóalap-csökkentés a három vagy több gyerek után csak valamelyest enyhít ezen az ökölcsapáson: a gyerekadónak csak kétharmadát kell fizetniük. Cserében ezt „adókedvezménynek" keresztelték el, megfontoltan félrevezető szóhasználattal - vegye kedvezménynek az, akit a sokkal nagyobb igazságtalanság helyett valamivel kisebb igazságtalansággal sújtanak.)
Egyébként a kétgyerekes családot is jóval több adó és dotáció elvonás sújtja, mint amennyit családi pótlék címén kap.
105. Gondoljuk el: a termelőeszközök, földek magántulajdonát megszüntették, több évtizedes politikai-gazdasági irtóhadjárat folyt a vagyonosodás ellen - volt már róla szó -, a családoknak általában nincsenek tartalékaik. Súlyosabb következményekkel jár, mint bárhol Nyugaton, az ellenük folytatott gazdasági háború gyerekadóval, a gyerek-holmik 2-300 százalékos megdrágításával, az inflációval, az életszínvonal egyre mélyebbre szorításával. A fiatal házasok csak egyféleképp védekezhetnek: óvakodnak a gyerektől.
106. Történelmi bűnök sorát követte el és a népesedésügyben valószínűleg legtöbbet ártott a párt - személy szerint Szirmai István, majd Aczél György - vezérelte sajtómonopólium. Veszem példának a tájékozatlanságot.
Szilárd meggyőződésem, hogy az alaptörvény a társadalom első számú és legfontosabb közügye, tehát: az élet átörökítése. Ezen még lehetne vitatkozni, de azon aligha, hogy: a legfontosabb közügyek közül való.
Már negyedik évtizede az alaptörvény sérelmére él az ország, pusztul az utánpótlás, zabáljuk a jövőnket, fogy az életerő, a sajtó naponta milliók agyát mossa át, de erről a legfontosabbról oly mértékben hallgat, hogy a Tömegkommunikációs Kutatóközpont 1982. évi felmérése megállapítja: „... a nyolc általánost végzett egy- és kétgyermekesek számottevő része hiszi úgy, hogy jelenleg a családok többségében a kívánatos, helyeselhető gyermekszám születik". Az értékelők megjegyzik: a magasabban iskolázottak sem mutatkoztak lényegesen informáltabbaknak a többiekhez képest... „Úgy találtuk, a problémák... életidegenek voltak a lakosság számára." „A közvéleménynek ez az ’érzéketlensége' valószínűleg összefügg a tömegkommunikációban megjelent népességpropaganda mennyiségével és struktúrájával is."
107. Amennyiben viszont említést tett a sajtó erről az elsők közé tartozó közügyről: a jelentéktelenségét sugalmazta. Íme:
Terestyéni Tamás a Népszabadság, Magyar Nemzet, Nők Lapja hat évfolyamának a vizsgálatáról számol be: „A népesedés témaköre meglehetősen csekély arányban részesedik..." „A napilapokban egészen csekély figyelem irányult a népesedéspolitikára..." „... Mindhárom forrásnál egyre csökkenő arányban fordulnak elő a szó szorosabb értelmében vett demográfiai kérdések: A születésszám és a halandóság változása, a népesség kor szerinti összetétele, statisztikai adatok, mutatók stb...."
Az előző pontban említett, 1982-es vizsgálat a Népszabadság, a Magyar Nemzet, A Kisalföld, a Keletmagyarország c. napilapok évfolyamának belpolitikai anyagára, valamint a rádió és a televízió műsoraira vonatkozott, melyekben a népesedéssel foglalkozó cikkek, illetve rádió- és tévéműsorok az összes belpolitikai témájú közleménynek mindössze 0,1%-át tették ki. Tehát egyetlen ezrelékét!
Ez a szám önmagában is - a legsúlyosabb vádirat.
108. Mindezeket felültromfolja: a félretájolás.
Az értékelés szerint: „A Népszabadság a népesedési helyzet leírásában mindvégig a kedvező tendenciákat, a pozitív jelenségeket igyekezett hangsúlyozni." - Nincs itt semmi vész! Egyes írók indokolatlanul félre verik a harangot! Nacionalisták!!!
Következésképpen: „Egy 83-as felmérés Társadalmi veszélyek címszóval 23 témát sorolt föl. Az értékelésnél a népességszám csökkenésének valószínűsége 12., a születésszám csökkenésének valószínűsége a 16. helyre került..." (Közbe kell szúrnom: a felvétel évében a születésszám már negyedszázada volt elégtelen, a népességszám csökkenésének a „valószínűsége" pedig két éve százszázalékos - minthogy már csökkent, s azóta is évről évre csökken a népesség. Lehet, hogy ezt maguk a kérdezők sem tudták?) „... Még hátrább szorult mindkét demográfiai veszély fontossága, mikor azt latolgatták az emberek: ,ha azok mégis bekövetkeznének, az mennyire lenne súlyos' - akkor a lista végére, a 20-21. helyre..."
Ebben az öngyilkos korlátoltságban azért már éreznem kell a kannibál önigazoló vállrándítását is: mit kell ezt mellre szívni!...
„... Befogták a szemünket, nem engedtek megfelelő tájékoztatást adni a kérdésről. Akik mégis ’aggodalmaskodtak', azokat keményen elítélték: nacionalisták! Politikai nyugtalanságot keltők! stb. Akik a megnyugtató nyilatkozatokat tették, azok voltak a ’megbízhatók', a ,jó elvtársak’, azok kapták a prémiumokat, a külföldi utakat, a rendjeleket..." - Igaza van Kováts Zoltánnak, de ez sem menti az öngyilkos
korlátoltságot.
109. Ki kell egészítenem a fentieket. 1989 második felében vagyunk, egy év óta óriási változások, bízvást mondhatom: történelmi fordulat zajlott le. Kivétel a népesedésügy. A politika az utóbbi egy-két évben még durvábban család- és gyermekellenes, a sajtó mind a mai napig szívósan - szinte átgondoltan - ragaszkodik a „demográfiai hullám" hazug tálalásához. A „nyolc vezető értelmiségi" felhívása - említettem már - 43 legfontosabbnak vélt kérdése közé nem sorolja be, hogy - abba kellene végre hagyni a népirtást.
Azt kell megállapítanom: a fordulat politikája, a legújabb átmeneti hatalom is besorolandó az okok közé.
Pluralizmus? Többpártrendszer? - Az MDF volt az egyetlen olyan politikai erő, amely ezt az első számú közgondunkat hangsúlyosan fölvetette. (Később: a Magyar Néppárt.)
110. A társadalmi lét alaptörvényének, amellyel tehát semmilyen más törvény nem ütközhet tartósan a társadalom súlyos károsodása, pusztulása nélkül - semmilyen tananyagban nyoma sincs. (Más megfogalmazásban sem találtam nyomát.)
111. Az alsó „decilisben" tíz év alatt mintegy megkétszereződött a többgyermekes családok aránya (holott a társadalomban erősen csökken az arányuk), és mintegy a felére esett a nyugdíjasok aránya (holott a társadalomban erősen nő). Ez nem azt jelenti, hogy a nyugdíjasoknak jól megy, de azt igenis jelenti, hogy a többgyerekes családok helyzete még a nyugdíjasokéhoz képest is romlott.
Azelőtt a kádári politika is a nagycsaládosokat nyomorgatta leginkább, amellett évtizedek óta hatásos szájpropaganda hangolja a közvéleményt ellenük. Valóban vannak szétzüllött nagycsaládok, de a jó légkörű, rendes nagycsaládokban, az erős testvéri közösségekben nevelkedik az utánpótlás legjava. Évtizedek óta megrabolja őket a hibás jövedelemelosztás, a szociálpolitika, a lakáspolitika, a megérdemelt megbecsülés helyett sokszor leszólást, sértéseket kapnak - a nagycsaládok bűnös hanyagolása fertőzi a közvéleményt, s az egész családpolitikára visszaüt.
112. A nagycsalád az egészséges népesedés nélkülözhetetlen tényezője. F. W. Notestein írja: „Akármilyen kedvezőek is egy populációnak a halandósági viszonyai, fennmaradása nem lehetséges számottevő arányban előforduló nagycsaládok nélkül; ezek hivatottak ugyanis ellensúlyozni a magányosan maradtakat, gyermekteleneket, illetve azokat, akiknek nem lehetett egynél vagy kettőnél több gyermekük."
Utánpótlásunk leromlásának egyik fő oka a nagycsaládok - a gondosan nevelt nagycsaládok! - igen nagyarányú, szinte erőszakos megritkítása.
113. Mikolás Miklós írja: „... Igen széles körű (87 országra kiterjedő) ENSZ-felmérés... tisztázta, hogy több évtized viszonylatában közel 90%-os korreláció áll fenn az átlagos háztartásnagyság és a nyers reprodukciós együttható között." Továbbá: a demográfiai átmenet során „hosszabb távon a háztartások, illetve a családok redukciójának folyamata alakul ki".
A többnemzedékes nagycsaládok igen-igen megritkultak nálunk, sokféle okból. A fiatalok önállósodási igénye miatt is, de sok ostoba és kártékony jogi, lakáspolitikai rendelkezés miatt is.
114. Az öngyilkos jövedelemelosztás legnyilvánvalóbb példáit a nagycsaládok adták annak a közvéleménynek a kialakításához, amely „felelőtlenséget" kiált már a két-három gyerekre is, s visszájára fordult értékítéleteivel, „éljünk magunknak!" élősködésével zülleszti, fertőzi a közgondolkozást.
115. Megnehezült a fiatalok életkezdése, pályakezdése, családalapítása. Az egzisztenciális önállósodás ideje kitolódott.
Egészséges társadalmak egyik legnagyobb próbatétele: az erős, dinamikus utódkorosztályok felnevelése, oktatása, felkészítése az életre, ellátása munkahellyel, lakással stb. Lám, a mi közgondjainkból a legsatnyább utódkorosztálynak a szükséges legkevesebbre sem futotta. Szinte rászorítjuk megfogyatkozott utódainkat, hogy továbbgyűrűztessék a megfogyatkozást. Elvénülő társadalom a jelek szerint eleve nem
lehet ifjúságpárti.
116. Andorka írja: „Az utolsó években bekövetkezett termékenységcsökkenésben... szerepe lehet annak is, hogy a fiatal felnőttek viszonylagos helyzete (az idősebbekhez viszonyítva, akiknek elért életkörülményeit valószínűleg viszonyítási alapként kezelik) némileg romlott: a népgazdasági helyzet korábbi folyamatos és gyors javulásának megállása leginkább a fiatalokat érintette, az idősebbekhez viszonyított jövedelmük kissé csökkent, előmeneteli lehetőségeik az előző nemzedékhez képest kissé rosszabbak, önálló lakáshoz valamivel nagyobb erőfeszítések árán jutnak hozzá."
117. Sokak szerint a fiatal házasok életkezdésének, családalapításának legnagyobb akadálya a lakáshiány. A több évtizedes, iszonyúan kártékony lakáspolitika halmazati csődje legsúlyosabban az önállósodásra törekvő fiatalokat sújtja.
118. Angliai vizsgálat mutatja: építkezők, saját lakást vásárlók később házasodnak, és későbbre halasztják a szülést, s végül kevesebb gyermeket szülnek, mint a bérlakásban élők. (Vigyázat! Angliában a lakáspiacon kínálja magát a bérlakás!) Ha nagyobb a lakáshoz jutás költsége, kevesebb gyerek várható.
Márpedig a lakáshoz jutás költsége, valószínű, nálunk a legnagyobb a világon - a keresetekhez viszonyítva.
Nemzetközi összehasonlításban (a 70-es, 80-as évek fordulóján) egy m2 új lakás ára átlagos havi keresetben kifejezve: USA 0,3 - Nagy-Britannia 0,4 - Ausztria 0,5 - Svédország 0,6 - Franciaország 1,0 - Szovjetnió 1,6 - Magyarország 2,3... A kimutatásban mi voltunk az utolsó helyen (ENSZ-statisztika).
Azóta annyiban változott a helyzet (valószínű, nem az utolsó hely), hogy 1989 vége felé Magyarországon egy m2 új lakás ára kb. 4-5 havi átlagos munkabér.
119. A lakáspolitika családiház-ellenessége voltaképp családellenességet jelentett. Pl. az ingatlanszerzési korlátozások is súlyosan sértették a törvény előtti egyenlőség elvét a családosok és a nagyobb családok rovására. Töredéknyi jogot adnak a családban élőknek a magányosokhoz képest. „A tágabb lakások iránti építési szándékot erősen féke-zi a magas házadó, azaz: alapvető népesedéspolitikai érdek a jelenlegi házadórendelet hatályon kívül helyezése" (dr. Fekete Gyula).
120. Egy-egy pluszszoba-pl. 16 m2 beruházási költsége 1989-ben mintegy 420-500 ezer forint. Hogyan lehetne ezt az óriási összeget a gyermeknevelési költségek közé iktatni! Hiszen a szociális kedvezmény is két gyermek után mindössze 3-4 m2 lakásterület építését fedezi. (Felelőtlen tollforgatók erre hivatkozva írják: „lakásért szült gye-rek"...)
121. Andorka szerint vizsgálatok bizonyítják: nagyobb lakásban több a gyerek, kisebb alapterületen kevesebb. S a szobaszámnak úgyszintén pozitív a kapcsolata a gyermekszámmal.
Az évtizedekig kártékonykodó lakáspolitika kiadta a jelszót: „Több kicsi lakás, de kicsivel több lakás!", erőltette a lakásépítési minimániát, a sokkal magasabb fajlagos költségű apró lakások tömegét. Lakásszerkezetünk ma Európában az egyik legrosszabb - népesedési hatása úgyszintén.
122. Lakótelepről szóló cikkben olvasom: „Az itt élő gyerekek zsúfolt tyúkketrecben élnek a mi hajdani csodás prérinkhez, vadnyugatunkhoz képest. Játszanak, mozgásterüket beton- és vaskolosszusok szabályozzák. A helyükben én is egyet tennék: üvöltenék, míg valamennyi felnőtt a bolondokházába nem kerül."
Förtelmesen drágán, bármely hagyományos építkezésnél jóval drágábban, teleszórták az országot antibébi-lakótelepekkel. Népirtó lakótelepekkel.
123. A saját lakást építők, fenntartók, valamint a bérlakásban élők fogyasztási szintje között háztartásonként 6-8 ezer forint különbség mutatkozik havonta (dr. Fekete Gyula). Nagyobb arányban a gyerekes családokat nyomja ez a többlet is.
124. Zsarolás ez? - Mindenképp antibébi hatású.
Első lépcső: - Addsza a kölcsönt, a lakást - nesze a gyerek! Második lépcső: - Fityiszt neked gyereket - ha nem adsz lakást!
125. Dr. Kováts Zoltán szerint: a születésszám visszaesésének egyik oka az lehet, hogy az új lakásokhoz nem társulnak bölcsődék, óvodák. Ha igen, nagy késéssel. Továbbá: nem érvényesültek a lakások elosztásában a demográfiai szempontok, vagy nem kellően érvényesültek.

ÖNEMÉSZTŐ NYUGDÍJRENDSZER

126. Ez az egyetlen ok szinte önmagában is elég magyarázat lehetne a népességfogyásra. Minthogy szóba sem szokott kerülni, részletesebb kitérőt kíván.
A civilizált világban mindenütt elterjedt nyugdíjrendszer abszurd voltáról sokat fognak még értekezni, meglehet gúnyolódni is, hiszen maga a képtelenség, sem az elméletben, sem a gyakorlatban nem igazolható. Az utódlástól teljességgel függetlenül alakították ki ezt a nyugdíjrendszert, holott - természetesen - minden terhével és garanciájával az utódnemzedékekre épül, tehát szükségképpen a csőd felé halad a leggazdagabb országokban is.
Robinsonnak soha nem juthatott volna eszébe, hogy amikor a fatörzsre vésett rovátkák bizonysága szerint elérte hatvanadik - hatvanötödik? - évét, megszerezte ezzel öregkori ellátásának, eltartásának jogát és lehetőségét is. Pedig dolgozott, nyilván, egész életében, olyan képtelenségre mégsem gondolhatott, hogy önmagában a munka nemcsak jogot, de lehetőséget is ad az öregkori ellátásra-eltartásra.
Holott ma ezt tanítják mindenütt a civilizált világ iskoláiban, egyetemein, ezt írják az újságok, komoly képpel erről értekeznek közgazdászok, szociálpolitikusok, gerontológusok, erről szónokolnak politikusok, legkivált választások előtt, minthogy a legerősebb politikai tényezővé kezd válni az elöregedő országokban évről évre növekvő arányú nyugdíjasszavazat.
Eljön majd az idő, amikor a történészek nem fogják érteni, hogyan hódíthatta meg ez a társadalmi lét alaptörvényét, az élet - s vele a jogok, a kötelezettségek - átörökítését semmibe vevő, önmagának is primitív módon ellentmondó, átgondolatlan nyugdíjrendszer a végtelenül megokosodott, a tudományokkal végtelenül átitatott, a huszadik század legjobb színvonalán csudálatosan megszervezett civilizált világot.
Az ötvenes-hatvanas években a leggazdagabb országokban megalapozták a modem nyugdíjrendszert, körülbástyázták biztosítékokkal, garanciákkal, legkivált az infláció ellen; kiterjesztették az öregkori ellátás-eltartás jogát. Minden esetben teljességgel függetlenül attól, mennyire lesz teherbíró, milyen arányt képvisel majd a társadalomban, s lesz-e egyáltalán utódnemzedék, amelynek benyújtható e jogigény. S ettől fogva elkezdtek szaporodni a nyugdíjasok, évről évre nőtt az arányuk a népességben, miközben az aktív dolgozók, a munkaképes korúak aránya évről évre csökkent. Egyre nagyobb az öregkori ellátás-eltartás terhe a társadalomban, s arányosan - esetleg már abszolút számban is egyre kevesebb ember viseli.
Visszatérek még a megoldási kísérletekre. Itt csak annyit: azáltal, hogy a családból kiemelte a nyugdíjrendszer az öregkori ellátást-eltartást, elidegenedett egy emberi alapviszony, s kimondatlanul is az az illúzió terjedt el: nincs tovább szükség utódokra az öregek eltartásához. Sokan nem értik: noha családbeli utódra ehhez valóban nincs szükség, társadalmi utódra ugyanúgy szükség van.
127. Andorka külön hangsúllyal említi ,,a nyugdíj és a táppénz kiterjesztését a termelőszövetkezeti tagokra. Ezeknek következtében a gyermekek szerepe a betegség és az időskor idején nyújtott biztonságban nagyon lényegesen lecsökkent. A parasztcsalád megfontolásaiban ezáltal kisebb szerepet játszhatott az, hogy gyermekekre van szüksé-gük ahhoz, hogy betegség esetén és időskorukban ne süllyedjenek nyomorba".
Az eredmény a falvak demográfiai viselkedésén mérhető.

PILLANATNÉP

128. A jelenérdek tömeghatása mindig erőszakosabb, agresszívebb - hatékonyabb. A családtervezésnél a jelenérdek mindig a gyermek vállalása ellen hangol. Ezt a hatást még erősíti - olykor ellenállhatatlanná fokozza - a politikai, a gazdasági, a társadalmi környezet.
129. A jelenérdek ösztönzésére a politika is készséggel a szaporodás ellen fordul. A Kádár-adminisztráció már 1957-58-ban elkezdte agitációját és intézkedéseit a születések visszafogására, 4-5 év múlva már Magyarországon született világviszonylatban a legkevesebb gyerek. Hatalmas étvággyal kezdte fogyasztani utódait az ország - így született meg a magyar „csoda".
130. A szakirodalomban gyakran szerepel az okok közt: az individualizáció. Máshol szó esik az önzés általános erősödéséről, terjedéséről - nehéz ezt a két fogalmat biztonsággal szétválasztani.
131. Külön nyomatékot érdemel: a „létező szocializmusban" a közösségi normák erőltetése, vulgarizálása, a kollektívnak sminkelt kényszerhatások miatt a sokáig elnyomott individualizmus még sokkal-sokkal erőszakosabban igyekszik érvényre jutni. Például a gyermek, a család, az életre szóló házastársi kötések elutasításában is.
132. A Népszabadságnak és a Magyar Nemzetnek a népesedési gondok földerítésére átvizsgált évfolyamai „a gyermekkel, az anyasággal, a családdal kapcsolatos értékérzet elhalványulásáról, valamint a társadalmi tudat általános állapotáról tettek elsősorban említést, de nem egy írás a fiatal generációk anyagias értékorientációjában, önzésében, individualizmusában jelölte meg népesedési gondjaink egyik fontos
okát".
133. Westoff szerint a születések csökkenésének okai többek között „a hagyományos és vallási tekintélyek gyengülése, az individualizmus erősödése".
134. Leibenstein professzor elmélete igazolódni látszik Kelet-Európában - írja a Times -, „mely szerint a szülési kedvnek a tartós fogyasztási cikkek iránti vággyal kell versenyeznie".
Sőt. A tartós fogyasztási hiánycikkek iránti vággyal.
135. Westoff általában a fogyasztói életmódot, a „fogyasztási ideológiát" sorolja az okok közé. Hadd teszem hozzá: mindez együtt jár bizonyos fogyasztási kényszerrel is, mely a szülési kedv még hatékonyabb ellenszere.
136. „Az erkölcsi világrend értékeknek rendje - írja Fülep Lajos -, gyökeres, mélyreható változás csak ott van, ahol az értékek rendje változik meg."
Mindenütt a civilizált világban megváltozott az értékek rendje, lebomlóban az erkölcsi világrend.
A felkomorló erkölcsi csőd legszorosabban a népesedési csőddel fonódik össze.
137. A normák és értékek változása valóban kulcskérdés a népesedéspolitikában. Voltaképp a kormányzati befolyásolás is a normák és értékek változtatását, alakítását célozza, a jó politika a közérdeknek megfelelő irányban, a rossz politika ellenkezőleg.
Nálunk a politika a népesedésügy szempontjából évtizedekig a közérdek ellenében befolyásolta a normák és értékek változását.
138. Easterlin az értékváltást a fogyasztási javak és a gyermek ellenpárjában érzékelteti, Andorka tolmácsolásában: „... A megszerezhető áruk választékának nagy növekedésével együtt azoknak értéke is megnő a társadalom szemében; a jövedelemszint emelkedése a fogyasztói kívánságok rohamos növekedését okozza; mindezek következtében a gyermekek értéke az egyéb javakhoz és szolgáltatásokhoz viszonyítva háttérbe szorul."
139. Az értékváltás jellemzésére feltétlenül megemlítendő: a pártállam ifjúságpolitikájában, szórakoztatóiparában, a pártvezérelt médiák hatásdömpingjében az anyaság eszményét a főhelyről leváltotta a kurtizán eszményvilága.
140. Általában sincs ma felismerhető jövőkép a társadalomban, de amennyire mégis felidézhető: elbizonytalanodást, aggodalmat fejez ki. Háborús katasztrófa, ökológiai katasztrófa, a társadalmi jövő bizonytalansága, a személyes boldogulás bizonytalansága - mindig van mitől tartani. Az NSZK-beli népességfogyásról olvasom: „az egy-, illetve kétgyerekes családmodell eluralkodásában a fiatalok egy részének bizonytalanságérzete a ludas". Nem áll előttük „jövőperspektíva".
141. A fogyó társadalom többsége: a jövőn élősködik. Ez a többségi élősdi szerep alakítja ki a kizsákmányoló élősdiség érdekviszonyait, s előbb-utóbb ezek az érdekviszonyok határozzák meg a közgondolkozást, a közerkölcsöket - majd a törvényhozást is. (Lásd: a hazai gyerekadó.) A társadalom egész életét úgy behálózza az élősdiség, mint soha azelőtt a történelemben, minthogy soha azelőtt a történelemben az élősködés nem lehetett totális. A megrabolt és folyamatosan kifosztott jövőről eleve nem alakulhat ki vonzó jövőkép - ezzel is rögződik az antibébi hatás.
142. A sztálini típusú „szocializmusban" a magántulajdon hiánya eleve születéskorlátozó. Nem lévén örökölhető magánvagyon, elmaradhat az örökös is.
143. Egy amerikai vizsgálat az áldozás gyakoriságával mérte a katolikus nők termékenységét, és meglehetős erős kapcsolatot állapított meg a hit ereje és a nagyobb gyermekszám között.
Öt vagy több gyerekre azt mondják Kanadában: „Ezek biztosan
katolikusok."
Mindebből következik, s a szakirodalom is általában megemlíti a születéskorlátozó tényezők közt a civilizációval együtt hódító szekularizációt.
144. Anómia, a társadalmi züllésnek az az állapota, amikor az elsődleges emberi kapcsolatok, a család, a kisközösségek lebomlása révén az egyén elmagányosodik, elveszti tartását, elszigetelődik, a házasság, a családi élet válságba kerül, lakóhelyüket sokan elhagyják, elköltöznek - kiszakadnak a szülő-nevelő közösségekből. Az anyagiasság, a pénz utáni hajsza is egyik forrásvidéke az anómiának.
Túl az egyén integrációján a szülési normákat is visszaszorítja az anómia, már csupán azért is, mivel a normákat éltető közösségek gyengültek.
Bízvást fölvehető az okok közé az anómia, noha az átfedések nyilvánvalóak, lévén ez mintegy összegező megnevezése az ilyen-olyan részletezéssel fölsorolható okoknak.

MINT OLDOTT KÉVE

145. Az anómia egyik bőséges forrása: kiszakadni a szülő-nevelő közösségekből - milliónyi ember sorsa Magyarországon. Az ismerős családi-társadalmi környezet ellenőrzésétől megszabadulni. Notestein írja: „... A fiatalság nagyobb mozgási szabadsága és a városi élet anonim volta meglazítja azokat a hagyományos magatartási normákat, melyeket a család és a közösség alakított ki."
Ráadásul ez a kiszakadás az élő társadalmi szövetből általában nem
folytatódott valahol máshol beépüléssel az élő társadalmi szövetbe.
Többnyire életidegen munkásszálláson töltött évekkel folytatódott.
146. Erősen csökkent az átlagosnál nagyobb termékenységet képviselő parasztság aránya a társadalomban.
147. Az igen nagyarányú társadalmi mobilitásból igen erős törekvés támadt a felemelkedésre.
Márpedig a társadalmi ranglétrán, az anyagi jólétben a felemelkedés legnagyobb akadálya - a gyerek.
148. Statisztikával sokszorosan igazolt ténynek vehetjük, hogy a városok termékenysége kisebb, mint a falvaké. Eszerint a nagyobb arányú városiasodás, a városi népesség arányának növekedése a lakosságban - önmagában is születéskorlátozó tényező.
149. Részletesebb oknyomozásra vállalkozik Andorka: „A kis család új ideálja jellegzetesen a városi társadalomban jelent meg. ... Láthatóan több tényező játszott szerepet. A városi élet elvonta a családtól sok termelési, fogyasztási, szórakozási és oktatási funkcióját. A gyári munkahelyeken az egyén a saját teljesítményére van utalva. A fiatalok új mobilitása és a városi élet anonimitása csökkentette a család és a közösség nyomását a hagyományos viselkedés irányában. A gyorsan fejlődő technológia korszakában új szakképességekre volt szükség, és új lehetőségek nyíltak az egyéni felemelkedésre. Az iskolázottság és a racionális gondolkodás egyre fontosabbakká váltak. Ennek következtében a gyermeknevelés költségei emelkedtek, és a gyermekek gazdasági hozzájárulásának lehetőségei a családi költségvetéshez csökkentek. A csökkenő halálozási arányszámok azonnal megnövelték az eltartandó családokat, és csökkentették a sok gyermek szülésére való ösztönzést. Ezenkívül a nők újfajta függetlenséghez jutottak a háztartási kötelezettségektől, és a gyakori szüléssel kevésbé összeegyeztethető, új gazdasági szerepekhez..."
150. Barta Barnabás megemlíti: az urbanizáció növekedésével csökken a termékenység; a városokban élő nők kevesebben mennek férjhez, többen válnak, magasabb köztük a gyermektelenek aránya, kevesebb a szülések száma minden korcsoportban.
Ezek a különbségek évtizedről évtizedre kisebbek lesznek olyasformán, hogy a falu közeledik a városhoz...
151. Folyamatosan csökkenő létszámú szülőképes korosztályok azonos szülési kedv esetén is csökkentik az utánpótlást.
Pedig a szülési kedv is hosszabb idő óta folyamatosan romlik.
152. „A népességrobbanás oka nem a születések számának szaporodása, hanem a halálozási arányszám csökkenése - változatlan születési arányszám mellett" - olvasom egy szaktanulmányban. Viszont a városiasodás során a születésszám nagyon is változik, és korántsem robbanás, hanem fogyás az eredmény. Notestein szerint: ,,A fogyó halálozási arányszámok az eltartandó család létszámnövekedésének irányában hatnak, és csökkentik az érdekeltséget abban, hogy sok gyermek jöjjön a világra."
153. Viszont Magyarországon a középkorú férfiak halálozási aránya éppenséggel nem csökken, hanem nő, nő, a legmagasabbra Európában. És ez a növekmény mégsem növeli (lásd az előző pont), hanem csökkenti a születéseket.
154. Ki-be vándorlási mérlegünk mindig is erősen negatív volt, jelentősen fogyasztotta a népességet. De - minthogy általában a fiatalabbak ragadnak vándorbotot - jelentősen fogyasztotta a születésszámot is.
155. Nyugati viszonylatban legfejlettebbnek mondható exportágazatunk ugyancsak a születésszám fogyasztója:
- A menyasszonyexport.
156. V. Trebici szerint négy demográfiai „változó"-t kell számon tartanunk: „a termékenységet, a halandóságot, a nemzetközi vándorlást... és a népesség nemzeti területi megoszlását". Ez utóbbi azt jelenti: „a népesség ésszerűbben vagy kevésbé ésszerűen oszolhat meg földrajzilag, tömörülhet egyes területeken, nőhet a városi lakosság száma stb."
Trebici úgy véli: bármilyen kormányintézkedés, közigazgatási intézkedés történik, az valamilyen hatással van a népesedésre. „Akár azt is lehetne mondani, hogy a társadalmi-gazdasági politikának teljes egészében népesedési jellege van."
157. „Egyet a papának, egyet a mamának, egyet a hazának" - nyoma sincs már ennek a szólásnak a mai fiatalok körében, ezt a hiányt mégsem sorolnám a születéscsökkenés fő okai közé. Noha általában a nemzeti identitás zavara, hiánya kétségkívül az okok közé sorolhatók.
Legkivált, ha ez a zavar, ez a hiány épp a hatalmi monopólium vezérkarára a legjellemzőbb - mint a Kádár-Aczél korszakban, Magyarországon.
158. A „káros szenvedélyek" - alkohol, kábítószer, dohányzás - igen nagyarányú elterjedése már a serdülők köreiben. Kétségkívül összefüggésben a tömegsport, az egészséges életmódra nevelés elhanyagolásával.
159. Végső soron önpusztításaink közé kell sorolni azt a napi 15-16 órás, ünnepet, pihenőnapot sem ismerő, embertelen munkatempót, amely ma már igazán nem kivételes, és terjed az életszínvonal lecsúszásával egyenes arányban. Kártékony hatása az egészségre, az életmódra, az emberi kapcsolatokra, a családi életre, az utódlásra - vitathatatlan.
160. Noha idáig is esett róla szó, külön is hangsúlyosan nevén kell neveznem a beállítódást, amely - többnyire a hatalmi monopólium által vezérelve - a társadalmi, a kulturális, az információs környezet hatására évtizedek során a gyereksorban eszmélőkbe, a fiatalokba, a felnőttekbe egyaránt belerögzült, belekérgesedett. A tények nem számítanak, az érvek nem számítanak, az emberek kitartó „programozása" minden érvnél nagyobb erő.
A közgondolkozásban így kialakított értékrend akkor is könyörtelenül érvényre jut, ha nyilvánvalóan önpusztítás az eredmény.
161. íme, még egy, külön nyomatékot is megérdemlő születéskorlátozó ok, melyet a népességfogyás egy helyeslő kommentárja nem is leplezett kannibálszemlélettel így fogalmaz meg: „a következő két évtizedben az egy főre eső jövedelem magasabbra emelkedhet, mivel - változatlan munkaerő-potenciál mellett - kevesebb személyre oszlik el, mint hogyha a születési ráta változatlan maradt volna. Amit különben az utánpótlás felnevelésére kellett volna fordítani, azt az idősebbek elfogyasztják vagy félreteszik."
162. Talán a fő bűnös: a közöny.
Jó harminc év óta egzakt, világos, vitathatatlan adatokkal mérhető az önpusztítás.
Megvolt az eredménye a lélektani hadjáratoknak. Nemzedékek nevelkedtek a jövő iránti közönyben, teljes felelőtlenségben, a nemzettudat megvetésében, tagadásában. Hogy a politikai vezérkart is mennyire áthatotta ez a felelőtlenség, arra elég egyetlen példa: évekig tartott - a jegyzőkönyvek tanúsága szerint kezdettől fogva a családok aránytalan megterhelését, letaglózását tervező - a világ leggyerekellenesebb adótörvényének az előkészítése.
S a mai közvélemény, a több évtizedes napi agymosásokkal kinevelt közgondolkozás, amely, mintegy visszaigazolva a bűnösen kártékony politikát, anyaság-, család-, gyermekellenes politikai gyakorlatot, makacsul nem hajlandó tudomást venni a nemzeti létet fenyegető végveszélyről, minthogy szívósan ránevelték: ne érezzen felelősséget a magyarság jövőjéért, fennmaradásáért.

Önpusztító jövedelemelosztás

Kövessünk nyomon egyetlen okot a fentieknél még sokkal több lehetséges ok közül.
Már a polgári közgazdaságtan klasszikusai is - Smithtől Ricardóig - egyetértenek abban, hogy az utódnevelés költségeit a munkabérnek kell fedeznie.
Más fogalmazásban: teljes egészében a munkabért terheli nem csupán a munkaerő napi újratermelésének, de távlati újratermelésének - sőt: bővített újratermelésének - a költsége is (tehát nemcsak a létfenntartás, hanem a családfenntartás, a gyermeknevelés, voltaképp a fajfenntartás költsége is) a kor színvonalán.
Azaz: biztosítania kell a mindenkori munkabérnek, hogy a munkás „magát és olyan nagyszámú családját eltarthassa, amely a munkások számának megmaradásához szükséges" (Ricardo).
De még Malthus is, akit igazán nem tekinthetünk a gátlástalan népszaporulat apostolának, azt méricskéli munkabérelméletében: mekkora „gyermekszám kell házaspáronként ahhoz, hogy pontosan a jelenlegi népesség maradjon".
Bizonygassam, hogy Marx, Engels, Lenin nem a munkáscsaládok és a munkásgyere-kek rovására fejlesztette ki a maga - egyébként a klasszikusokra alapozó - munkabérelméletét? Esetükben még vállalkoznék erre a bizonyításra, utódaiknál már semmiképp.
Bármilyen társadalmat vizsgálnánk közelebbről akár Nyugaton, akár Keleten, abban meg kellene egyeznünk, hogy a hajdani ricardói tétel a mai alsó határ. Az elvi minimum.
Olyan sarktétele, olyan elemi tényezője ez a gazdaságtannak, mint a matematikának az egyszeregy. Nem kerülhetjük meg, amíg létezik munkabér - vagy: míg a társadalom át nem vállalja a munkabér két fő tényezője közül teljes egészében az egyiket: az utódnevelés költségfedezetét.
Mi volt a helyzet nálunk? Munkabéreinkben emez utóbbi tényező milyen súllyal szerepelt? S egyáltalán - szerepelt?
Vegyük a két szélső esetet.
Tegyük fel, hogy munkabéreink az átlag tájékán tartalmazták a családalapításnak, a családfenntartásnak, a társadalmi normát jelentő két-három gyerek korszerű nevelésének a költségeit. Ám akkor ezt a költségtételt - durva egyszerűsítéssel - a házaspárok egyharmada (egy gyermeket nevelők) felében, egyharmada (gyermeket nem nevelők) teljes egészében „rovaton kívül" használta föl, azaz saját napi szükségleteire fordította, fölélte, netán tartalékolta. (Vigyázat, vigyázat: a gyermekeiket már fölnevelt házaspárok is ezt a két csoportot szaporították, hiszen a gyermekneveléssel járó kiadások - elvileg! - őket sem terhelték már.)
Ilyen esetben a megoldás elemi matematikai ismereteket kíván: a munkabér klasszikus képletéből - s egyben a ricardói elvi minimumból - kiindulva, az utódnevelési „rovatban" fel nem használható összeget visszavesszük utódnevelési hozzájárulás (félrevezető szóhasználattal: gyermektelenségi adó, agglegényadó), progresszív öregségi járulék, nyugdíjjárulék stb. címén, és csatoljuk a kettőnél több gyermeket nevelő családok jövedelméhez, hiányuk kiegészítésére. (Hangsúlyozni kell: ez a művelet pusztán az illetéktelenek címére borítékolt összegek visszavétele, és olyannyira semmi köze büntető-adóztató szankciókhoz, hogy akár a hatgyerekes, de gyerekeiket már becsülettel fölnevelt szülőket is „sújtaná".)
Tegyük fel most az ellenkezőjét: munkabéreink egyáltalán nem tartalmazták az utódnevelés költségeit.
Ez esetben viszont az őket megillető összegnek - a gyerekekre fordított tényleges kiadásoknak - csak jóval kisebbik hányadát (társadalmi átlagban húsz százalék körül) kapták meg - ráadásul adománynak, segélynek juttatásnak álcázva - a gyermekes családok.
A megoldás ezúttal is elemi ismereteket kíván: a kialakult munka szerinti jövedelmi arányokat nem bolygatva „produktív munkának" - ha úgy tetszik: a társadalom létérdekében végzett, semmivel sem pótolható, elsőrendűen fontos tevékenységnek - minősítjük az utódok (jövendő eltartók) nevelését, amelyért nem a mai értelmezésű munkabér jár, hanem az évi költségvetésben előirányzott költségtérítés. (Épp fordítottja az előbbi képletnek, de százszor kevesebb kellemetlenkedést, adminisztrációt kíván, mint a helytelenül borítékolt pénz visszavétele. És lám: így már a legkevésbé sem meghökkentő, hogy a hatgyerekes szülő sem igényelhet költségtérítést, ha már felnevelte, szárnyra bocsátotta a gyerekeit.)
Mármost - melyik föltevés a helyes?
Árindexek, bérindexek, megélhetési index elemzése szükségtelen, olyan bizonyosra vehetjük, hogy az igazság valahol az idézett elvi sémák között tévelyeg. Teljes az elméleti káosz.
Ami például jogrendszerünket illeti:
- vannak hatályos jogszabályaink, melyek szerint a munkabérek igenis tartalmazzák a társadalmilag szükséges számú utód nevelési költségeit (gyerektartásdíjak rendszere, szülők büntetőjogi felelőssége gyerekeik gondos ellátásáért stb.);
- más, ugyancsak hatályos jogszabályaink szerint a munkabérek nem tartalmazzák az utódokat illető nevelési költségeket (közhiedelem, hogy a munkabér a végzett munka ellenértéke, s személy szerint csakis magát a dolgozót illeti; ezen a tévhiten alapszik a személyi jövedelemadó-rendszer, az utódlástól függetlenített nyugdíjrendszer; az az irányzat, amely az emancipált nőt csakis bérmunkásként tudja elképzelni; az a jövedelemelosztás, amely voluntarista vakságában semmibe vette a ricardói minimum vastörvényét stb.);
- megint más, hatályos jogszabályok szerint - benne van a munkabérben? nincs benne a munkabérben? - tudja a fene... (Mert ha benne van, mi indokolja akkor a „pótlékot", a „juttatást", a „támogatást"? Ha nincs benne, miért hazudják „juttatásnak", „támogatásnak" a jogosan járó költségtérítés egyötödét? stb.)
A politikai gazdaságtan egyetemi tankönyveiből vett tételekkel mind a három - egymást kizáró - feltevést bárki könnyedén igazolhatja.
Az ellentmondások legbővebben buzgó forrása az a tudományosnak álcázott definí-ció, mely szerint a „szocialista" munkabér: „a nemzeti jövedelem felosztható részéből való arányos részesedés a végzett munka szerint".
Lássuk ezt közelebbről - marxista logikával...
Semmi sem köti ezt a meghatározást az adott értékviszonyokhoz. „Arányos részesedés"? Ennek a kategóriának nyilvánvalóan csak akkor van értelme (noha tudományos érvénye még akkor sem igazolt), ha limitáljuk az alsó szintet, pl. azzal, hogy az „arányos részesedés" csereértéke nem süllyedhet - legalábbis tartósan nem - a ricardói minimum alá.
A limitálás hiánya magában véve is sok problémát, félreértést okozott, de a félreértések és ellentmondások legtermékenyebb szaporítója mégis az, hogy a vulgárisan értelmezett „szocialista" munkabér két - hangsúlyozottan megkülönböztetett minőségű - részre különítette el a társadalom újratermelésének komplex, egységes, bonyolultan egymásba szövődő, összefüggő folyamatát. A félreértelmezők természetesnek vették, hogy a részesedés-munkabér teljesíti azt az eredeti funkciót, amely a munkaerő fenntartását, napi újratermelését biztosította, az utódnevelés költségfedezetét pedig, a másik funkciót - amely Smithtől Leninig ugyanolyan hangsúllyal s ugyanabban az értékrendben főszereplője a munkabérelméleteknek - kitagadták a munka szerinti elosztás rendszeréből.
Voltaképp az élet folyamatosságából a gyermeket tagadták ki. A társadalmi lét alaptörvényét tagadták meg.
Ez olyan végzetesen primitív hiba, hogy önmagában is elég magyarázat lehet a sztálinista „szocializmus" életképtelenségére, helyrehozhatatlan történelmi kártételeire.
Így sikkadt el végtére az utódnevelés részesedése, költségfedezete a „szocialista" jövedelemelosztásból.
Nem kell bizonygatnom, hogy minden előző történelmi korban az érvényes jövede-lemelosztás gondoskodott valamiképp a nevelkedő utódnemzedékek szükségleteiről. Létér-dek minden társadalomban a reprodukciót teljesítő születésszám. Milyen elvi alapon lehet ennek a gyermekszámnak az ellátását kiemelni a társadalom érvényes elosztási rendjéből, és egy távoli ködökben homályló ábránd - a szükségletek szerinti elosztás, a kommunizmus mennyországa - képzelt világába átpasszolni? Milyen alapon minősíthették a társadalom létszükségletét elsődlegesen magánszükségletnek, s terhelhették át gyerekek etetését, pelenkázását az ábrándnak is naiv kommunista mennyország feladatkörébe? Hiszen legfeljebb is csak arra találhatnánk elvi indokot, hogy a társadalmi létszükséglet normájától eltérő - tehát a családonkénti 2,3-2,4 gyermekszámot meghaladó - eseteket korrigáljuk a magánszükséglet elismerése révén, megoldásukat rábízva a szociálpolitikára. (Fogyó népességben indokolatlan ez a korrekció is.)
Nem volna igazságos a primitív hibákat, ostobaságokat Marxra, Engelsre rákenni.
Engels még így vélekedett: „A termelőeszközök köztulajdonba vételével... a gyermekek ápolása és nevelése közügy lesz; a társadalom egyformán gondoskodik minden gyermekről." A sztálinista politikai gazdaságtan viszont kiiktatta a gyermekeket a jövedelemelosztásból, máig sem találni sehol nyomát az általános iskoláktól az egyetemekig a tananyagokban, hol a fedezete eme pszeudoszocialista jövedelemelosztásban az utódnevelés családbeli költségeinek.
Sőt. A Tudományos Akadémia illetékes osztályain és kutatóintézeteiben sem igen találni ennek nyomát.
Mindez nem csupán a gyermekes - többgyermekes! - családokat hozta lehetetlenül hátrányos helyzetbe. Miközben némely tollforgatók arról cikkeztek: „nem lesz érdemes dolgozni, csak szülni", ha megbolygatják a bérarányokat „szociálpolitikai szempontok" szerint, a többgyerekes családok „támogatása" miatt nem érvényesülhet a „szocializmus alaptörvénye", a „munka szerinti elosztás elve" - azonközben már eleve nem érvényesülhetett. Nem ám csak a makacsul ellenálló gyakorlatban, de még elvben sem érvényesülhetett a munka szerinti elosztás. Példaként: ha két pontosan egyformán dolgozó esztergályos jövedelmében csak tíz-húsz százalékos különbség mutatkozna tartósan és rendszeresen, már arra is fel kellene figyelnünk. Ám a szociológiai vizsgálatok szerint (a hatvanas évek közepén) nem tíz-húsz, hanem 200-250 százalékos átlagos s ennél persze még jóval nagyobb egyéni különbségekkel találkoztak az egyes foglalkozási ágakban, azonos munkát azonos sikerrel végzők között. Éspedig attól függően: ki hány gyermeket nevel.
Az eltartott nélküli keresők jövedelmi szintje például átlagosan kétszerese-háromszorosa-három és félszerese volt a három és több eltartottat ellátó családok jövedelmi szintjének.

Ezek a fejtegetések kevés híján negyedszázada íródtak. Néhány részlet megjelent a hatvanas évek közepén, majd egy teljesebb tanulmány - Gyümölcs a korfán - 1969-ben.
A sajtó szabadsága híján, a gondolatok szabad ütköztetése híján, a végzetesen elhibázott politika által egyenirányítóit közlési rendszerben (amikor a sajtót totálisan uraló Aczél-adminisztráció még külön is allergiás a népesedési kérdésekre) - képtelenül lassú nálunk a gondolatok „átfutási" ideje.
Az 1966-ban tagadott, kigúnyolt, nemritkán olvasatlanul ledorongolt, kiátkozó pecsétekkel megbélyegzett okfejtés lényege jó húsz év múlva jelenik meg pártpolitikával (akkor még egypártrendszerivel) hitelesített tudományos fórumon, s a központi pártlap (ugyanaz a központi pártlap, amely irtóhadjáratot vezényelt annak idején a gondolat ellen) 1987-ben imígyen nyomatékosítja: „A munkabérnek a munkaerő újratermelési költségeit is magában kell foglalnia, ami a jelen és a jövő nemzedékre is vonatkozik. Ily módon nem elég, ha a bérszínvonalat aszerint határozzák meg, hogy az a nemzeti jövedelemnek a végzett munka arányában felosztható része. Mert ezzel csak a forrást jelölik meg, és nem a bér tartalmát, rendeltetését."
És mindez még csak egy gondolat. Egy, a többi közül.
Mikor lesz még ebből politikai cselekvés? A jövedelemelosztás egész rendszerének az átalakítása?
Még ma sem elég nyilvánvaló, még a szakmában, a tudományban sem igazán nyil-vánvaló, hogy a jövő fölélésének egyik legfőbb ösztönzője ez a sztálinista, dogmatikus munkabérelmélet, amely végképp elhanyagolja a távlati funkciót az újratermelésben, a jövő beruházásait szolgáló F-faktor szerepéről úgyszólván nem vesz tudomást. Tételesen ugyan nem zárja ki, de említésre sem méltatja.
A tőkés társadalmak profitközpontú jövedelemelosztása sem kedvez - még a gazdag, „jóléti" államokban sem kedvez! - a jövő beruházásainak, de a sztálini „szocializmusban" szinte bünteti a gyermeknevelést. Lapozzunk vissza pl. az Okok 18. pontjára. Idéztem ott Augusztinovics Máriát, kiegészítésül még idekívánkozik: a gyermeknevelési költségek társadalmasítása „igen jelentős jövedelemátrendeződést okozna a háztartások között. A rendeződés ,vesztesei' elsősorban a gyermeket már nem nevelő, tehát 40-50 évesnél idősebb aktív keresők lennének, s talán az egygyermekes háztartások is. Ez a politikailag veszélyesnek tűnő negatívum azonban egyben a társadalmilag és politikailag kívánatos pozitívum is, aligha kerülhető el, ha a teljesítményelvet érvényesíteni akarjuk... Népgazdasági szinten ennyibe kerül a munkaerő, amely a termelési folyamatban az új értéket létrehozza; ez a társadalmi szintű munkabér. Ha a gazdasági szféra ennél olcsóbbnak érzékeli a munkaerőt, akkor döntései félreorientáltak és szükségképpen hibásak".
Márpedig olcsóbbnak érzékeli, minthogy hiányzik a számvetésekből a gyermekneve-lés valós költségtétele - javarészt az F-faktor.
„...Annyit teljes biztonsággal, tehát egyetértéssel megállapíthatunk, hogy a nettó nemzeti termelésben a munkajövedelem és a tiszta jövedelem közötti arányt eltorzítja az emberi életpálya felemás következetlen finanszírozása. A munkajövedelem több, mint amennyi a társadalmi munkamegosztásban részt vevő aktív keresők között teljesítményük arányában elosztható, és kevesebb, mint a munkaerő társadalmi újratermelési költsége. E két kategória között a mennyiségi különbség igen nagy, nagyságrendileg a nettó nemzeti termelés egyharmadára becsülhető. Ezt a problémát a maga egészében nem szoktuk áttekinteni. Egyes megnyilvánulásai forognak a vitákban, a napirenden lévő javaslatokban, a teljesítményre ösztönző differenciálás elégtelensége, a sokgyermekes családok hátrányos helyzete, a nyugdíjrendszer tarthatatlansága, az egységes személyi jövedelemadó, az ingyenes egészségügyi ellátás valós társadalmi és egyéni költségei. Tény, hogy ezek egyenként is óriási terjedelmű és horderejű kérdések, de kölcsönösen és körkörösen összefüggenek egymással, ezért csak együtt, összefüggéseikben, az egész probléma megragadásával rendezhetők megnyugtatóan."
Íme, egy gyorsan elfelejtett helyzetfelismerés s rendezési ígéret: Nyers Rezső mondta 1970 májusában, a Politikai Akadémián:
„...Ha történetesen alacsony kereset párosul sok eltartottal vagy magas kereset kis családdal, akkor a jövedelmi különbség viszonylag nagy is lehet, az össznépesség legmagasabb és legalacsonyabb jövedelmű 5-5 százaléka között a jövedelmi különbség kereken hétszeres. Mindez újból aláhúzza, hogy a családi körülmények ma nálunk indokolatlan jövedelmi különbségek forrását képezik, és nagymértékben korlátozzák, hogy a dolgozók munkájuk szerint részesüljenek a nemzeti jövedelemből." „...Hosszabb idő alatt rendszeresen emelnünk kell majd a családi pótlékot is úgy, hogy fokozatosan, talán 10-15 éven belül a gyermeknevelési terheknek mintegy kétharmadát az állam vállalja magára."
Kevés híján húsz év telt el azóta, s a helyzet nemcsak hogy nem javult, de az akkorihoz képest is lényegesen romlott, a gyermekes családok még hátrányosabb helyzetbe kerültek. „...Összességében romlott Magyarországon a családok anyagi helyzete" - írta a HVG már az adóreform előtt, s tudjuk, azóta gyorsuló iramban romlik tovább, a pénzügyi kormányzat igazán leleményes a rontásában.
Jellemezhetném számokkal a romlást, de egyrészt jellemeztem már fentebb, másrészt a számok gyorsan avulnak, a romlás több évtizedes aggasztó irányzata a lényeg. S hogy ez milyen veszélyes csapda, annak a jellemzésére mégis ide kívánkozik néhány számadat.
Tehát: nő a gyermekes családok terhelése, sok család nem bírja a növekvő nyomást - szétesik. Gyerekek ezrei kerülnek állami gondozásba, sokkal-sokkal nagyobb költségekkel, mégis sokkal-sokkal kevesebb jó eséllyel nevelkednek ott, mintha családban nevelkednének. Hosszabb távon, meglehet, a legsúlyosabb ráfizetés a társadalomnak a családok túlterhelése.
Hivatalosnak tekinthető, 1988-as adat: állami csecsemőotthonban egy főre számított gondozási költség, évi: 225 000 Ft. (Ez az összeg nem sok híján az évi átlagos kereset háromszorosa. Megkérdeztem: nem tartalmazza az amortizációt.)
Ugyanakkor a nevelőszülő egy évre a gondozásért 29 500 forintot kapott.
Ugyanakkor egyetlen saját gyerek után, ha létminimumát a szülő keresete fedezte, kivetettek 8700 Ft gyerekadót.
Őrizzük meg ezt a néhány adatot a történelemnek. S őrizzük meg a tényt, hogy éltek olyan politikusok, olyan közgazdászok ebben az országban - nyilván kidekorálva kitüntetésekkel, rangokkal, tudományos fokozatokkal -, akik ezeket az arányokat fáradságos munkával kialakították.
S ha már az arányoknál tartunk, a Figyelőből még egy idézet: „...Az egygyermekesek 55, a kétgyermekes családok 82, a háromgyermekesek 94, a négygyermekesek 99 százaléka él az aktív családok átlagos jövedelemszintje alatt."
Meg kell jegyeznem: ezek az adatok 1987-ben voltak érvényesek. Azóta ehhez képest is igen sokat romlott a gyermekes családok helyzete - a gyerekadó miatt.

LAKÁSPOLITIKA

A Kádár nevével jelzett politikát szinte minden részletében átitatta a jövő fölélése; ez az élősdi mohóság a jövedelemelosztás kapcsolódó területein is mindenütt tetten érhető.
(Hangsúlyoznom kell: ez a kötet csak arra vállalkozhatott, hogy felvillantson egy nagy, emberi sorsproblémát, amely a békés civilizált világot is létében veszélyezteti, itt minden fejezet, alfejezet csupán takarékos vázlat, illusztráció, minthogy bármelyiknek a témája alaposan kifejtve, okadatolva vaskos kötetet igényelne, vagy sorozatot inkább. S egy egész tudományos intézetnek minden belátható időkre előirányozható kutatási programot. - Sok idézettel élek, de nem tudományos bizonyítás a célom, csupán gondolatok keltése az olvasóban, tehát lelőhelyet ritkán közlök, csak ha ebből a szempontból érzem szükségét, nevet akkor is, ha szerzői érdeket érint. Írói szabadságommal igyekszem tehát élni a tudományok felségterületén portyázva is. Nem utolsósorban terjedelmi okból, de még inkább ezt követeli - az olvashatóság.)
Jellegzetesen jövőfogyasztó a hazai lakáspolitika is.
Szabó A. Ferenc írja: ,,Az utóbbi évtized lakáspolitikája a fiatalok családalapítása, egzisztenciateremtése és főleg gyermekvállalása szempontjából rendkívül kedvezőtlen volt, különösen a lakosság egyre nagyobb hányadát tömörítő városokban és városias településeken. A lakásépítés terén megmozgatott óriási értékű anyagi erők nem szolgálták sem az egészséges lakásmegoszlás kialakulását, sem a fiatal generációk érdekeit. A központi lakáspolitika diszfunkcionálissá vált. Eredeti feladatának helyreállítása helyett magának a politikának a kivonulása figyelhető meg az utóbbi években a lakásfrontról."
„Az utóbbi évtized" lakáspolitikájáról adta ezt a diagnózist Szabó A. Ferenc 1987-ben, bízvást kiterjeszthetné az érvényességét az utóbbi évtizedekre. Hiszen már a hatvanas évek elején találkoztunk ilyen tünetekkel, Antibébi lakáspolitika c. írásomban szóvá is teszem:
„Tizenöt emeletes toronyházak épülnek, egyenként százötven lakással. És a százötven lakás közül egyetlenegy sem épül olyan család részére, amelyben kettőnél több a gyerek... A tudósítás szerint ,minden emeleten négy négyszemélyes, négy háromszemélyes és két két főre tervezett lakás lesz'. A cikk részletezi a lakások beosztását, bár ha nem részletezné, akkor is elhinnénk a tervezőnek, hogy ma, amikor az újonnan épülő lakások átlagos alapterülete 48 négyzetméter, az átlagosnál kisebb, két személyre tervezett lakásban valóban csak ketten lakhatnak... Egyelőre öt ilyen születésszabályozó toronyház épül, és, az itteni tapasztalatok alapján építik fel majd a későbbi magasházakat is Budapesten'. Antibébi magasházakat. Megfiatalodik a VIII. kerület - teszi hozzá a tudósító. Holott, ha a tudósításnak hinni lehet, a kerület éppen nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy végképp elöregedjék."
Már akkor is bajok voltak a lakáspolitika értékrendjével, rang-sorával: „...Kevés minálunk a nyolcgyerekes család, és - szerencsére - kevesen laknak garázsban. Ha tehát egy nyolcgyerekes család garázsban lakik (XIII. ker.), telnek az évek, több tízezer lakás épült már föl körülötte, de neki egy sem jutott - akkor nincs minden rendben a rangsor körül."
„Illetékes nyilatkozik: Sajnos, a sokgyerekes családokat nem tudjuk lakáshoz juttatni a szabad kontingens terhére. A sok gyerek természetesen szempont volna a juttatásnál, de ezt fontossági sorrendben több más szempont megelőzi." (Nem nehéz elképzelnem azt a több más szempontot - „fontossági sorrendben".)
„Fél tucat levél a fiókomban, azonos panasszal. A lakásügyi osztályon azzal utasították el őket: ,Még a madárnak is van annyi esze, fészket rak először, csak azután költi ki a fiókáit!' ,Megcsinálták a sok gyereket, aztán meg jönnek követelőzni?' stb." (Nos, ez a kép így féloldalas. Kiegészítésre szorulna: tíz- és tízezernyi ingyenlakást kiknek osztogattak szét ezek a lakásügyi osztályok ugyanakkor!)
Egyébként: az 1960-65 között épült összes lakásoknak mindössze kilenc százaléka elégítette ki férőhelyével az átlagos nagyságú -4,3-4,5 létszámú - családot. Több mint egyharmada az új lakásoknak három vagy kevesebb férőhellyel épült.
Az 1960-62 között épült lakások ezercsaládonként 553-572 lélekszámú fogyást terveztek be férőhelyükkel.
Már akkor szóvá kellett tennem: „Ez a minimánia sokkal költségesebb, mintha a tényleges vagy a demográfiai szükségletnek megfelelően építettünk volna nagyobb lakásokat. Az egyszemélyes garzon férőhelye pl. kereken kétszer annyiba kerül, mint egy férőhely a nyolcszemélyes lakásban. S a kétszemélyes lakás fajlagos költsége 160%-a a hatszemélyes lakásnak."
„A társadalom szempontjából sokkal-sokkal kifizetődőbb a nagy lakás építése: az előszoba-konyha-éléskamra-fürdőszoba-közüzemi blokk stb. nem terheli úgy le a lakószobákat jóval kevesebb az egy-egy lakóra jutó - fajlagos költség." Kiszámítottam, egy építészmérnök adataival részleteztem: két garzon (max. 4 férőhely) költségén épített nagy lakás minőségi cserék beszámításával 13-16 személy lakásgondját oldhatná meg véglegesen.
„Mi az oka, hogy a rosszabb, a drágább és az átmeneti megoldást keressük a jobb, az olcsóbb és a véglegesebb helyett?"
Kevés tervünket teljesítettük, de ezt szívósan: a lakáspolitika már a hatvanas évek elején betervezte a népfogyást, és ki is tartott mellette mindmáig.
Magyarország, 1975: „Az építésügy törekvése:, a lakások és a családok között egyensúly jöjjön létre. A fővárosban ezt talán 1990-re el lehet érni. Ha családonként három személlyel számolunk - hamarább is... A családok elaprózódnak, mind több a magányos és sok a gyermektelén házaspár. A távlati tervekben ezért most még csak 2,5 tagból álló családokkal számolhatnak."
A Népszabadság (1975) úgy állítja be, mintha a sokkal drágább apró lakás kínálná az olcsóbb megoldást, emiatt azután Győrött a „több ezer felépült állami lakásnak csupán két százaléka lett két és fél, háromszobás". És mintegy a „megtestesült realitás" követendő jelszavaként fogalmazza meg: „több kicsi lakás, de kicsivel több lakás"!
Ugyancsak a Népszabadság írja, de már 1984-ben: a lakosság mai szerkezetét alapul véve 900 ezerrel több két és fél, illetve háromszobás és kb. 80 ezerrel több négy és több szobás lakásra volna szükség...
Dr. Fekete Gyula tanulmányából:
„A hetvenes évek első felében a magyar lakásoknak mindössze 2,6%-a volt négy és több szobás." Sok fejlődő országban jobb volt az arány ennél. A nyolcvanas évek elejéig javult a helyzet, 7,8%-ra nőtt az ilyen lakások aránya, de nemzetközi viszonylatban ez is mérhetetlenül kedvezőtlen. (Pl. ez az arány Írországban 87%, Belgiumban 75%, Dániában 71, Norvégiában 69%.)
„Nyugaton komputer-szobák, kísérleti műhelyek, házi könyvtárak otthoni fenntartását kényszerítette ki a munkaerőverseny, és ezt a kényszert a fenntartási költségek adóalapból való leírhatósága révén az állami vezetés is méltányolja az országok többségénél. Nálunk ezzel ellentétes az állami megítélés, és a nyolcvanas években háromszor is megemelték a nagyobb lakások adóját." (Számítsuk hozzá ehhez, volt már szó róla: a bérekhez viszonyítva a magyar építőipar a legdrágább a világon.)
„1986-tól a korábbi összegek hat-tízszeresére növekedtek a nagyobb lakások házadói... A hasonló nagyságú bérlakások - a benne lakók érdekérvényesítő képessége miatt - egyáltalán nem adóznak, sőt erőteljesen dotáltak."
„Mind a hatvanas évek, mind a hetvenes évek statisztikái jelzik, hogy minél magasabb beosztású, minél nagyobb jövedelmű egy család, annál nagyobb valószínűséggel él dotált bérlakásban. A döntéshozók személyes érdekeltsége miatt a lakáshoz jutás, lakásfenntartás rétegenkénti teherkülönbségei közgazdasági tabutémává, politikai kérdéssé is válnak." „A nyolcvanas évek elején a szakmunkások - egy családtagra számítva - kevesebb, mint harmadannyi bérlakás-dotációhoz jutottak, mint a vezető állásúak és értelmiségiek. Azonos minőségű lakószobák fenntartásához társadalmi átlagban a szövetkezeti parasztok kétszer annyit, a szakmunkások másfélszer annyit, a segédmunkások 40 százalékkal többet fizettek, mint a vezetők és értelmiségiek... A gyermekszámot tekintve is a többgyermekeseknek az egy-két gyermekeseknél lényegesen alacsonyabb hányada él bér-lakásban."
Ami pedig a házadót illeti: „Mennyire igazságtalannak éreznék, ha öt-tíz évvel ezelőtti világ körüli út emlékei után évente adót köve-telne a hatóság, holott, ha ugyanabból a pénzből lakás épül, akkor ezt naponta megteszi."
Címzetesen a magánvagyon ellen folyt (s még mindig folyik) ez az osztályharc, ma már be kell látnunk: kártékony osztályharc. De valóságosan a jövő ellen folyt - tehát még kártékonyabb. Mert hadd ismétlem a refrént: a lakásépítés, a házépítés a nemzeti vagyont gyarapítja, s egyben az F-faktor fontos eleme: a jövő beruházása.
És mert félelmes problématömeg a lakásügy, itt érdemben még csak föl sem vázolható, csupán a diagnózisához adhat támpontokat az alábbi mozaik:
- A nyolcvanas évek elején a békásmegyeri lakótelep építése során elhasznált ablaküveg két és félszerese volt a ténylegesen beépítettnek.
-1986-ban 120 ezer forinttal növelte meg egy-egy családi ház építési költségét a kötelezővé tett hőtechnikai szabvány. Szakértők szerint ez a beruházási többlet száz év alatt sem térül meg az építtetőnek és leszármazottainak. Ám ez a szakvélemény nem kapott nyilvánosságot, az intézkedést kierőszakoló nagyvállalati építőanyag-ipari érdekek emlegetését is letiltották.
- A KSH számítása szerint (1987) az országban 1,9 millióan élnek a létminimum alatt, de - egyedülállóan a világon - a KSH ki-hagyja a lakásszerzés és lakástörlesztés költségigényét a társadalmi minimum számításában is.
-1971 óta egy vagy két gyerek ígérete ellenében a lakásépítésnél OTP-kedvezmény jár. Az osztályvezető nyilatkozik: „Évről évre kevesebben teljesítik ezt a - szerződésben vállalt - kötelezettségüket. Máig több százezer pár vette igénybe a kedvezményt. Kétharmaduk a lejárt idő elteltével igazolja, hogy a gyermekáldás bekövetkezett. De tavaly az egy gyermeket vállalóknak nem egészen a fele, a két gyermeket vállalóknak pedig alig több mint a fele teljesítette ígéretét." (Idekívánkozik: ha 15 m2-re becsülünk egy gyereknek járó többletlakóteret, ennek beruházási költségeiből egyötöd részt fedez - mintegy 3 m2-t - a szociálpolitikai kedvezmény...) - A személyi tulajdonú lakásban lakók hátránya a lakásbérlőkhöz képest igen nagy, egyes számítások szerint családonként havi tízezer forint.
- Ugyanazon a lakótelepen a lakástulajdonos 43%-kal több területfejlesztési hozzájárulást fizetett, mint a sok mindenben kedvezményezett, költségvetési dotációt is élvező lakásbérlő.
- Intézményes kizsákmányolás hatalmi segédlettel: a családi házakba betelepített 200 ezernyi bérlő.
- A sztálini „szocializmus" totális kizsákmányolásának egyik legszemérmetlenebb műfaja: öröklakások, társasházak felújítási alapját 1985 novemberéig kamatmentes számlákon kezelték.
- Ugyanolyan kisméretű falazótéglából ezer darab 1938-ban 65 munkaóra átlagbérének, 1984-ben 141 munkaóra átlagbérének megfelelő összeg.
- Az új lakások alapterületében, szobaszámában a fejlődő országok is sorra megelőznek: Venezuela, Brazília, Costa Rica, PuertoRico, Dél-Korea, Irán, Indonézia stb. stb.
- Amikor nálunk 48 m2 volt az új lakások átlagos alapterülete - a sajtó ezt is sokallta, s kiadta a Több kicsi lakást! jelszót -, Belgiumban, Hollandiában pl. 150 m2 körül volt az átlag. - Belga és holland zsebből sem bírnák fizetni azt a luxusadót, amit a magyar hatóságok ezért az átlagért kiosztanának!
- Ugyanabból az időből származó ENSZ-statisztika szerint nálunk nem egészen 5 százalékos volt (azóta, a magánépítkezések révén, valamelyest javult) a háromszoba-konyhás vagy ennél nagyobb lakások aránya; európai környezetünkben ez volt a legszerényebb - messze a legszerényebb! - mutató. Lengyelországé háromszorosa-kereken 15 százalék -, az NDK 17, Csehszlovákia 19, Jugoszlávia 21 százalék... Még kisebb a mi 5 százalékunk a bolgárok 40, a görögök 50, az NSZK 60, a portugálok 70, az USA 82, Kanada 86, Hollandia 91 százalékához képest.
- Az ezerhatszázas években Vácott a házak 40 százaléka három vagy több szobás volt.
- Ugyanazon a lakótelepen: a bérlő örökösödési illetéke: 0 Ft.
Tulajdon esetében: 150 ezer Ft.
- Ez bizonyosan világrekord: Magyarországon tyúkólat is csak szabályos építési engedéllyel - hárompéldányos tervdokumentáció, műleírás, okmánybélyeg, szomszédság beleegyező nyilatkozata, az országos szaknévsorban szereplő építész ellenjegyzésével - lehetett építeni.
- Ez is világrekord: 240 évre prolongálható kedvezmény! Lakásszerzésre szánt megtakarításra az adóhivatal évente legfeljebb 7200 forintig nyújt adókedvezményt - ebből az összegből ma 1/4 m2 új lakást lehet vásárolni, tehát 60 m2-es lakás esetében a kedvezmény 240 éven át érvényesíthető....
- Ma, amikor ezeket a sorokat írom (1989. szept. 15.), a több évtizedes tehetségtelen, protekcionista, korrupt és kártékony lakáspolitika záradékaként idézhetek egy címet az újságból: „Csődtömegként jellemezte a lakáshelyzetet az OT államtitkára." Szöveg: „...csődtömegként jellemezte az évtizedek alatt felhalmozódott problémákat, mivel a kialakult gyakorlat... nem a legjobban rászorulókat támogatta, és újratermelte a hiányt. Annak ellenére, hogy idén már kereken nyolcvanmilliárdot fordítanak a költségvetésből lakásépítésre, illetve támogatásra..." - a bérlakások dotációjára, például. S 200 ezerre tehető a lakásra várakozó igénylők száma...

TELEPÜLÉSPOLITIKA

Legtöbb helyrehozhatatlan bűnt a sztálinista pártállam kétségkívül a falu, a parasztság ellen követett el. Bár az is hozzátartozik a teljes igazsághoz: amikor a szektás-dogmatikus erőszakoskodók visszaszorítása után, a hatvanas években sikerült a nagyüzem és kisüzem egymásrautaltságát fölismerve megerősíteni a háztáji szerepét, termékeny együttműködéssel kialakítani a kellő egyensúlyt - gyors fejlődésnek indult s világviszonylatban figyelmet érdemlő eredményeket ért el a mezőgazdaság.
Az igen széles problémakörből ide csak a jövőt fogyasztó kártételek tartoznak.
1976-os Népszabadság-címben olvasom: „Vizsgálat 3135 községben - Nem fenyeget elvándorlás, elöregedés" - íme, hát ennyit érnek a politikai céloknak alárendelt, prekoncepciós vizsgálatok.
Eltelt azóta tízegynéhány év, s egy tanulmányban ezt olvasom: Az elnéptelenedés, sorvadás okai: fontos szerepe volt a tehetősebb parasztság üldözésének, likvidálásának, de a „középparasztok" adóterhei is 50-70 százalékkal haladták meg az 1938-as adókat, a beszolgáltatás olykor a kenyérnekvalót, a vetőmagot is elvitte (1952-ben pl. az egyéni gazdák egyharmadától), a beszolgáltatott termékekért, állatokért a forgalmi értéknek csak töredékét kapták a parasztok stb. stb. De nemcsak az egyéni gazdákat, a szövetkezeteket is mérhetetlenül kizsákmányolta az állam, kiszolgáltatott helyzetbe került a tagság, az egykori gazdák - akár a bérmunkások. A nagyipari lobby elérte, hogy Budapest 60 kilométeres körzetében megtiltották a mellék-üzemágak működését is. Még azt is megtiltották a szövetkezeteknek - a hetvenes évek végén! -, hogy a tagság pénzmegtakarításait használják fel közös célra. Ikerházak, sorházak építését erőltették falun, és miközben több tízezer hektár szántó és százezernyi kert maradt parlagon, szétszabdalták, kisajátították a jól művelt kerteket.
Több évtizedes esztelen hatalmaskodással, megalázó gyötrésekkel pusztították a munkakedvet is, az életkedvet is, menekült a fiatalság java a mezőgazdaságból is, a faluból is.
A jövő látomását veszítette el a falu végképp.
Hiszen évtizedek óta élősködik a parasztságon a politika mindmáig, a sztálinista parasztundort mindenben öröklő fiskális diktatúra hovatovább megfojtja az erős, jól működő termelőszövetkezeteket is.
Látványosan megbukott ugyan az Országos Településfejlesztési Koncepció, amely feudális aláfölé rendelő rangsort erőltetett az országos településhálózatra., (A beruházások 70-80 százalékát a településhálózat csúcsaira irányozta elő, miközben milliónyi lakosnak a kisebb falvakban mindössze 1-2 százalék jutott.)Noha ez a,, koncepció" jó pár éve lekerült a napirendről, mintha a politika e tekintetben mit sem változott volna: a parasztundor él tovább. Csak találomra:
„A kistelepülésen élők saját erőből vezetnek be vizet, vagy kapcsolódnak be csatornahálózatba. Mivel az új házadó ugrásszerűen megnöveli a félkomfortos és komfortos lakások adóit, az alacsony jövedelmű... csupán az adó elrettentő hatása miatt sem engedheti meg magának lakása korszerűsítését. Nem csupán a korszerűsítést fogja vissza az adó, hanem az emberi, családi léptékű lakóházak építését is. 1986-ban a magánerőből épülő lakások alapterülete 86,2 m2 volt, 1987-ben már csak 81,2 m2."
De van ennél sokkal radikálisabb falunyomorító program is: a pénzügyi lobby veszteségesnek minősíti mindazok munkáját, akik nem tudják befizetni a költségvetésbe keresményüknek mintegy a dupláját, mondván: „Ne működtessenek ott munkaerőt, és ne is ruházzanak ott be, ahol ilyen mértékű tiszta jövedelmet a létminimumon felül nem tudnak megtermelni."
Főleg a gyenge hozamú területekre erőltetnek olyan kereseti, pénzügyi normákat, amelyeket az ott lakók nem képesek teljesíteni. Sok száz éves történelmi múlt után ezeken a településeken lehetetlenné válik az élet.
Amit a kapzsi és gátlástalanul mohó fiskális szemlélet itt elpusztít, sokszoros költséggel kell újjáépíteni máshol. Amit ma elcsikar, annak a hiányát többszörösével kell pótolni a jövőben - ha egyáltalán még pótolható.
Vajha a politika is végre a jövőbe tekintő gazda szemével nézné az országot!
Mert: „Aki gazdának érzi lakóhelyén magát, az ragaszkodik a mégoly soványka földhöz, és lehetőleg próbálja javítani; karbantartja házát, gondolkodik a természeti adottságoktól független kenyérszerzési lehetőségekről, továbbadja a helyi és a családi hagyományokat, lelkileg-szellemileg is kötődik a tájhoz. Ha csak bérlő lenne, mindig a gyors hasznot hozó tevékenységet keresné, ma egy nagyvárosban, holnap egy szomszédos megyében, holnapután egy számára kifizetődőbb országban."

AZ EGYPÁRTI KORMÁNYPOLITIKA - MINT A JÖVŐ ELLENZÉKE

Egy parlamenti bizottság 1988-ban az újságbeli tudósítás szerint arról tárgyalt, hogy: „a problémákat hosszú ideig a jövő terhére oldotta meg az ország, s a terheknek mindig a következő nemzedékekre hárítása" elviselhetetlen helyzetbe hozta a mai ifjúságot. A problémák ma már „a társadalmi újratermelési folyamat általános zavaraként jelentkeznek". „A teljesítményelvű bérezés hibái miatt megingott a tanulás társadalmi indítékrendszere. A szellemi kapacitás 'szűkített újratermelése' folyik." „Az önerőre hagyatott fiatalok első lakáshoz jutása szinte reménytelen." „...A prognózis szerint 2020-ra 800 ezerrel csökken az ország népessége, mert a családok anyagi helyzete nem teszi lehetővé a szükséges reprodukciót."
A húsz-huszonöt évvel korábbi, akkor még kiátkozott figyelmeztetések ma már a Parlamentben visszhangzanak - ez is valami. Noha - látni fogjuk - a szükségesnél mérhetetlenül kevesebb. Népesedési helyzetünk a legkedvezőtlenebb a világon - vajon ebből vissza lehet következtetni arra, hogy a gyermeket, a családot, a jövő beru-házásait, megalapozását illető politikánk is a legkedvezőtlenebb volt?
Bárhová nyúlunk, ennek a tüneteibe ütközünk.
A „magyar csodáról" szólva utaltam már rá, hogy az F-faktor igen fontos elemében, az oktatás-művelődés költségvetési ellátmányában, beruházásaiban és mérhető eredményeiben hogyan szorultunk Európa sereghajtó posztjára.
Újságcikkből: „Világszerte nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmak fejlettségét a szellemi munka részaránya és színvonala határozza meg." A fejlett európai országokban két-háromszor akkora a felnőttoktatás hallgatóinak a száma, mint nálunk. „Ha az egyetemek nappali tagozatain tanulók fajlagos értékeit vetjük össze, akkor a különbség még nagyobb: ötöd-hatodannyi hallgatónk van, mint a fejlett ipari országoknak." „...Ha megdupláznánk a nappali tagozatos egyetemi hallgatók számát, akkor is még mindig csak feleannyi diákunk lenne, mint a 7,5 millió lélekszámú Ausztriának."
Nemcsak térbeli szomszédságunkhoz kedvezőtlen az összehasonlítás, időbeli szomszédságunkhoz, saját múltunkhoz viszonyítva is: Klebelsberg korában 9,5%-kal részesedett az oktatás-művelődés a költségvetésből, mostanában 4,5 %-kal részesedik. Ez a számadat Európában a legkisebbek közül való - ha nem épp a legkisebb -, s önmagában is teljes bizonyossággal vészjelzi: itt kizsákmányolják a jövőt!
S a művelődés, a kultúra minden részterületén - úgyszintén. A média összpontosított, mindennapos reklámjával - úgy is, mint a hatalmi manipuláció fő eszköze - igen-igen előtérbe kerül a pillanat művészete, a főként jelen érvényű szórakoztatóipar. S elhanyagolják, igen-igen háttérbe szorítják a nagy távlatú irodalmat, művészeteket, tudományt. Zuhatagban árad a kultúrmocsok, naponta elmossa, pusztítja az évezredes talajban gyökerező kultúrflórát - végképp pótolhatatlanul.
„Nem épülnek meg régóta várt intézmények, nem fejlődik a kulturális termékek előállítása, terjesztése, s mind nagyobb társadalmi aránytalanságok keletkeznek a kultúra fogyasztásában, a művelődésben" - olvasom, de hiszen a már meglévő intézmények is ritkulnak, nagyüzemek sorvasztják, kilakoltatják a könyvtárakat, pénzzé teszik a művelődési otthont, a szociális, sport-, üdültetési intézményeket. Csak az kell, ami pillanatnyilag kifizetődik, aminek a haszna évről évre könyvelhető!
„Erkölcsi tartalékainkat, nemzeti jövőnket éljük fel" - olvasom. - Mert „a kultúrát, a tudományt mérhetetlenül lebecsülő gazdasági pénzügyi felfogás továbbra is akadályozhatja azt az elmozdulást, melyet a ’termelő' szféra állami támogatásának töredékéből el lehetne érni."
S kártételeinek is - töredékéből. Naponta 105 milliós veszteséggel járt a fehérvári Ikarus leállítása a nagyipari lobby belső vitái miatt. Egyetlen nap ráfizetésével elháríthatták volna a szépirodalmi könyvkiadás fojtogató csődjét.
Naisbitt úgy véli: az Egyesült Államokban fölismerték már a közelre nézés - a rövidlátás - veszedelmeit.,, A rövid távú szemlélettől a hosszú távúra való áttérés során átalakul szemléletmódunk az oktatás és a foglalkoztatás kérdésével kapcsolatban is. Az egész életen át tartó tanulás gondolata már jelenleg is az oktatás rövid távú megközelítése helyébe lép, amelynek az volt a lényege, hogy az emberek iskolába járnak, diplomát szereznek, és ezzel kész." „A hosszú távú perspektíva annak szükségét jelezheti, hogy vissza kell térni az általános műveltséget adó oktatás gondolatához. Ha túlzottan előtérbe kerül a specializálódás, arra ébredhetünk, hogy szakismereteink hosszú távon elavultakká válnak."
Nálunk is előtérbe került a közelre néző specializálódás.

A Kádár-Aczél korszak kormánypárti politikája minden téren egyben következetes ellenzéke volt a jövőnek.
Az újratermelés két fő tényezőjét, mely szétválaszthatatlan összefonódásában élteti a társadalmat, ez a politika olyannyira szétválasztotta, szembe is állította egymással: a javak jelenérdekű újratermelésének alárendelve az élet újratermelését.
S egyebekben is: a jelenérdeknek a távlati érdeket.
Például: a jövő javára könyvelt amortizációt fölélte, elhasználta, s ezáltal megrabolta az utódnemzedéket.
Például: a kamatokat az inflációs ráta alá szorította hosszú idő óta: évente tízmilliárdokkal vámolta meg ezáltal a jövőt.
Például: képtelenül magas, 20 százalékot is elérő örökösödési és átírási illetékekkel gátolta a szabad mozgást, a termelésiszerkezet-váltást, korszerűsödést. (Vö.: a szabad költözködést gátló feudalizmusban is a házingatlan értékének csak tíz százalékát követelhette meg a földesúr.)
Például: a hírhedett telekrendelet, a Kádár-féle MSZMP Pol. Biz. egyik emlékezetes műve, amely cinikusan gyermek- és családellenes határozattal - nyilvánosan! az egész lezüllesztett sajtó egyetértésével! - annál inkább megnyirbálta az állampolgár jogait, minél népesebb család tagja volt.
Például: a hivatalos szélhámoskodás a gyermekholmik drágítására. A KNEB 1972-ben mintegy a felét vizsgálta a gyermekholmikat gyártó üzemeknek, s megállapította: kb. 900 millió dotációt kapnak (erről születtek a vezércikkek, a politika túlcsorduló gyermekszeretetét dicsfénybe vonók), ám ugyanezen gyermekholmik után 7500 millió forgalmi adót fizetnek (erről viszont nem született vezércikk).
Eszerint csak hagyományait ápolta a hivatalbeli gyerekgyűlölet, amikor 1988 januárjában „átárazta" a gyermekholmikat.

Például: Kombi bébiágy 1680 Ft-ról 5200 Ft-ra.
Mini-maxi etető 367 Ft-ról 1140 Ft-ra.
Zsuzsi csecsemőágy 660 Ft-ról 2040 Ft-ra.
Hálós járóka 295 Ft-ról 1140 Ft-ra.
Pelenka 14,10-ről 33,20-ra.
Sok esetben a gyermekholmi ára jóval drágább lett, mint az azonos modellű, de nagyobb méretű felnőtt ruha, cipő. A Kereskedelmi Szemle összegezte az ötéves korig feltétlenül szükséges bébiholmik árát; az eredmény: 1987-ben 5133 Ft 50 fillér, 1988-ban: 9466 Ft 80 fillér.
A pénzügyi lobby a szükségleti cikkeknél alkalmazható legmagasabb ált. forgalmiadó-kulcsot - 25%-ot - terhelt rá a gyermekruházati cikkekre, a gyermekbútorokra, az iskolaszerekre, miközben jóval alacsonyabb adókulcsot kapott a bulvárlap, a fodrászat, sőt nullára szállították le pl. a külföldi túrák, társasutazások, a vadásztöltény adókulcsát...
No de: minél inkább megadóztatják a gyermeknevelést, annál inkább megemelheti az állam az ún. „szociális juttatásokat". Olcsó szemfényvesztés - első rápillantásra. De vizsgáljuk csak meg közelebbről, s kiderül, milyen kártékony eszmét rejt magában. Minél inkább igyekszik a szülő, annál többet csikar el tőle az adóhivatal, és amit az igyekvőktől elcsikartak, azokhoz juttatják el, akik a kisujjukat sem mozdították a gyermekükért.
Tehát a lumpenek járnak jól.
Nivellál a pénzügyi lobby. Igyekszik leszoktatni az állampolgárokat arról, hogy a családjukért többet dolgozzanak.
Komplex adópolitika - nemcsak arra van gondja, hogy gyerekeink szájából kiverje a kenyeret - a lelket is mérgezi.
S íme egy példa a közvélemény mérgezésére 1988 júliusából: a százforintos családipótlékemelésre hivatkozva drágították a cigarettát, a sört...

Részletek egy feljegyzésből, melyet 1987 májusában - az akkori legfelsőbb döntő fórum - az MSZMP Politikai Bizottságának minden tagja megkapott:
„A személyi jövedelemadó tervezete oly mértékben család- és gyerekellenes, hogy ennyire nyíltan antiszociális adóztatásra nincs példa a világon. Vezérszólamként használták a tervezet készítői: ,Ne keverjük össze az adóztatást a szociálpolitikával!' De egyetlen olyan példát sem mondhatnak a civilizált világból, ahol ne 'kevernék', sőt ne építenék össze: ahol az eltartottak számára ennyire nem volnának tekintettel. Hiszen másként el sem képzelhető az igazságos, a teherbíráshoz alkalmazkodó adózás!..."
Részletes számításokat közölt ezek után a feljegyzés: már egyetlen gyermek igen szűken számított (évi 36 ezer Ft) létminimumát 8700 Ft adó terheli. Másik számítás: egy hatgyermekes apa elérte, hogy rengeteg különmunka árán családja a létminimumnak megfelelő színvonalon él, most az anya és a hat gyermek létminimumát 93 ezer 700 Ft adóval sújtaná az adóterv.
„Ez lenne a világtörténelem legmagasabb gyerekadója." „Utánpótlásunk három évtizede sorvad, helyzetünk e tekintetben legrosszabb a világon... Gyermekadó bevezetése a mi helyzetünkben - nemzeti öngyilkosság."
Nos, a Politikai Bizottság a nemzeti öngyilkosságra szavazott. S utána az országgyűlés is, kilencvenegynéhány százalékos többséggel - a nemzeti öngyilkosságra.
Dr. Fekete Gyula tanulmányából: „Az adóreform a gyermekes családokat hátrányosabban érintette, mint általában a társadalmat...." „A csak keresetből és családi pótlékból élő gyermekes szülők fogyasztási lehetősége dupla olyan mértékben csökken (18-19%-kal), mint a csak keresetből (reálbérből) élő népességé (8-10%-kal)."
„A személyi jövedelemadó az alábbi területen súlyosbította a szociális problémákat: gyermekes családok (kb. egymillió-százezer család), több gyermek nevelése miatt háztartásban dolgozó anyák családjai (kb. 50 ezer család), csonka családok (kb. 205 ezer család), idős hozzátartozókról rendszeresen gondoskodó családok (kb. 500 ezer család), munkanélkülieket eltartó családok (kb. 20 ezer család), súlyosabb mozgássérülteket ápoló családok (kb. 60 ezer család). Az adózás egyértelműen kinyilvánított szándéka az, hogy működése során nem lehet tekintettel a teherbíró képességre, túladóztatás esetén szociális intézményekhez kell fordulni."
Íme, újabb ostobaság-világrekordunk: a fiskus-bürokrata gondolkozásé. Az adóhivatal megvámolja a létminimumot, elveszi az élethez legszükségesebbet is, elvben a szociálpolitikának ezt vissza kellene térítenie. Akkor volna rá pénze, ha a társadalmi minimumból elcsikart milliárdokat az adóhivatal teljes összegben átutalná a szociálpolitikának. Csakhogy teljes összegű átutalásról szó sem lehet, hiszen az adóapparátus és a szociálpolitikai apparátus fenntartása igen sokba kerül, akár önköltségen számolva is.
Nem elhanyagolható összegek oda-vissza adminisztrációjáról van ám szó! Gondoljuk el: 1988-ban a társadalmi minimumnak mintegy harmadrészét megadóztatják. (Ez is világrekord.)
Mellesleg: az adózási-pénzügyi politika fennen hangoztatott rendező elve a korszerűség, a hatékonyság, a piac; értékrendjét ezekhez igazítva alakítja ki. S ezt az értékrendet mindenestül a jelenérdeket élteti. Ha ennek a pénzügyi-gazdasági csőlátásnak, ennek a vaksi jelenérdeknek a társadalmi létezés-megmaradás főtörvényét alárendeljük, csakis pusztulás lehet a következménye.
Mint köztudott: alárendeltük.
(A közvélemény félrevezetését célozták azok a pénzügyi eszmefuttatások, melyek úgy állították be: a jövedelemátcsoportosítás a gyermekes családok javára történik. Ez hazugságnak is túlzó, hiszen a gyermeket nevelő családok fogyasztáscsökkenése átlagosan 20-25 százalékos volt, a gyermeket nem nevelőké 9 százalékos. A pénz-ügyminiszter a parlament előtt fejtette ki: nincs fedezet a gyermekes családok gondjain enyhítő családi pótlék növelésére. Holott csupán a dotációk megszűnése és a forgalmi adó emelése kb. havi 600 Ft-os családipótlék-emelést tenne lehetővé. Ehhez hozzájárul még a személyi jövedelemadó igen jelentős összege, amelyet mintegy gyerek-adóként a gyermeknevelési költségekre vetettek ki.)
Sületlenségrekordjaink közül még egy: a tartásdíjat is megadóztatják, éspedig annak a jövedelméhez számítva, aki nem rendelkezik vele, tehát: aki fizeti. Magyarázata lehet ennek az az elvtelen fiskus-spekuláció: magasabb kulccsal adózik az, akitől levonják a tartásdíjat, mint az, akinek átutalják. (Végtére, ha már elfogadtatták a magyar parlament fejbólintó Jánosaival, hogy a gyermeknevelést keményen meg kell adóztatni, teljesen logikus a tartásdíj megadóztatása. Itt is ugyanúgy a gyermeknek járó létminimumot vámolja meg - nyilvánvaló törvénysértéssel, de kibicel hozzá minden létező hatalom -, zsákmányolja ki az adóhivatal, mint a családbeli jövedelemnél.)
A személyi jövedelemadó természetesen jövedelem elvonás, csökkenti az életszínvonalat. Kitűnő alkalom lett volna arra az ilyen adórendszer bevezetése, hogy mérsékelje az igazságtalan aránytalanságokat a jövedelemelosztásban. Ez az adórendszer épp ellenkezőleg: növelte az aránytalanságokat, az igazságtalanságokat, úgyszólván szándékosan, hiszen bőven kaptak figyelmeztetést az adórendszer kidolgozói a szűk körű, előzetes vitákban. Mégis az adó bevezetése az elviselhetetlenig növelte a gyermekes családok addig is nyomasztó hátrányait, még inkább terheli a családalapító, pályakezdő fiatalokat. Ricardo 200 éves törvényéhez képest meredek visszalépés: a munkaerő távlati újratermelésének - a gyermeknevelésnek - a költségeit fölös jövedelemként megadóztatja, s a lakhatás-lakásszerzés költségeit meg el sem ismeri, mondván: az „nem várható el sem a minimális bértől, de még az átlagbértől sem".
Piacgazdálkodó demokráciákban az adó többnyire az első számú vitatéma a pártok között, a választók között, a közéleti gondok sorában. A kormányzat adóztatási szándékait és étvágyát igencsak mérsékelik a nyilvános viták, kivált a választások előtt, nálunk viszont úgyszólván nem volt beleszólása az állampolgárnak az adózta-tásba - nem volt tehát ellenőrzés, fék, kontroll, amely a fiskus-mohóságot valamelyest mérsékelné. Az illetékes miniszterelnök-helyettes kijelentette: az adózás nem képezheti vita tárgyát a kormány és az állampolgárok között. Ha demokráciában éltünk volna, az illetékes miniszterelnök-helyettesnek igen gyorsan be kellett volna adnia a lemondását. De minthogy nem demokráciában éltünk, határtalan nálunk az adóztatási étvágy. Megadóztatják az adót is.
Például: a társadalombiztosítási járulék. Beletartozik az adóalapba, noha levonják, a dolgozó nem is látja, majd, mint nyugdíjat, újra csak besorolják az adóalapba. Akkor is, ha netán többletmunkát vállal a nyugdíjas.
Megadóztatják nálunk a mínuszkamatot is. Magasabb az inflációs ráta, mint bármely kamatláb, a betétek tehát vásárlóértéküket sem őrzik meg, a kamatuk mínuszérték - de azt is pluszban adóztatják. (Megtéríti a bank, de a hitelre szorulók amúgy is súlyos terheit növeli a kamatadó.)

Mi vezettük be Európában elsőnek a családi pótlék rendszerét, mely lényegileg megszűnt most azáltal, hogy a pótléknál is jóval több a drágulás meg a gyerekadó. Jogi képtelenségek árán azt a jövedelemrészt is adóztatva, amely nem a keresőt illeti, hanem - peresíthetően! – a családbeli eltartottakat.
A Nagycsaládosok Országos Egyesülete segélykiáltásában olvasom: „A társadalom s vele a gazdaság önfelszámolásához vezethet az a politika, amely a gyermekes családok felét, a gyermekeknek legalább a kétharmadát a létminimum szintje alá kényszeríti, amely rövidlátó módon intézkedéseivel egyre sorvasztja a családok gyermekvállalási lehetőségeit."
A képviselőket - kiket képviseltek? ? - nem hatotta meg a segélykiáltás. Az országgyűlés REFORM (!!) ad hoc bizottsága, miközben a nyugdíjasok számára 120 ezer forintig adómentességet javasolt (igazán nem irigylem), a gyermekek dolgában úgy döntött, hogy az igen zsugorin kiszámolt 36 ezer forintos évi létminimumukat továbbra is keményen meg kell adóztatni!
Erre már belém sül a szó, átadom József Attilának:

Az erőszak bűvöletében.
mit bánja sok törvényhozó,
Hogy mint pusztul el szép fajunk!

A tolvaj fogdmeget kiált

Arra a következtetésre kell jutnom, hogy az F-faktor elsajátítása, minthogy csakis az emberi lét alaptörvényének a sérelmére gyakorolható, a történelmi élősködési - kizsákmányolási - formákhoz viszonyítva a leginkább életellenes, pusztító, antiszociális.
Feltűnő, hogy ennek ellenére milyen szívesen és általánosan használ „modern", „haladó", sőt „forradalmi" frazeológiát. Fel sem tételezem, hogy tudatos álcázásra szolgálnak ezek a jelszavak és szólamok; inkább igaz így: a forgalmazott tévhitek, téveszmék a forrásaik. Hiszen sem a közgazdaságtan, sem a demográfia, sem a szociológia nem tárta még fel az F-faktor funkcióját az élet - a társadaom - újratermelésében, sem fölélésének szigorú következményeit. Voltaképp folyamatosság alaptörvényével, érvényesülésének feltételeivel sem foglalkozott ez idáig - ismereteim szerint - a téma fontosságát megillető részletességgel s alapossággal a szakirodalom.
Nem is volt rá szükség.
Mind a legutóbbi időkig spontán érvényesült az alaptörvény. Csak napjainkban és csak a civilizáció bizonyos szintjén sűrűsödnek a jelek: megszűnőben ez a spontaneitás.
Jóhiszeműnek kell tekintenem tehát még azokat a szapora fordított ítéleteket is, amikor a jövő haszonélvezői, kizsákmányolói groteszk módon felelőtlennek, koldulónak, követelődzőnek - sőt rajtuk élősködőnek! - bélyegzik azokat, akiken éppen hogy ők élősködnek, akiket kizsákmányolnak.
Íme, egy takarékos mustra (lásd fentebb is, Élni a mának alcím alatt) azokból a nézetekből, ellenvetésekből, jellemzésül, melyekkel írásban - esetenként szóban - magam is találkoztam:
„Még ha ki is halna egy nép, az emberiség marad. Ha talán egy szín hiányozni is fog az emberi világból, észre sem veszi senki, nem éri számba vehető károsodás azzal az emberiséget..." (Tehát: nem kell annak az egy színnek a kioltását sajnálni, ha bizonyos emberek bizonyos előnyökhöz jutnak ezáltal. Gondolom, jól értem ezt az elvet: népirtás igazolására is értelemszerűen alkalmazható.)
Ugyanaz más fogalmazásban: Ha el is pusztul a nép, „nem maradna a helyén légüres tér. Emberek jönnének a helyébe, ilyen vagy olyan nyelvű emberek, teljesen mellékes, milyen nyelvűek. Életképesebbek, az biztos, minthogy túlélők, tehát még teljesebb értékkel vinnék tovább az emberi kultúrát. Mellékes, milyen nyelven veszekednének a pult előtt. Ma már ez a nagy többség véleménye, fiatalok közt mindenesetre ez. A szemináriumon például kétharmados többséget képviseltünk..."
Csak a nacionalisták hiszik, hogy „szörnyű csorba esnék az emberiségen, ha az ő fajtájuk hiányoznék belőle... Mellesleg azért számolgatják olyan nemzetiszín kokárdás fölbuzdulásokkal újabban a születéseket..."
„Fel kell szabadítani a nőket a szülés rabszolgaságából!..."
„Az állat is szaporodik, nem vagyunk állatok..." (Vajon nem éppen ezzel különb is az állat - némely embereknél?)
„Elidegeníthetetlen emberi joga, szuverén joga mindenkinek, hogy ne vállaljon utódot."
(Tömény bambaság, ez - lesz még róla szó - nem a jog asztala.)
Jellemző, ahogyan a jövő fölélésére a tagadás, az ellenzékiség pózában keresnek igazolást: „Nem szülünk rabszolgát!" „Nem szülünk munkaerőt!"
Vagy a cinikus élősdiség szólamai:
„Jó, hát élősködöm. És akkor mi van?..."
„Nem én akartam megszületni!"
„Öregkori ellátás?... én úgysem érem meg a nyugdíjat. Addig jól éljek legalább."
Az elidegenedett viszonyok, téveszmék közepéből a tolvaj fogdmeget kiált, éppen azokra, akik a hibás jövedelemelosztás károsultjai.
„Én fizetem a gyerekesek pótlékát, tőlem vonják azt le!"
„Én tartom el a felelőtlenül szült sok gyereket!"
„Ha a gyerek csak elköhinti magát, szalad haza hozzá - én túlórázzak helyette?"
(Pedig hát - ezerszer több túlóra nyomja azt a másik serpenyőt.) Pillanatnyi, közvetlen érdekeinek erőteréből csak kevés ember képes szabadulni, kitörni, népben-nemzetben-közösségben gondolkozni. Vagy csak valamelyest távolabbra tekinteni, hiszen még a valóságos távlati magánérdekeit sem méri föl. Tények, érvek, figyelmeztetések el sem érnek hozzá, süketté és vakká teszi a vérévé vált szemlélet, és ez egyben önigazolás, kivált az idősebbeknél, ha az életprogram már irreverzibis.
Ez a háttere az agresszív, a becsmérlő, a gyűlölködő, a gyalázkodó hangnemnek is ebben a műfajban. Levélrészletek egy országos vitából:
„A gyerektelenek állandóan dolgoznak a gyerekesek helyett, ingyen, azok pedig kizárólag szaporodásból élnek, holott az ember mégsem tenyészállat... Világboldogító tevékenységnek tartja a fajtája fennmaradását... Egyik családpárti azt írja: ki fogja majd eltartani a gyermekteleneket - idáig hülyült az illető!..."
„...Amit az anyák havonta felszednek, azért valakinek meg kell dolgozni! És milyen megbecsülést kapunk a pénzünkért? Én ott, ahol dolgozom, kell, hogy meghajoljak a munkaadóm előtt, mert ő fizet, de a villamoson fel kell állni az előtt, akit én fizetek?!...
".....Mi kéne még, 'önzetlen' mamák? Talán kocsi és külföldi utazás is, a mi zsebünkből? S míg ismerkednek a külhon szépségeivel, mi ne vigyázzunk esetleg a gyerekeikre itthon? Megáll az ész...!"
„...Antianya vagyok, 72 éves, magányos, nincs senkim... Annak a kilencgyerekes anyának, aki az ágyban jól kiélvezte az életét, adjon ma az állam? Hát az a kilenc kölyke nem tudja eltartani?..."
„...Azoknak a pártján állok, akik nem akarnak gyereket... Attól még, hogy mi kutyabarátok vagyunk... ezért még nem hal ki a nemzet. Az embert hamarább megmarja a gyermeke, mint a kutyája."
„...Fát ültetni és védeni csak a gyermektelenek szoktak, mert azokban több az ész és a felelősség... A levéltetű is szaporodik a fákon...
".....Az egyik kolléganőmnek nyolc gyereke van, mindig erre hivatkozik, társadalmi megmozdulásokon nem vesz részt... (ellentétben a többiekkel, akik részt vállalunk a hivatalos időn túl is a társadalom gyarapításából). Az ilyen édesanyák csak a jogokat ismerik, a kötelességeket nem?... Felháborító!..."
- Véreim, magyar kannibálok...

A „MAGYAR CSODA" SZÍNFALAI MÖGÖTT

Szomorú világrekordunk 1962-ben: a népesség arányában nálunk született a legkevesebb gyerek. (A tudományos mutató - a tisztított reprodukciós együttható - már 1958 óta jelezte: a születésszám a népesség szinten tartásához elégtelen!)
Néhányan magánszorgalomból e témakörben összeírtak egy kötetre valót, s beadták a legilletékesebbnek tetsző kiadóhoz. Fontos ember lektorálta a kéziratot, a Kádár-titkárság akkori vezetője. Jelentésének rögtön az elején leszögezi: „a könyvet nem tartom kiadásra alkalmasnak, sőt azt mondanám, hogy kiadása egyenesen káros lenne".
Indoklás: a szerzők „igen meggyőzően bizonyítják be, hogy akinek több gyermeke van, annak rosszabbul megy a sora". így aztán a könyv „nem csábít gyermeknevelésre, hanem egyenesen elriaszt attól". „A könyv tele van követelésekkel..." „...Végső soron kárt okozunk, mert hangulatot csinálunk e pillanatban teljesíthetetlen követelések mellett." „Kockázatosnak tartom annak közlését, hogy a disszidensek jobban szaporodnak, mivel ez vulgárisan arra a következtetésre ad módot, hogy odakint jobb sorsuk van..."
Arra a megjegyzésre, hogy az abortusz káros az egészségre: „Hirschler szerint az abortusz biológiailag nem káros."
Végezetül: „Véleményem ismertettem a KB Tudományos és Közoktatási Osztályának illetékes felelős munkatársával. Teljesen egyetért velem abban, hogy a könyv kiadása csak zavart keltene a közvéleményben, és valóban a demagógia eluralkodására adna lehetőséget."
Nos, ezt a feltevést személyes tapasztalataimmal igazolhatom: e témakörben, végig a Kádár-Aczél korszakon a legveszedelmesebb demagógnak bizonyult - az egyszeregy.
Teljesebb a képe ennek a struccpolitikának, ha a gyermekes családok korabeli nyomorgatására is szánok egy rövid kitérőt. Íme, 1965-ben a Nőtanács körkérdésére beérkezett válaszok tartalmi kivonataiból:
- Sokgyermekes anyát kihagynak a vállalati lakáselosztásból, mert „nem végez társadalmi munkát".
- Panaszolja: nyíltan gyermekellenes hangulat a járműveken.
- „Ne nézzék bátor bolondnak, se hülyének, se gyanúsnak azt a családot, ahol sok a gyerek."
- Hatgyerekes anya: a hatóság, a társadalom részéről csak hátrányos megkülönböztetést tapasztalt.
- Hétgyerekes anya: sokszor nem meri bevallani a gyerekei számát. „Minduntalan találkozom fölényes lekezeléssel. Nem tartanak normálisnak."
- „Lenéznek, gúnyolnak... A gyerekeket is gúnyolják a szerényebb tízórai miatt."
- A munkahelyi hátrányok miatt: „Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét, egy gyerekem se lenne!"
- „Ha a három gyerekkel levegőzni megyünk, megbámulnak - nekem ez fáj."
- Négy gyereke miatt bolondnak nézik a munkatársai.
- „Gyakran találkozunk lenézéssel kilenc gyerekünk miatt."
- „A házban mi vagyunk a legszegényebbek. Amikor megszületett a harmadik gyerekem, gúnyosan megszóltak."
- Villamos, busz, rádió, újság - mindenütt az édesanyákat keserítik. - Dolgozni nem jár, öt gyereke van. Kisebbik lánya: „Anyu, te nem lettél semmi, se orvos, se színésznő, csak asszony?" Egy 12 éves kislány: „Szégyellje magát, hogy olyan sok gyereke van!" „Sokszor bolondnak nézik az embert."
- „Lehet, hogy a gyerektelenek döntenek a családi pótlékról?"
- Kilépett a munkahelyéről, nem bírta tovább a megjegyzéseket (a gyerek betegsége miatt).
- Amikor a harmadikkal volt terhes, bolondnak tartották, nemigen múlt el nap sértések nélkül: „gyerekgyár", „felelőtlenség" stb.
- „A főnököm úgy beszél velem, mint a kutyával." Ha megjön a harmadik gyerek, szeretne otthon maradni - szívesen vállalna bedolgozást.
- „Ketten a férjemmel összeszorított fogakkal harcolunk két gyerekünk ellátásáért, lemondunk mindenről, önképzésről, szórakozásról."
- A pártkongresszus ígérte a családi pótlék felemelését, nem történt meg. Marx szerint a termelési folyamatban elsődleges az ember megújítása utódaiban. Rossz a népesedéspolitikánk.
- A kapitalista Franciaországban tudnak adni tisztességes családi pótlékot?
- „Három kiskorú gyerekemet hagyom otthon, ha munkába megyek, és nem tudom, mire megyek haza." Több esetben kérvényezte, de nem vették fel óvodába őket.
- Irodahelyiségben, majd felvonulási épületben lakik három gyerekkel.
- Öt gyerekkel felvonulási épületben lakik.
- Barlangban lakik kétgyerekes leányanya.
- Garázsban lakik 8 gyerekkel. 1960 óta bent a lakásigénylése a XIII. kerületnél.
- Sufniban laknak, férje tbc-s.
- Tízen kétszobás lakásban laknak. - Két gyerekkel 3x2,5 m-es vizes kamrában laknak, 400 Ft az albérleti díj.
- Mosókonyhában öttagú család, 1957 óta bent a lakásigénylés a tanácsnál.
- A gyerek tbc-s, 1954 óta hiába kérvényez.
- Öt gyerekkel albérletben, salétromos konyhában, 1958 óta hiába kérvényez.
- Személyzeti szobában négyen laknak. Miért nem lakásról gondoskodtak előbb, azután gyerekről! - mondják a lakáshivatalban.
- Férjével, fiával fáskamrában lakik.
- Hideg, betonos konyhában lakik két gyerekkel, 11 éves, agy vérzéses, szívrohamos fiú az egyik.
- Négy gyerekkel 3x5 m-es helyiségben. - 3x2 m-es istállóban laknak, földes padló, kétéves állami gondozott gyerek, kéthetes újszülött. - Üzlethelyiségben... cementes, vizes, dohos.
- Egyszoba-konyhában 9 gyerekével. Férje beteg. Legnagyobb lánya férjhez ment, terhes, velük él. - Három gyerekkel, konyha elkerített részében. Hét éve kérvényeznek lakást.
- 3x2-es sufniban laknak, gyerekkel. Petróleumvilágítás - stb.... stb.... stb....
Tömérdek panasz a lakáshivatalokban elszenvedett sérelmekről, sértésekről, megaláztatásokról. Tömérdek javaslat: bedolgozás kellene, otthoni munkalehetőség az anyáknak, csökkentett munkaidő. (A miniszterasszony - Nagy Józsefné - nyilatkozik a Nők Lapjában: „A csökkentett munkaidő nagymérvű alkalmazását az ipar technológiája nem teszi lehetővé...") Zsúfoltak a napközik... óvodában nincs hely... bölcsődében nincs hely... Gyerekellenes hangulatkeltés mindenütt.

ANTIBÉBI SAJTÓ

Ugyanaz a papír, nyomdafesték, műsoridő igen-igen sokban hasznára is lehet a társadalomnak - a jövőnek -, mérhetetlenül nagy ártalmára is. Évtizedeken keresztül - tehát jogos így jellemezni: programszerűen - nem a valóságnak megfelelően tájékoztatta a sajtó a népesedési gondokról a közvéleményt, a pártvezetést, az állami vezetést.
Szétködlött a fejekben a rádiókommentár, a tévéműsor, csak az eredménye maradt ránk: a mindent elfedő sűrű köd. Viszont ezernyi újságcikkben, tanulmányban a ködösítés visszamenőleg, az ötvenes évek végéig tetten érhető, csak össze kell vetni a népesedés korabeli érvényes adatait, grafikonban felrajzolható világos tendenciáit az újságokban közölt - szinte általánosan sminkelt, hazug, félrevezető - adatokkal, értelmezésekkel, magyarázatokkal.
Egyetlen fillér különkiadást sem igényelt volna az, ha a közvéleményt, a párt- és állami vezetést a valóságnak megfelelően tájékoztatják népesedésünk súlyosbodó válságáról, a válság okairól, körülményeiről, előre kiszámítható következményeiről, a már elkerülhetetlen s a még elkerülhető pusztító fogyásról. Ehelyett azoktól, akik figyelmeztettek a veszedelmekre, megvonták a szót, hajsza indult ellenük. Noha előrejelzéseik sorra igazolódtak, rajtuk maradtak a leprabélyegek, melyek között az „ellenzéki" volt a legenyhébb. Holott senki előtt sem lehet kétséges ma már, ezekben a vitákban kik hadakoztak a nép, a közérdek, a jövő pártján, s kik voltak az ellenzékiek. Sőt. A nép, a nemzet ellenségei.
Tanulságos és intő példa ez, minthogy a demokrácia gyengéinek a nyomjelzője, ahogyan ebben az elsőrendű sorskérdésben a társadalom önvédelme címén monopolizált sajtó mindenestül, a maga monopolizált egészében a társadalom elemi érdekei ellen - sőt: léte, fennmaradása ellen - fordult.
Újságkivágásaimmal részletesen dokumentálhatnám ezt a sajtóbeli félretájékoztatást, ám ez kötetnyi terjedelmet igényelne. Itt tehát csak néhány jellemző motívumot idézek, csupán illusztrációként.
Az Élünk magunknak? sajtóvitát szerkesztve, a kétezernyi hozzászólás közt mintegy kétszáz olyan - az ország minden részéről érkező - levelet olvastam, amely népesedési helyzetünkkel foglalkozott. A levélírók többsége azon a nézeten volt, hogy túlszaporodunk, „gátlástalanul", „nyakló nélkül", „rakásra" születnek a gyerekek, hivatkozott a demográfiai robbanás - robbanásunk: - veszedelmeire, a zsúfolt villamosokra, a pult előtti tolongásokra stb. Néhányan az 1970-es népszámlálás adataira is, mondván: tíz év alatt negyedfélszázezer fővel szaporodott a lakosság - mi kellene még? Csak igen kevesen vették számba, hogy a negyedfélszázezer - ha korcsoportonként vizsgáljuk a népességszám alakulását - egytől egyig nyugdíjas, sőt még ennél is sokkal-sokkal több az öregek összes „szaporulata". A lényeget leginkább jellemző adat - hogy ti. ugyanezen idő alatt a tíz éven aluliak száma mintegy négyszázezerrel fogyott - a levelekből ítélve teljesen ismeretlen volt a közvélemény előtt. Szintén csak kevesen sejtették, milyen távlati hatása van a népesség fogyásának; életszínvonal, nyugdíjas ellátás, nyugdíjkorhatár, termelés, munkaerkölcs, technikai és tudományos haladás, jövendő születésszám stb. - hogyan sínyli meg, ha majd évente tízezrekkel fogynak a munkába lépő korosztályok.
A közvélemény félretájékoztatását egymást túllihegve végezte a sajtó.
„A természetes szaporodás... lassú emelkedésnek indult" - írta a Magyarország, „határozottá vált a népesedési grafikon felfelé tendálása" - írta a Népszava, mikor éppen hogy csökkent a születés-szám, konyult lefelé a grafikon.
Kéthasábos címbetűk a Népszabadságban: 24 százalékkal emelkedett a népszaporulat. (Tízszeresen lepipáltuk volna Indiát?) Népszabadság, 1985. január 26. Vezércikk, 1. oldal: „... Tavaly már az előző évinél több kisded látott napvilágot. Úgy tetszik, szociálpolitikánk formálódó, családsegítő kezdeményezései visszhangra és bizalomra találtak a fiatalok körében. Mind bátrabban merik vállalni a második, sőt a harmadik gyermeket is."
2. oldal, KSH-jelentés:
„1984 folyamán 125 000 gyerek született, 2000-rel kevesebb, mint 1983-ban."
„Újabb demográfiai csúcs várható" – kiáltja egy négyhasábos főcím (1984. febr.), s a szöveg szerint: „évtizedünk második felében minden valószínűség szerint újabb demográfiai csúccsal számolhatunk". (Soha azelőtt békeidőben olyan mély hullámvölgybe nem csúszott még le a népesedési grafikon, mint a nyolcvanas évek végén.)
Volt már róla szó: a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban vizsgálatot végeztek a napisajtó, valamint a rádió és a televízió 1982-es belpolitikai anyaga alapján. A népesedési téma aránya mindössze egy ezrelék volt.
Ugyanez a felmérés megállapította, hogy a gazdasági élet 41,3, a belpolitika 16,8%-ot képviselt a terjedelemben. Tehát a célérték, a társadalmi létezés-fennmaradás ügyeit-gondjait ha egynek vesszük, akkor az egyik eszközérték, a gazdaság 413-szoros, a másik eszközérték, a belpolitika 168-szoros súlyozást képviselt.
A helyzet még ennél is rosszabb, mert „a sajtó értelmezésében a népesedési kérdések erőteljesen a születésszám aktuális alakulására redukálódnak".
Azaz: pl, a várható következményekkel úgyszólván nem foglalkozott a sajtó, „a jövő felé kitekintés a népesedéspropagandában teljesen háttérbe szorult".
Talán ez a jobbik eset. Mert a népesedés vitatható problémakörében vajon hogy befolyásolta volna, hogy nyomorította volna el a közvéleményt az a sajtó, amely az alig vitatható, egzakt módon mérhető népesedési kérdésekben, ügyekben-gondokban is annyi mindent elkövetett a közvélemény félretájékoztatásáért.
Veszem példának - a HULLÁMOT.
Mindmáig naponta olvashatjuk a lapokban, hallhatjuk a rádióban, láthatjuk a képernyőn: demográfiai „hullámunk", „csúcsunk", „robbanásunk" miatt túl sok a gyerek, ezért kevés a tanterem, a tanerő, a férőhely stb. Átremeg a riporter (az esetek nagy többségében: nő) hangján a megkönnyebbülés, szinte felujjong: végre, végre, kevesebb a gyerek megint, elvonult a demográfiai HULLÁM az óvodából... az alsó tagozatból... a felső tagozatból...
A világ leghazugabbul kikiáltott „demográfiai hulláma" ez, sajtónk minden figyelmeztetés dacára makacsul, szinte megfontoltan ragaszkodik az immár jó évtizedes, közösségi lelkiismeretet elringató, közvéleményt félrevezető hazug fogalmazáshoz.
Miről is van szó? 1958 óta volt egyetlen olyan esztendőnk -1975 -, amikor több gyerek született, mint amennyi a szülő korosztály utánpótlásához - a népesség szinten tartásához - feltétlenül szükséges. (Tessék megnézni a környező lengyel tíz esztendőt: mindegyik jóval magasabb csúcs a mi egyetlen 1975-ös csúcsunknál.) Volt továbbá három esztendőnk a zérószaporodáshoz közeli mutatóval - 1974, 76, 77 -, ezeket semmilyen indokkal nem lehet csúcsnak előléptetni.
A sajtó ezt a négy normálisnak mondható esztendőt maszkírozza abnormálisnak, és nevezi ki bűnbaknak a jövőfaló politika vétkeiért, s az összes többi 1958 óta eltelt esztendőt, amelyekben pusztítottuk a népet negyven-ötven demográfiai Moháccsal - normálisnak, kívánatosnak, követendőnek állítja be.
Begyűjtött újságkivágásaim, jegyzeteim rendezése túl sok időt kívánna, tehát csak találomra markolok bele, s abból is csak azokat idézve illusztrációnak, amelyek a „hullám" körüli s későbbi származékok.
Lám, nincs baj a születésekkel, nem volt igazuk az aggályoskodóknak - véli a Népszabadság 1968 júliusában: „Emlékezetes az a bizonyos 1962-es mélypont, amikor vészharangok kongatása közben szinte naponta értesülhettünk arról, hogy kihalás fenyegeti nemzetünket, csak nem javulnak a természetes szaporodás mutatói." - Ez bizony hazugság. 1962-ben nemhogy a vészharangok nem kongtak, de a sajtó egyetlen szóval sem tért ki népesedési gondjainkra. Sőt 1963-ban is, amikor Bor Ambrus a Kortársban - tehát egy kis példányszámú folyóiratban - megpendítette a 12,9 ezreléket, letámadták (mint később az ÉS-ben kialakult vitát 1964-ben) a „fölösleges aggályoskodás" miatt.
A Népszava 1971 karácsonyán feddi meg azokat, akik „A magyar nemzet kihalásáért érzett aggodalmukban félre verték a harangokat." „Megfeledkeztek volna a húsz évvel ezelőtti gondokról? Az akkori adminisztratív intézkedéssel felfokozott születési hullám okozta súlyos problémákról, a hihetetlenül zsúfolt szülészeti osztályokról, bölcsődékről, óvodákról, iskolákról, a két műszakos oktatás pedagógiai nehézségeiről?"
Népszabadság, 1975. október: „... a családjogi törvény életbe lépte óta robbanásszerűen növekvő születések száma 10-15 év múlva súlyos probléma elé állítja a középiskolai oktatás kereteit".
Élet és Irodalom, 1976. május: „... robbanásszerűen felívelt végre a demográfiai hullám..." Rádió, 1979. XII. 11.: „Nem a születésszámmal van baj, csak többen halnak meg..."
1980. V. 20. Tragikus hangszerelésű rádióriport a hullámról: rengeteg a gyerek, bölcsőde, óvoda, iskola zsúfolt... szörnyű...
Rádió, 1981. V. 23. - Fővárosi illetékes nyilatkozik: a tanteremhiánynak a „demográfiai hullám" az oka - túl sok a gyerek.
Rádió, 1952. III. 4. - „Válogatott perceink": az csak a „nemzethalál prófétáinak a gondja", ha csökken a születésszám, és fogy a népesség, akár 8-9 millióra...
Népszabadság, 1982. XII. 12. - A szegedi iskolákban nagy a zsúfoltság. „A demográfiai robbanás az alsó tagozatosoknál jobban, a felsősöknél kevésbé érezhető."
Rádió, 1982. VII. 24. - Keserűkúton a riporternő a cigányasszonynak: „Ide szüli a gyerekeket?..." „Miért? Mire való a házasság, gyerek nélkül?" - A riporternő nem érti. Olyan nagy köztük az erkölcsi szintkülönbség.
Tv, Stúdió, 1983.1.11.- A miniszter - Köpeczi Béla - folyamatosan a „demográfiai hullámra" keni a felelősséget az iskolai zsúfoltság miatt.
Rádió, 1983. IV. 28.- A „demográfiai hullám" miatt nem jut napközi étkeztetés minden gyereknek. De van rá remény, hogy rövidesen javul a helyzet: kevesebb lesz a gyerek...
Rádió, 1983. VIII. 28.- A miniszter nyilatkozik: nehéz próba lesz az iskoláknak a „demográfiai hullám" fogadása.
Rádió, 1984. II. 6. - Hatásvadászó kommentár: micsoda szörnyű ez a zsúfoltság az iskolákban, milyen teher az országnak ez a képtelen „népesedési csúcs". (Mindez két nappal a KSH-jelentés után: a múlt évben 21 ezerrel fogyott a lakosság száma...)
Rádió, 1984. II. 29. - A műsorvezető nő: „Kezdem azon, ami jó hír... kevesebb a kisgyerek!" - Ötezerrel kevesebb gyerek a bölcsődékben, és az óvodákban is enyhül a zsúfoltság...
Rádió, 1984. III. 7. - Újabb lelkendezés: kevesebb a gyerek! Lesz már az iskolában férőhely…
Népszava, 1984.III. 10. Háromhasábos cím: Felkészülés a demográfiai csúcsra...
Rádió, 1984. VII. 30. - Riport arról, „mennyi keserűséget okozott a demográfiai hullám" az iskolákban.
Rádió, 1984. VIII. 20. - Az egész társadalmat érintő „demográfiai hullám" levonulóban a bölcsődékből, íme, egy bölcsőde máris kiürült, öregek napközi otthona költözik a helyére...
Rádió, 1985. II. 14. - Interjú fővárosi illetékessel (Mezei Gyula): a „demográfiai hullám miatt" kevés a tanterem...
Népszabadság, 1985. IV. 17. - „... Tovább javul a helyzet a bölcsődékben és az óvodákban" - tudniillik egyre kevesebb a kisgyerek.
Népszabadság, Rádió (Sajtószemle), 1985.1. 31. - „A demográfiai hullám már a középiskolákat is elérte. Jórészt ebből adódnak az alsó- és középfokú oktatás hazányi gondjai."
Népszabadság, 1985. III. 30. - Háromhasábos nagy riport a humoristáról, a Mikroszkóp Színpad párttitkáráról, akinek Komlós János a példaképe. (Lelki rokonságukat magam is igazolhatom: eme párttitkár anyák napi tévéműsorban küldött nyúltenyésztési szakkönyvet a többgyerekes mamáknak, példaképe úgyszintén anyanyúlhoz hasonlította őket, tíz évvel előbb, húsvéti tévéműsorában...)
Rádió, 1986. I. 9. - Nagyszerű! „Javult a helyzet" Borsodban is, kevesebb a gyerek az iskolákban...
Népszabadság, 1986. III. 22. - Művelődésügyi miniszterhelyettes nyilatkozik: a felsőoktatásban nehézségeket okoz a „demográfiai hullám".
Tv, A Hét, 1986. IV. 20. - Művelődésügyi miniszterhelyettes: a pedagógusok helyzetében nem lesz javulás, míg le nem megy a demográfiai csúcs".
Magyar Nemzet, 1986.1.30. - Négyhasábos harsogó cím: „ Megállt születésszámok csökkenése, sőt enyhe emelkedés is tapasztalható." (A számok mást mondanak: 1986-ban 1985-höz képest kétezerrel csökkent a születések száma. 1985-ben 17 ezerrel, 1986-ban 19 ezerrel fogyott a népesség.)
Rádió, 1986. VI. 25. - „Túl sok a gyerek" - azért terjed a bűnözés.
Rádió, 1986. VIII. 18. - Sok az egyetemre jelentkező. A riporternő felsóhajt: „Tehetnek ők arról, szegények, hogy épp a demográfiai csúcsra születtek?" (Születési évük - 1968 - körül minden évben égfeljebb is negatív csúcsunk volt az elégtelen születésszám miatt.)
Népszabadság, 1988. II. 12. - Háromhasábos cím riogat: „A középiskolákhoz közeledik a demográfiai hullám..."
Rádió, 1988. III. 8. - A műsorvezető nő szerint: a Ratkó-korosztály gyerekhulláma most árasztja el a budapesti középiskolákat... (Ó, az a bűnbak Ratkó... még a Ratkó-gyerekek gyerekei is bélyegesek... Ha egyáltalán a 34 éves anyukáknak, apukáknak olyan tömérdek 15 éves gyereke volna, hogy áradatuk elöntené a budapesti középiskolákat...)
Annyit még: ez az alkalmi mustra a népesedésnek csak egyetlen szelvényében illusztrálja az antibébi sajtópolitikát.

A kurtizán lázadása

Ahová nézünk, átitatták közéletünket a gyerekellenes, a családellenes eszmék, gyakorlatok, indulatok. A politikában, a mindennapos civil életben, a termelésben, a kultúrában, a sajtóban egyaránt. Az új élősködési forma - a jövő megrablása - talaján és vonzó-taszító mágneses terében. Ideológiával is el volt látva természetesen az új kizsákmányolás, amolyan futtatott ideológiával, s ezt leginkább a feminizmustól kölcsönözte.
Az évtizedeken át naponta ismétlődő s az egész népességet átfogó agymosásokból csak egyetlen példát emelek ki jellemzésül:
Simone de Beauvoir.
Ő - igen kevesekkel együtt - kétségkívül a feminizmus irodalmának legmagasabb színvonalát képviselte. Messze a pornó, a promiszkuitás ordináré reklámjaitól, a szórakoztatóipari kultúrkukások mocsarától, de még az anyaságra, a házasság intézményére, a családra, a házastársi hűségre, a nemi erkölcsre nyilazott primitív - noha nemritkán feminista - gúnyolódásoktól is megkülönböztethető távolságban.
Évtizedeken át visszhangozta a nevét az ország, nőmozgalmi körök háziszentjükké avatták. Nemzedékeket nevelt, nőtársadalmunkra a hatása szinte meghatározó, senki más meg sem közelítheti. Újságírónők, riporternők, nőmozgalmárok írásaiban, nyilatkozataiban, interjúiban megsokszorozva milliószoros hangerővel mindmáig harsognak az igéi a médiák szócsövein át.
Nem mindennapi tehetség. Kitűnő írónő, elbűvölő stiliszta, vonzó intellektus. Indulatait, gyűlölködéseit olykor megejtő áttételekkel, a literátori távolságtartást rutinosan mímelve leplezi, bár annyira átsüt néha írásán az undor, a gyűlölet, hogy már nem leplezhető. Ez a szenvedélyes elfogultság azonban csak még inkább szervezi körülötte a hasonlóan elfogult rajongók táborát.
Pontosabban így: szervezte. Az általa képviselt feminista emancipáció csődje napjainkban egyre élesebb vonásokkal rajzolódik föl; elmorzsolódóban a hajdani tábor.
Kétségkívül ő volt nálunk a feminizmus pápája. Az emancipált nő prototípusa, eszménye, ideálképe. Sok ezren vették róla a mintát, nevelkedő lányok, fiatalasszonyok.
Írásaiból az alábbi hevenyészett szemelvényezés megbízhatóan jellemzi emancipációs nőnevelésünk legerősebb - talán így pontosabb: leginkább erőszakolt-hatásait, vezérelveit, legfontosabb motívumait.

ANYASÁG

A nő „ha gyereket szül, fölöslegesen növeli a földön igazolatlanul, indokolatlanul élő emberek számát".
„Gyerekeket szülni, akik majd a maguk idején szintén gyerekeket szülnek, annyit jelent, mint a végtelenségig ismételni ugyanazt az unalmas refrént."
A nő „balsorsa az, hogy biológiailag az élet reprodukciójára rendeltetett".
Ha jól értem, Beauvoir fogalomtárában az élet reprodukciója meglehetősen alantas, voltaképp állati funkció, emberinek szerinte nem is nevezhető. „... Szülni, szoptatni nem tevékenység, s mert nem emberi tervet teljesít be, a nő nem lelheti fel benne léte igazolását, nem meríthet belőle felemelő öntudatot, biológiai végzete ez, s ő tűri..."
A terhességnek a nő „nem látja hasznát", „a szervezet lázong az őt leigázó faj ellen", az anyaság „a fajta rabszolgájává" - ez különösen gyakori jelző - tesz.
A klimax „felszabadulás" „a faj zsarnoksága alól" - ez a „zsarnokság" ugyancsak ismétlődő minősítés.
Kislánykorában meglátott egy ismerősét, amint gyerekkocsit tol. „Hevesen kívántam, hogy ilyesmi ne forduljon elő az én jövőmben." Kívánsága, mint tudjuk, teljesült.
„Az anyaság gondolata idegen maradt tőlem, furcsállottam, hogy hogyan lelkendezik Zaza a ráncos újszülöttek láttán..."
Nem mehet feleségül szerelméhez - írja -, mert „egy babaotthon fenntartását" kellene vállalnia. „A nő teste lázong a faj által rárótt szolgálat ellen", „egy húsából lett s attól idegen polip nő és hízik ezentúl napról napra bensejében" ... Az újszülött „vadidegen, s ő döbbenten állapítja meg, hogy nem érez iránta semmit" ... „úgy érzi, a gyerek elszívja erejét, életét, boldogságát. Kegyetlen szolgálatra ítéli őt ez a kis kívülálló, valóságos zsarnok, és a fiatal anya már-már gyűlölettel figyeli a kis idegent, aki testét, szabadságát, egész énjét veszélyezteti..."
„Vannak kimondottan szadista anyák is, de a többség inkább csak szeszélyes és hatalomvágyó." A gyereküktől „elvárnák, hogy kis rabszolgájuk legyen, vakon engedelmeskedjék, ha hiúk, úgy mutogatják, mint egy tudós majmot, ha féltékenyek és irigyek, el akarják zárni a világtól".
Beauvoir, a feminizmus szóvivője, hangadója, a feminista „új hullám" „vezéralakja" kategorikusan ellenzi, hogy anyának neveljék a lányokat. - „A kislányba születésétől kezdve azért táplálják bele az anyai hivatást, mert a társadalom valójában azt várja tőle, hogy tányérokat mosogasson, ami voltaképpen nem hivatás. Hogy rávegyék a mosogatásra, az anyai hivatást táplálják bele... Amíg ezt le nem romboljuk, a nő helyzete nem javulhat."
Fel kell inkább világosítani a nevelkedő lányokat arról, hogy a terhes nő „egy ellenséges princípium hordozója" ... „az úgynevezett ,anyai ösztön' nem létezik, legalábbis ami az emberi fajt illeti..."
Nem képes megérteni Beauvoir, miért vállalják mégis oly sokan az anyaságot, s odáig megy, hogy feltételezi: bizonyára nem akadt női partnerük, leszbikus szerelemre - homoszexuális kapcsolatra - alkalmas, s emiatt fanyalodtak az anyaságra... „Joggal mondhatnók azt is, hogy ez vagy az a nő azért akar gyereket, mert nincs része szerelemben, nincs értelmes munkája, nem elégítheti ki homoszexuális hajlamait..."

EMANCIPÁCIÓ

Természetesen Beauvoir a női emancipációs mozgalmak élharcosa is. Nem hihetem, hogy került olyan ellenfele a női emancipáció megátalkodott ellenzői közt, aki árthatott volna annyit az ügynek, mint ő, az élharcos. Beauvoir ugyanis legnagyobb hévvel nem a társadalom ilyen-olyan előítéletei, korlátai, kötöttségei ellen, hanem voltaképp a természet rendje ellen lázad, sajnálom, hogy azt kell mondjam: teljességgel értelmetlenül, esztelenül.
„A nő sorsa az, hogy leigázzák, birtokba vegyék, kizsákmányolják." „A nő sorsa az engedelmesség és a tisztelet. Semmi módon, még gondolatban sem tud hatni a valóságra, amely körülveszi."
Sokkal több lány hal meg 22 éves koráig, mint fiú - állítja a női elnyomatás igazolására Beauvoir. (Íme a példa, miért ajánlatos kétkedéssel fogadnunk megszállott „pártos" élharcosok hivatkozásátst a statisztikákra, „fölmérésekre", „szociológiai vizsgálatokra". A valóság itt is épp az ellenkezője a civilizált országokban: sokkal több fiú hal meg csecsemőkorban, gyerekkorban, fiatalon; a 15-19 éves korcsoportban például nálunk a fiúk halálozása három és félszerese a lányokénak.)
„Akár a pénzszerzés eszköze, akár a költekezés ürügye, a nő egyformán rabszolga. Az ajándékok, amelyekkel elhalmozzák, megannyi lánc."
Jóval nagyobbak eszerint az igazságtalan különbségek a rabszolgák anyagi ellátottságában, mint a rabszolgatartókéban. Vigasztaló viszont, hogy nem teljességgel tisztességtelen az intézményes kapcsolat a két nem között, van tisztességes formája is: a prostitúció: a nőnek „a parazita szerep jut, s minden parazita szükségképpen kizsákmányoló..." (sajátos rabszolgák tehát: kizsákmányolók). „... Szüksége van tehát a férfira... jótéteményeit szexuális szolgáltatásaival érdemli ki, és mivel bezárják ebbe a feladatkörbe, csontja velejéig a kizsákmányolás eszközévé válik. Ami mármost a hazugságokat illeti, a légkör, amely létrejön közte és pártfogója közt - kivéve a prostitúciót -, sohasem becsületes."
Nehézségekbe ütközik a rabszolga-felszabadítás, mert a nemi osztályharc női frontvonalát minduntalan áttöri az ellenség: a férfi. A polgárnő „nem érez szolidaritást a munkásosztály nőtagjaival, férje összehasonlíthatatlanul közelebb áll hozzá, mint, teszem azt, a szövőnők". (Sőt ami ennél is nagyobb gondja a feminizmusnak: megeshet, hogy a szövőnőhöz is összehasonlíthatatlanul közelebb áll a férje, mint az ő felszabadítására is szervezkedő feminista úriasszonyok.)
Mindezeket bízvást könyvelhetné az emancipációs hadviselés a patriarchátusban leledző társadalom terhére, akár az efféle tételeket is: a férfi „sokszor saját rovására kárpótolja feleségét a tétlen, terméketlen életért, amelyre a női sors kárhoztatja". Holott a Beauvoir írásaiban feltálalt „női sors" gyökérzete messze túlvezet a társadalmakon, a feminizmus új hulláma élén ő a természet rendjét veszi ostrom alá, a természeti törvények ellen háborog. Egész beállítódása, gyerekkorától fogva, az élő természet legfőbb törvényének a megvetésére, gyűlöletére hangolta.
A nőstény „a faj áldozata, melynek érdekei nem esnek egybe egyedi céljaival; ez az alapvető ellentmondás a nőnél a legélesebb".
Lássuk közelebbről, miben áll a „női sors" tragédiája.
A fiúk „buzgón méregetik össze hímvesszőjüket, buzgóbban és büszkébben, mint valaha". „A fiú gyönyörködve nézegeti szőrzetét, a határtalan, tág jövő ígéretét, a lány döbbenten áll a végzetét megpecsételő, jóvátehetetlen, kegyetlen sorsfordulat előtt. Meghatározott társadalmi összefüggések teszik a penist privilégiummá, s ugyanezek a társadalmi összefüggések a menstruációt - istencsapássá."
„A kamasz lány azért iszonyodik a havivérzéstől, mert jóvátehetetlenül besorolja az alacsonyabb rendű, csonka emberi lények kategóriájába."
Ha a fentebb említett „társadalmi összefüggések" tartalmaznák az „alapvető ellentmondást", „a női sors tragédiáját", azokon a rosszfajta összefüggéseken persze lehetne változtatni. Ám a természeti összefüggéseken aligha lehet. A természet rendjén, törvényein.
Felfoghatjuk úgy is: a nőstény a faj kivételezettje, a reprodukció főszereplője, főhőse, számos jel szerint: a fontosabb nem. S felfoghatjuk á la Beauvoir: a nőstény „a faj áldozata", balsorsában a szülés „rabigájával" megvert „második nem", aki - penise nem lévén - „csonka emberi lény".
Be kell látnom – jóvátehetetlenül.
A Természet viszont teljességgel közömbös az akár ilyen, akár olyan minősítések iránt, és teszi a dolgát. Ám aki szembefordul vele - egyén vagy közösség -, elpusztul.
A feminizmus több más prófétájánál ez nyilvánvalóbb, Beauvoir írásaiban nagyobb áttételekkel, rejtettebben kap hangot: igazában nem a folyton változó és változtatható „társadalmi összefüggésekkel" állnak perben a feministák, sokkal inkább a változtathatatlan természetiekkel. Ebből a szempontból nézvést nőnek születni - feloldhatatlan sorstragédia!
„A testi birtokbavétel legközvetlenebb és leggyűlöletesebb jelképe a női testbe behatoló hímvessző. A süldő lány irtózik a gondolatától is, hogy testét, melyet azonosnak tekint önmagával, úgy lyukasszák ki, mint suszter a bőrt, úgy tépjék szét, ahogy egy rongyot szokás eltépni."
A nemi aktus „a férfi és a faj alá helyezi a nőt". Bujkál bennem a kaján gyanakvás: elég sok nőnek talán nem ennyire elviselhetetlen ez az aktus, s éppenséggel nem talál benne gyűlöletest, megalázót. Szerencsénkre.
S elég sok nő a nemek közötti szerepmegosztás, munkamegosztás van korszerűsítését képzeli el magának, olyan emancipációt, amely nem fogja őt a nemi aktustól is „fölszabadítani".

HÁZASSÁG, CSALÁD

Családok, gyűlöllek benneteket!" - erre a Gide-től származó jelszóra esküszik a huszonhat éves fiatal tanárnő, Beauvoir.
A házasság „visszataszító konvenció"... „A házasság megkétszerezi a családi kötelezettségeket s minden egyéb társadalmi gyötrelmet is." „Húszéves korában ott áll végre saját otthonában, élethossziglan egy férfihoz kötve, a karján egy gyerekkel - s élete örökre lezárult. Igazi cselekvés, igazi munka a férfi kiváltsága, neki csak a házimunka jut, amely sokszor kimeríti, de sohasem elégíti ki."
„El kellene tiltani, hogy a nőnek egyedüli hivatása, szakmája lehessen a házasság."
Az új asszony az esküvő után „megkapta a világ egy csücskét s mellé a csüggesztő tudatot: ennyi a tiéd, csak ennyi, most és mindörökké. Ez a férj, ez a lakás, többet nem remélhet"... „Céltalanul és árván lézeng a világban, magára hagyottan didereg jeges jelenében, és felfedezi a rá leselkedő unalmat."
„Számos jó házasság létezik" - véli ironikusan -, ahol a feleknek „sikerül egymással és a sorsukkal megalkudniuk", „nem is kell túlságosan sokat hazudniuk", de így is „egy idő múltán sem szexuális, sem szellemi téren nem adhatnak és nem kaphatnak egymástól semmit."
A testi vonzalom szinte elkerülhetetlenül megszűnik a házasságban - véli Beauvoir, „óhatatlanul megszűnik előbb-utóbb akkor is, ha a feleket kölcsönös megbecsülés és barátság fűzi egymáshoz, mert ha két emberi lény transzcendenciájának mozgásiránya összeesik a világban és közös vállalkozásaikban, nincs többé szükségük testi összeolvadásra, sőt egyenesen viszolyognak tőle, mivel a testi egyesülés elvesztette korábbi jelentését".
Ahogyan a sikeres házasság, ugyanúgy a házastársi szerelem is elképzelhetetlen a kurtizánfeminizmus szóvivőjének: „sok asszony mindvégig kitart az önáltatás mellett, kötelességtudásból, álszentségből, büszkeségből vagy gyámoltalanságból".
„A házasság... megcsonkítja, örökös ismétlésre, rutinra ítéli az asszonyt."
Ámbár férjnek lenni sem valami eget verő gyönyörűség. Munka után a férj „hazafelé tart, otthonába, ahol a felesége raboskodik... a feleség unalomig ismert arca nem villanyozza fel... terhére van az asszony..." „Csendes rosszkedv üli meg a családot a vacsora alatt... ki-ki magányosnak érzi magát..."
A raboskodó feleség társaságában a leggyakoribb jelzők, szókapcsolatok: „iga", „rabiga", „zsarnoki", „rabszolga" stb.
„Önálló gazdasszony csak azon az áron lehet a parasztlányból, ha nyakába veszi a házasság igáját."
„Az a tény, hogy a munka révén igenis lerázhatja a házasság igáját, öntudatra ébresztette a mai nőt."
A nőket „a munka sem szabadítja fel... a házasság rabigája alól".
A nők sorsa „ma még az, hogy férjhez menjenek, alávessék magukat a férfi fennhatóságának".
A nő a férjét „azzal, hogy hozzáment, urává és parancsolójává tette".
„A házasság zsarnoki önkényre és imperializmusra bátorítja a férfit."
„A nőt elnyomja egy kisebb csoport, a család, amelynek keretein belül él, apja vagy fivérei rabszolgájaként, illetve vazallusaként."
Komintern-nyilatkozatból idézi, nyilvánvaló egyetértéssel: „A forradalom tehetetlen, míg a család s a családi kötelékek fogalma fennmarad." (Egy vitában ő maga így fogalmaz: „Míg le nem romboljuk a családot a család mítoszával együtt, a nők elnyomatása fennmarad.")
„A férj, a gyerekek, az otthon rabszolgája megmámorosodva áll meg egy-egy domboldalban, magányos és szuverén most, nem feleség, nem anya, nem háziasszony, hanem - ember."
Azok számára is készen a recept, akik a fejüket meggondolatlanul a házasság rabigájába hajtották: „Mivel a testi szerelem általában nem velejárója a házasságnak, ésszerűnek látszik nyíltan különválasztani a kettőt." „Egy olyan megegyezés, melynek alapján megkezdődne a szabadság és őszinteség uralma, megszüntethetné a házasság egyik fogyatékosságát." „Egyébként a házasságtörés... mindössze kikapcsolódást jelent a házaséletben, segít hordozni bilincseit, de össze nem zúzza őket." A sokat csepült feleséget jó hangulatában Beauvoir - mintegy engesztelésül? - a prostituált (általa hangsúlyozottan becsült) rangjára emeli: „A szexuális aktus mindkét nőnél szolgálat, az előbbit egész életére alkalmazza egy férfi, az utóbbinak több ügyfele van, akik esetenként fizetnek."

HÁZIMUNKA, HÁZIASSZONY

Beauvoir hatása a közgondolkozásra, a modernnek vélt női szemléletre e témakörben is meghatározó.
„Kevés munka hasonlít olyan megtévesztőén Sziszüphosz bűnhődéséhez, mint a háziasszonyé. Nap mint nap elmosogatja a piszkos edényt, letörli a bútorokról a port, megfoltozza a rongyos ruhát, s másnap újra piszkos az edény, poros a bútor, és rongyos a ruha."
„Munkája örökös egy helyben topogás, nem alkot soha újat. Csak a meglévőt tartósítja, nem éli át a hódítás örömét." (...) „A nőnek nem adatott meg, hogy egy jobb világot építsen, a ház, a szoba, a piszkos ruha, a parketta csupa holt tárgy, s ő nem tehet egyebet, mint hogy újra meg újra kiűzi a tárgyakból a beléjük férkőzött gonosz princípiumokat, hadakozik a por, a szenny, a sár, a piszok ellen, mert noha gyűlöli, tüntetően vállalja végzetét: a nemlegességet, a piszkot, a rosszat."
„A háziasszony sorsa azért olyan keserves, mert őt a jelenlegi munkamegosztás örökösen lényegtelen tevékenységre kárhoztatja... céljai valójában eszköz, nem pedig cél jellegűek." (Mint majd minden egyéb munka - nem állom meg, hogy ne tegyem hozzá.)
„A legcsüggesztőbb vonása a házimunkának mégis az, hogy soha nem hoz létre maradandó értéket." (Igaz, a család létezése-fennmaradása szempontjából pótolhatatlan a szerepe, csakhogy a családot a kurtizánfeminizmus értékítélete lenullázta)
A háztartási munka olyan kérdés, melyet „a feministák számára nagyon fontosnak tartok. Igen sok időt vesz igénybe, nem jár érte fizetség, és voltaképpen a nőnek a férfi általi kizsákmányolása". Sajnos - teszi hozzá - „a munkások otthon maradó feleségei részéről nem számíthatunk támogatásra, nekik a háztartási munka a lételemük".
„A házimunka nem szolgálja közvetlenül a közösség érdekeit, nem irányul a jövőbe, nem termelőmunka, nem teszi, nem is teheti függetlenné azt, aki végzi... Nem felszabadítja a gazdasszonyt, hanem ellenkezőleg, férje és gyerekei függvényévé teszi, léte mindenképpen alárendelt, másodlagos élősdi lét..." Mit lehet ezek után tenni?
1. Ha egyszer ennyire emberhez méltatlan, ki kell tagadni az életünkből ezt a lealacsonyító, megalázó, értelmetlen munkanemet. Így nem csorbul emberi méltóságunk; az otthont, a családot elöntő por, kosz, rendetlenség közepéből is kiragyog... Modern korunk nem tagadható szapora gyakorlatává érik ez a változat.
2. Elvégeztetni mással.
Hogy netán akkor azt a másvalakit alázza meg, alacsonyítja le? - ez fel sem igen merül az úriasszony-feminizmus érvrendszerében.

GYEREK

Jellemezte már Beauvoir a fentiekben önnön kiérlelt s megideologizált antianya-szemléletét, éspedig kétségkívül azzal az igénnyel, hogy mint a legilletékesebb vezéralak, a feminizmus nevében szól. Ugyanennek a szemléletnek másik vetülete: a gyermek iránti ellenszenv. Saját gyermeke ugyan nem volt, de így is tapinthatóvá teszi ezt az ellenszenvet az írói beleérzés, az empátia.
Újszülöttjét a fiatal anya „csalódással" nézi, „kis idegennek" látja, „döbbenten állapítja meg, hogy nem érez irántasemmit", „kiábrándító", „nyűgnek látja", „egyes esetekben a kezdeti ellenérzés nyílt gyűlöletté fajul", s azok a mamák is, akik nagyon féltik gyermeküket, „tulajdonképpen ellenszenvet éreznek iránta, de ezt erőnek erejével elfojtják".
Gyerek után ő sohasem érzett vágyat, „a csecsemők sohasem érdekeltek", „elég voltam önmagamnak - egyáltalán nem álmodoztam arról, hogy egy belőlem kiszakadt testben magamra ismerjek".
Már kislány korában irtózattal képzelődik: „teste bensejében egy élősdi idegen test növekszik majd".
„Az utódhoz fűződő kapcsolatot a férfi találta fel."
Íme, a „gyes-szindróma" eredetije, újságírónőink, riporternőink, feminista nőmozgalmáraink lelkesen harsonázó közvetítésében szó szerint, milliószoros hangerővel ismételgetve: a mama „egyedül marad egész napra, a bölcsőben rugdalózó csecsemő, a járókában hempergő kisbaba nem számít társaságnak... Egy egész hosszú, üres délután ásít a háziasszonyra... gondjain rágódik, tervezget, álmodozik, unatkozik..."
„Egyetlen nőt sem szabad felhatalmazni arra, hogy otthon maradjon gyermeket nevelni... Azért nem szabad ilyen választás elé állítani a nőket, mert ha van ilyen alternatíva, túl sok nő fogja választani..." (Ezeket például Beauvoir a feminista Friedannel vitázva hangsúlyozottan a feminista elvi álláspont megfogalmazásának az igényével fejti ki.) Mindenütt a világon a legnagyobb erőbevetéssel a feminizmus szervezte a harcos mozgalmakat a magzatgyilkolás korlátlan szabadságáért. S szervezi mindmáig. Joggal léphetett volna fel (bár sokan ezt is vitatják, én nem vitatnám) a szigorú, kegyetlen, sok szerencsétlenséget okozó abortusztilalmak ellen, ám nyomban a másik végletbe lendült: a nő „szuverén joga", hogy szabadon rendelkezzék a magzat életével, hogy tetszése szerint kiolthassa a megindult életet, ebbe sem férjnek, sem hatóságnak nincs beleszólása, ez „elidegeníthetetlen női jog". E feminista hadjárat nyomán oly mértékben tetőzött a felelőtlenség a civilizált országokban, hogy az utóbbi egy-két évtizedben kialakult európai népesedési trendeket vizsgálva már az a kétség sem alaptalan: túléli-e a feminizmust az európai kultúra, civilizáció? Nők tízmilliói úgy járnak el a szülészetre, hogy élő magzatukat küblibe kapartassák, mint egy plasztikai műtétecskére a kozmetikushoz.
Beauvoir maga is szervezett feminista tüntetéseket, aláírás-kampányt az abortusz korlátlan szabadságáért; illetékességét, hogy a feminizmus nevében tette, vitatni sem lehet.
Igazán csak jelzésképpen néhány idekívánkozó sora: Az abortuszt „vérlázító képmutatással" kezelik, noha „a női lét rendes velejárójának kell tekintenünk". „Jogalkotásunk elvitatja a nő jogát arra, hogy a méhében hordott magzat életével rendelkezzék, az élő gyermeket ellenben testestül-lelkestül kiszolgáltatja a szülők önkényének."
Az egyház „meg nem alkuvó humanizmusát kizárólag a magzatnak tartogatja", a keresztes háborúk idején (!) viszont „fennszóval buzdította híveit a pogányok lemészárlására". (Akit még ez az érv sem győz meg, az már csakugyan reménytelenül konzervatív,..)
A pénzesek megoldják az abortuszt, s „a boldog nők egyike-másika egyenesen azt állítja, hogy ez az apró baleset jót tesz az egészségnek, és üdévé varázsolja az arcbőrt." (Némi módosítással - Báthory Erzsébet receptje szerint?)
Az csak illúzió, hogy a magzat „természet adta érték": „véletlen burjánzás az anyaméhben, léte nem igazolt".
Íme, a feminizmus lakonikus ítélete sok tízmillió magzatra: „léte nem igazolt".
S egyáltalán annak a léte, akit hagynak a világra jönni, a rangelső feminista szerint - „igazolt"?
„Igen-igen ritka, hogy a nő természetes vagy választott utódaiban igazolást találjon hanyatló életére", megöregszik, s „ott áll védtelenül a jövő sivatagja előtt, szabad prédájaként a magánynak, a bánatnak, az unalomnak." „Siralmas tragédiája: haszontalannak érzi magát."

A LÁZADÓ KURTIZÁN

A szerzőről Mauriac: „mindent megtudtam... a vaginájáról".
„A nő szexuális kapacitása jóformán korlátlan... A házasság nem keretet teremt a női szexualitás kibontakoztatásához, hanem kiöli a nőkből a nemiséget." (Máshol - ismétlés a tudás atyja -: „A hagyományos házasság nem teremt kedvező lehetőséget a női szexualitás kibontakoztatásához.")
Lakodalom, nászéjszaka: „tűrhetetlen és valahogy obszcén ellentmondás egy vaskosan reális eseményt, egy állati funkció gyakorlását ünnepi szertartással egybekötni".
A férfi: „közönséges hím, a nő cinkosa egy sokszor gyűlöletes, furcsa, szégyenletes, olykor megrendítő, de mindenképpen esetleges kalandban, arra kényszeríti, hogy vele fetrengjen a bestialitásban".
Ne feledjük: Beauvoir nem egyszerűen a feminizmus világrangelsője, hanem utánzást parancsoló minta, a felszabadult, az emancipált, a modern nő prototípusa tízmilliók szemében. (Legalábbis egy időben az volt: minta a szerelmi - ? - életben is.)
„Amilyen félelmetes tabukkal veszi körül a polgárság a szexuális aktust - és főként a szüzességet -, olyan közönnyel kezelik ezt a kérdést a munkások és a parasztok közül igen sokan. Számos kutatás egybehangzóan megállapítja: temérdek fiatal lány engedi, hogy az útjába kerülő első férfi defloreálja, és utána egészen természetesnek érzi, hogy az útjába kerülő következő férfinak is odaadja magát." (Vajon nem az „egy jó házból való úrilány" sajátos minősítése ez - életfelfogásával „egybe-hangzóan" - a francia munkáslányokról, parasztlányokról?)
A hangsúly a nőmozgalom vezérideológusáé: „a testi szerelemnek önálló, de epizodikus szerepet kell betöltenie minden ember életében, s ehhez mindenekelőtt szabaddá kell válnia".
A testi szerelem akkor igazi, „ha szabad választáson alapul", „de az egyén szuverén és kizárólagos joga eldönteni, hogy... fenntartja-e előző döntését, vagy megváltoztatja... A ’hitvesi szerelem' konvenciója ezzel szemben az érzés elfojtása, és hazugságra ösztönöz."
„Ma még nehéz, nagyon nehéz a nőnek összeegyeztetni független ember voltát asszonyi végzetével."
Rendben van, a „szabad szerelem" híve és a házasság intézményének ádáz ellensége Beauvoir, nincs ebben semmi újdonság, csupán azért illusztrálom, mert ki szokták hagyni a portréjából azok, akik a nőmozgalom mintaadó szentjévé avatják.
A megtört asszony szájbarágó mondandója is: lám, a házasság nem alapozható a hűségre. Aki nem odaadó szerelmes, azt nem éri csalódás, íme, a nagylány váltott hímekkel él, folyton cserélgeti társait az ágyban, és teljesen kiegyensúlyozott...
Beauvoir élete végéig a két nem viszonyának, kapcsolatrendszerének „osztályharcos" boncolgatására szánta egész írói munkásságát, intellektuális prózáját, nem ritkán metsző racionalizmussal, olykor könnyed cinizmussal, de a hangja érezhetően átmelegszik, amikor női eszményeit - mondhatom így is: példaképeit - hozza szóba.
A görög nők közt a hetérák „ragyogó kivételek". „A hetéra a maga ura volt, szabadon rendelkezett vagyonával, amellett okos volt, művelt és tehetséges. A társadalmon kívül élt, a család kötelékeit lerázta... Magasan fölötte állt az ilyen felszabadult nő a tisztes családanyának."
Az olasz reneszánsz nőalakjairól: „A kiváló nők többsége kurtizán: mesterségük gyakorlása révén aránylag sokan váltak közülük anyagilag függetlenné, s az az erkölcsi szabadság, amelyben éltek, felszabadítólag hatott szellemükre, a férfiak hódolattal tekintettek fel rájuk... A korabeli olasz kurtizánok és nagyúri hölgyek bűnei, kicsapongásai legendássá váltak."
A hetéra „sorra csapdába ejti a férfiakat, velük táplálkozik"..., ,Mivel több férfival tart fenn kapcsolatot, egyiknek sem tulajdona végérvényesen... A görög ókorban a legszabadabb nők nem a matrónák, nem is a közönséges prostituáltak, hanem a hetérák voltak. A reneszánsz kurtizánjainak, a japán gésáknak összehasonlíthatatlanul több szabadság jutott, mint kortársaiknak."
Ezek a nők „szabad erkölcsűek és szabad szájúak, a szellemi szabadság ritka fokára emelkedhetnek", „a férfimítoszokat a hetéra testesíti meg a legmegejtőbb formában: lévén test és tudat, bálvány, sugalmazó múzsa, s mindeme minőségekben különb a többi nőnél".
„Észjárása könnyedebb, mint a matrónáé, mert még nem csontosodott bele úgy a képmutatásba."
Okos nő lévén, árukapcsolással él: „csak akkor adja oda testét, ha szeretője megveszi a társalgásra, szórakozásra szánt órákat is".
A frigiditás „előnyére válik, ha tud uralkodni szívén és altestén".
(No de - hol ebben a „szabad szerelem"? Tegyük fel, igaza van a házassággyűlölő Beauvoirnak: „A házasság, mely megfosztja a nőket minden erotikus kielégüléstől, mely megtagadja tőlük az egyéni érzéseket és a szabadságot, szükségszerű és ironikus dialektikával a házasságtörésbe viszi őket." - Vajon még ebben a szélsőséges esetben is nem több gyönyörben részesül az időnként házasságot törő feleség, mint az altestén kihagyás nélkül „uralkodó" frigid hetéra? Avagy a frigiditást is fogjuk fel a szabadságvágy termékének, lévén, hogy a nőt „a gyönyör valójában nem szabadítja fel, ellenkezőleg, bilincsbe veri"...? - Avagy a feminista „női felszabadulás" lépcsőfoka volna ez: a feleséget a házasság fosztja meg „minden erotikus kielégüléstől", a hetérát, a kurtizánt - a prostit stb. - vi-szont kívánatos frigiditása? A „gyönyör bilincseitől" tehát egyaránt felszabadultak"? - A csiklót már csecsemőkorban kimetsző keleti hitsorsosoknak volna igazuk?...)
„A hetéra egész élete parádé... pártfogójának s olykor saját magának is a szerelem komédiáját játssza el." - Lám, ehhez a színjátékhoz is szüksége van a frigiditásra.
Mármost, ha sem a házasságban élő asszony, sem a váltott hímekkel komédiázó hetéra - kurtizán, prosti stb. - nem elégülhet ki kedvére, milyen feloldódást kínál az oly sok viharban edződött nőnek a sors? - Az öregedő nőben „a homoszexuális ösztönök, melyek csaknem minden nőben ott lappanganak, felszínre törnek".

Hangsúlyozom, Beauvoir nem valamely feminista szélsőség, hanem a feminizmus világrengető főerejének, derékhadának legnagyobb hatású vezéralakja. Ő nem követel férfiak nélküli világot, nem tekint minden férfit ellenségének (olykor a szerelem is megkörnyékezi), nem elkötelezettje a leszbikus irányzatnak, és nem szervez tüntetéseket – a női felszabadítás jegyében - a férfiakkal közös WC használatáért. Nyilvánvalóan a fenti takarékos mustra csak halványan tükrözheti azt a feminista emancipációs programot, amelyet a szerző egész életműve képvisel. De törekedtem arra, hogy legalább arányaiban valamelyest tükrözze.
Kimeríthetetlen példatár a történelem, mindenfajta szándéknak, dogmának, doktrínának, feltevésnek számolatlanul szolgáltat hiteles vagy álságos bizonyítékot. Annak a bizonygatására meg éppenséggel fölösleges kriminális, patologikus, hiteltelen eseteket sorozatban föltálalni, hogy szükség van - már csak a merőben megváltozott és folyamatosan változó körülmények miatt is - a nemek kapcsolatának, munka¬megosztásának a rendezésére.
Ahogyan a jelenben nem, ugyanúgy a történelemben sem a fajfenntartás határozta meg a nemek társadalmi státusát, hanem sokkal inkább a létfenntartás, a fegyveres harcok életre-halálra, a testi erőt nyűvő nehéz munkák, a dolgozó osztályok - nők, férfiak - kiszolgáltatottságai. Nem valami sok, ma is használható tanulságot szűrhet le ebből a történelmi múltból a szenvedélyes, végletekig elfogult, nemi-osztályharcos indulat, amely minden példázatában férfiak zsarnoki gonoszságát, nők rabszolgai kiszolgáltatottságát igyekszik tetten érni. S amely - a jelenben is hamis - tételeit, állításait, vádjait évszázadokra, évezredekre visszavetítve szűri át, s marasztalja el az emberi történelmet.
Mérhetetlenül sokat változtak az emberi együttélés, a létfenntartás feltételei, körülményei az elmúlt évtizedekben, a nemek státusának generális rendezése tehát égetően sürgős és szükséges - ebben igaza van a feminizmusnak, s ez az igazság, párosítva s nyomatékosítva Beauvoir vonzó intellektusával, írói tehetségével, stílusművészetével, hatalmába keríti a felületesebb olvasót. A részigazságok, a féligazságok, az áligazságok garmadájával talán sokkolja is, s dehogy veszi észre, hogy új szakadék partjaihoz vezették. S ez a szakadék minden eddiginél mélyebb, ez a teljes pusztulást rejti magában.
Nem célszerű a mai helyzetben a nemek új státusának a kialakítását, kapcsolatának rendezését kisebbségi komplexusokba begörcsölt, nemi-osztályharcos dühödt indulatok sugalmazásaira bízni. És a saját körein túl nemigen tekintő horizontú „jó házból való úrilány" lázongó kurtizán szemléletére sem, a legmagasabb intellektussal, stílusművészettel kifejezett antianya szemléletre, minthogy az új rendezés kulcsa, központi problémája éppen az anyai státus.
Ha ugyanis nem a hetéra - kurtizán, gésa vagy épp a prostituált konzumnő - antianya szemszögéből, hanem az anyák senkire át nem ruházható és semmivel nem helyettesíthető funkciójából indulunk ki, ha az anyaság - és nem általában a nők - sajátos igényeihez, követelő szükségleteihez igazítjuk a munkahelyi, a közéleti honfoglalást, azonnal értelmet nyer az emancipáció. Ha tehát egységnek az emancipáció számrendszerében nem általában a nőt - még kevésbé a férfit! -, hanem az anyát tekint-jük. Nem jelenti ez a kivételek tagadását - a hetérák stb. tagadását sem -, de azt igenis, hogy minden belátható időkre az anya a szabály, s az anyaság hivatásáról foglalkozási, szakmai hivatás miatt vagy akár a korláttalan nemi kalandozás - szexuális szabadság-szabadosság - érdekében teljesen vagy csaknem teljesen lemondó nő csakis kivétel lehet.
A lázadó kurtizán szemszögéből vezérelt női emancipáció az utánpótlás vészes sorvadását, a társadalmi életerő pusztulását immár mérhetően eredményezi.
Utaltam rá: a világhírű szerző hatalmas életművét - mondhatnám: szinte elejétől végig - a nemek kapcsolatának, e kapcsolat leleplező rajzának, problémavilágának szentelte. Nem találtam nyomát, hogy hosszú életében akár csak egyetlenegyszer is elgondolkozott volna e kapcsolat - örök írói témája - lényegén. Azon tudniillik, hogy ezt a kapcsolatot mindenekelőtt és mindenekfölött az élet átörökítésének a felelőssége terheli, intézményes és alkalmi formáit elsősorban és mindenekfölött ebből a szempontból kell megítélni: alkalmasak-e s mennyire alkalmasak az élet átörökítésére, nemcsak a kívánatos menynyiségben, hanem a kívánatos minőségben is, nemcsak biológiai, hanem szociológiai értelemben is.
E lényeget makacsul és folyamatosan megkerülő életmű végleg kuriózummá nyomorodott, s épp a témájához legszorosabban kapcsolódó kérdésekben marad adósunk, nemcsak a kivételes szellem felsugárzásaival, de egy valamelyest még elfogadható világkép felvázolásával is.
„Kivételes nő volt - mondta halálakor Láng művelődésügyi miniszter. - A legtalálóbb jelző éppen ez: kivételes nő, kivételes nagy egyéniség, akit nem szabad szabállyá tenni."
Nálunk szabállyá tették. Végzetesen kártékony hatásától még sokáig nem szabadulhatunk.

Hadszíntér

EMANCIPÁCIÓ

Külön részletes okfejtést érdemelne, de nem tartozik olyan szorosan a tárgyhoz: a feminizmus genezise.
Hogyan kap főszerepet mind szélesebb társadalmi rétegekben a termelőegység-család felbomlásával a munkabér; hogyan változik ezzel együtt a nemek közötti családbeli munkamegosztás; hogyan idegenedik el a munkabér attól az eredeti funkciójától, hogy nem személy szerint csupán a bérmunkást, hanem a bérmunkás családját is illeti, minthogy az élet teljes körű „újratermelését" fedeznie kell; hogyan kerül mindezek következtében függő, majd egyre inkább kiszolgáltatott helyzetbe a nő, mindenekelőtt a bérért-fizetésért dolgozók háztartásában; hogyan erősödik a törekvés a női munkavállalásra, mint a személyes önállóság-függetlenség valamelyes biztosítékára; hogyan értékelődik le mindezek nyomán az anyai státus, a háztartási munka, a családi összetartozás; hogyan társul mindezekhez - nyilván joggal - az ébredő közéleti becsvágy... stb.
Vívmánynak, a női jogok kiterjesztésének álcázta magát a női emancipáció, felkínálva a lehetőséget, hogy a nők a családból - a konyhából, a babaszobából - kivonulhassanak, és az önálló keresők közé a termelésbe s a korlátlan lehetőségekkel csábító közéletbe bevonulhassanak. A nőmozgalom az elidegenedés tüneteit igyekezett gyógykezelni, s a társadalmi lét alaptörvényét, az élet átörökítését fertőző gócokat még táplálta is, növelve a munkamegosztás, a jövedelemelosztás torzulásait. Így az emancipáció adta lehetőségekből történelmi pillanatok alatt szükségszerűségek alakultak ki, majd egyre inkább kényszerűségek; egy közvélemény-kutatás elemzésében olvasom: „Ma Magyarországon a bérezési, szociálpolitikai (és számos más intézményesült, pl. a jog-) rendszer az úgynevezett kétkeresős családokra, háztartásokra építkezik, s így a munkavállalás a nők számára nem ’választott alternatíva', hanem kényszerűség." Ráadásul megmaradt a nők történelmi terhe: a konyha és a babaszoba is.
Minden érték forrását, az életet, alárendelte ez az emancipáció olykor nagyon vonzó, de alacsonyabb rendű értékeknek. A célértéket (az élet, az élet minősége, átörökítése) alárendelte az eszközértéknek (termelőmunka, jövedelem, fogyasztás stb.).
Általános szóhasználattá vált a nőmozgalomban a házasság, a szülés jelzőjeként: iga, rabiga, rabszolgaság. „Isten büntette a nőket a szülés és a terhesség átkával!" - hirdették angol feministák. Amerikaiak nyilvánosan elégetik a melltartókat, harcot hirdetnek a feleségtartásdíj eltörléséért, és követelik a közös WC-t a férfiakkal - az egyenjogúság nevében. Francia nőmozgalmárok megakadályozzák, hogy a háromgyerekes anyák állami fizetést és nyugdíjat kapjanak, éspedig azon az alapon, hogy „ellentétes az egyenjogúság elvével, a nőket a háztartás rabszolgájává tenné, megfosztaná őket az életben a választási lehetőségektől". Firestone pokolba kívánja a „fogamzás igáját", s az emberi jövőt a művi magzatkihordás kifejlesztendő technológiájára bízza, más emancipátorok attól várják a „végleges megoldást", ha a férfiak szülhetnek, hiszen a méhen kívüli terhességet a tudomány előbb-utóbb lehetővé fogja tenni...
Minden tekintetben ez idő szerint csak a leszbikus feminista független a férfiaktól, igazában ők a feminizmus „fundamentalistái" (lásd pl. Martha Shelly): nem „házicseléd", mentesül a terhességtől, a fájdalmas szüléstől, a gyermeknevelés „robotjától"; nem kell elviselnie „sietős és idétlen nemi érintkezéseket", tehát a szerelem sem szolgáltatja ki a férfiaknak, minthogy megkaphatja nőktől is. S ugyanilyen független a férfiaktól a szexben, minthogy egyedüli üdvözítője a klitorális orgazmus. „A férfiak nemcsak fő ellenségei a nőknek, de a férfiak nélküli világ sokkal harmonikusabb volna a mostaninál" - vallják a radikális leszbikusok.
Pontosítom a jelszót: a „férfiak nélküli világ" egyben anya nélküli világ is. Minden létező feminista irányzatban - a történelmiekben is - alkati elem a tiltakozás az anyaság ellen, többnyire álcázva. Ilyenformán a női emancipációt a nőmozgalomban eluralkodó feminizmus -kurtizánfeminizmus, úriasszony-feminizmus - az anyaság ellenében szervezte, s így a társadalom létérdekei ellenében is.
Talán a nők ellenében még inkább, mint a férfiak ellenében. A Süddeutsche Zeitung írja: „Rövidebb életűek a dolgozó nők... Az állásban lévő férjes asszonyok átlagos élettartama hét-nyolc évvel rövidebb, mint a férfiaké... 1970-ben a kereső asszonyok átlagos élettartama 68,5 év volt. Az ugyancsak kereső foglalkozású férfiak viszont átlag 75,9 éves kort értek meg. A félnapos vagy egyéb töredék foglalkozásban dolgozó asszonyok átlagéletkora aránylag magas volt: 77,5 év. Tetemesen megnövekedett... a korai rokkantság..."
Hazai példa az elnyomorított emancipációra: a Népszabadságban egy feminista hangvételű cikk szóvá teszi: alacsonyabb társadalmi megbecsüléssel, kisebb keresettel járó munkára szorulnak a nők, hátrányuk a bérszínvonalban még mindig 10-15 százalék. „Ezt bizonyítja például, hogy a nehéziparban - a híradás és a vákuumtechnika kivételével - kisebb a munkásnők aránya, mint az összes foglalkoztatottak között." - Tehát pusztán az „egyenjogúság" okán szaporítsuk a női öntőket, olvasztárokat? Ráadásul - fejtegeti a cikkíró - nehéz kolonc az emancipált nőnek a család, a családi szerepkörrel kapcsolatos terhek. „Ezek, jól tudjuk, nemcsak közéleti tevékenységüket gátolják, de hátráltatják ma még a tehetséges lányok, asszonyok érvényesülését szakmájukban, választott hivatásukban is."
Van receptje a hagyományos családi teher könnyítésére is a Népszabadságnak: egy másik cikkben javasolja „a hetes bölcsőde létesítését, ami azt jelenti, hogy az anya a hét végéig a bölcsődében hagyhatja a kicsit".
Az anyaság rangfosztását szívósan gyakorolja a feminista emancipáció. Az Intellectual Digestből idézi a Magyarország: „Húsz év múlva az anyák csak a sok foglalkozási csoport egyikét képezik majd az Egyesült Államokban." „... Ha el nem vesszük a nőktől az anyaszerepet, és nem adunk nekik valami mást helyette, belefulladunk a gyermektúltermelésbe. Elkerülhetetlenné vált az anyaság ősi, köztiszteletben álló hivatásának társadalmi degradálódása, a nők áttérése más foglalkozásokra. A nőknek - akár akarják, akár nem - ,fel kell szabadulniok', hogy más munkában találjanak önmegvalósításra." „... Az anya hivatását nem fogja több nő választani, mint ahány férfi ma a mérnöki pályát választja."
Szinte megmagyarázhatatlan, hogy valamely mánia igézetében milyen kritikátlan elbambulásra képes sok - máskülönben értelemmel bíró - ember.
Ott tartunk, a fogalomzavar lepedéke mindent elborít.
Nézem egy friss keletű közvélemény-kutatás kérdőívén ama „kijelentések" listáját, ezekről nyilatkozik a kérdezett: egyetért? nem ért egyet? Tessék figyelni a fogalmazásra (kiemelés F. Gy.)
„Csak az a gyermek kap igazán jó nevelést, akinek az anyja otthon van, nem dolgozik."
„Igazuk van a nőknek, ha nem akarnak otthon maradni, ha emberek közt akarnak lenni."
„A nők is szeretnének hasznosan élni, szakképzettségüknek megfelelő munkát végezni."
„Nevelési szempontból jó, ha a gyerek azt látja: az anyja is dolgozik, hasznos munkát végez."
„A női egyenjogúság nem azon múlik, hogy egy nő dolgozik-e, vagy a gyerekeit neveli otthon." Stb. stb.
Átlátszó, bárgyú manipuláció, rikolt a kérdésekből a sugalmazott válasz is. Joggal sérti a „nem dolgozó nő" minősítés a háziasszonyanyákat, noha ép ésszel senki sem alkalmazhatná rájuk a „nem dolgozó" jelzőt, mégis sértő, hiszen a fogalomzavarban tovább tenyészik, íme, egy sarja: „a nők is szeretnének hasznosan élni". Értsd: ha élethosszig kapucédulákat állít ki egy pártbizottsági portán, az hasznos életnek számít, ha megszül és tisztességgel fölnevel három-négy-öt gyereket, az haszontalannak. És hiába mutatnák ki értelmes közgazdászok, hogy a háziasszony mindennapos gyermeknevelő, öreg szülőket ellátó, betegápoló, otthont teremtő, a családot összetartó, a családi életet rátermetten szervező, a háztartásban okosan gazdálkodó, a házban és a ház körül rendet tartó, netán pénzben is jövedelmező háztáji stb. munkáját mennyivel nagyobb költségekkel is többnyire lényegesen rosszabb minőségben helyettesítheti a társadalom, s ugyanígy hiába mutatnák ki írók, pszichológusok, családszociológusok, hogy a családot szeretettel összetartó anyát, feleséget pedig semmilyen költséggel, semmilyen minőségben a társadalom nem helyettesítheti - ki figyel az érvekre? Ki törődik olyan érvekkel, tényekkel, igazságokkal, amelyek ellentmondanak „beállítódásának", a beléje programozott „újnak", „modernnek", „haladónak", „emberhez egyedül méltónak" - mindannak, ami a kiglancolt, hazug értékrendet kialakította. A mindent elöntő fogalomzavar káoszát a vagy-vagy hamis szélsőségei uralják: vagy „vissza a fakanálhoz", vagy minél távolabb fakanáltól, háztartástól, gyermekneveléstől - magától az otthontól, a családtól is.
Tehát - a beállítódás?
Természetesen a hosszú idő óta átalakuló munkamegosztás a nemek között, a nők beáramlása a családon túli termelőmunkába, a közéletbe folyamatosan áthangolja az életszemléletet, a világnézetet, az életeszményt, az életstílust - jobb szó híján: a beállítódást. És itt nem csupán arról van szó, hogy női nemzedékek nevelkedtek abban a szilárd hitben, hogy életcéljukat a „fakanáltól", a „babaszobától" minél távolabb kell keresniük. Ezzel a tagadással együtt az igenlésben tömegekre ható új becsvágy sarjadt: az emancipált nők többsége igenis a közéletben igyekszik szerepet vállalni, rangot, érdemet, megbecsülést, hírnevet szerezni. S erre ma kétségkívül nagyobb az esélye az élethosszig kapucédulákat író nőnek is, mint a legnagyszerűbb hat gyereket szülő-nevelő anyának, a legnagyszerűbb háziasszonynak.
Ottó Weininger ítélete már a kezdet kezdetén nagyon szigorú a feminista vezérlésű női emancipációról: "Végtelenül sok van a ,nőmozgalomban', ami nem egyéb, mint az anyaságból a prostitúcióba való átvágyás; egészében e mozgalom inkább ringyóemancipáció, mint nőemancipáció, és igazi eredményei szerint mindenekelőtt: a nő kokottszerű elemeinek bátrabb előtérbe lépése."
Több mint évszázaddal később, csak a hetvenes években komorlik fel ennek a megnyomorított emancipációnak a csődje. Egy közvélemény-kutatás szerint „a voluntarista emancipáció, amely a nők biológiai sajátosságait, valamint a családi életben és a gyermeknevelésben betöltött szerepét háttérbe szorította, s az egyenjogúságot, mint a férfiakkal minden tekintetben ’egyformaságot' értelmezte, a közgondolkozásban inkább ellenérzést keltett, meglehetősen ellentmondásossá téve az egyenjogúság fogalmát s lassítva annak elfogadását."
A hetvenes évek egy másik, hazai közvélemény-kutatása szerint már a megkérdezettek kétharmada úgy vélte, hogy a kisgyermekes anyák „ne dolgozzanak", és csupán három százalék fogadta el ezt a véleménymintát: „a nők egyenjogúságát az biztosítja, ha munkaviszonyban állnak". S a megkérdezettek többsége amellett szavazott: „jó volna, ha az anyák a gyes után is otthon maradhatnának a gyermekeikkel".
Rádióhír (SZER) a nyolcvanas évek elejéről: egy felmérés szerint az USA-ban az egyetemista lányok 80 százaléka a szakmabeli karrier helyett a gyermeket, a családot választja. A diploma és a legmagasabb képesítés megszerzése után férjhez akarnak menni, gyermeket akarnak. Sőt: ők akarják nevelni is a gyermeküket legalább nyolcéves koráig.
SZER, a nyolcvanas évek közepén: az angol feminizmus egyik-másik élharcosa a tablettakorszak fejleményei, az eluralkodó promiszkuitás láttán visszakozik: hitet tesz a gyermekvállalás mellett, sőt helyeslően említi a házasság előtti önmegtartóztatást, szüzességet.
A Hírháttérben mondja egy többgyerekes mama, Bányainé: - Gyesen szeretünk-e otthon lenni? Szeretünk-e anyák lenni?... Itt az alapvető probléma az, hogy a társadalom az egyenjogúság elvén a nőket férfinak neveli. És bizony nagyon keservesen meg kellett küszködnöm személy szerint nekem is azért, hogy nővé váljak, miután huszonhárom éves koromig férfinak nevelt a társadalom...
B. Gáspár Judit, F. Várkonyi Zsuzsa tanulmányából: „Bebocsátást nyertünk egy férfivilágba, melyhez több-kevesebb sikerrel asszimilálódtunk. Lassan egy évszázada bizonyítjuk (néha lenyűgöző sikerekkel) és bizonygatjuk - tiszteletre méltó vagy taszító - fogcsikorgatással, hogy vagyunk olyan jó férfiak, mint ők." „Vajon miért nem hozta meg számunkra ez a helyzet azt a megnyugvást, melyben anyáink még biztosként reménykedtek? Miért vagyunk mi, emancipált nők, még mindig olyan sértődékenyek és szenvedélyesen harcosok a legkisebb vélt vagy valós különbség láttán? Miért vagyunk magánemberként is egyre zaklatottabbak, neurotikusabbak (boldogtalanabbak?) - mi és szeretteink egyaránt?" Ezek szerint „... sem biológiailag, sem gazdaságilag, politikailag nincs biztosítva boldogságunk élettársaink boldogsága ellenére vagy anélkül". Végkövetkeztetésül a szerzők úgy vélik: „Az újkor emberének végtelen gőgje, mely elhitette velünk, hogy a természet korlátlanul leigázható, második természetünk pedig tetszés szerint átalakítható, az általános ökológiai válság részeként a humán ökológiai katasztrófák árnyékát is a fejünkre hozta. Mert amit társadalmi szükségszerűségnek, sőt szabadságnak hittünk, az nem feltétlenül békíthető össze a természetivel."
Regős Éva írja: „A társadalom kétnemű. Törvények adta lehetőségeink rendeletek szabályozta jogaink biztosítják nyugalmunkat. Segítségükkel kizsigerelhetjük a férfit, zsarolhatjuk, bombázhatjuk, letarolhatjuk És nekünk ez is kevés. Már ugyanannyit iszunk, mint ők (vagy többet) ugyanannyit cigarettázunk, mint ők (vagy többet). És bár a munkahelyünkön is ugyanannyit vagyunk, mint ők, tegyük a szívünkre a kezünket a férfiak sem angyalok... ám nekünk van több magán-elintéznivalónk munkaidőben. Telefon a fodrásznak, kozmetikusnak, varrónőnek, nagymamának, kávéfőzés, körömlakkozás, egyebek. Mert dolgozó nők vagyunk, és minderre csak a munkahelyünkön jut időnk. A gyerek a mienk, az anyák mi vagyunk, de a fontos politikai, gazdasági, tudományos, diplomáciai, tömegtájékoztatási döntéseket is mi szeretnénk hozni. Helyet kérünk a világban, de - igen szerencsétlenül - a férfiak helyét is. Nagyon rá fogunk fizetni..."
Pedig első rápillantásra milyen egyszerűnek és igazságosnak tetszik a nyugatnémet nőmozgalom jelmondata: „Követeljük a munka világának felét, a férfiak viszont a családi teendők felét vegyék el tőlünk!" - Tömény sületlenség; sosem volt ilyen uniszex munkamegosztás a nemek közt, sosem is lesz ilyen. Nem azért mondom, hogy a női önérzetet sértsem, de ha belegondolunk, az elmúlt néhány tízezer évben a férfiakra háruló feladatok, kötelezettségek ellátása - tisztességes ellátása - valóban jóval több erőfeszítéssel, életveszedelemmel, kockázattal járt. Nyilván erősebb testalkatuk okán.
Kezdettől fogva. Mert a barlangkor sok tízezer éve folyamán is a férfiak markolták meg a bunkót, és verték agyon egymást, amikor a lakályos barlang, a saját vadászterület vagy éppen a nők birtoklásáért megküzdöttek. Ugyanígy férfimunka volt a barlanglakók létalapja, a vadászat; az idő tájt sokkal kevésbé szórakoztató, mint kockázatos.
Nem erkölcsi megfontolás, nem holmi lovagias gesztus, hanem a létszükség alakította ki a nemek közt ezt a szerepmegosztást: a férfi dolga, hogy gondoskodjék a nagycsaládjához tartozó nők, gyerekek létfeltételeiről élete árán is; védje meg őket a természet vak erőivel, a vadállatokkal, a vademberekkel szemben. Ő az erősebb. Álljon jót értük életével - ez a szerep jutott neki.
Későbben is, a történelem folyamán, ez a szerepmegosztás alig változott. Háborúban a férfi része az öldöklés, egymás ritkítása, békében a munka neheze.
Ehhez képest szerzett rangot is a férfi a társadalomban, a közéletben, a politikában. Noha ez a rang nem volt úgy férfitestre szabva, mint a kardpárbaj, a szuronyroham vagy az arató, a zsákoló, a bányász nehéz munkája. Nőágra szálló jogar, várbirtok, főuraság sosem ismert el ilyen férfirangot, majd a tőkevagyon, a bankbetét, amelynek ennyire sincs nemi vonzata, kezdte végképp hatályon kívül helyezni.
Igaz, megváltoztak időközben a körülmények, a feltételek is. A háztartáson kívül végzett munkából - a bérmunkából - mind nagyobb terheket hárított át a társadalom a nőkre, olykor a nehezéből, bizony. A technikai fejlődés lerombolta - ezt már múlt időben mondhatom - a férfierő nimbuszát; a gépesítés, az automatika, az elektronika korában a nő majd minden poszton helyettesítheti a férfit. Sőt a korszerű haditechnika korában hovatovább az öldöklésben is helyettesíthetné, csakhogy erről a szakmáról mielőbb le kell mondania az emberiségnek, ha tovább akar élni.
Íme, a történelem, a haladás rangfosztotta a férfierőt.
Nem azért mondom, hogy a férfiúi önérzetet sértsem, de az eddigi kétségtelen főszerepre a jelek szerint a férfiaknak nincs tovább esélyük.
Sőt. Meglehet, az elkövetkező századokban - ha egyáltalán elkövetkeznek ezek a századok - megcserélődik az eddigi szerepmegosztás: a nők felelőssége, feladatai, kötelezettségei a társadalmi létezésben-fennmaradásban a férfiak fölé nőnek. Tetszik, nem tetszik, férfitársaim, egy bizonyos, végképp el nem hanyagolható szempontból övéké lesz a főszerep.
Oly igen kitisztul a képlet, mint a történelemben soha idáig: a nő a célérték - az élet - főgondnoka, a férfi az eszközérték - a korszerű létfeltételek-nyújtásában felelős. A nő eszerint a jövőnek elkötelezett, a férfi inkább a mának... Ám hogy el ne bízza magát ez a kategorikusan rendszerező ráció, érdemes megjegyezni: marad azért annyi irracionalizmus e témakörben, amennyi bármikor összekutyulhatja a katonás szerepmegosztást. Gondoljunk csak arra: a jövőnek elkötelezett nő, a jövő főgondnoka, milyen örökölt, jól fejlett érzékkel eligazodik a napi szükségleteknél mindig kevesebb lehetőség labirintusában, a férfi viszont, a mai napok főfelelőse, olyan szívesen tekinget a jövőbe, hogy szinte nem is a mában él...
Maradok a hazai realitásoknál: az értetlen, korlátolt, családtipró politika a legszebb békeidőben is árthat annyit, mint egy pusztító, modern háború. Mit sem tud arról egyelőre a magyar társadalom, hogy a jövőjét tette kockára. Annyira nem, hogy a mindenfelől záporozó környezeti hatásokból ítélve ez idő szerint nem is igen anyaságra neveli a lányait. S nem apaságra a fiait.
Pedig a nemek szerepmegosztása, ha szükségképpen változik, csakis az anyaság javára változhat értelmesen.
Mondhatnám: idáig is ez volt a norma: a férfierő a vad természettel küzdve is, a gerincroppantó nehéz munkákban is, a háborúskodásban, a véráldozatokban, az életveszedelmek vállalásában is annyiban kapott igazolást a történelemtől, amennyiben az életet, a fennmaradást szolgálta. Közvetett módon a vállalt halállal is: az egyetemes életet.
Ha ezek a férfira szabott próbatételek - reméljük, javarészt - elavulnak, az élet közvetlenebb szolgálata kerül előtérbe, leginkább a minőség: tartalmasan, jó közérzettel, értelmesen élni, felelősséggel gondozni minden érték átörökítését a jövőnek. S ebben a már felrajzolódó, új történelmi menetrendben, közvetlen férfisegédlettel most már a nevelésé, az anyaságé szinte a főszerep.
Csak az a társadalom, amely ezt megérti, csak az veheti birtokába a jövőt.

SZEX-PORNÓ

Közhely, hogy a szexualitásnak nem feltétlen alkateleme a szerelem. Viszont a szerelem, az egészséges, a teljességigényű, szexualitás nélkül elképzelhetetlen, hiszen a szexualitásban is a legtöbbet, a teljességet, csakis a szerelem adhatja.
A szexualitás vonzata a jelen, a szerelemé sokkal inkább - a jövő.
A szexuális partner mindennél inkább kapni akar, a szerelmi partner mindennél inkább - adni.
Lehetne még sorolni a különbségeket, de akárhány különbség sem szoktatná le a henye tollforgatókat arról, hogy össze ne keverjék, össze ne mossák, össze ne zagyválják ezt a két - rokonnak is csak távoli rokon - fogalmat.
A „szexuális forradalom" ágensei zászlajukra írták a gátlástalanságot, de aligha számoltak a következményekkel. Mert ha igaz, hogy a szerelmet, a lélek magasfeszültségét, az érzelmek fehér izzását javarészt gátlásainknak köszönhetjük, ha több évtízezredes út vezetett a gátlástalanság barlangkori paradicsomától idáig, akkor számolni kell vele: sokkal-sokkal rövidebb lesz az út visszafelé. Esetleg pár évtized.
Máris fordulóban egy öröknek hitt viszony a nemek közt: a férfi támadó, a nő védekező pozíciója. Idáig a férfi volt kiszolgáltatva követelő ösztöneinek, ivarsejtjeinek. Igen ám, de a gátlástalanság a nő terrénuma. Egy tudományos vizsgálatra utalva írja Christopher Lash: „a nők szexuálisan kielégíthetetlenek, és kimeríthetetlen a képességük, hogy orgazmust orgazmusra halmozzanak". Fordulóban az öröknek tetsző pozíció: egyre inkább a „kielégíthetetlen" nő a támadó, az agresszív, a követelődző fél, s a férfi hovatovább védekezésre kényszerül, minthogy az ő potenciája korántsem „kimeríthetetlen".
Csakhogy ennek a férfiszorongatottságnak máris jelentkeznek szigorú következményei. „... Kísértet járja be Amerikát: az impotencia kísértete" - írja Lash. (Idéztem az orvosi becslést, mely szerint az USA-ban az impotens férfiak és a frigid nők száma kb. 35-40 millió.)
Úgy tetszik, ezzel a menetrenddel még a primitív barlangkori - szerelem nélkül is nyilván jóleső - szükségletkielégítésekig sem juthat vissza az emberiség.
Ejnye, ejnye... Pedig már úgy sejlett, a sivár aszkézis évadai után tömegesíthetünk valamit, ami elődeink közül csak igen keveseknek jutott osztályrészül. Vagy módjuk nem volt hozzá, vagy filozófiájuk, de érthetetlenül ritkán kerítettek sort az életre szóló, nagy szerelmi Élményekre. S idétlen gátlásokkal, képtelen kitérőkkel jutottak el a teljesülések nagy pillanatáig, nem pedig a kívánatos légvonalban, toronyiránt. Úgyszólván megszenvedtek minden nagybetűs Élményért.
Már úgy látszott, beköszönt ránk az olcsóság aranykora, s akár minden napra beoszthatunk egy-egy életre szóló, felejthetetlen szerelmi Élményt, mélyen leszállított áron, hétfőn egy legelső ilyent, kedden egy legelső olyant, szerdán egy sírig emlékezetest - és így tovább, tizenhattól (lányoknak akár tizenkettőtől) a végelgyengülésig.
Hol csúszhatott be hiba ebbe a világos logikába?
Olcsón csak a kisbetűs élmények kaphatók? És a nonstop falások örömeivel, csömöreivel ugyanoda jutni, ahová nonstop bablevesével és szüzességi fogadalmával jut az aszkéta: elvesznek az élet legjobb ízei?
Csak kérdezem. Én nem tudhatom, mert egyiket sem próbáltam.

Fantasztikus regényben használtam az alábbi példázatot: Mondhatná valaki az akkumulátorról: nem természetes dolog ez, hogy az egyik pólust annyira felizgatja a másik. Lássuk be, amiatt keletkezik ez a rendkívüli izgalom, hogy az egyik pólusnak túlzottan beható értesülései vannak a másik másneműségéről; a negatív pólus egészségtelenül sokat foglalkozik azzal, hogy a másik pozitív, és a pozitív pólus a negatívval viszont. Csúnya dolog ez! Ha teljesen elkülönítenénk egyiket a másiktól - ha például kettévágnánk az akkumulátort -, akkor bizonyosan nem foglalkoztatná tovább egyik pólus a másikat. Megszűnne köztük a feszültség, az öngerjesztő, felfokozott izgalom.
Állítólag éltek valaha olyan ostobák, akiknek az akkumulátorról effélék jutottak az eszükbe.
Napjainkban másfajta ostobáknak „forradalmian" új és „modern" gondolataik támadnak az akkumulátorról. Ilyesformán:
Minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy a nagy feszültségnek és a belőle eredő izgalmaknak az okát a korlátozásokban, a gátlásokban kell keresnünk: a feltöltődés során egészségtelenül el van szigetelve egymástól a negatív és a pozitív sarok. Holott teljesen világos, hogy a negatív sarok a pozitívval rendkívüli módon szeretne egyesülni - és a pozitív a negatívval viszont. Képtelen feszültségek támadnak az egymástól elszigetelt sarkok között; a negatív saroknak szigetelése - gátlásai - miatt nem teljesülhet az a vágya, hogy kedvére egyesüljön a pozitív pólussal, holott a pozitív pólusnak is ugyanolyan mértékben az a vágya, hogy egyesüljön a negatív pólussal.
Esztelenség!
Pedig a megoldás egyszerű: iktassunk ki minden szigetelést, a két pólust elkülönítő minden gátlást. Kössük össze fémszállal a pólusokat, hogy tetszés szerint és bármikor szabadon egyesülhessenek.
Nos, ez a - modern! felvilágosult! előítéletektől mentes! - racionalizálási program valóban meglepő eredménnyel jár: minél korábban iktatjuk ki a feltöltődő akkumulátoron a szigetelést a két pólus közül, annál gyengébb szikrázás követi, s annál rövidebb ideig. És minthogy nagy feszültségek eleve nem gyűlhetnek fel így a pólusok között, eleve nem is jöhet létre köztük nagy intenzitású kisüléssel felvillámló szikra.
Viszont annál hamarább kiég - az akkumulátor.

Semlyén István Schopenhauer, Nietzsche, Ortega y Gasset, Oswald Spengler nézeteire hivatkozva írja: a nemi ösztönökben valamiféle titokzatos, irracionális erő rejlik, és ha ezt szabadjára engedik, jelképesen szólva a Nyugat alkonyához, vagyis „egy civilizációtípus bukásához és egy új barbárság uralomra jutásához vezethet". Utal Semlyén a francia felvilágosodás nagyjaira is, s Proudhon művére: Kéjnőuralom, avagy a nők a modern időkben, s a lap alján megjegyzi: „Kéjnőuralomnak avagy a pornokrácia korának, mint ismeretes, azt a kort nevezték, amikor előkelő római prostituáltak szeretőiket, fiaikat ültették a pápai s a királyi trónra."
Titokzatos, irracionális erő - palackba zárt, féktelen hatalom? – a nemi ösztönökben?
Meglehet, csak arról van szó: ösztönvilágunk millió évekkel idősebb, mint a tudati, s az a mindössze pár ezer éves fegyelmezése, nemesedése, melyet kultúrának is szokás nevezni, tüneményesen gyorsan elroncsolható; az agresszív ösztönökre, harci ösztönökre, szexuális ösztönökre célzott hatásokkal-ingerlésekkel mindig biztosra lehet menni, legkivált a még képlékeny tizenéves korban.
S ebben semmi túlzás, meghökkentően hasonlít az ösztönhergelések agressziója még a hozzászokásban is, az egyre erősebb dózis követelésében - az „ellenállhatatlan késztetésben" - is, majd a szellemi-érzelmi-lelki lebomlásban is a narkotikumok - a drogok - hatásmechanizmusához.
Millió éves ösztönvilágunk feltörő lávaömlése könnyedén felszakítja az érzelmi-tudati réteget, s félresöpri az értelmet az ellenőri posztról (kivált ha már arra szoktatták, hogy magától félreálljon). Közismert törvény: bármilyen széles a műsorban a választék, bármilyen sok a bekapcsolható tévécsatorna, bármilyen változatos egy magazin, a kultúra fogyasztója általában „lefelé nivellál": noha választhatna színvonalasabb, nemesebb szórakozást, művelődést, időtöltést, ő mégis a nyersebb, a durvább - sőt a minél nyersebb, minél durvább - erőszakot, kalandot, szexuális izgalmakat keresi.
A magyar sajtó igazán mindent megtett a pornokrácia uralmáért. Eszi, nem eszi, csakis az az egyetlen lap engedélyezett a tizenéveseknek, amely monopolhelyzetben, árukapcsolással, központi feladatként reklámozta a rockot és a promiszkuitást. A tévé szilveszterén a nemzetközi pornósztár is mutogatja immár fedetlen fenekét az országnak; az ismert riporternő a rádióban lelkesen érvel a minél több pornóért, mondván: „Ez is hozzátartozik az élethez!" (és mi minden hozzátartozik még!), továbbá: „Szexuális kultúrát lehet belőle tanulni..." Kedvelt téma a képeslapokban Délegyháza s egyebütt is a nudista strandok (arról viszont nem olvashatok a hazai sajtóban: az átlagosnál hány évvel - netán évtizeddel - korábban köszönt rá a naturistára a frigiditás, az impotencia...).
Szóba hoztam annak idején: „Láthatjuk, a minden irányítástól és ellenőrzéstől függetlenedő videokorszak lehető legkártékonyabb előkészítése folyik."
Beköszöntött azóta a video korszak, pornó- és horror kazetták tömkelege önti el az országot. Felzárkózott immár a züllesztéshez a könyvkiadás is; sehol a világon nem triumfál oly daliásan a kultúrszenny, mint nálunk. Ahol ugyanis szabadpiaci áru, ott természetes ellenfelei is jelen vannak a piacon, a valláserkölcs, a hagyományos erkölcs védelmére készen - egyházak, pártok, mozgalmak, cserkészet stb. lapjai, rádió és tévé csatornái. Mindaz, amit nálunk a pártállam az elmúlt évtizedekben gondosan felszámolt, elsorvasztott.
Bele kell számolnom ebbe a vereséggel fenyegető hadiállapotba még: a züllesztők terrorját. Természetesen mindenkinek kijár, aki nem tapsol a kultúrmocsoknak, valamilyen bélyeg: „prűd", „maradi", „ókori", „konzervatív", „erkölcscsősz" és - ezt akár ne is mondjam -: nacionalista!
Nyilvánosházak természetesen nincsenek - tartozunk ennyivel a begyakorolt álszenteskedésnek -, a szakma házon kívül üzemel. Többé-kevésbé legálisan, noha még a negyvenes években betiltották a női fenék árusítását, ezt az ősi szolgáltatóipart. Mondván: a fenék áruba bocsátása meggyalázza az emberi méltóságot...
A fej áruba bocsátása korántsem volt tilos, sőt. Ésszel-értelemmel kurválkodni nemcsak hogy szabad volt, kötelezvényét is szaporán osztogatták.
De miféle értékrend az olyan, amelyben a fenék nemesebb szervnek számított, mint a fej?

Kifejlődőben a szexuális „ellenforradalom" - véli Semlyén -, amely szerint „az új, több szempontból szélsőségesen engedékeny etika jóval több megoldhatatlannak tetsző kérdést támasztott, mint amennyit megoldott".
Az USA-ban a „thermidor" jelei egyre határozottabban mutatkoznak: növekvőben a házasságkötések és a születések száma, stagnál vagy csökken a válásoké. Közvélemény-kutatások jelzik, hogy a „szexuális forradalom" immár a lelkekben is a múlté. Nő azoknak a száma, akik a hagyományos házassághoz való visszatérést kívánják, s azoké a fiataloké, akik szerint a szerelem nélküli nemi kapcsolatokban nincs öröm.
Mintegy összegzésül írja tanulmányában Semlyén: „... Bizonyára eljön, talán nem is nagyon sokára, egy olyan nemzedék, amely undorral elutasítja az uniszex divatot, szembefordul a kéretlenül kitárulkozó csupaszsággal és a sorompók idő előtti fölemelésével, száműzi szótárából az öncélú, trágár szavakat, föld alá kényszeríti a pornókalmárok ,vérkorbácsoló' termékeit, és végül, ám nem utolsósorban, ismét méltó szerephez juttatja a romantikát a szerelemben."
Nyilván nem egyszerű visszatérés lesz ez, hanem egyben integrálás. A nemek kapcsolata sokat változott a szex-„forradalom" évtizedeiben, sok olyan értéket is képvisel ez a változás, amely beépül a nemek jövőbeni kapcsolatába.
Végül is: sikerül vajon legyőzni a „fehér pestist", és mentesül a végpusztulástól az európai civilizáció?
Sokan állítják be úgy, hogy a nemi betegségek a konzervatív nemi erkölcs szövetségesei. Már a reneszánsz bujaságait felváltó szigorú protestáns nemi erkölcsre is elmondogatták ezt, most a „szexuális forradalomnak", meglehet, az AIDS adja meg a kegyelemdöfést. És ha valóban a civilizáció pusztulásához vezetett volna ez a nemi szabadosság? A civilizált világszerte modernnek, sőt haladónak felglóriázott, fortissimo reklámozott promiszkuitás? Ahogyan némely bölcselő megjósolta? - Nos, akkor megeshet, hogy a világtörténelem legveszedelmesebb betegsége - az Egészségügyi Világszervezet bizonyítványában kapta ezt a jelzőt az AIDS -, ez a pusztító, kegyetlen kór fogja megmenteni a civilizációt.
S annyit még a fentiekhez európai környezetünkből: erősödik az ellenállás az NSZK-ban is a pornó térhódításával szemben - írja a Népszabadság. - Még azok is, akik „korábban derűs fölénnyel megmosolyogták az ,erény őreinek', a ,polgári prüdéria védelmezőinek' ágálását", kénytelenek egyetérteni az ellenállás jogosságával. „Tagadhatatlan, pszichológusok és bűnügyi szakértők sokasága állítja, statisztikák bizonyítják, hogy a gyakran szadizmussal és mazochizmussal ötvözött pornó-videók erőszakra ösztönöznek. Csak egyetlen példa a lesújtó történetek tömegéből: az NSZK föld alatti parkolóházaiban az utóbbi időben úgy elszaporodott a magányos nők bántalmazása, időnként megerőszakolása, hogy felvetődött már az a képtelen gondolat is, hogy a gyengébb nem képviselőinek a jövőben, biztonságukat óvandó, külön garázsokat kellene létesíteni. Amikor a filmvászonra vitt szadizmus, az enyhe vagy a kemény pornográfia - nevezzék bárhogyan is - találkozik a társadalom peremére sodródott, többnyire lumpen elemekkel, gépi beprogramozottsággal vált ki belőlük erőszakot."

AB

1966-69 között megjelent írásaimból idézem:
A születésszabályozás annyira szükségszerű, s annyira emberi létérdek, hogy voltaképp kívül esik a szubjektív megítélés - a helyeselhető vagy nem helyeselhető közdolgok - hatókörén... Nem a „születésszabályozás", a „családtervezés" fogalma az oka, ha féloldalúan - tehát: hamisan - értelmezik, mint ahogyan nálunk értelmezték kezdettől fogva. Abban az évben (1958) indult az országos kampány, amikor a születések száma enélkül is elégtelenre váltott. A szabályozás és a tervezés szinte kizárólag negatív értelemben használatos a kampányban; egykéről, egyséről, a bennünket közelebbről fenyegető veszélyekről szó sem esik. Annál riasztóbban sötétlik föl a túlszaporodás réme: vigyázó szemetek Kínára vessétek! Mert különben: súlyosbodik a lakáshelyzet; „a középiskolai és egyetemi felvétel lehetősége csökken"; „a gyereklétszám, a családnagyság növekedésével arányosan nő az egy keresőre jutó eltartottak száma, és csökken az egy főre jutó jövedelem"; már így is nagy „a villamos- és autóközlekedés zsúfoltsága", nem szólva arról, hogy „a városi közművek is időnként kapacitáshiánnyal küzdenek".
Semmi sem jellemzi jobban a szélsőségek közötti hányódásainkat, mint a művi abortuszok teljes eltiltását átmenet nélkül követő teljes felszabadításuk... A jelek szerint éretlennek bizonyult a társadalom a művi abortusz feltétel nélküli szabadságára. Budapesten például „ 1962 és 1965 között a műtötték körében megkétszereződött a hajadonok, megnégyszereződött a tizenöt-tizenkilenc évesek és meghétszereződött a tizennégy éven aluliak aránya". Minden öt - legálisan nyilvántartható - terhességből csak egy gyerek született a fővárosban. Nem hiszem, hogy valaha is a világtörténelemben előfordult ennél rosszabb arány.
Nem számítva a hihetetlenül sok illegális küretet, csak az AB kétszázezernyi vendége között évente több tízezer olyan - jó lakással, jövedelemmel rendelkező - gyermektelen fiatalasszony kerül, aki azzal az egyetlen indokkal veszi igénybe ezt a - világviszonylatban legtermelékenyebb - nagyüzemünket: „csak"...
Sok és meggyőző érvet hallottunk már és hallunk mindmáig a drasztikus tilalmak ellen, sok példázatot a nemkívánatos, a tragikus következményekről. Nyilván így igaz. De hitelesebbnek érezném az efféle fejtegetéseket, ha kitérnének az utóbbi évek nemkívánatos és tragikus következményeire is. (Egészségügyi cikkből: „Ijesztő a csecsemőhalálozás alakulása: ez egy előzetes művi vetélés után 50 ezrelékre, 2 és annál több után nem kevesebb, mint 92,1 ezrelékre ugrott. Igen jelentős a közel 50%-os halálozású, 2000 grammnál kisebb születési súlyúak arányszámának növekedése az előzetes művi vetélésektől függően. Előfordulásuk a vetélést be nem vallottaknál 35; egy művi vetélés esetén 54,2 esetén 69 - 3 és több esetén pedig 76 ezreléket tesz ki." Ezeknek tehát a fele megmenthető. Ám az orvosi tapasztalat szerint az életben maradottaknak több mint afelé sosem lesz teljesen egészséges, „gyakran szenved különböző fejlődési rendellenességekben, az idegrendszer újszülött korból származó sérüléseiben, az érzékszervek fogyatékosságaiban, bénulásokban, szellemi gyengeségben, epilepsziás görcsökben, idiótiában", és a „fogyatékos gyermekotthonok gondozottjai között ez a kategória feltűnően magas arányszámmal szerepel". - Ez tehát az igazság másik - kevésbé hangoztatott fele. Szaporítani a terhelteket, az - esetleg egész életükben - eltartásra szorulókat - lám csak, a másik szélsőség sem valami csábos humanizmus.)
Nem ezrelékügy. Ha nem büntetnénk a szülést a jövedelem drasztikus csökkentésével, s nem jutalmaznánk az AB gyermektelen fiatalasszony törzsvendégeit kétszeres-háromszoros életszínvonallal, szót sem igen érdemelne a művi abortusz demográfiai szerepe. De a veszedelmes egészségügyi következmények miatt akkor is igen komolyan szigorítanunk kellene az engedélyezés anyagi feltételeit.
A fogamzásgátlás mai lehetőségei és propagálása mellett az igényt a terhesség megszakításra nem tekinthetjük jogosnak, csak végszükségből eltűrhetőnek, mert valóban: ne szülessen meg a végképp nem kívánt gyerek. De szerepét a születésszabályozásban - a befolyásolás minden lehető módján - a minimumra kellene szorítani.
- Falra hányt borsó. Csupán azért idéztem a fentieket, hogy illusztráljam: a figyelmeztetés időben megtörtént.
S egyben illusztráltam azt is: miféle érvelésért járt ki a Szirmai-Aczél adminisztrációtól a „nacionalizmus!" leprabélyege.

„Mi voltunk az elsők a világon, ahol teljes szabadságot biztosítottunk a terhességmegszakításoknak" - írja Kováts Zoltán. S 1962-ben már 50 ezerrel kevesebb gyermek születik, mint amennyi a fennmaradáshoz kell. „A művi terhességmegszakítás káros következményeiről is több mint tíz évig teljes szilencium volt - még a szaklapokban is." Az alacsony születésszám világrekordjáról sem írtak a lapok.
Nálunk született 1962-ben a világon a legkevesebb gyerek. Ám sokan még ezt sem kevesellték.
1963 májusában Hirschler Imre nagy tekintélyével síkraszállt a művi abortusz teljes és feltétel nélküli ingyenességéért, mondván: „Ha néhány vendéglátóipari s üzlethelyiséget évenként nem háromszor-négyszer, hanem csak egyszer renoválnának, könnyen pótolhatnák az így kieső jövedelmet" (Kortárs).
Egy írótársam, aki népesedésügyben több ízben megnyilatkozott, 1964-ben így ír. „Ma hazánkban, sokféle objektív-szubjektív tényező együtthatására olyan átlaga alakult ki a népesedésnek, mely a legegészségesebbek egyike a világon." „... Az állam túl keveset ad az egyes embernek, túl sokat von el a nemzeti jövedelemből mások felelőtlenül szült gyerekeinek eltartására..."
A párt népesedési csődpolitikájának fő képviselője a Népszabadság volt. Csak jelzésképpen:
1972 elején Árkus József a Népszabadságban megállapítja: „A művi vetélések száma az utóbbi években tavalyig fokozatosan emelkedett. A hivatalos statisztika szerint 1965-ben 180 ezer, 1966-ban 187 ezer, 1967-ben 188 ezer, 1968-ban 201 ezer, 1969-ben 207 ezer nőnél végeztek engedélyezett terhességmegszakítást." (Más forrás szerint 1969-ben 239 ezer a nyilvántartott küret. Ezen túl: az illegális.) A cikkíró a tabletták mellett érvel, s nem mulasztja el leszögezni: a szocializmus „elismeri és tiszteletben tartja a fogamzóképes korban élő nők jogát annak szuverén eldöntésére, hogy kívánnak-e és mikor kívánnak gyermeket szülni. Ezt az alapvető jogot a szocialista társadalom nem vitathatja el, és soha nem is fogja elvitatni egyetlen nőtől sem". (Kezemben egy levél másolata, melyet dr. Mikolás Miklós professzor küldött válaszként a cikkre: „...Ön a családtervezési problematikának mindvégig csak az egyik oldalát: az egyén jogait hangsúlyozza..." „Tudomásom szerint nincs a világon és soha nem is létezett olyan állam, amely a szóban forgó jogot' törvénybe iktatta volna." „Romániában a művi abortuszok és fogamzásgátlók teljes betiltását követően 1967 első negyedétől 1967 utolsó negyedéig 13,7 ezrelékről 38,4 ezrelékre, tehát jóval több, mint két és félszeresére nőtt a születési arányszám." Ez tehát a másik - nemkívánatos - véglet. - A tények tömegét felvonultató levelet nem közölték, válasz sem érkezett rá.)
A Magyar Hírlap cikke (1971) örvendezik, hogy élenjárunk Európában a női szabadságjogokban. „Szabad ország vagyunk, szabadon születnek gyermekeink (a természetes szaporodás egyébként már megelőzi Belgiumot) ..."„...Kevés pontja van a világnak, ahol ekkora szabadság, ekkora személyes szabadság illeti meg ebben a vonatkozásban is a nőt, az embert..."
Magyar Hírlap, Hirschler Imre (1971): „A művi beavatkozás legalizálása... előnyös az egész társadalom szempontjából."
A Népszabadságban (1972) Rényi Péter hozsannázik az NDK népesedéspolitikájáról, a hazai bolygatóknak bőven osztogatja oldalvágásait: az NDK-ban nem emlegették a jövőt, sem a hazát, nem igyekeztek „antianyákat" felkutatni stb. Viszont: „...szabaddá teszik a magzatelhajtást! - Szabaddá? Talán ez sem a helyes kifejezés, mert nem egyszerűen engedélyezik... hisz a terhes anyát, aki meg akarja szakítani a terhességét, betegállományba veszik, táppénzt kap..." stb. stb. így majd a német nők „a saját elhatározásukból meg fogják tenni azt, amit a korlátozás miatt nem tettek meg. Társadalmi felelősséggel, önként, felszabadultan. És így nem kevesebb, hanem több lesz a gyerek..." (A jóslat nem vált be. Két év múlva ugyancsak a Népszabadságban olvasom az NDK-ról: „1972-ben már 12 ezreléknél is kisebb volt a születések aránya, 1973-ban pedig csak 10,6! Ebben az évben is többen haltak meg, mint amennyien születtek, s az össznépesség a 17 millió alá került.")
Ugyanennek a pártnak a sajtója még egészen más álláspontot képviselt egykor nemcsak a „magzatelhajtás" „szuverén", „elidegeníthetetlen" női jogával kapcsolatban, de még az ártatlan tabletta ügyében is, íme (1953): „Frissen exportálnak az imperialisták minden eszközt és gondolatot, amelyek az emberiség pusztítására alkalmasak. Az osztrák jobboldali szocdemek lapja, az Arbeiter Zeitung február 7-i száma óriási cikket közölt az egyik ’legszenzációsabb' új amerikai kannibáltalálmányról, amivel persze - úgy gondolták a hű lakájok - a dolláristeneknek tetsző dolgot műveltek. Egy Sieve nevű bérgyilkos amerikai, az orvostudomány egyik lealjasítója új születésszabályozási módszert ’fedezett fel'. Az osztrák munkásáruló lap szerint ez ’jelentős lépés lesz' az emberirtó orvostudományban. Az új, embergyilkoló tablettákból, ,egy hetvenkilós embernek naponta rendszeresen 5 tablettát kell lenyelnie...' Az Arbeiter Zeitung arcátlan hasonlattal él: ,ezt úgy meg lehet szokni, mint a fogmosást'... - A kannibalizmus filozófiája ez. Célja: gyilkolni minél több embert reggel, délben és este... Az eszköz lehet tömegirtó fegyver, kolera és pestisbacilus vagy pirula, amely már az anya méhében megöli az új embert. ,Sok az ember, a világ lakossága szörnyű gyorsan növekszik!' - ezt ordítja a lezüllött kapitalista sajtó; emberfeleslegről beszélnek, és kisajtolják a munkások vérét is saját profitjukért..."
Azóta kiderült, hogy a modern kannibálok nem tablettát fogyasztanak, hanem élő-eleven, hús-vér magzatot. S a világon a legnagyobb étvággyal épp ugyanannak a pártnak a biztatására, amelynek a lapjából a fenti idézet való.
Volt már szó róla: Magyarországon az ötvenes évek közepe óta mintegy hatmillió - legális és illegális - abortusz. Erőszakos-halálvalutában átszámítva: 75 Hirosima. 300 mohácsi vész... (A valóság sötétebb: Hirosima, Mohács áldozatai nem vesztek ki nyomtalanul a világból, sokuknak maradt utóda is. Az elkapartaknak nem maradt.)
A magyarok világviszonylatban az önpusztítás listavezetői. Nem is csupán itthon. Íme, egy jugoszláviai helyzetkép, á nyolcvanas évek közepéről: „... a magyar nők fordulnak a legnagyobb arányban (63%) abortuszkérelemmel az orvosokhoz, míg az albán asszonyok a legkisebb (14%) mértékben. E számok sokat mondanak, a magyarok nem termékenyek, számuk apad, az albánok viszont a legtermékenyebbek. De mindez nem az anyagiakon múlik. Hiszen a magyarok jórészt a gazdag, zsíros Bácskában élnek, míg az albánok a szikes, sziklás Délen."
Önpusztítás két fronton, a határon belül (Magyar Nemzet):,,... egy jónak semmiképpen sem minősíthető népességi helyzetben több ezer kívánt terhességet (!) szakítanak meg orvosi javaslatra - indokolatlanul. Másrészt olyan magzatok megszületését szorgalmazzák, akiknek alig van egészséges életben maradási esélyük."
Veszélyben már Európa is. Herédi Gusztáv írja: „Spengler, a nagy német bölcselő, ha fölébredne, döbbenten látná, hogy az első világháború után megjelent világhírű könyvében (A Nyugat alkonya) foglalt borúlátó jóslata mennyire nem várt módon válik valóra; az a földrész, amely több világégésből ki tudott lábalni, s az elmúlt századok során nagyszerű gazdasági, politikai, művelődési haladást tudott felmutatni, most a béke hosszú évtizedei során katasztrofális népesedési helyzetbe jutott. Jellemző erre, hogy napjainkban a törvényes abortuszok során esztendőnként több életet oltanak ki, mint a második világháború legvéresebb éveiben. Még a kisebb államokban is az évi »abortuszmérleg« (szép kifejezés ugyebár?) meghaladja a sztálingrádi, kurszki, budapesti, berlini csata vérveszteségét. Ez aztán az igazi alkony! A nemzeti öngyilkosságok nemzetközi méretű, hekatombás
napszállata!"
„Áldott a Te méhednek gyümölcse" - monda a pápa 1988-ban „az élet napján", s arról beszélt: tíz év alatt több a művi abortusz áldozata, mint a két világháború áldozata volt.
Hozzá kell tennem: mérhetetlenül több!
Újsághír 1989 májusából: „A világon évente mintegy 54 millió magzatelhajtást végeznek, írja a Süddeutsche Zeitung egy Washingtonban megjelent tanulmányra - ,A születésszabályozás lehetősége a világon' - hivatkozva."

Lehet a borsót falra hányni pártkiadványban is, pedig neves orvosok írták (dr. Bognár Zoltán, dr. Körmendy István, dr. Sárkány Jenő) a hetvenes évek elején: a tömérdek abortusz következménye, hogy koraszülésben, csecsemőhalandóságban európai sereghajtók vagyunk; az 1500 gramm alatti újszülöttek „nagy anyagi és szellemi erőfeszítések árán életben tartott csoportjai 4-5-ször gyakrabban szenvednek veleszületett fejlődési rendellenességekben, jóval gyakoribb közöttük a testi, szellemi és mozgásfogyatékos, a közösségbe beilleszkedni nem tudó, az idegrendszer, a látás, hallás stb. fogyatékosságaiban szenvedő gyermek. Feltűnően gyakori az epilepsziás, az egy vagy több végtag bénulását mutató és olyan egyéb egészségkárosodást szenvedett egyén, aki a mai gondoskodás mellett sok éven vagy több évtizeden keresztül életben tartható ugyan, de léte családja számára csak szenvedést, a társadalom számára pedig csak terhet jelent." Stb. stb. stb.... Folytathatnám oldalakon át.
Lehet ahhoz bárkinek „alapvető joga", „szuverén joga", hogy ennyi iszonyatos gondot, bajt, szenvedést okozzon?
Továbbá: „A szexualitás örömszerző jellegének divatos hangoztatása mellett érdemes lenne a felelősség kérdését is megvizsgálni a nemi kapcsolatokban... A szexualitás dolgaiban is ott végződik az ember joga, ahol a másoké kezdődik."
A szegedi egyetem nőgyógyászati klinikáján az Egészségügyi Világszervezet (WHO) támogatásával végzett kutatások során megállapították, hogy átlagosan minden nyolcadik tizenévesen végzett művi terhességmegszakítás kismedencei gyulladáshoz és következményeként gyakran végleges meddőséghez vezethet.
Szülész-nőgyógyász cikkéből (1985): „Vizsgálataink alapján kiderült, hogy az elsődleges meddőség 18,7 százalékát a szájon át szedhető fogamzásgátló tabletták okozzák." „... A 18 éves kor alatti művi vetélések után létrejött másodlagos meddőség miatt nagyszámú gyermektelen házaspárral kell számolni."
„Szuverén jog"? - Maradok annál, amit húsz évvel ezelőtt írtam ez ügyben:
Belesulykolt már néhány képtelenséget a sajtó a közvéleménybe, de talán semmit olyan kitartóan, mint a szuverén jog frázisát. „A nőnek szuverén joga a döntés, meg akarja-e tartani a magzatot"; „a nő szuverén joga, hogy ne vállalja a gyereket" stb. Holott arról van szó: az állam erre lehetőséget adhat, ám ezt a lehetőséget bármikor korlátozhatja, sőt köteles is korlátozni, ha a társadalom létérdekei megkövetelik.
A szülés nem a jog asztala. Az utód megtagadásának szabadsága, lehetősége éppúgy nem kodifikálható az állampolgári szabadságjogok között, mint ahogyan a szülés kötelezettsége sem az állampolgári kötelességek között. Egyáltalán, miféle állampolgári szabadságjog lehet az, amely - ha az állampolgárok élnének vele - rövid idő alatt a teljes erkölcsi és anyagi züllést és a társadalom pusztulását... eredményezné?
Vagy tételezzük fel, hogy általában nem élnek vele!
Nos, ez esetben ez a jog - ha eleve tartalmazza azt a tisztességtelen spekulációt is, hogy a nagy többség nem él majd vele - a törvényesített élősdiség.
Ám ha a biztosított és korlátozható lehetőségeket mindenképp - biztosított és korlátozható - jognak akarjuk átkeresztelni, akkor legalább legyünk következetesebbek, mint az e témakörben íródott eszmefuttatások. Hiszen nyilvánvalóan értelmetlen ez a feltételes jog is ellenpárja nélkül: az utódnemzedékek iránti kötelezettségek és kötelességek feltétele nélkül. (Társadalmi szempontból ez a feltétel: arányos tehermegosztás, kielégítő népesedési helyzet.) Világos, hogy még csak feltételesnek sem ismerhetünk el olyan jogot, melynek a kötelességek serpenyőjében ma még nincs ellensúlya - tehát mások rovására gyakorolható. (Szívesen gyakorolják is, kivált azok, akik szívesen hivatkoznak rá.)
Azzal egészítem ki most az egykori gondolatfutamot, hogy vetek egy pillantást a „szuverén jog" túloldalára.
1956-ban szabaddá tették az abortuszt, „ez a szabályozás szinte az egész világon egyedülálló volt, mivel korlátlan rendelkezési szabadságot adott az asszonyoknak magzatuk fölött". „A méhmagzat képviseleti jogáról a legmagasabb szintű jogszabály, a Ptk. rendelkezik. Kimondja: ha az anya és a magzat között érdekellentét van, a születendő gyermek érdekeinek védelmében ügygondnokot kell kirendelni." A kikapart magzatok millióinak nem adták meg azt a jogot, hogy „ha létét törvényes képviselője, tulajdon édesanyja meg akarja szüntetni, az ő jogait kirendelt gondnok képviselje a bizottság előtt, s minden esetben ellenezze az abortuszt" (Magyar Hírlap).
Érdemes megjegyezni, hogy a Ptk.-ban körülírt jogokat alacsonyabb rendű jogszabály - miniszteri rendelet - korlátozta, negligálta. Nyilván törvénysértéssel, törvénytelenül.
Négy és fél millió életet oltottak tehát ki hatósági segédlettel s jóváhagyással - törvénytelenül?
A méhmagzat törvényben körülírt egyéb jogai: örökölhet, s különböző vagyoni jogok várományosa lehet stb. „Genetikailag vitathatatlan, hogy az önálló élet a fogamzással kezdődik" - mondja egy jogász, a téma szakértője. (Mellesleg: a kínaiak az életkort is a fogamzástól számítják.) - „Vitathatatlan, hogy a méhmagzatnak egyértelmű érdeke, hogy a világra jöjjön, akár szülei érdekeivel szemben is. Bármilyen rossz gazdasági vagy családi körülmények közé pottyan, jogi érdeke a létezés, szemben a nem létezéssel... Valószínűleg szexuális kulturálatlanságunkra, a nemtörődömségre jellemző, hogy a művi abortuszok száma nemhogy csökkent volna, de erőteljesen szaporodott azután is, hogy megjelentek az első hatékony fogamzásgátló tabletták."
Jellemző a féloldalas (szuverén!) jogszemléletre s az általa évtizedek során kinevelt felelőtlenségre egy 1989-es újsághír: „a megszakítást kérők 30 százaléka semmilyen módon nem védekezik".
Jogügyben tiltakozik a Nagycsaládosok Országos Egyesülete is: hogyhogy az apának a magzat sorsába nincs beleszólása!
S még egy jogsérelem, mely szintén a „szuverén jog" ellenlábasa.
Egy dühös levélíró: „Kérdem én, miért kötelezi államunk az orvosokat (nőgyógyászokat) a Hippokratészi eskü módosított szövegének a megszegésére? Mit mond az eskü szövege: Az emberi életet a legnagyobb tiszteletben fogom tartani FOGAMZÁSA PILLANATÁTÓL."
Újságlevél (Magyarország): „... Orvos vagyok, s számomra végtele¬nül problematikus, hogy bárminő hatalom megadhatja-e nekem azt a jogot, hogy minden orvosi, genetikai vagy nyomós szociális indok nélkül kezdődő életeket ne semmisítsek meg. A jelenlegi - példátlanul liberális - abortusztörvény, úgy vélem, felelőtlenné teszi az állampolgárokat, ez a felelőtlenség vezet sok esetben a kulturált családtervezési módszerek mellőzésére. A küret nem közömbös beavatkozás. A nő belehalhat, sorozatos petefészek-gyulladásoktól megrokkanhat, gyakori oka a meddővé válásnak és a koraszüléseknek. Ma már jól ismert, hogy akis súlyú, éretlen koraszülöttek felnevelése mennyire problematikus, sokuk visszamarad a testi és szellemi fejlődésben, gyakori közöttük a fejlődési rendellenesség, s ezeket a hátrányokat tovább örökíthetik... Mint orvos vetem fel, hogy lehet-e olyan hatalom vagy jogforrás, ami nekem megengedi, sőt kötelességemmé teszi, hogy... teljesen indokolatlan esetekben is fiatal nőket tegyek esetleg rokkanttá, s nekik maguknak van-e hozzá joguk, hogy potenciálisan kárt tehessenek magukban és a következő generációkban?" Aláírás.
Ugyancsak orvos - dr. Gaizler Gyula - írja: „Az orvosok lesznek az új hóhérok?... Ahol évi 80 ezer abortuszt kell az orvosoknak végrehajtaniuk, ott csoda-e, ha megkérgesedik a lélek? Hogyan lehetne bírni másként?... Egyetlen anyát sem kötelezi rendelet vagy törvény, hogy szabaduljon meg magzatától. Az orvos, a nőgyógyász munkaköri kötelessége, hogy végrehajtsa... Az abortusz nem főorvosi szintű műtét... De a beosztott teljesen kiszolgáltatott - 2-4 évenként hosszabbítják meg beosztását a főorvos javaslatára... Az Orvosok Világszövetségének oslói deklarációja (1970) megfelelő rendelkezést sürget, amely lehetővé tenné, hogy hátrányos következmények nélkül mondhassa bármelyik orvos: ezt nem vállalom! Számos ország eleget tett ennek a felhívásnak. Mi (még?) nem."
Aligha hoznak ebben a folyamatos hadiállapotban békét - paragrafusok.
Bush elnököt megválasztása után, első munkanapján hatalmas tüntető tömeg azzal a követeléssel köszönti: le az abortuszliberalizációval!
A bajorországi Memmingenben a „218. paragrafus" ellen tüntet a nőmozgalom: nem kell semmiféle korlátozás, mentsék fel a vád alá helyezett orvost.
Spanyolországban is kiéleződött a vita: a baloldal az abortusz szabadsága mellett, a jobboldal ellene.
Egyik fél: - Illegálisan tömegesen végeznek abortuszt, a liberalizációval csak azt kell törvényesíteni...
Másik fél: - Ezen az alapon törvényesíthetjük a lopást is...
Az USA-ban lecsengőben a feminizmus; tíz új női szenátorjelölt közül egyet sem választottak meg.
Az abortuszt ellenző fanatikusok az USA-ban nőgyógyászati klinikákat robbantottak fel, Washingtonban négy alkalommal követtek el bombamerényletet abortuszt vállaló klinikák ellen. Egy év alatt 24 klinika vált támadás célpontjává, néhányat teljesen leromboltak (újsághír).
Bemard N. Nathanson szülész-nőgyógyász professzor a nyugati világ egyik legnagyobb abortuszklinikájának a vezetője volt. Ő készítette később A néma sikoly című filmet.
Részletek a kísérőszövegből:
A Williams-féle szülészeti tankönyv az USA minden orvosi egyetemén használatos. Előszavában ez áll: Szerencsére abban a korban élünk, amikor a magzatot joggal tekinthetjük második páciensünknek... Az etika és az évezredes, hagyományos orvosi tanítás tiltja, hogy a pácienst megöljük, és emlékeztet eskünkre, hogy feladatunk mindenekfölött az élet óvása és védelme.
...A szívó küret tige elkezdi a magzatot módszeresen feldarabolni, egészen addig, amíg nem marad más, csak a fej, amely túl nagy ahhoz, hogy beleférjen a műszerbe. Ekkor szükség van még egy műszerre. Ezt bevezetik a méhüregbe, hogy megragadják és összeroppantsák a fejet, amely most szabadon lebeg a méhüregben a műszer két ága közt. A koponyát összetörik, tartalmát leszívják, és ezzel az abortusz befejeződött.
...Ezt a filmet egy abortuszklinikán műtét közben, ultrahangtechnikával forgatták. Az orvos, aki végezte a műtétet, fiatal szakember, aki két abortuszklinikán is dolgozott, s kb. már tízezer abortuszt vezetett le. Amikor a filmet levetítették neki, annyira megrendült, hogy kirohant a vetítőből. Életében ez volt az utolsó abortusz.
...Az asszisztens fiatalasszony egy abortusztámogató szervezet tagja volt. Őt is annyira megrendítette, amit látott, hogy többet nem foglalkozott abortuszliberalizációval.
...Látható a gyermek szíve, amely 140-et ver; látjuk, amint a magzat békésen lebeg a méhben. Időnként helyét változtatja... most hüvelykujját szájához közelíti, teljes biztonságban érzi magát szentélyében, az anyaméhben. Ez az árnyék, amelyet a kép alján megfigyelhetünk, a szívószerkezet. Az orvos már kitágította a méhszájat, bevezette a szívószerkezetet... Megfigyelhető, hogy ha a műszer közeledik a magzathoz, az megpróbál eltávolodni, és sokkal élénkebben mozog... Most profilból láthatjuk, a szája nyitva van... Az orvos most keresi a műszerrel a magzat testét. Állóképen látható a magzat szája, amely mintegy néma kiáltásra nyílik. A pusztulással közvetlenül fenyegetett aprócska emberi lény elfojtott, néma halálsikolya ez. Ösztönei jelzik a halálveszedelmet, a szívverése felgyorsul, hevesebben mozog. Távolodik a méh másik felébe, kétségbeesett kísérletet tesz, hogy meneküljön a könyörtelen eszköz elől, szívverése kb. kétszázra gyorsul fel. Letagadhatatlanul és félre nem magyarázhatóan érzi a parányi kis magzat az életét fenyegető veszélyt. A műszer átszakította a burkot, a víz elfolyt. Amint eltűnik a burok, amely idáig védte a magzatot, a szívószerkezet szorosan rátapad a testére, és a műszer letépi a testet a fejről... A belső részek már eltűntek, a test részei szét vannak dobálva... Amit itt látnak, az a fej és csontszilánkok, a test már le van szakítva róla. Ez, amit mutatok, egy 12 hetes magzat feje, túl nagy ahhoz, hogy ki lehessen húzni a méhből. Az orvos most a következő műszert használja, azzal ragadja meg a fejet, összeroppantja, és darabokban fogja kiszedni a méhből...
...Nyomatékosan kérem az abortuszokat végző összes nőgyógyászt, legyen bennük annyi becsület, mutassák meg ezt a filmet vagy más hasonló szalagot, mielőtt páciensük beleegyezését adja a művi beavatkozáshoz. Higgyék el, ha valaki, akkor én joggal szólhatok az abortuszról. Egyik alapítója voltam 1969-ben az abortusz jogáért küzdő Nemzeti Akciónak, két éven át vezettem a nyugati világ egyik legnagyobb abortuszklinikáját.
- Gyulay Endre szeged-csanádi püspök egy újságlevélben ismertette A néma sikoly c. filmet, majd a következőket idézte a katolikus püspöki kar 1956. szeptember 12-i leveléből: „Nagyon sok gyermek nem látja meg élve a napvilágot, mert szülei megölik, mielőtt a világra jöhetett volna. Bűn ez, igen nagy bűn. És ne mondja senki, hogy a törvény megengedi, mert Isten törvénye nem engedi!... Természetellenes bűn a magzat megölése, mert Isten az ember természetébe oltotta a szülői szeretetet, és maga a szülő fordul magzata élete ellen..." Gyulay Endre kérdésekkel zárja levelét: „Az AB előtt felvilágosító munkánk valódi realitást mutat-e be az AB-kérőknek? Bemutatja-e valaki az emberi jogokat lábbal tipró gyilkosságot a kicsi oldaláról nézve - és a női szervezet és idegrendszer károsodásának veszélyeit? Rákényszerítheti-e bármilyen hatalom az élet védésére esküt tett gyógyító orvost, hogy lelkiismerete ellenére gyilkoljon?"
Ez idő szerint Magyarországon átlag 220-240 magzatot ölnek meg naponta. A gyakorlat nagyobb hatalom, mint az elv; maga a kialakult gyakorlat is törvénnyé válik, erősebbé, mint bármely írott vagy íratlan jogszabály. Azt mondja a Tízparancsolat: Ne ölj! - ám Isten szolgái a frontok mindkét oldalán áldást osztottak a gyilkos fegyverekre. Azt mondják, szinte egybehangzóan, a biológusok is, a jogászok is: az élet a fogamzással kezdődik - miközben mindenütt a világon gyakorlattá teszik a megindult élet kioltásának a jogát - sőt: szuverén jogát, elidegeníthetetlen jogát! -; orvosok munkaköri kötelességévé teszik a gyilkosságot, megbélyegzik, kigúnyolják, konzervatívnak, retrográdnak minősítve marasztalják el azokat, akik szót emelnek az élet védelmében.
Kétségkívül nem lehet ebben a kérdésben mindenki számára megnyugtató, lelkiismeretes, tisztességes megoldást találni. A magzat elpusztítása nyilvánvalóan gyilkosság, de el nem pusztítása is lehet az anyának életveszély, lehet tragédia, életek megrontója, súlyos bajok, szerencsétlenségek, örökös rettegés okozója. Sem a törvény, sem az erkölcs, sem a logika nem vezet megnyugtató megoldáshoz, de épp emiatt nem volna szabad megkerülni a feloldhatatlan ellentmondást azzal, hogy csak az egyik vagy csak a másik vélemény kap szót, hogy csak az egyik vagy csak a másik megítélés érvényesülhet, hogy hazug igenre, nemre, fekete-fehérre egyszerűsítik le azt, amire nincs és nem is lehet mindenkit kielégítő válasz.
Talán a legkártékonyabb, lelkiismeretlen, bűnösen felelőtlen gyakorlat az, amely az utóbbi évtizedekben alakult ki: noha a fogamzás ma már szinte teljes biztonsággal elkerülhető, százezrek jelentik be igényüket a „szuverén jog" öntudatával abortuszra, s úgy sorakoznak a szívük alatt elindult élet kioltására, mintha fogkezelésre sorakoznának.
Még ha valóban „szuverén joga" volna is az anyának ahhoz, hogy szabadon rendelkezzék magzata életével - amit azért több oldalról, erősen vitatnak -, vajon csorbítaná e feltételes jogot az, ha megkérnék: nézze meg A néma sikoly-t, mielőtt dönt életről-halálról?

Az abortuszliberalizációban a magyar pártállam a legradikálisabbak közé tartozott a világon, és soha nem mulasztotta el, hogy hivatkozzék a „szuverén", az „alapvető" női jogokra s az abortusz szabadságát követelő tömeghangulatra, közvéleményre.
Ebben is hazudtak. Tudományos kiadványban olvasom: „Az 1971-ben végzett közvélemény-kutatás eredményei szerint a lakosságnak csupán 25%-a helyezkedett arra az álláspontra, hogy mindenkinek, aki kívánja, korlátozás nélkül meg kellene engedni terhessége művi megszakítását, 69% pedig egyáltalán nem vagy pedig erős korlátozásokkal tette volna lehetővé ezt a beavatkozást. Az 1974-ben lefolytatott két közvélemény-kutatás... lényegében hasonló eredményeket hozott."
Ez volt tehát a közvélemény még az évtizedes napi agymosások után is.
Ennek a közvéleménynek a politika részéről elsőként az MDF szegedi népesedésügyi tanácskozása nyújtott támaszt (1988), állásfoglalásában is: „Az abortuszvitában kapjanak hangot azok is, akik az abortuszt gyilkosságnak tartják."
Nem mondhatom, hogy a nemzeti öngyilkosság ellen pusztába kiáltott szó volt a tiltakozás, mert az efféle levelek el sem jutottak a közlésig, a nyilvánosságig: „... Az állatok és növények védelmére sok hatásos természetvédelmi intézkedést hoztak, az emberére kevesebbet. A gólya komolyabb védelembe részesül, mint a csőrében hozni szándékozott kisbaba, mert neki még a tojását sem szabad elpusztítani, pedig az ugyebár sokkal kevésbé hasonlít még az anyamadárhoz, mint a három hónapos méhmagzat az édesanyjához..."
Egy friss keletű levél a miniszterelnökhöz jellemzi azt a közvéleményt, amely szinte nem juthatott szóhoz jó három évtized óta:
„... Az elmúlt, alig több, mint három évtized során kórházainkban mintegy 4,5 millió, magánúton (feltehetően) 1,5 milliónyi művi vetélést hajtottak végre. Tekintetbe véve az ország 10 milliót alig meghaladó lélekszámát, józan ésszel ezt aligha gondolhatja bárki is valamiféle 'családtervezési' jelenségnek, sokkal inkább a világon példa nélkül álló magzatmészárlásnak, egyfajta méhen belül elkövetett népirtásnak, amelynek következményeképpen az ország biológiai egyensúlya megbomlott, és a népesség rohamos sorvadásnak indult."
„A kialakult helyzetért a felelősség tisztán és közvetlenül az ország életének irányítóit terheli. A folyamat nem véletlen: a kormányzat által kiszabott kényszerpályán haladt. Az állam - propagandaeszközeinek teljes bevetésével - maga hirdette meg a nő „jogát" a benne kicsírázó élet elpusztítására, s nemcsak jogot, minden lehetőséget is megadott a tett végrehajtásához. Egyidejűleg megindult a párkapcsolat eszmeiségének szétzüllesztése, az élvezetvallás, az önző lét jogának hirdetése, a férfi és a nő egymás ellen uszítása, a pornográfia naponkénti feltálalása, a szexuálnarkománia bujtogatása, a ringyónak mint sikernőnek követendő társadalmi mintaként való népszerűsítése. A világ egyetlen pontján sem akadt felderítetlen szenny, amit szorgos kezek, állami pénzen utaztatott lábak ne hordtak volna haza... Mintha az ország kísérleti tereppé vált volna annak bizonyítására, hogy egy nemzedékek sora által felépített, több ezer éves morális építmény akár néhány évtized alatt is lerombolható."
„Az anyát a társadalmi tekintély hátsó kamráiba űzték, a családalapítást megnehezítették... a családvédelmi látszatintézkedések pedig csupán azon viszonyok leplezésére szolgálnak, amelyek a családosokat gyermekeik számának arányában büntetik, de jutalmazzák az élettagadót."
„... Egy országban, ahol szinte csirkemészárszéki futószalagon gyilkoltak le 6 millió magzatot, maradhatott-e még a jövőbe vetett hit és szándék? Maradhatott-e bármi erkölcs?..."
„... A társadalom nem jogosíthatja fel tagjait olyan cselekedetekre, amelyek megsemmisülését idézhetik elő... Hiszem, mindazok nevében szólok, akik még felelősséget éreznek az ország népének jövőjéért, amikor arra kérem Önt, szakítson kormányzati elődeinek népgyilkos politikájával... S ha eddig a magzatgyilkolás jogát hirdették, törvény által mondassák ki ezután a családalapítás és a nőnek a szüléshez való joga is, mindazon feltételek állam általi kötelező teljesítésével, amelyek e jogok gyakorlásához szükségesek..."

Tisztelettel
Dr. Sebestyén Béla
(teljes cím)

Magán- és közélet keresztútján

Társadalmi-nemzeti létünk legfontosabb kérdései: a kontinuitás alaptörvénye, a felelősség a család, a gyermek, a közös jövő iránt? - A sajtóban, a rádióban, a tévében, ahová nézünk, mindenfelől az ellenirányú hatások: mozgalomnak álcázott szórakoztatóipar, az alkohol, a narkó, az élvezkedések mindenfelől záporozó, rafinált reklámjai, szexuális ingerzuhany, felcímkézve a „modern életérzés", sőt a „haladás", a „forradalom" karátjelével; fiatalok tömegei nevelődtek arra, hogy a családi élet „túlhaladott", lányok tömegei a ribanckodásra, az anyaság megvetésére. Az igényszint messze a hazai lehetőségek fölé, jóformán csak az anyagiakra, a „cuccokra", élvezetekre, szórakozásokra becélozva; fiatal házaspár eleve gyerek nélkül - legfeljebb egykével - közelítheti meg. Ugyanakkor a család, a gyermek - kiváltképp a több gyermek - az élet egyéb, legnagyobb értékeivel együtt teljesen hiányzik a „korszerűnek", „modernnek" reklámozott életeszmények világából stb.

HÁZASSÁG

Sokan hiányolják iskolai tananyagainkból az etika, a szociális kultúra, az emberi együttélés alapvető normáinak az oktatását. Ezzel a címmel is szokás hiányolni: Házasságtan.
Nem mintha sokat bízhatnánk tankönyvekre a ráció, a logika eme határövezetében. Mert lennie kell a legközelebbi hozzátartozók- férj és feleség, szülők és gyermekek, testvérek, sőt barátok - között olyan metafizikus, metalogikus, irracionális köteléknek is, amely az okos könyvek nyelvén körülírhatatlan.
Nyilván körülírhatatlan az a válságközérzet is, mely a házasság intézményét a modern társadalmakban körüllengi.
Részben abból eredhet ez a válságközérzet, hogy a házasságnak egy örökölt, eszményi modelljét tekinthetjük hitelesített mércének, szentesített példának, holott a valóságban ez már eszménynek sem egyeduralkodó. Óvakodnék azt mondani, hogy ez az örökölt eszményi modell ma már „túlhaladott", „korszerűtlen", „elavult" - könnyelműen és felelőtlenül osztogatott bélyegek ezek -, csupán azt kockáztatom meg: új, érvényes változatok keletkeztek a női emancipáció, a feminizmus műfajai, a nagyarányú női munkavállalás, a szexuális „forradalom", a gyorsan változó társadalmi valóság talaján.
Nem épp a „nyitott házasság" - ra gondolok - bár egy kitérőt megér.
E témakörben is kísért a korosodó civilizáció alapképlete: a jelen és a jövő, a pillanat és a távlatok éleződő ellentmondása.
Roussel nyomán Andorka így jellemzi a nyitott házasságot: „Az állam az összes nem érzelmi funkciót átveszi a családtól. Az együttélés kizárólagos célja a felek pillanatnyi érzelmi és szórakozási igényeinek kielégítése. Ezért a mélyebb érzelmek jelentősége csökken, a rövid távú örömszerzés kerül előtérbe. Mivel ezek a rövid távú igények gyorsan változnak, a kapcsolatok gyorsan felbomlanak, amint az egyik fél nincs teljesen megelégedve azzal, amit a másik nyújt, vagy jobb örömszerzési lehetőségeket lát egy másik kapcsolatban. ...A válás igen gyakori, és nem jár megrázkódtatással, hiszen a házasfeleknek eleve nem voltak mélyebb érzelmeik. Sőt a házasságkötés jogi aktusa sem feltétlenül szükséges, mellőzését az is indokolja, hogy a különválás könnyebb, ha nem került sor házasságkötésre."
Semlyén István szerint: „...Félelmes lelki sivársággá posványosodhat a nyitott házasság hínáros vizeiben evickélő 'rugalmas' személyiségek élete, akik vadorzóként igyekeznek puskavégre kapni olyan pótérzelmeket, melyek eredetijétől éppen házasságuk nyitott volta fosztotta meg őket."
Egy házas asszony leveléből: „....Ismerőseink körében is van egy házaspár, aki az ismert pszichológushoz ment segítséget kérni, s azt a tanácsot kapták: éljenek nyitott házasságban, keressenek mindketten új szerelmi kapcsolatokat. Azóta még rosszabb a helyzet, problémájuk alapvető oka, a féltékenység, csak nő közöttük. A rossz tanács csak rontott a házasságukon, megvallom, megingott a bizalmam a pszichológiában, és sarlatánságnak tartom az ilyen - egyébként nem is olcsó - tanácsadást. Megtudták pedig, X meg Y, ’hogyan csinálja', de ettől nem lettek egymással boldogok... Nagyon igénytelennek, sivárnak tartanám magam, ha úgy érezném, fölcserélhetném másokkal férjemet. Ha a szerelmet nem igénylem, pusztán a szexualitást, akkor persze lehetséges a csere. Úgy látszik, nem ugyanazt értjük a szerelem fogalmán. Ha elterjedne a nyitott házasság, a családi élet teljes felbomlásához vezetne... Szerintem menekülés a problémáktól a szabadosságba - ez az igazi megalkuvás. Lemondás a teljességről."
Úgy rémlik, a nyitott házasság is egyik változata a szerelem korunkban divatos megracionalizálásának.
Pedig emberi dolgokat - érzelmeket, szenvedélyeket - pusztán a tiszta ésszel megítélni annyi, mintha a bort csak szeszfokolóval minősítenék. A színig ráció minden olyasmit kiiktat az életből, ami nem ráció. Épp ezért embertelen.
Minthogy az ember nem színig ráció; kivált mint férfi és mint nő nem az.
Lehet, nyilván, racionalizálni a nemi kapcsolatot - házasságot, szerelmet, szexualitást - akár magát a nemi aktust; visszavezethető anatómiai képletekre, a mirigyek funkcióira, az örökölt ösztönök mechanizmusára, s mindez objektív tény, valóság, akár a szeszfok a borban. S mindez éppúgy valami nagyon fontosat és nagyon-nagyon keveset mond a nemek kapcsolatáról, mint a borról a szeszfok.
Még a sikeres nyitott házasság is - ha van ilyen egyáltalán - legfeljebb szalmabor.
Nő és férfi praktikus együttélése - mellékes, papírral vagy anélkül -, ahol a másik (önkielégüléshez szükséges) fél többnyire kézre esik. Van az egészben valami hideg fejjel átgondolt, ésszerű, kölcsönös hasznosítás. Valami oda-vissza prostitúció.
Szaporodóban a változatok; életképességüket majd eldönti az idő. Nem egyik vagy másik házassági forma vált korszerűtlenné, hanem valamely egyetlen modell - akár régi, akár új modell- erőltetése, trónra emelése a túlhaladott.
Kérdés, volt-e valaha, de ma már biztosan nincs típusnorma, típusrecept a családi boldogságra. Olyanok élhetnek együtt felhőtlen boldogságban, akik más, másként élő, hasonlóan boldog házaspárok szerepével cserélve - szerencsétlennek erezhetnék magukat.
Végtére is a nemek kapcsolatának sok intézményes vagy magánjellegű formája elképzelhető, sokféle házasságmodell, családmodell, sokféle házasságon kívüli tartós vagy alkalmi párkapcsolat. Az voltaképp mellékes, melyikről mit tart a közvélemény, a közmorál. Nem nehéz belátni, hogy függetlenül ilyen-olyan erkölcsi bizonyítványoktól, ítéletektől, átkoktól, szidalmaktól, javallatoktól az a forma korszerűbb, sőt csakis az életképes, amely végtére az életet továbbadja. Legalább azon a mennyiségi szinten, amelyen örökölte, és a kor színvonalának megfelelő - lehetőleg magasabb - minőségi szinten.
Amelyik forma ezt nem képes nyújtani, az nemcsak életképtelen, de ezen messze túl: kártékony, pusztító, antiszociális. Éspedig annál inkább az, minél inkább divatba hozzák.
Ha tömegessé válik egy társadalomban, háborúnál, járványoknál gyilkosabb.
Ami az ostromgyűrűbe szorult házasságot illeti: vannak bizony problémák az élet továbbadásával, átörökítésével, mennyiségiek is, minőségiek is.
Ami a reklámozott, felglóriázott „modern" formákat illeti? Szétrobbantak, szétzüllöttek a kommunák, a csoportházasságok; még szerencsésnek mondható, hogy kevés maradt áldozat: a ritka, véletlen gyerek.
Ami a „papír nélküli" párkapcsolatokat illeti? Még az élettársi minőségben, tartósan együtt élők is többnyire óvakodnak a gyümölcsétől.
A népmozgalmi adatok bizonysága szerint: a fergeteges rohamokkal ostromlott házasság - noha válságjelei szaporodnak, noha termékenysége vészesen gyengül - az egyéb formákhoz képest nemcsak megtartotta életképességét, de még növelte is.
Végeredményben a jövő ma is a régi kulcsra jár: a házasság maradt a kulcs. És nyilván belátható ideig az marad. Még csak föl sem sejlik a nemek kapcsolatában sehol a világon az élet továbbadását megvalósító olyan időálló forma, amely - akár csak részben is - az örökébe léphetne.

LEÉRTÉKELT ANYASÁG

Gondoljuk meg: a civilizáció a legfontosabb értékek rangsorába emeli a kényelmet. A valamikor inaszakadtáig dolgozó nehéz testi munkás egyre inkább gombokat nyomkod, s a villogó macskaszemeket figyeli a vezérlőtáblán, automatára kapcsol, számítógépre bízza a különösen bonyolult kérdésekben a döntést. A civilizáció átszervezi a termelést, a közlekedést, a kereskedelmet, a szolgáltatásokat, átszervezi általában is a munkát a lehető legkényelmesebbre, átalakítja a világot, s ebben az átalakulásban elsőrendű szempont, úgyszólván rendező elv: a kényelem.
Ebben a civilizált, modern világban immár a gyilkolás is maximálisan kényelmes, szinte kockázatmentes, mondhatni biztonságos. Viszont az élet kicsíráztatását, átörökítését, továbbadását nem lehet mikroprocesszorokra, nyomtatott áramkörökre bízni, számítógépekre, automatákra átkapcsolni.
Bizony ám, nem pusztán az anyagi terhelés nagy gond a gyereket - több gyereket - nevelő családnak. Hiszen ha teljes összegben térítené a társadalom a gyermeknevelés családbeli költségeit - amitől nagyon messze vagyunk, és az elmúlt 20-25 évben ahelyett, hogy közeledtünk volna hozzá, még távolodtunk is tőle -, akkor is, a teljes térítés esetén is még mennyi többletmunka, áldozat, felelősség, aggodalom terheli a szülőket!
Legkivált a többgyerekes édesanyákat.
Vállalja ezt az önkéntes terhelést vajon az az ember - az a nő, az a férfi -, akit a civilizált világ már pendelyes korától a kényelem bűvöletében nevelt? Vállalják vajon annyian az igényességek és kényelmességek korában az életszínvonal-igények visszametszését, a kényelmetlenségeket, ahányan a társadalmat az élet károsítása nélkül átörökíthetik a jövőnek?
Merthogy a kényelemre, az anyagi bőségre, a szórakozásokra-élvezkedésekre programozott világ nem hagy helyet a gyereknek és az édesanyának, ez ma már nyilvánvaló. Ahol a kényelem és az anyagi bőség az értékrend csúcsára emelkedik, ott a gyermek, az édesanya - maga az élet! - csakis az értékrend aljára szorulhat. Más szavakkal ez annyi, mint: pusztulás.
Ki kell egészítenem ezt a helyzetképet egy másik szemszögből. Újságlevél részlete: „Kétféle nőtípus van: 1. gyermekszerető, 2. egoista. Van olyan eset is, hogy az egoista gyermeket nevel, de az ilyen gyermeknek jobb lett volna meg sem születnie."
Én másképp fogalmaznék. Nem föltétlenül egoista az a nő, akinek nem hiányzik a gyerek, ha nincs. (Épp hogy akkor hiányzik az életéből, ha van, minthogy legfontosabb dolgai, ügyei-gondjai-izgalmai-szerel¬mei közt nem kap helyet.) Lehetséges, hogy a tudománynak akar élni, lehetséges, hogy a mozgalomnak, a politikának, a közéletnek, a termelésnek, a szakmai előmenetelnek, talán hangsúlyozottan közérdekből - nem, semmiképp sem igazságos ezekre a nőkre általánosítva rásütni az
egoizmust.
Inkább mondanám így: vannak anyatermészetű nők, és vannak nem anyatípusúak, nem anyatermészetűek. Hol szembeszökő a különbség, hol elmosódó, de a megkülönböztetésük kétségkívül jogos. Ha nem bomlik meg természetes arányuk, ha tehát az anyatípus feltétlen uralkodó marad, egészséges társadalomban nem okoz gondot a kétféle női természet.
Írtam egyszer egy fantasztikus regényt bizonyos Erósz bolygóról, ahol is háromneművé fejlődött a társadalom; a két női nem - anyatermészetű, nem anyatermészetű - ádáz harcot folytatott egymással a férfiért: elbillent a nemek aránya, megbomlott a biológiai egyensúly, s pusztító kórok sorvasztották el a bolygó emberi társadalmát... - Akár ne is mondjam, hogy az anyaggyűjtést ehhez a fantasztikus regényhez nem azon a bizonyos fantasztikus bolygón végeztem, még csak a fantáziámat sem vette túlságosan igénybe a regény megírása.
Nálunk is megbomlóban az arányok. Okaival eleget foglalkoztam már, átadom ezúttal másoknak a szót. Például Galvács Adélnak, aki egy sajtóvitán hozzászólásában ezeket írta:
„Évtizedekig elhitettük magunkkal, hogy egy testileg-lelkileg átlagos nő önmaga és családja (gyermekei) megkárosítása nélkül lehet egyidejűleg jó munkaerő, aki napi kilenc órát távol van az otthonától; családanya, aki annyi pluszenergiát tud kifejteni, amennyi egy három-négy tagú család ellátásához szükséges; képes annyi lelki-érzelmi kisugárzásra, amennyit gyermekei egészséges nevelése megkíván, és mindemellett még elviselhető külsejű és személyiségű asszony tud lenni. Legyen tehát olyan csodalény, aki többre képes, mint egy ember. Ha egy átlagos dolgozó nő nagyon igyekszik, akkor többféle szerepe közül legfeljebb egyet láthat el jól; ha megpróbál erőszakot tenni magán, valamennyit rosszul."
„...Úgy vélem, megfelelő anyagi és erkölcsi feltételek mellett nagyon sok nő inkább vállalná a teljes értékű családanya szerepét, mint a szerepeknek azt a garmadáját, amiknek amúgy sem tud eleget tenni."
Megbomlóban az arányok?
Hátha nem is az anyatípusú nők fogyatkoztak meg, csupán a többszörös megterhelés szorításában sokan nem vállalhatják - nem merik, nem képesek vállalni -, hogy megismételhetetlen fiatalságukat mindennél inkább, teljes értékben a vágyott anyaságnak szenteljék?
Van benne igazság, de nem áltatom magam. A többszörös terhelés s a mindenféle kényszer - anyagiak, fogyasztói életmód, fogyasztói igények, szórakozások, divatok kényszere - a szemléletet is átformálja lassan, és az anyaság rangfosztására tör.
Hosszan idézhetnénk erre bizonyítékot - kötetnyi bizonyítékot - levelekből, évtizedekre visszamenőleg. Jellemzésül csupán néhány mondatnyi részlet azokból az évekből -1970 táján -, amikor a mai huszonéves, harmincas anyakorú nők még kisiskolás lánykák voltak - nos, milyen hatásokat kaptak indításként az életbe?
Kiskunhalasi apa: „A lányok csajokká degradálódtak, az édesanya fogalma elhalványult..."
Miskolci gimnazista lány: „osztálytársaim engem mindig kinevettek, ha azt mondtam: én három gyermeket akarok, de ha több lesz, az sem baj... Ha ennyire szembenállók a vélemények, annak komoly okának kell lennie. Be kell látnom, van is. Nem becsülik az anyákat, sőt gyakran háttérbe szorulnak olyanok mögött, akik az élet könnyebbik oldalát választották.... Miért nem lehet az anyaság, a gyermeknevelés bármely munkával egyenrangú hivatás?... Az embernek nem az ember a legnagyobb alkotása?..."
Elkeseredett budapesti apa: „Egyetemista (tanárjelölt) lányom születésnapjára meghívta tizenegy kolléganőjét. Én a szomszéd szobában szundikáltam, és a nyitott ajtón keresztül akaratlanul tanúja lettem vitájuknak a fogamzásgátlásról. Egységesen kinyilatkoztatták, hogy milyen jó az a tabletta, nem kell ezután gyerektől félni, félre lehet tenni minden gátlást. Ketten ugyan kijelentették, hogy ennek ellenére egy gyereket majd akarnak, de a többi lehülyézte és kinevette őket, mondván: nem vagyunk kocák, hogy szaporodásra használjanak fel... Ezeknek a nőknek a kezébe lesz letéve nemzetünk jövője, ilyen tanárnők fogják nevelni az ifjúságot. Hogy mint apának hogyan esik ez, arról ne is beszéljünk... Hol van ma az anyai hivatástudat?..."
Nem hiszem, nem tapasztalom, hogy azóta - 15-20 év óta - ritkultak az ilyen szemléletek, vélemények, hatások. Ha nem éppen szaporodtak inkább. Mert elég egy pillantás körül, hogyan is állunk ma a női eszménnyel. A filmekben, a tévében, a színpadokon, a pódiumokon, a mikrofonoknál milyen női eszmények, milyen minták szerepelnek naponta.
Szándékosan nem említem a képeslapokat, a címlapokat, a reklámokat, a plakátokat - naptárakat, levelezőlapokat -, amelyeken érthetően a női szépségé, a szexuális vonzásé a főszerep. Csakhogy az anyatípus mellékszerepre, epizódszerepre szorult a komolyabb, a klasszikus műfajokban, s ahogy én látom, mellékszerepre szorul a közéletben és a magánéletben is. Már maga a felglóriázott „női egyenjogúság" is töviskoszorú az anyának, az is mellékszerepre szorítja, hiszen az anyákat igenis előjogok illetik meg minden egészséges társadalomban: a még zsenge élet forrásainak, gondozóinak kijáró előjogok.
Nyilvánvalóan ma is, olykor háttérbe szorulva is, sok az anyatermészetű nő, aki a katedrán, az írógépnél, a futószalag mellett is sokszor naponta családjára, gyermekeire gondol. De túlszaporodtak s úgy tetszik, átvették a vezérszólamot a nem anyatermészetűek, akiket a gyesen is, aprócska gyerekük mellett is „megöl az unalom".
E tünetcsoport neve: gyes-szindróma.
Olyan kitartóan sulykolta a pártvezérelt sajtó - propaganda, reklám, szórakoztatóipar - a közvéleménybe, már csitri lányok gondolatvilágába is, hogy az anyaság voltaképp a nő emberi kiteljesedésének a gátja (pl. cikksorozat a Népszabadságban: „Főhivatású anyaság vagy teljes emberi élet?"), hogy az anyaság kötelmei, kivált több gyerekkel, emberhez nem méltó életre kárhoztatja a nőt, hogy ez a programvezérlés nemzedékek beállítódását, világnézetét határozta meg.
Nyugtalanok tehát a kismamák a gyesen, olvashatjuk a sajtóban, hallhatjuk a rádióban, unatkoznak, kielégületlenek, úgy érzik, fölöslegesen pazarolják el életükből a baba mellett töltött időt. S annál inkább így érzik, természetesen, minél több ilyen véleményt olvasnak, hallanak. Igazán sokat tett, főként a nőmozgalmi sajtó, a gyes-szindróma terjesztéséért, de a siker még ma sem mondható teljesnek. Egy tudományos intézet közvélemény-kutatásán például, noha a kérdések elsősorban a gondokat, problémákat tudakolták, a válaszolóknak „mintegy felét jellemzi az a szemlélet, hogy a gyed - illetve a gyes - visszavonhatatlanul szép periódusa a gyermeknevelésnek, a gyermek szempontjából kiemelkedően fontos, hogy ezt az időszakot anya és gyermeke együtt töltsék". „Számos levélíróban fölmerült: jó lenne három évnél is hosszabb ideig a gyermekgondozási segélyben részesülni, esetleg részidős munkavégzés mellett, vagy akár ’főhivatású anyaságot' vállalni."
A Tömegkommunikációs Kutatóközpont közvélemény-kutatásait elemző S. Molnár Edit-Pongrácz Tiborné megállapítja:
„Igen erős többségi vélemény - szinte valamennyi társadalmi- demográfiai csoporton belül - az, hogy a gyermekes nők elsősorban kényszerűségből dolgoznak, holott az lenne a helyes, kívánatos, ha csupán gyermekeik nevelésével, a háztartással és a családi harmónia biztosításával foglalkoznának. Többnyire maguk a nők is úgy érzik, ez utóbbi kizárólagosan az ő dolguk, amely alól az apákat, a férjeket mentesíteniük kell, s feladataik aránytalan megnövekedését, a közvélemény hagyományos normatíváinak való megfelelés ’kényszerét' szinte kizárólag gyermekeik számának korlátozásával ellensúlyozhatják."
„Az 1971-ben végzett közvélemény-kutatásunk alkalmával a kérdezettek 63%-a vélekedett úgy, hogy egy családanya, ha kisebb gyermekei vannak, mindenképpen maradjon otthon, s 16% véleménye volt csak az, hogy a kereső nő, még ha kisebb gyermekei is vannak, mindenképpen folytassa kereső munkáját, szakmáját. Ekkor viszonylag magas volt azok aránya, akik nem tudták a kérdést eldönteni. Ez utóbbiak nagy többsége ugyanis nem tudott elvonatkoztatni az anyagi problémáktól, s úgy fogalmaztak: azért nem lenne célszerű 'kimondani az anyák otthon maradását', mert ez a férj keresete nem teszi lehetővé.
„Három évvel későbben, 1974. évi közvélemény-kutatásunk során a válaszadók 66%-ának volt az a véleménye, hogy a gyermekes anyának mindenképpen 'otthon a helye', mivel legfontosabb feladata a gyermeknevelés, a háztartás vezetése (37%), illetve a kedvező családi légkör biztosítása (27%)."
S hogy mi lesz az „egyenjogúsággal"? Női szemszögből ez is más képlet. Herédi egy asszony szavait idézi, szülése után: „Eddig csak a férfiakkal éreztem magam egyenrangúnak, most már a nőkkel is."
Igenis, van női jog, amely több az általános emberi jogoknál: az anyaság joga. Amelyik politika, amelyik hatalom ezt a női jogot nem ismeri el, érvényesítését bármi módon gátolja (a kívánatos reprodukció keretei között), az pusztulásba sodorja a társadalmat.
Bármifajta emancipációs törekvés az anyaság érdekeinek a kiemelése, preferálása - igenis: anyai előjogok biztosítása - nélkül (ugyancsak az adott társadalomban kívánatos népesedési normákon belül, ez természetes) - önpusztítás.

ALAPSEJT

Ha a család valóban a társadalom alapsejtje, akkor arra kell következtetnem, hogy jó néhány civilizált ország már-már élőben oszlásnak indult: elsorvadóban, zsugorodóban, elhalóban a sejtjei.
Nyilván okkal.
Valamikor a termelésnek, a népgazdaságnak is alapsejtje volt a család, ám az a több nemzedéket összefogó termelői egység, amely nők, férfiak, öregek, fiatalok hagyományos munkamegosztásával üzemelt, s amely általános érvénnyel szocializálta utódait, amelyben tehát az utód felmenőitől örökítette át életmóddal, erkölcsi felfogással, ízléssel, magatartásformákkal együtt a szakértelmet, a munkafogásokat, a munkakultúrát is - ez a nagycsalád a civilizált országokban már a múlté. Különköltöztek a felnőtt nemzedékek, eltávolodtak egymástól; szinte általánosan bérből-fizetésből élnek a nukleárissá zsugorodott családok. Volt már szó róla: a termelői egység fogyasztói egységgé alakult át, amelyben a valamikori istenáldását - a gyermeket - hovatovább istencsapásának tekintik.
Kialakulóban tehát az új női státus a civilizált világban, de nem tudok rá példát, hogy valahol sikerült volna ezt az új státust összhangba hozni az anyaság érdekeivel. Márpedig az alapsejtben az anya a sejtmag.
B. Gáspár Judit-F. Várkonyi Zsuzsa írja: „Míg korábban a nő igazi hatalmát családösszefogó erejéből nyerte, most legalább ekkora hatalom van a kezében a család könnyed szétzilálásának lehetősége révén, hiszen többnyire ő marad birtokon belül. Egyre több nő fenyegeti, zsarolja válással: a gyerek és az otthon elvételével, kitaszítással férjét." „Tudomásul kell vennünk, hogy biológiailag - és egyre inkább szociológiailag is - elsősorban persze az anyaság misztériuma révén óriási hatalmunk van nemcsak gyerekeink felett, hanem apjuk felett is... Ezt a hatalmat nem elég pusztán jó irányban... felhasználni, hanem tudatosan és önként korlátoznunk is kell, ha nem akarjuk megnyomorítani környezetünket és ezáltal önmagunkat is."

Nevelés? Hátracsúszott a közgondok rangsorában, pedig olyat, ami fontosságban megelőzné - tartósan megelőzné - háború, éhínség elhárításán túl nemigen tudnék mondani.
Szívesebben használom ezúttal a szocializálás fogalmát, többet mond itt, mint a nevelés, az élő és az élettelen környezet mindenféle hatását magában foglalja.
Ma is a család az első műhelye a beleszületett gyerek szocializálásának, de ez a műhely egyre hézagosabban, egyre rosszabb hatásfokkal üzemel. A felsorolható száz ok közül példának itt csak egyet említek, még csak nem is valamelyik tolakodó kóros eredetűt; amikor a legtöbb család még termelési egység volt, a beleszületett gyerek pöttöm korától tanulgatta a munkát, a munkafogásokat, a munkamorált, elleste anyja-apja mozdulatait, négy-öt éves korától már ott lábatlankodott, tüsténkedett, bőgött, ha nem hagyták „segíteni", mindennapos sikerélménye anyja-apja dicsérete volt. Máig emlékszem egy szénagyűjtésre hatéves korom táján, amikor először emberszámba vettek. Abban a családban még a napi munka is kötötte a gyerekeket a szülőkhöz, a mai családban végképp elválasztja őket. Anyu, apu folyton rohan a „dolgozóba", a gyerek elképzelni sem tudja, milyen az. Naponta elszakítja tőle anyut, aput a „dolgozó", inkább érezhet ellenszenvet, mint vágyat iránta.
Ezzel a mozzanattal csak jelezni szeretném, hogy a mai család - még a legjobb család sem! - képes olyan hatásfokkal szocializálni, mint a régi, zártabb családok.
Idéztem már a közvéleményt szondázó manipuláló "kijelentést": „Nevelési szempontból jó, ha a gyerek azt látja, az anyja is dolgozik, hasznos munkát végez" - jellemző bumeráng. A szocializálás egyik nagy mai gondja éppen az, hogy a gyerekek úgy nőnek fel, fogalmuk sincs, napközben mit csinál anyjuk, apjuk; bármilyen kitűnő munkát végez valahol a „dolgozóban" bérért-fizetésért, a gyereknek arról nincs élménye, tapasztalata, tehát nem is becsülheti. Valószínű, a „kijelentés" fogalmazói maguk sem vették számba: épp hogy otthon, a háztartásban dolgozó anya hasznos munkáját értékeli a gyerek, amiről tehát van tapasztalata, amit igyekszik utánozni, és amit ilyenformán ő is eltanulhat, de csakis így, a személyes kapcsolat, vonzalom, tapasztalat révén tanulhat el.
A szülő nemcsak biológiai lényegében adja tovább az életet, hanem a családi együttlét, érzelmi, szellemi, erkölcsi minőséget alkotó kisközösség örökségeként is, s legnagyobb hatásfokkal többnyire az anya adja tovább.
Vajon ha a családok szétzilálódnak, az iskola kerül a nevelés epicentrumába?
Aligha pótolhatná az iskola a család érzelmi erőterében, sokkal bensőségesebb, több fogékonyságot termő áramköreiben elmulasztottakat; félreértés ezt követelni tőle. Hiszen önmagához képest is mulasztásban van: külterjesedett, nagyüzemesedett, a nevelésről az oktatásra összpontosít; a tanár, ha a diákot kiszólítja, az ülésrendből puskázza ki a nevét.
A legtöbb mai gyerek tehát, szüleit túl sokszor nélkülözve, tőlük túl sokszor eltávolodva cseperedik, a semmivel sem pótolható testvéri közösség nélkül, sőt testvér nélkül; egymást váltó tanárainál ugyancsak nem kaphat menedéket. Meglehet, végig hiányzik szeretetre, lelki gondozásra szomjas gyermekéletéből a szocializálás legfontosabb eleme, katalizátora: az intim kapcsolat.
Ilyen előzmények után veszik át a jellemformálás, a beállítódás programozásának főszólamát a kortárscsoportok. Valóságos erőtér ez, benne a gyerek végre vágyva vágyott bensőséges kapcsolatokra lelhet. Szülő és pedagógus legyen a talpán, aki eme gerjesztett kósza áramkörök erőterében egyáltalán partner maradhat, s nem válik belőle közutálat tárgya vagy közröhej.
Mármost az a kérdés, milyen forrásokból táplálkozik ma a kortárscsoportok programvezérlése.

Meggyőződésem, hogy a társadalmak leghatásosabb energiái a nevelésben, a szocializálásban rejlenek. Csodákat termő hatalom, tér és idő leküzdhető vele. Ha egy olyan afrikai brazíliai, polinéziai - törzsből, ahol a történelem előtti színvonalon élnek, egy újszülöttet idehoznának és felnevelnének a hazai körülmények között, a mi társadalmunk színvonalán válnék felnőtt emberré. Lehet, hogy génjei, ösztönei nehezebben lépnek át évezredeket, de személyiségében ez áthidalható, minthogy agyának fejlettsége, idegrendszere alkalmas arra, hogy évezredeket ugorjon a fejlődésben a környezeti hatásokra.
Ugyanez fordítva is áll. Ha innen vinnének egy újszülöttet azokhoz a törzsekhez, úgy nőne föl, évezredeket lépne, szüleihez képest, a történelemben visszafelé.
A homo sapiens agyának méretei nem különböznek lényegesen a társadalom fejlettségi állapota szerint. Más megközelítésben ez azt is jelenti: korról korra nő a szülő és a társadalom terhelése a nevelésben; évezredekkel mérhető az az út, melyen végig kell vezetnie az újszülöttet felnőttkoráig; szinte ugyanazt az értelmi képességet, amely tízezer évvel ezelőtt is megvolt már, ma sokszorosan le kell terhelni, százszor, ezerszer annyi „információt" beletáplálva.
A szellem, a gondolat, a jellem - tartalmát tekintve - semennyiben sem örökölhető. Mindent szülő-nevelő közösségektől, társadalmi környezetünktől kapunk. Vissza kell hátrálnom ilyen közhelyekig. Hogyan épülnek be a személyiségbe a tartós hatások? Közhely, hogy a normák, eszmények, eszmék, példaképek, minták, magatartásformák szocializálása útján. Az a mintakollekció épül be a jellembe, a magatartásba, az érzelmekbe, melyet a társadalmi környezet vonzóan és folyamatosan felkínál
Vonzóan - mondom még egyszer, nyomatékkal, mert a ragaszkodásé, a romantikáé, a lelkesedésé, a rajongásé itt a főszerep. A képzelődésé, a végtelen, az elérhetetlen utáni vágyakozásé, a korláttalan kalandozásé a történelmi múltban s a tudományos-fantasztikus jövőben, az égig csapó, bár többnyire hamar ellobbanó szenvedélyé. Lázas, boldog és kínlódó első szerelmek évada ez, már a kezdő lépcsőfokon olyan hatalmas érzések kábulata zuhan a kamaszodóra, elképzelni sem bír nagyobbakat. Csillagragyogású eszmények a szívekben és a falakon, világrengető nagy tettek álma, nagy alkotások terve - ilyenkor töltődik fel a test és lélek élethosszig munkáló áramokkal.
Mindez: környezeti hatásra. S ebben semmi túlzás: mintegy beprogramozzák a környezeti hatások a beleszülető emberkét.
Szaktanulmányokból idézem: „Az eszmény segítségével az ember meghatározza saját jellemvonásai megváltozásának irányát, lerázza saját természetének béklyóit, megvalósítja önmagát, átalakítja saját lelki arculatát. Ezért a társadalom számára nem közömbös, hogy milyen terv szerint formálódik az egyén, milyen példaképet választ ideálul, milyen tulajdonságokat ítél értékeseknek, hogyan kerülnek összhangba erkölcsi törekvései és ítéletei a társadalmi követelményekkel... Az egyén eszménye kiegészül azokkal a tulajdonságokkal... amelyeket vonzóaknak érez más ember magatartásában, életmódjában, jellemében, akikhez hasonlóvá akar válni..."
A vonzó, lelkesítő, rajongásra érdemesített modellek, eszmények, minták, értékek, magatartásformák közvetítője ma egyre inkább a kortárscsoport. A kortárscsoportok programvezérlését viszont egyre inkább a médiák szolgáltatják - a tévé, a rádió, a sajtó, a film -, s ebben a szolgáltatásban a java értékek háttérbe szorulnak a harsány, a manipulált, a központi vezérléssel, a százszoros költséggel, terjedelemben, hangerővel reklámozott híg szórakoztatással, ösztönborzolgatással, ostoba divatmániákkal szemben.
Ösztönvilágunk millió évvel idősebb, mint a tudati; az a mindössze pár ezer éves fegyelmezése, nemesedése, melyet kultúrának is szokás nevezni, tüneményesen gyorsan elroncsolható; az agresszív ösztönökre, harci ösztönökre, szexuális ösztönökre célzott hatásokkal-ingerlésekkel mindig biztosra lehet menni, legkivált épp a még képlékeny tizenéves korban.
Ha nem kapja meg családi környezetében az ellenhatást, az ellensúlyt. Erre utal egy amerikai sajtójelentés, mely rehabilitálja a már-már elparentált szülőket: „Még mindig a szülők a világ legkiválóbb szakértői saját gyerekeik ügyében."
Vajon nálunk is? Mert nálunk egy újsághír szerint: „Szociológusok egybehangzóan állítják, hogy a felnőtteknek éppen a gyerekeikre jut a legkevesebb idejük a családban. Átlagban és naponta a férfiaknak 13 percük, a nőknek 22 percük van arra, hogy csakis a gyerekekre figyeljenek."
Márpedig hosszú idő óta a gyereknevelés legnagyobb gondja: megőrizni a gyereket a család áramkörében. Semlegesítve, ellensúlyozva az ifjúsági szervezetek, az ifjúsági lapok, az ifjúsági műsorok nagy része - jóval nagyobbik része! - által keltett tömegszuggesztió, tömeghisztéria züllesztő hatását.
Világjelenség... „Sem a szülők, sem a társadalom nem nyújtja a gyermekeknek azt a támogatást, amelyre szükségük van, amelyet kívánnak, s amelyet meg is érdemelnek... Hanyatlásban van a szülők és a gyermekek közötti külön kapcsolat, és félreismerhetetlen jelei vannak annak, hogy az amerikai társadalom bármely osztályához tartozó gyermekek egyaránt szenvedik azt, hogy elhanyagolják őket... Társadalmunk a maga jövőjének megtervezésében kevés helyet szán a gyermekeknek..." (C. John Sommerville).
Gyakran már csecsemőkorban elkezdődik a gyerek és a szülő elidegenedése. Vagy szülő híján: a gyermek elidegenedése a világtól. Die Zeit: „Ma már elég pontosan tudjuk, mi vár az otthonokban felnőtt gyerekekre. Az orvosok által hospitalizmusnak nevezett fogyatékos állapot, amely az anyai szeretet és egyáltalán a személyes kapcsolat hiánya következtében lép fel a gyermekeknél, jóvátehetetlen elváltozásokat idéz elő. A csupán kollektív gondozásban részesült gyermekek általános tapasztalat szerint kisegítő iskolákban kötnek ki, s jó részük előbb-utóbb a fiatalkorúak bírósága elé kerül." „...Már hároméves gyermekeken is súlyos fejlődési zavarokat okoz a hospitalizmus..."
Vége a gyermeki aranykornak! - sóhajt a The New York Times cikkírója. - „Manapság, amikor a hat éven felüli gyermeket gondozó anyák csaknem kétharmada elhagyja otthonát a munkahely kedvéért, és amikor válással végződik két házasságból egy, a gyermek élete nagyon megváltozott. Nem csupán ártatlanságukat veszítették el a gyermekek, de, meglepően rövid időszakon belül, maga gyermekség fogalma is átalakult."
Newsweek: „A gyermekek nem látszanak többé gyermekszerűnek... A gyermekek ügyévé lett az alkoholizmus, az öngyilkosság, a kábítószer-élvezés és az abortusz. E változások legfőbb okozója a televízió!"
Egy vizsgálat kimutatta: „a felnőttek is, a gyermekek is ugyanazt a 15 programot hallgatják legszívesebben", a tévé „felnőttesíti" a gyermeket, „gyermekesíti" a felnőtteket.
Neil Postman: „6 és 18 év között egy amerikai gyermek átlagban 16 ezer órát tölt a tv-készülék előtt, és csupán 13 ezer órát az iskolában. A tv anyaga vizuális, visszautasíthatatlan, könnyű, csaknem mindig szórakoztató, nem folyamatos, darabokra tördelt. A televízió tananyaga károsan hat a nyelvre, a tudományra, a történelemre, a társadalmi rendre..."
„...Eltűnőben a gyermek játékai... Már a bűnözés sem kizárólag felnőtt-tevékenység: 1950-ben a felnőttek súlyos bűncselekedetei 215-szörösen haladták meg a gyermekbűnözést, 1979-ben már csak öt és félszeresen. A Gutenberg-korszakban a gyermekek el voltak választva a felnőttektől az irodalom segítségével... A televízió korszaka megszüntette ezt a különbséget... gyorsan és egyenlősdit játszva megmutatta a gyermekek számára a felnőttvilág teljes tartalmát."
Újabban mintha csömör fogná el az USA társadalmát, John Leo a New York Time Magazinban a szexuális „forradalmat" temeti, a romantika, a hűség, a házasság hagyományos értékeinek a reneszánszát jósolja.
Mi ettől a csömörtől még messze vagyunk, inkább az étvágy növöget. És tart az ostromállapot, és a „modernség", a „felvilágosultság" a „korszerűség" jelmezében naponta rohamozza az egypártnevelte sajtó a házasság intézményét, a családot, az anyaságot, a hűséggel párosult szerelmet (az őskorit), az erkölcs csúcsértékeit. Megérdemel egy kitérőt példaképpen a Kritika kritikája Magyar József A mi családunk című dokumentumfilmjéről (Bánki Erika-Kálmán János: Szent család Hunniában). A film igen nagy siker volt, éspedig, ami ritka dolog, egyszerre hódította meg a közönséget és a szakmát, egyszerre kapott nagydíjat is, közönségdíjat is. Érthető, ha a család intézményét és a hagyományos értékeket gyűlölő szerzőpáros végképp kiakadt, s minden dühét a filmre szabadítja. A bölcsődei kitűnő öltöztető jelenetekre: „Azt várnánk, hogy a rendező nekiront az általános tankötelezettség intézményének... s visszakívánja az iskolázatlanságot." - Elvakult indulatukban azt sem veszik észre, hogy a denunciálás általuk alkalmazott módja ma már olyan bezápult tojásgránát, amely nem a megcélzott sérelmére, hanem a dobálok markában robban: mennyire nem „internacionalista" a rendező, lám, szemérmetlen, nacionalista hangsúllyal azt merészeli kérdezni: kik azok a székelyek? „A rendező nem kíváncsi arra, tudják-e a gyerekek, miért írt Petőfi a szent világszabadság vörös zászlajáról, vagy ki mondta: ’Dunának, Oltnak egy a hangja', számára a korszerű hazaszeretet kardinális kérdése: Kik azok a székelyek? A diákok hallgatnak. Ilyen elsivárosodás láttán már nem csodálkozik a nyájas néző a 11-13 éves kislányok szexuális eredetű érzelmi csömörén. Itt a közkézen forgó valamennyi sztereotípiát elsütteti riportalanyaival a rendező."
Csökken a népesség, pusztul a nép? - „Bombasztikus adatok." Magyar számára „az iskolába járó nő ellenszenves", „az iskolázott nő bűnös".
Sok a válás, a széthulló, a csonka család? - „Eretnek módon azt állítjuk: a válás értékközömbös" - veti ellene a szerzőpáros.
No igen, a kurtizán axiológia szerint a gyermekek sorsára nem tekinthető felelőtlenség is az. Értékközömbös.
Magyar kétségkívül családpárti. Ez az, ami végképp kihozza sodrából kritikusait. Svéd rendezőre hivatkoznak, mennyivel igazabban szól a családról, mennyivel hitelesebben:, Montenegró c. filmjének hősnője elmebeteg lesz a bezártságtól, megöli szeretőjét, megmérgezi családját" - ez igen, ez hiteles családrajz! Magyar filmje viszont a „falvédő-konzervativizmus világképével hipnotizálja a nézőt", álszent moralizálás, „a nőnek tényleg csak a proudhoni alternatíva marad: háziasszony vagy kurva". „A film patetikus befejező képsorából hiányoztak a barmok és a rabszolgák, pedig az antik Rómában ők is a családhoz tartoztak." S a végére tartogatott tromf: „Az elénk vetített szuggesztív rémkép fölött néhai Tóth Tihamér atya tiszteletre méltó szelleme lebeg."
Nos, azóta kell becsülnöm, már-már tisztelnem Tóth Tihamér avítt szexológiáját, papos prüdériáját, amióta ismerem a vele feleselő „modern" promiszkuitást, kurtizán gátlástalanságot.
Mondtam én valamit abban a dokumentumfilmben, kivágták belőle. Nagyjából a következőt: Ha elfogadom, hogy az emberélet minden érték forrása, akkor be kell látnom, hogy az anyagyilkos feminizmus családirtása, züllesztése már idáig is több kárt tett az emberiségnek, mint a fasizmus. Pedig az ötvenmillió halottat produkált.
Itt az alkalom, hogy pótoljam, amit kivágtak a filmszövegből. Nyilvánvaló egyik oka is, nem csupán jellemzője a civilizáció önpusztító erőinek a szaporodó válások köznapisága, értékközömbössége. Az USA, a Szovjetunió hosszú idő óta a statisztika élén, Magyarország szorosan a nyomukban. Számokat csak a szöveg árnyalásaként idézek, a számok gyorsan avulnak. Íme, egy rádióhír: a szovjet nagyvárosokban száz házasság közül ötven válással végződik, tízmillió a csonka család.
Hazai adatokkal bőven túlteljesíthetném azokat a számokat, melyeket az U. S. News and World Report Elhanyagolt kölykeink címmel közöl: „1960 és 1981 között 18,6%-ról 47,8%-ra emelkedett azoknak a férjes nőknek a száma, akik hatévesnél kisebb gyermekük mellett is munkát vállaltak. Ugyanakkor a csak egy szülővel élő gyermekek számaránya 8,6%-ról 19%-ra nőtt. Mire ezek a gyerekek felnőttekké válnak, addigra a fiataloknak kb. a fele várhatja, hogy gyermekkora egy részét majd csak egy szülő társaságában élheti le... Milliókra rúg azoknak a gyermekeknek a száma, akik iskola után minden ellenőrzés nélkül magukra maradnak, mivel a szüleik dolgoznak..."
Az USA-ban évenként egymillió gyermeket lopnak el az elvált vagy külön élő szülők egymástól. Az ellopott gyermekek 80 százaléka nem tér vissza.
A legmértéktartóbb becslések szerint is több mint egymillió 10-17 éves korú gyermek hagyja el évenként otthonát - írja a Newsweek. - A megszökött gyermekek átlagéletkora 15 év. (1976-ban még 16 év volt az átlagéletkor.) Többségük bőrszíne fehér (70%), többségük lány (57%), és sok van köztük olyan, aki kihullott az iskolából. „A szakértők véleménye szerint csak tíz százalékot tesznek ki az elkényeztetett kölykök, akiknek nincs mi ellen lázadniuk. Kb. 50% lehet azoknak a megszökött gyermekeknek az aránya, akik azért menekülnek el, mert fizikailag visszaélnek velük, s ebbe beleszámít az őket ért szexuális támadás is. A többiek gazdasági okokból menekülnek otthonukból, munkanélkülivé lett szülők kergetik el őket... Legtöbbjük nem megy messzire... és kilencven százalékuk 48 órán belül visszatér. Ugyanakkor 50 ezer lehet azoknak a megszökötteknek a száma, akik az elmúlt év folyamán egyszerűen eltűntek... Nagy részük lopással, kábítószer-kereskedéssel vagy prostitúcióval tartja fenn magát..."
Iszonyú terheléssel nyomorgatja a családokat a civilizáció világszerte. Nyugaton elsősorban pszichikai ez a terhelés, a Keleten széthulló pártállamok viszont gazdasági csődjüket is az államháztartásról a családokra terhelik át, a több évtizedes „osztályharcos" politikával minden tartalékuktól megfosztott, vagyontalan családokra.
Mindez nyilván azt jelenti, hogy Keleten még nagyobb a családok terhelése, mint Nyugaton az a terhelés, mely ott is roncsolja a sokkal életképesebbnek tetsző, nagyobb tartalékokkal rendelkező sejtállományát a társadalomnak.

TISZTELGÉS NAGY ÉLETMŰVEKNEK

Az alkotás rangja időtlen. Gyarapítani az örökölt világ javait, értékeit anyagiakban, szellemiekben, érzelmiekben, erkölcsiekben.
Mindezek hordozója: az élet. És ha elfogadom, hogy tehát az élet az alapérték, minden érték lételeme, ezzel azt is kimondtam: az élet alkotását illeti meg a rangelsőség minden létező rangok között.
Az életet úgy örököljük, semmi érdemünk benne, de hogy átörökítsük a jövőnek, az már maga is alkotás, hiszen - hogy ezzel a kiszikkasztott közgazdasági fogalommal éljek - újra kell termelni az életet, csak úgy adható tovább.
Ha nem adtam hozzá az örökölt világhoz, ha tehát csak önmagamat „termelem újjá", az is alkotás. Továbbá minőségben akkor is hozzáadhatok: jobb, életképesebb, szellemiekben, érzelmiekben, erkölcsiekben gazdagabb utódot nevelek önmagámnál.
A mi helyzetünkben - tehát nem a végzetesen túlszaporodó Afrikában, Közép-Amerikában, Indiában, Kínában, hanem a mi helyzetünkben - felbecsülhetetlen hozzáadás örökségünkhöz - éspedig a legnagyobb értéket: életet ad hozzá - az egészséges, rendezett, többgyerekes család.
Azt írta nekem egyszer egy ötgyermekes mérnök, neves művészünk édesapja: „A család is hivatás. Sőt: minden teljes értékű ember alaphivatása; az a biztos alap a többihez. Az igazán egészséges ember természetes életformája, élő környezete: a többgyermekes család... A nem élő értékek mind mulandók. A hatalmat elmarják, a vagyon széthull, a tudományos eredményeket túlhaladják, a művészetieket felülmúlják, a szórakozások, az élvezetek unalmassá válnak. Csakis az élő újul meg mindig, csakis az élet folytatása nem válik unalmassá."
Magnószalagon őrzöm egy tízgyerekes tanárnő vallomását, mind a tíz gyermeke diplomás, országos nevű is van köztük: „Az én gyerekeim mind, akármilyen munkahelyen vannak, nagyon tisztességesen dolgoznak. Még akkor is, ha azt látják a környezetükben, hogy a tisztességes munkának nincs se becsülete, se megbecsülése, akkor is erejüket latba vetve dolgoznak. Néha erejükön túl is, néha már olyan kimerülésig, amit talán nem is volna szabad." „A nehéz élet ránevelte őket...."
Nos, ez a tanár házaspár tíz kitűnő, munkaszerető ember, s ezernyi tanítvány fölnevelésével olyan életművet hozott létre, amely a legnagyobbak közül való. Hosszú idő óta nem becsüljük mi érdemük szerint az ilyen életműveket, az alkotásnak ezeket a legnagyobb teljesítményeit nem becsüli meg a társadalom.
Egy lány sajtóleveléből: „...Négyen vagyunk testvérek. Sokszor megkaptuk már: úgy szaporodtok, mint a nyulak! S volt olyan kedves ismerősöm, aki édesanyámtól megkérdezte: ismeri-e a védekezési eszközöket? Szerinte nem normális dolog, ha valakinek négy gyereke van."
Idős tatabányai asszony: „Öt gyereket neveltem, mind az öt dolgozik. Mellettük nem tudtam munkába menni. Boldog, elégedett ember voltam így is. Gyermekeim fizetéséből vonják a nyugdíjjárulékot, és mindenki akképp kapja, ahogy előre tudott törni az életben. Akinek egy gyermeke sem volt, az könnyen vitte sokra. Kap nyugdíjat bőven, s ehhez az én öt gyermekem nem kis mértékben járul hozzá. Megöregedtem, megbetegedtem, az államtól egy fillér nyugdíjat sem kapok. Hisz én semmire sem vittem, csak öt becsületes embert neveltem fel. Roppant nagy társadalmi igazságtalanságnak tartom, hogy aki marhát nevel a háztájiban, annak azt beszámítják a nyugdíjába, a gyermeknevelés pedig egy fillér erejéig sem számít. Így, aki nélkülözik a gyerekek miatt fiatalkorában, nélkülözhet öregkorára is."
Tömegével idézhetnék sokgyerekes anyák megőrzött leveleiből, magnóra vett nyilatkozataiból. Nem ám csak panaszaikról, örömeikről is, noha szaporodott a panasz mostanában: A Kádár-Aczél korszak gyerekellenessége kezdettől fogva áthatotta az ellenforradalmi politikát, volt már szó erről. Azt sem kell bizonygatnom, hogy nálunk milyen hangsúlyozott megbecsülés járna a gyerekeit tisztességgel nevelő sokgyerekes családnak. Hiszen tőlük várhatnánk az utánpótlás több mint három évtizedes hiányának legalább valamelyes pótlását. Ennek ellenére évtizedeken át szinte csak megalázásokban, gúnyolódásban volt részük, és gazdasági elnyomorításukra szinte külön „osztályharcos" gondot fordított a politika. (Az életszínvonal-táblázatokból ez világosan igazolható.) Az eddigiekhez még némi adalék ez a naplójegyzet a hatvanas évekből:
.. .Nézem a kitűnő tévériportfilmet: nyolcvan év körüli tanyasi házaspár idillje. Megvetették a lábukat valamikor egy talpalatnyi földön, s ma is dolgozgatnak még. Tizenhét saját gyereket neveltek föl, mind a tizenhét él, szerteszóródtak az országban. Kerek hetven év óta dolgozik a ma is magabíró, idős házaspár, mintegy kétszeresét teljesítették tehát a „munkaképes kor" társadalmi átlagának, s több mint hatszorosát az utódnevelés egy házaspárt illető normájának. S olvasom a kritikát a riportfilmről a Népszabadságban. Szemlátomást ingerli a kritikust ez a „családcentrikus boldogság", és az nem kevésbé, hogy a két öreg „bizalmatlanul, idegenkedve nézi a táskarádiót". És bár hetven évet becsülettel ledolgoztak, tizenhét gyereket becsülettel fölneveltek, mint az ostor, úgy csattan rajtuk a kritikus ítélete. „Maguknakvalók!"
Frissebb adatok a Tömegkommunikációs Kutatóközpont vizsgálatai nyomán: „Mindegyik közvélemény-kutatás arról tanúskodik, hogy a sokgyermekes, ún. nagycsaládok megítélése inkább negatív: általánosságban úgy vélekednek róluk, hogy nem ismerik a családtervezés, a védekezés módszereit, a terhességek e családokban 'véletlenszerűen' következnek be, s csak a kisebbség gondolja úgy, hogy a sokgyermekes családok többsége tudatosan vállalja a gyermekeket, minthogy ezekben a szülők család- és gyermekszeretők. (E pozitív véleménnyel rendelkezők aránya a TK közvélemény-kutatásában 34% volt, a KSH közvélemény-kutatásában csak 23,1 %.) ...Elgondolkoztató, hogy a sokgyermekes családok negatív megítélését az összes megkérdezett 9%-a már a három, 30%-a pedig a négy gyermekes családokra is érvényesnek tartja."
A felelősség a jövőért minden társadalomban egy és oszthatatlan, s minden időben felelősségnek a legnagyobbak közül való, ha nem éppen a legnagyobb. Az egy vagy két saját gyermek jövője is drága a szülőknek, nem a gyerekszámtól függ oszthatatlan felelősségünk. Annyira nem, hogy akinek egy sincs - egészségi okok, munka, hivatás, mozgalom, családi állapot, magány vagy bármi egyéb fosztotta meg őket a saját utódtól -, nekik is kell legyen (kellene, hogy legyen) társadalmi utódjuk, olyan, akit valamelyik többgyermekes család szült és nevelt. Nemcsak szült tehát, föl is nevel a kor színvonalán becsületes, munkaszerető, közösségi felelősséget érző embernek.
Valamikor a sok gyermek szüléséért anyasági érdemérem járt.
Nemritkán érdemtelenül. Akik viszont, szülők, tisztességgel fölnevelték sok gyermeküket, azok a kiemelkedő alkotásokért, a legnagyobb életművekért járó jutámat, kitüntetést érdemeltek volna.
Évtizedek óta még csak jó szót sem kapnak a hivatalosságoktól. Sajnos, a társadalomtól is csak elvétve s ritkán.

Anti

A butaság öl. Ki kellene egészíteni a népirtás fogalmát azzal, hogy az ostobaságok, a hazugságok, a korlátoltságok monopóliuma - nemritkán bírálhatatlan monopóliuma - fontos eleme lehet a népirtás bűntettének.
Csábító volna bizonygatnom, hogy a szocializmusnak álcázott sztálinista despotikus rendszerben mennyi helyrehozhatatlan kárt okoztak az ostobaságok monopóliumai, ám az sokkal izgalmasabb ennél, hogy bizonyos témakörökben a legteljesebb sajtószabadsággal is zavartalan szimbiózisban élhetnek együtt.
Avagy - ez is gyakori képlet - az emberi haladás vágyával, a szabadságjogok igényével összefonódva.

MAGÁNÜGY?

Levélrészlet a Népszabadságban (1966): a népesedésről „tilos nyilvánosan vitatkozni, mert az ember legszentebb magánügye, akar-e gyereket vagy sem".
Jó három évtized folyamán hihetetlenül szívósan sulykolta bele a Kádár-Aczél rendszer sajtója a közgondolkodásba ezt a képtelenséget. Annak idején egy írásomban foglalkoztam ezzel az igen szaporán és erős nyomatékkal hangsúlyozott „tantétellel":
„Mindenkinek joga van személyes körülményeitől függetlenül szabadon dönteni arról, akar-e utódot vagy sem" - lépten-nyomon olvashatjuk, hallhatjuk ezt; hovatovább megszokjuk és bele is törődünk. Nem a kabarészínpadon vitatkoznak arról, hogy ez vajon kizárólag az asszony joga-e, hogy a férje szavazati joggal avagy csupán tanácskozási joggal vehet részt a döntésben; tekintélyes nők és férfiak vitatkoznak erről olykor drámai hangszereléssel a tévé képernyőjén vagy-egyebekben komolynak tartott - lapok hasábjain.
A közösség iránt csak igényeket támasztó, de a kötelezettségek alól minduntalan kibújó öncentrikus nyárspolgár „joga" minden efféle „jog", magyarán - volt róla szó -: az élősdiség „joga". (Persze ugyanilyen képtelenség e spekulatív „jog" visszája, az a szemlélet, amely a szülést szankcionálható, törvényben előírható állampolgári kötelezettségnek fogja fel.)
Tehát ha a döntés az utódról nem a jog hatásköre, akkor - az etikáé? Futtassunk végig ezen a sínen egy gondolatsort. Az élő nemzedékek elsőrendű erkölcsi kötelessége: biztosítani a folyamatosságot. Az ember nemcsak az egyéni létet, hanem a történelmi létet is jelenti; senkinek sincs önkényesen, alapos ok nélkül erkölcsi joga megszakítani azt a láncot, amely ezernyi nemzedék küzdelmes életéből épült. Bizonyosan nem azért épült, hogy az ő egyetlen élete legyen a végső célja; nem azért küzdött, harcolt, vérzett, dolgozott - a létfenntartáson túlirányzott eszmékkel, szándékokkal - ezernyi nemzedék.
Igen ám, de a döntés mégiscsak az egyén legszemélyesebb ügye (pontosabban: két ember legbensőségesebb ügye), vállalja-e - vállalhatja-e - a folyamatosság erkölcsi normáját.
És aki - ilyen-olyan körülményei folytán - szándéka, vágya, akarata ellenére sem vállalhatja? És aki vállalná, de megtagadja tőle a sors?
Nyilvánvalóan mellékvágány ez, a magánügyek, gondok, lehetőségek, szándékok, tragédiák olyan áttekinthetetlen dzsungelébe visz, ahol bizonyosan nem találunk társadalmi érvényű, mindenkire alkalmazható normákat. Nem csupán kodifikálható, paragrafusokba fagyasztható normákat nem találunk, de számon kérhető erkölcsi normákat sem.
Egyetlen szabad vágányunk marad: a közösségi jövőért, az utódnemzedékekért a felelősség kollektív.
Gyerektelenek, egykések, akárhány gyerekesek felelőssége oszthatatlan és közös az utódok ügyében, éspedig az erkölcs, a jog, a gazdálkodás, a nemzeti lét, a társadalmi reprodukció, az emberi lét szférájában egyaránt.
Ha ez a kollektív felelősség csak megközelítőleg is érvényesül, akkor a társadalmi reprodukcióval nem lehet baj.
Ha a felnőtt korosztályoknak az utódkorosztályokat illető természetes elvárásai az utódkorosztályokat illető áldozatvállalással párosulnak - akkor sem lehet baj a reprodukcióval.
Ha viszont az így megalapozott társadalmi reprodukció egészséges, akkor valóban kinek-kinek - s minden házaspárnak - a legszemélyesebb ügye: erkölcsi tartozását a magánélet számláján vagy a közösség számláján kívánja-e törleszteni. Akkor valóban mindenki csak a saját lelkiismeretének tartozik elszámolással, ha bármi okból úgy dönt, hogy megszakítja az ősnemzedékek láncát - felfordítja a címerpajzsot. Akkor az egyke, egyse, sokgyerekes stb. kategóriák elvesztik morális színezetüket, s éppolyan értelmetlen a vita a döntés „jogáról", mint teszem azt arról: „jogom" van-e a házi kosztot vendéglői koszttal felváltani. Nem csupán a magány, az egészségi állapot, a hivatás „cölibátusa", a lehetetlen lakáshelyzet, a rendezetlen családi élet stb. tartozik akkor a gyerektelenség, az egyke respektálandó indokainak fogalomtárába, hanem - társadalmi szempontból - akár a kényelmi igények is. Hiszen - a példázat szerint - egészséges arányú a társadalom reprodukciója! Mi címen kifogásolhatnánk hát, ha valaki akár pusztán kényelmi okból nem kíván gyereket, s az utódnemzedékeket illető kollektív felelősség és áldozat ráeső hányadát más úton rója le?
Más kérdés, mennyiben érvényesül - helyesebben: miért nem érvényesül - ma ez a kollektív felelősség s kollektív áldozat. De ha csak részben érvényesül is, nyilvánvalóan durva igazságtalanság a saját gyerekek számából ítélni meg a személyesen vállalt hányadot - épp elég sok ahhoz a jövő iránt felelősséget érző s áldozatra kész gyerektelen, és túl sok ahhoz a saját gyerekei iránt is felelőtlen többgyerekes, hogy ne tűrjük e hazug általánosítás térhódítását a közvéleményben...

Eddig az immár negyedszázados tanulmány részlete. Falra hányt borsó. A Heti Világgazdaságban 1987 nyarán egy olvasólevél az adórendszerhez kapcsolódó vitából arra következtet, hogy némelyek arányosabbá szeretnék tenni az utódnevelés terheit, s emiatt felháborodik: „Hogy ki mennyi gyereket vállal, ez magánügy, de ha nem kíván vagy egyéb ok miatt nem tud gyereket vállalni - ez is magánügy. Erkölcstelennek tartom, hogy egy család pénzre tartson igényt egy másik embertől csupán azért, mert neki gyermekei vannak, míg a másiknak egy sincs."
Ezt a véleményt viszont a Népszabadság glosszaírója az „önző, csak a saját érdeküket - de azt mindenáron, gátlástalanul - érvényesíteni akaró emberek" „szóban és írásban hirdetett" eszméi, követelései példájaként idézi. Mondván: ő viszont azt tartja erkölcstelennek, ha a levélíró „és vele együtt nem kevesen megkövetelik és szemrebbenés nélkül el is fogadják a pénzt, az áldozatokat" - azoktól tudniillik, akik helyettük is nevelik az utódot. „Mert végeredményben erről van szó", tehát éppen fordítva, mint a HVG levélírója véli, minthogy ő kap a gyermekesektől erkölcstelenül elfogadott juttatást. Nem is keveset, bizony. Mert: „természetesen nem magánügy az sem - így a glossza -, hogy legfeljebb 20-22 százalékot tesz ki az az összeg, amennyivel a társadalom - különféle címeken együttvéve - hozzájárul a gyermeknevelés költségeihez". Azaz - társadalmi átlagban - a gyermeknevelés családbeli költségeinek kevés híján 80 százalékát a szülő a munkabéréből fedezi, ez az ő különadója - ajándéka - a társadalomnak, azoknak, akik bármilyen okból nem nevelnek - nem nevelhetnek - saját utódot; nyilván a HVG idézett levélírójának is.
Kitértem erre a pengeváltásra egy rádiókommentárban: még mindig itt tartunk? Mintha a mostanában sokat emlegetett kibontakozás eszközeinek a leltárából is rendre kimaradna, hogy igen súlyos gondjainknak az elöregedés a forrása. Aligha számíthatunk kibontakozásra, ha az utánpótlás sorvadása tovább tart, s az elöregedés ilyen ütemben folytatódik. Évtizedek óta hiányzik ez a felismerés a leltárból nálunk.
Íme, a HVG-ből idézett levél a bizonyság: mintha mi sem történt volna az elmúlt évtizedekben, ami arra figyelmeztet: elsőrendű közügyünk az egészséges utánpótlás, és iszonyúan ráfizet a társadalom, ha ezt az elsőrendű közügyet - az élet „újratermelését" - elhanyagolja. Mintha mi sem történt volna, ma is ugyanaz visszhangzik: a gyerek magánügy, hobbi, mint a bélyeggyűjtés, a kutyatartás. Meg kell adóztatni!
A mának élés pártja - a jövő ellenpártja - talán még erősödött is. Ha rájuk kérdeznének, hogyan gondolják - nem, nem az ország, a nemzet jövőjét, nekik ez nyilván nem téma -, de hogyan gondolják a saját, a személyes jövőjüket? Nyugdíjaskori ellátásukat? Bizonyára sértődötten válaszolnának: mi, kérem, dolgoztunk, befizettük a nyugdíjjárulékot, öregkori ellátásunkra kötelezte magát a társadalom. De nyilván adósok maradnának a magyarázattal: miért nem tartották szükségesnek, hogy azok világrajöttéről és felneveléséről is gondoskodjanak, akikre majd ez a kötelezettség hárul.
Mit kezdhetnének nyugdíjjogosultságukkal Robinson szigetén?
Süketek párbeszéde. Kossuth rádió, KSH elnöknője: „Minden család maga döntheti el, akar-e gyermeket és hányat."
Szabad Európa Rádió, kommentárból: „Kinek mi köze hozzá, hogyan élek?... Talán az első számú emberi szabadságjog úgy élni, ahogy nekem tetszik..."
Ha akarom, vemhes az Emberi Jogok Chartája, mely a 16. szakaszában kimondja: biztosítani kell minden házaspárnak azt a jogát, hogy maga döntse el, mekkora családot akar.
Hasonlóan óvatosan fogalmaz a mexikói népesedési fórum (1987) ajánlása: „Minden népesedéspolitikának figyelembe kell vennie az egyéneknek, illetve a házaspároknak azt az alapvető jogát, hogy szabadon döntsenek gyermekeik számáról."
Itt sincs arra utalás, és az efféle „alapelvek" hangoztatásánál sehol sem találok arra utalást, milyen összefüggésben van ez a szabad döntés a jövő nemzedékek fölnevelésének közterhével, e közteher (F-faktor!) arányosításával, a nyugdíj és általában az öregkori ellátás-eltartás, gondozás-ápolás jogaival, lehetőségeivel.
Enélkül pedig az ilyen „alapelv" - maga a tömény elvtelenség.

Vagy nézzük egy hazai közvéleménykutatás ama „kijelentését", amely már csupán korlátoltsága, életidegen fogalomzavara miatt is idekívánkozik: „Mindenkinek magánügye, hogy hány gyermeket akar, az állam ebbe nem szólhat bele."
A megkérdezettek 87 százaléka egyetértett, 5 nem, 6 bizonytalan, 2 nem tudja. Az értelmezésekből nyilvánvaló: nemcsak a hány gyerek minősül magánügynek, hanem az is: akar-e vagy sem valaki gyereket. Ez a 87 százalékos egyetértés önmagában is érvényesen jellemzi közgondolkozásunkat, sajtónkat, népesedési propagandánkat, közoktatásunkat, uralkodó ideológiánkat - a „létező szocializmus" teljes életképtelenségét.
Önmagában végbizonyítvány ez a számadat: elégtelen.
A szülés kötelezettségét - érthetően - szinte mindenki hevesen tagadja, de - mint aki úgy fél a tűztől, vízbe fullad - egy másik zsákutcába hátrál, mert a nem szülés joga legalább akkora zsákutca, mint a szülés kötelezettsége. Sőt: az utóbbiba csak belenyomorodhat, az előbbibe bele is pusztulhat a társadalom.
A tudós feldolgozók leszögezik: „a közvélemény lényegében teljesen egységes" abban, hogy „a gyermekvállalás magánügy".
Szemben ezzel a közvéleménnyel, legalább ekkora joggal mondhatnám: a gyermekvállalás közügy. Ennek az állításnak az igazsága semmivel sem volna kevesebb a közvélemény igazságánál, és ebből az igazságból sem hiányoznék több, mint ami a közvéleményéből hiányzik.
Egészséges közgondolkozásban az ilyen kérdésekről erősen megoszlanának a vélemények. Magánügy - mondaná az egyik szélsőség: közügy - mondaná a másik. S minél egészségesebb volna a közgondolkozás, annál többen jutnának el ahhoz a felismeréshez, hogy ez a két állítás nem kizárja egymást, épp hogy csak együtt igaz.
Nem nehéz földerítenem, mitől nyomorodott el ilyen féloldalasra a mi közvéleményünk. Természetesen a nevelői nyomorították el; több évtized ellenforradalmi, népellenes politikája és az általa egyenirányítóit sajtó. A családellenes intézkedések sorozatához, a közvélemény gyermekellenes hangolásához nyilván hozzájárult az abszurd nyugdíjrendszer, amely attól függetlenül ígér öregkori ellátást, lesz-e akkor egyáltalán elegendő javakorú ellátó. Úgy előlegezi a jogot az öregkori ellátásra-eltartásra, hogy még csak célzást sem tesz arra: a jog majdani érvényesítésének elemi feltételeiről is gondoskodni kell.
Hozzájárult a közvélemény elnyomorításához a közoktatás, amely a tömérdek haszontalan ismeretanyag közt épp a legfontosabbal: a társadalmi lét - a reprodukció - alaptörvényével nem foglalkozik. Egyetlen mondatot sem szán rá, annyira nem foglalkozik vele.
Megérné a tűnődést, de ez már kivezetne a könyv témaköréből: miért éppen ennek a szélsőségnek az irányába nyomorította el a politika és a sajtó programvezérlése az elmúlt évtizedekben a közvéleményt? Egy magát szocialistának valló - hazudó? - társadalomban miért éppen a magánügy szempontja kapott kizárólagos előnyt, monopóliumot, és miért éppen a közügy szempontját negligálták, vették semmibe a politika és a sajtó irányító posztjain?
Még egy példa idekívánkozik.
1988 októberében az MDF szegedi népesedéspolitikai vitája nyilatkozatban figyelmeztetett a vészhelyzetre. A Magyar Nemzetben ezt a nyilatkozatot megtámadta egy szerzőpáros „A gyermekek száma a család belügye" című írásában.
Már a cím vitára késztet. Optimális esetben ugyan akár érvényes is lehet ez a tétel, ám ilyen optimális eset alig fordul elő a világon (legmesszebbre éppen mi távolodtunk el tőle), márpedig akár túl sok a gyerek, akár túl kevés - elsőrendű közüggyé válik. A társadalom, a nép, a nemzet létének, létezési módjának fő kérdésévé.
Aki egy pillantásra sem érdemesíti, mit jelent a gyermek a közösségi lét szempontjából, és teljességgel családi belügynek tekinti, hogy van-e gyermek és mennyi van, az végbizonyítványt állít ki ezzel felületességéről, a kérdést illető tájékozatlanságáról, végletes önzéséről.
Okfejtésük, érvelésük lényege, bemért irányultsága megérdemli a kitérőt.
Szellemeskedik a szerzőpáros, mondván: olyan nemzetről nem tudnak, „mely elfogyott volna oly módon, hogy mondjuk X nemzet két utolsó tagja gyermektelen maradt".
Népcsoportok a szemünk előtt pusztulnak ki - hová lettek az egykéző szepességi németek? Az Ormánság mai népessége csak 2-3 százalékban örököse a múlt század elején ott élőknek. Hatalmas népek is kivesztek nyomtalanul, noha két személyre fogyott nemzetet valóban nem jegyez fel a világtörténelem, sokkal-sokkal előbb züllik szét a nemzetközösség, némely demográfus szerint már 20 százalékos fogyás oszlásnak indítja. Az elégtelen születésszám tehát valószínűleg minden esetben járulékos motívum, nem is lehet az egyedüli ok: sokkal-sokkal a teljes elfogyás előtt felszívódik, beleolvad környezetébe az életerejét vesztett, önmaga reprodukciójára képtelen maradék.
De túl ezen, még ha annyira igaz volna is, amennyire nem igaz, az „ilyen nem fordult elő a történelemben" címszavas érvelés e témakörben bízvást lenullázható. Ismétlés, de szó szerint ide kívánkozik: rázuhant a népekre az antibébi-tabletta s a fogamzásgátlás sok egyéb, reklámozott módszere, a magzatpusztítás legalizálása, sőt premizálása, az öregkori ellátás függetlenítése az utódlástól, az anyagyilkos feminizmus világrengető hadjárata, a szekularizáció, az élvezkedést reklámozó, mindenkit naponta elérő média agymosása, az alkohol, a narkó, az AIDS, az önpusztítás olyan alattomos erői őrlik ma, belülről, leginkább a civilizált társadalmakat, amelyek hatékonyabbnak ígérkeznek a pusztító háborúknál. A történelemre itt ugyanúgy nem hivatkozhatunk, mint ahogy a nukleáris háborúról sem mondhatjuk: miért kellene félni tőle, a történelem a bizonyság, hogy még sohasem pusztultak bele a népek...
Élcelődik a szerzőpáros: „Arról sem hallottunk még, hogy állampolgárhiány miatt egy országot felszámoltak volna."
Ettől valóban nem kell tartanunk. Bármilyen gyorsan pusztul a magyarság, a Duna-Tisza közén nem lesz légüres tér. Már önmagában annak sem lehet kétséges a jövője: demográfiai túlnyomás korában - sőt szomszédságában - demográfiai vákuum.
Mind ez idáig nem a lényeget illető nézetkülönbség. Egy későbbi hozzászólásukból viszont kiderül, hogy a szerzőpáros a nemzetet, a nemzet fennmaradását kitagadja az értékek köréből. Sőt ha jól értem, negatív értéknek tekintik a nemzetet is, a nemzet fennmaradását is; afféle koloncnak, amely csak gátol bennünket abban, hogy minél előbb beolvadjunk az „európai egységbe".
A demográfus Kováts Zoltán nem tartja kívánatosnak, hogy „fogyatkozó, öregedő népünk egyre több vendégmunkásra szoruljon, akiket már nem is tud asszimilálni, azok kerülnek számbeli túlsúlyba... A magyarság itthon is kisebbséggé válhat, sőt az erdélyi magyarok sorsára juthat". Aggódik tehát a magyarság sorsáért, jövőjéért, ám a szerzőpáros ezt az aggodalmat nagy-nagy fensőbbséggel, szigorúan megrója: „Az európai egység, mindannyiunk egyetlen reménye... ebben az interpretációban nemzeti veszedelemmé válik."
Lehetetlen más értelmezést találni e megrovásnak, mint hogy „mindannyiunk egyetlen reménye": jöjjenek, csak jöjjenek, minél hamarább, minél többen a vendégmunkások, így jöhet létre a kívánatos „európai egység". Sőt túl ezen, „a kelet-európai társadalmi és nemzetiségi problémák megoldásának egyetlen esélye" ugyanez: jöjjenek, csak jöjjenek a vendégmunkások... Minél inkább elöregszünk, minél nagyobb arányban fogyunk, annál több vendégmunkásra lesz szükség, annál többet áldoz a magyarság „mindannyiunk egyetlen reménye", az „európai egység" oltárán.
Aki pedig tart a vendégmunkások áradatától, az nyilván nacionalista, az nem „az európai egység", nem „az öreg Kossuth, Károlyi Mihály" szellemében, hanem „a nemzeti elszigetelődés szellemében" orientálja a „közéleti felelősséget érző újságolvasókat".
(Ez a tétel bizony a képtelenül hamis értelmezésen túl az öreg Kossuth, Károlyi Mihály s az „európai egység" megrágalmazása.)
A vendégmunkások „soha, sehol nem vették át a hatalmat", a „belügyi és igazságügyi szervek bármikor kiutasíthatják őket" - véli a szerzőpáros, és bizonysága ez - harmatos naivságuknak? - mindenre kiterjedő tájékozatlanságuknak? Vajon mit szólna erre az ajánlatra a nyugatnémet, a svájci, a francia stb. politikus: utasítsa ki a vendégmunkásokat, egyik napról a másikra zúzza szét a gazdaságot, bénítsa meg az életet az országban... És mennyi vér folyt el, mennyi élet pusztult csak az elmúlt egy-két évtizedben is a vendégmunkásként - vagy bármely minőségben - beáramlók és az őslakosság élet-halál küzdelmeiben! S ahol nem robbant még, ott is felgyűlt a feszültség mindenütt. Ebbe az érvrendszerbe még csak bele sem illeszthető, hogy: igenis, az embernek vannak elkötelezettségei szülő-nevelő környezete, közösségei, társadalma iránt, melyeknek önmagát köszönheti testi-lelki, érzelmi, értelmi valóságában.
Veszem ebből csupán az erkölcsi elkötelezettséget.
Vallom, hogy a legfőbb erkölcsi törvény (méghozzá nem mulandó „történelmi kategória", ahogyan a szerzőpáros minősíti általánosságban az erkölcsöt): visszaadni legalább annyi értéket a társadalomnak, amennyit tőle kaptunk, lehetőleg azért kamatostul.
Ám, ha ez igaz, akkor mi vagyunk a világ legerkölcstelenebb népe.
Természetesen a szélsőséges individualizmusnak nincsenek erkölcsi gátlásai, voltaképp erkölcsi érzéke sincs. Az az egyéni szabadságigény, amely eleve csakis mások rovására érvényesíthető, akár emberi közösségek - nemzet - pusztulása árán - erkölcstelen.

Akár úgy is felfoghatjuk: mindez csak a felszín. Egy sorvasztó, vészes prognózisú társadalmi kór tünetcsoportja.
A legfejlettebb kapitalista társadalmakat minden részletükben át-meg átszőtte a szociális elem, sűrűbben s átfogóbban, mint a „létező szocializmus" társadalmait. Nincs tovább csak-magánügy-család, csak-magánügy-gyerek, csak-magánügy-betegség, csak-magánügy-nyomor; a nyugdíj intézménye is átfogja az egész társadalmat, a munkából kiöregedettek ellátása-eltartása elsőrendű közügy. Ezer más ok mellett már pusztán e miatt az egy ok miatt sem lehet a jövendő eltartók világrahozatalát és fölnevelését csak-magánügynek minősíteni.
Azaz lehet, de csak értelmetlenül s felelőtlenül.
„...A kapitalizmus új politikai ideológiát alakított ki - írja Christopher Lash. - A jóléti liberalizmus feloldozza az egyént az erkölcsi felelősség alól, és pusztán a társadalmi körülmények áldozatának tekinti. Létrejöttek a társadalmi ellenőrzés új módszerei, amelyekben betegként kezelik a deviánsokat, és büntetés helyett orvosi rehabilitációt alkalmaznak. Új kultúra született: korunk önimádó kultúrája, az amerikai Ádám rabló individualizmusa. Terápiás zsargonra lefordítva: nem annyira az individualizmust, mint inkább a szolipszizmust állítja előtérbe, az énközpontúságot pedig ’érvényes magatartásként' és ’tudatosságként' igazolja."
Az énközpontú végzetes önzés természetes reakciója a közösségi eszme, a szocialista gondolat sztálinista kisajátításának, bemocskolásának.
Az énközpontúság már-már a korszellem erejével hódít, és sóhajthatünk Helvetiusszal: „A tévedések és ellentmondások micsoda útvesztőjébe kényszerít bennünket az érdek, amely még azt is elhomályosítja bennünk, ami nyilvánvaló."
Eljátszogatnak például az akadémiai homokozóban a munkabérelmélettel, és rangos tudósok évtizedekig komoly képpel olyan alapon végeznek számításokat az emberi munkaerőről, mintha egy igen drága, bonyolult gép munkába állításához, működtetéséhez csupán az üzemanyag költségét kellene számításba venni. Fehér holló az olyan közgazdász, aki felfigyel erre az egész jövedelemelosztást eltorzító, a „magánügy" bamba teóriáit és szólamait nevelgető, immár a társadalmi utánpótlást vészesen sorvasztó, primitív szarvashibára.
Augusztinovics Mária írja a Közgazdasági Szemlében: ,A nettó nemzeti termelésben a munkajövedelem és a tiszta jövedelem közötti arányt eltorzítja az emberi életpályafelemás, következetlen finanszírozása. A munkajövedelem több, mint amennyi a társadalmi munkamegosztásban részt vevő aktív keresők között teljesítményük arányában elosztható, és kevesebb, mint a munkaerő társadalmi újratermelési költsége. E két kategória között a mennyiségi különbség igen nagy, nagyságrendileg a nettó nemzeti termelés egymarmadára becsülhető."
Képtelenül nagy számítási hiba! A nemzeti termelés egyharmadát kitevő!
Más szóval: elméletben és gyakorlatban teljességgel tisztázatlan: az ember - a munkaerő - „előállításának" költsége milyen forrásokból kapja fedezetét. Ennek az alapkérdésnek a tisztázását évtizedek óta végzetesen elhanyagolja még a szorosabban vett szakma is. Holott ez annyira nem csak-magánügy, hogy még közügynek is a legfontosabbak közül való.

SZÓ... SZÓ... SZÓ...

Évtizedekkel visszamehetnék: a szószátyár politika tervekkel és határozatokkal sohasem takarékoskodott. De csak a közelmúltból néhány példát.
A hosszú távú népesedési koncepciót 1984 őszén hagyta jóvá a minisztertanács. Ez a határozat a többi között kimondta: összehangolt állami és társadalmi cselekvésre van szükség, az iskolai oktatásban, a tömegtájékoztatásban, az irodalomban; a család, a gyermek eddiginél jobb propagandájára. Kimondta: fokoznunk kell a többgyermekes családok társadalmi elismertetését és szociális támogatását.
Nem sokkal később egy kormányjelentés ugyancsak megállapítja: „A népesedéspolitika hosszú távú céljait összefoglaló minisztertanácsi határozat alapelvként szögezi le, hogy hazánk népesedési helyzete nagy fontosságú nemzeti, társadalmi ügy, amelyben az összkormányzati felelősségnek és a társadalmi összefogásnak egyaránt érvényesülnie kell." A koncepció szerint „arra kell törekedni, hogy száz családban legalább 230 gyermek szülessék". „Erősíteni kell a család szerepét és értékét a társadalomban, az egyén életében..."
Mindezeknek gyakorlatban épp az ellenkezője történt és történik. A sajtó továbbra sem foglalkozott a népesedési gondokkal, idéztem erről tudományos felmérések eredményét, statisztikáját. Az adórendszer pedig a szó szoros értelmében semmibe vette a minisztertanácsi határozatot.
Kit kellene ilyenkor felelősségre vonni? A minisztertanácsot? Azt a pártvezetést, amely a minisztertanácsnak is diktált? A parlamentet, amely az adótörvényt - olyan arányban, amilyen arányban - megszavazta?
Ugyan már, felelőst keresni! Ebben a rendszerben? Hol volna ott felelősség, ahol - a legmagasabb szintű döntések miatt - soha nem történt felelősségrevonás?
Hitelt érdemlő jelek szerint a világ leggyerekellenesebb népe, országa vagyunk. Volt már szó róla, itt csak jelzésképpen néhány motívum:
Írtam arról az egyetemi szemináriumról, amely titkos szavazással kétharmados többséggel azt az álláspontot fogadta el: csak nacionalisták gondja, X év múlva milyen nyelven veszekednek a pult előtt, s élnek-e még egyáltalán magyarok ezen a földön. Őrzök tanulmányokat, amelyek bizonygatják: a minél kevesebb gyerek az egyénnek is, az országnak is igen hatásos és kívánatos eszköz az életszínvonal emelésére. A születések csökkenése magán- és közhaszon.
Ifjú közgazdászok tv-zsűrije 23:2 arányban a gyereknevelés terheinek a könnyítése ellen szavaz.
Országos vitára mintegy 120 olyan hozzászólás érkezett, amelynek a szerzője ellenszenvvel, gyűlölettel szól az anyaságról, sok közülük „antianyának" nevezi magát.
Megmutatkozik abban is a gyerekellenes magatartás - véli egy népesedési tanácskozás résztvevője -, hogy nemcsak akkor kevés a tanterem, ha sok a gyerek, akkor is, amikor nagyon kevés. „A magyar társadalom vagy közömbös, vagy pedig gyerekellenes."
A toronyházak billenőablakai életveszélyesek, több gyerek kiesett, szörnyethalt. Gondosabb szülők védőrácsot szereltettek föl az ablakra, s a tanácsok sorra büntették őket a „városkép rontása" miatt. A gyerekek pedig továbbra is zuhantak kifelé a billenőablakokon.
Felsőbb utasításra titkosítottak a népesedési előrejelzések kedvezőtlen prognózisait.
„Most, amikor a világban a túlszaporodás a gond, miért emlegetjük mi, és miért csinálunk problémát, hogy fogyunk?" - kérdezi értetlenül egy tudományos kutató egy ankéton a Közgazdaság-tudományi Intézetben.
Még az 1987-es földtörvény is a régebbi, családellenes „telekrendelet" nyomdokain hátrányos megkülönböztetésben részesíti a magányosokkal szemben a családokat, éspedig annál hátrányosabb megkülönböztetésben, minél nagyobb a család.
- S ennyivel bele sem kezdtem a hazai családrontó, gyermekellenes, anyagyilkos politika jellemzésébe, mit követtek el a politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, sajtó stb. szervek a nemzet ellen, a közvetlen és a rafináltan közvetett hangulatkeltéstől az igen változatos gazdasági, szemléleti, lelki kényszerig.
Valóban érdemes volna ezeket kötetben összegyűjteni, tanulságul a világnak: íme, a leghatékonyabb önpusztítás, egy nép kollektív öngyilkolása.
Jó harminc év óta egzakt, világos, vitathatatlan adatokkal-tényekkel mérhető az önpusztítás. Külön tanulmányozást érdemel, hogy hogyan szoktatta hozzá hazai politikánk, sajtópolitikánk a közgondolkozást a pusztulás tényéhez, hovatovább elkerülhetetlenségéhez, hogyan altatta-kábította el az olykor ocsúdó közösségi lelkiismeretet, hessentette el a felhőző aggodalmakat, forrasztotta a figyelmeztetők torkára a szót, gúnyolódva a „váteszeken", a „nemzethalál kuvikmadarain" (erre aztán nem kell biztatni a kabarémaffiát!), a boszorkányüldözés leprabélyegével „nacionalistának" pecsételve mindenkit, aki számolgatni merészelte az évről évre fogyatkozó születéseket, szaporodó halálozásokat, aki sokallani merészelte, hogy naponta 5-600 élő magzatot vakarnak a gyerekágyról a kukába.
Ennél is szomorúbb, hogy a több évtizedes napi butítással kinevelt közgondolkozás, mintegy visszaigazolva a bűnösen kártékony anyaság-, család-, gyerekellenes politikai gyakorlatot, makacsul nem hajlandó tudomást venni a nemzeti létet, életerőt fenyegető veszedelmekről, minthogy szívósan ránevelték: ne érezzen felelősséget a magyarság jövőjéért, fennmaradásáért.
Idekívánkozik egy mondat Balczó Andrástól: „Az elmúlt negyvenöt évben ebben az országban talán a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül követték el a legtöbb bűnt."

Teljesebb a kép, ha kitekintünk Európára; ott is terjed a civilizációs „fehér pestis".
„A húsz-harminc év közötti nők csaknem egyharmada gyermektelen kíván maradni - írja a Die Presse. - Sokakat érthető módon az a gondolat rémít, hogy ki fogja majd megtermelni a ma keresők majdani nyugdíját, az egész szociális struktúrát."
„A gyermekellenesség már szinte notórius. Tüneteivel nap mint nap találkozni lehet, amikor két-háromgyermekes anyák kíméletlenséget, sőt agresszivitást tapasztalnak a tömegközlekedési eszközökön, amikor a ház lakói összeesküvést szőnek gyermekjátszóterek ellen."
„Sokgyermekes családnak a szegénység határán vagy az alatt kell élnie."
Frankfurter Allgemeine Zeitung:
„Ha gyerekeket nevelünk, az magánügy, csak meggyilkolásukat tettük közüggyé."
„...Annak dacára, hogy korunk orvostudománya tökéletesen megoldotta a fogamzásgátlás problémáját, a magzatelhajtások száma emelkedik."
„A gyermek luxussá vált... gazdasági veszteségtényező lett." „Az iparosodás előtti társadalomban az utánpótlás gondozását a társadalom szabályozta, az idősek egyéni gondozásra voltak utalva. Ma fordítva van: az utánpótlás magánügy a felnőttkorig ható összes következményével, és az idősek gondozása mindenki társadalmi ügye."
„Ma senki számára nem következik szociális és közmegbecsülés abból a körülményből, hogy egyre több gyermeket gondoz, szeret, őriz." „Hogy ezeken a helyeken a jövőt formálják, világgá kellene kiáltani!..."
„Olyan társadalomban, amely utódait nagy számban, rendkívül felvilágosult kísérőszólamok közepette megsemmisíti, mielőtt megszülettek volna, nyilvánvalóan nincs helyük azoknak, akik ezeket a gyermekeket szülnék, sem azoknak, akik nemzették őket, s maguknak a gyermekeknek sem. A kívánatos helyeket azok osztják el egymás között, akik gyermektelenül vagy a gyermekektől távol élnek..."
Gondoljuk el, milyen világméretű a fogalomzavar, ha még emez idézett cikk szerzője is úgy vélekedik: az anyagi „juttatás" „megszégyeníthetné a gyermeket és az anyát".

DERESEN

Az egyenirányított sajtó egyik legérzékenyebb, neurotikus pontja a népesedés problémaköre volt. Már csak azért is, mert a nemzeti lét gondjait érintette, s így természetesen kapcsolódott össze egy másik, hasonlóképp érzékeny és neurotikus ponttal - túlingerelt ideggóccal -, a nemzeti kérdéskörrel.
Kezdettől - 1963-tól – fogva kijárt a nacionalizmus leprabélyege azoknak, akik aggodalmasan emlegetni kezdték a fogyatkozó születéseket. Már az első népesedési vitát is vezércikkben támadta a Magyar Nemzet: „Egyes íróink, újságíróink... skolasztikusok egyoldalúan elfogult és tájékozatlan aggályoskodásával félreverték a lélekharangokat."
Már több mint tíz éve jelezték a demográfiai mutatók, hogy elégtelen a születésszám, a sajtó még mindig a nacionalizmus vádját szórta, mondván: „indokolatlanul félreverik a harangot".
Már több mint húsz éve elégtelen volt az utánpótlás, vészesen fogyott a gyerekkorosztályok létszáma, s 1970-ben vitát indítottam a Nők Lapjában a többgyermekes családok nehéz helyzetéről és arról, mi lehet az oka, hogy újabban az anyaság „ünnepi és köznapi jelzői" közt olyan szapora és meredek az ellentmondás. Mintegy kétezer hozzászólás érkezett be, s ennek a Háború és béke terjedelmű anyagnak csak alig öthat százalékát közölhette a lap, kegyetlen rövidítésekkel. Mielőtt a vitazáró megírásához kezdtem, minden levelet elolvastam - és már nem szabadulhattam a hatásuk alól. Szerződés nélkül láttam munkához, a semmitmondó ismétléseket, üres visszhangzásokat kiselejtezve 736 levél maradt fenn a rostán. Minden létező okfejtés, érv és ellenérv eredeti fogalmazásban szót kapott; tömegével a hamis, elfogult vélemények is. Azon az elven: az igazságot nem kell félteni; minél szabadabb ütközetekben születik, annál teljesebb, tágabb érvényű.
Erdei Ferenc lett az Éljünk magunknak? kötet bábája; lektori jelentés címén szinte egy kis tanulmányt írt, nem sokkal a halála előtt.
Vihart kavart már annak idején a vita is, lappangó feszültségeket sütött ki, a társadalmat behálózó kóros szövődményeket lökött felszínre. Az újabb, még vészesebbnek ígérkező vihar előszele korán megcsapott - elébe mentem. Szétküldtem a könyvet 500 példányban. „Közös gondjainkról" dedikációval megkapták a Központi Bizottság, az Elnöki Tanács, a Minisztertanács, a KEB tagjai, az országgyűlési képviselők, a püspökök, a főrabbi; és néhány író, főszerkesztő a maradékot.
Mintegy félszáz olyan sajtóbeli bírálatról tudok, amely - egészében vagy részletében - foglalkozott a könyvvel. Eleinte a hangsúlyosan elismerő és a hangsúlyosan elutasító bírálatok közt úgyszólván nem volt átmenet. Az elismerést főként a sajtó peremvidéke visszhangozta, a harcos elutasítást pedig, egy-két kivétellel, a központi, legtekintélyesebb, legnagyobb példányszámú lapok képviselték. Nem tudok olyan könyvről, amelyet 1945 óta több megrovás ért volna.
Darvas felhívott az első támadások után. - Válaszolsz? - Ezt nem hagyhatom ki-mondtam. -Jobb volna, ha én válaszolnék - így Darvas. - Erdei meghalt, nekem kellene szólni helyette. Csak az, hogy nem vagyok én ezekben a dolgokban tájékozott.
Írtam neki egy feljegyzést 84 gépelt oldalon; mondatról mondatra kitértem a bírálatok minden ellenvetésére, vádjára, félreértésére, félremagyarázására. Külön elemezve azokat a „bírálatokat", amelyeknek a szerzői nemcsak hogy nem ismerték a könyvet, de bele sem igen olvastak. Darvas megírta a vitacikkét, de nem közölhette. Fél év múlva, amikor visszakértem tőle a feljegyzést, csak annyit mondott fanyar mosollyal: - Lebeszéltek.
Előttem az egykori kritikák. A hamisítás s egyéb büntetendő cselekmény koncepciós vádpontjait nem idézem, terjedelmi okból. Hevenyészett leltár a tömörebb minősítésekről: „nacionalista", „moralista", „proudhonista", „agresszív", „voluntarista", „epigon", „nép- és fajtamegváltó", „demagóg", „haladásellenes", „konzervatív", „túlzó", „türelmetlen", „kokárdás", „provinciális", „korszerűtlen", „fajmagyar", „elveti a sulykot", „a szólási lehetőséggel visszaél", „felelőtlen", „diszkriminál", „zavarosabbnál zavarosabb koncepciók", „tendenciózus", „léhaság", „ambiciózus önkény", „nyegle cinizmus", „inszinuál", „embertenyészet", „főhivatású rabszolgaság", „nemzetiszínű pántlikákkal felcicomázott dogmatizmus" - harmadánál ha tartok, de nem szaporítom. Alig hiszem, hogy évtizedek során csak ennyi szigorú jelzőt is elhasználtak volna hazai könyv szerzőjére.
Nem valószínű, hogy ennek a könyvnek a kritikáinál volna alkalmasabb illusztráció a korabeli sajtóetika jellemzésére.
Száz oldalon bizonygatom, hogy a gyermeknevelés családbeli költségeiből nagyobb részt kell átvállalni a társadalomnak, arányosabban kell megosztani az utódnevelés terheit, mire a Népszabadság kritikusa: „tagadja", „hogy növelni kell az állam és társadalom részvállalását az utódnevelés költségeiben".
Külön fejezetet szánok a lehetetlen lakáshelyzet, az „antibébi lakáspolitika" bírálatára, mire a kritikus: „moralizál", de bezzeg arról nem beszél, hogy „a saját otthon megteremtése" milyen gond.
Szemrebbenés nélkül hazudoztak, rágalmaztak a kritikusok, abban a biztos tudatban, hogy a helyreigazításra, a védekezésre nem kapok szót.
A Népszabadság kritikusai igyekeznek megnyugtatni a közvéleményt, hogy „a népességszám átmeneti apadásáról" van szó, és „akik a nemzeti katasztrófa vélt fenyegetésének idegállapotában fejezik ki aggályaikat, azok inkább nehezítik" a helyzetet, s ha „a nemzetpusztulás fenyegető rémét lebegtetjük a nászi ágyak felett, nem teszünk jó szolgálatot sem a mai, sem a holnapi társadalomnak". S hogy az elégtelen reprodukció „legdöntőbb okát", „a magyar nacionalizmus" táján kell keresnünk...
Többen, több alkalommal és nagy terjedelemben támadták a Népszabadságban az Éljünk magunknak? kötetet. „...A népszaporodás alakulását a legkevésbé sem lehet megmagyarázni a nemzeti öngyilkosság fantomjával, az ,antianya' rémképével vagy hasonló extrém és ritka esetekkel... Akármilyen riasztó leveleket válogasson is össze bárki." Természetesen a Der Spiegel, a Die Welt, „a hetvenmilliós népről szőtt álom" - s ilyen bemelegítés után a nacionalizmus vádja is helyet kap a központi pártlapban.
A Magyar Nemzet kritikusa szerint a kötet szerzője „azt a hatást vélte elérni": „hazafiságból", „a nemzet erősítésére" szüljenek a nők. Továbbá: nem „lehet vitássá tenni a nőnek azt a jogát, hogy ne egyedül az utódnevelést tekintse életcéljának". Természetesen ezt egyetlen hozzászóló sem vitatta, egyetlen szó sem esett arról, hogy „hazafiságból szüljenek a nők" - az effélék a kritikus leleményei.
Élet és Irodalom (itt már nagyobb a kritikus egyéni felelőssége, a nevét is idézem: Máriássy Judit): „Miközben a nők világszerte teljes emberi jogaikat követelik, nálunk némelyek a teljes értékű emberi lét feladására ösztönözték a fiatalasszonyokat, csak hogy szüljenek." - Íme, a homofág feminista logika: az anyaság, „a teljes értékű emberi lét" feladásával egyenlő.
Miután elült a sajtóbeli Zeuszok vezényelte égiháború, a témát illető hangszerelés azért a dúr hangnemben maradt. A Magyar Nemzet megrója a „maszek népesedési igehirdetést", s elmarasztalja a „nacionalizmus", a „voluntarizmus" vádjában. A Magyar Hírlap ugyancsak tesz egy tiszteletkört a sajtóbeli Zeusznak - fentebb idéztem már: „Az utóbbi években fel-felzajdultak nacionalista tónusú, kokárdás hangvételű kifakadások...''
A Dunántúli Naplónak mintha külön oka is volna rá, hogy Pécsről vezércikkben visszhangozza a sajtóbeli Zeusz mennydörgéseit. „Főhivatású anyaság?" - így a cím. - „Nem vitás, hogy a Fekete Gyula-féle embertenyészet nem vonzó dolog" - így a szöveg. Stb. - persze.
A Kritikában Fekete Sándor maszatol: „Utaltam a középnemzedék néhány írójára, aki szemmel láthatóan Veres Péter posztját szeretné betölteni." „...Most pedig, ha viszolyogva is, a mai fajelméleti kacérkodások vészes anakronizmusáról kell egy kicsit bővebben szólanom." „Ma már nem lehet ártatlanul dobálózni a fajelmélet romjai alól előkapart roncsfogalmakkal." „Ürügy teremtődik a fajta védelmi kótyagosságok reaktiválásához." „A szocializmus, az emberiség és a magyarság átkozottul bonyolult létkérdéseinek gyökereit nem is érintve keseregjünk a fejlődési problémák néhány aggasztó tünetén, csapjunk ezek körül egy kis fajmagyar hangulatot, toborozzunk ily módon egy kis sereget, s a többi majd csak kialakul..."
Nos hát ezeknek az „aggasztó tüneteknek" a bolygatása „nemzetiszínű pántlikákkal felcicomázott dogmatizmus".
A fenti idézetek a hetvenes évek első feléből valók, de annak a jellemzésére, hogy a Kádár-rendszer milyen makacsul kitartott a pusztulás pártján, íme egy idézet a nyolcvanas évek második feléből, ugyancsak a Népszabadságból, ugyanattól a már fentebb is idézett Terényi Évától. Egy családpolitikai rendezvénysorozatról számol be, s rosszallóan említi: „egyebek között előkerült a ,főhivatású anya' elmélete, vagyis az anyai és a munkahivatás szembeállításának szemlélete. S előkerültek egészen szélsőséges, egyébként jól ismert nézetek is népesedési helyzetünkről, a gyermekvállalás kérdéséről. Elhangzott például, hogy hazánk a legutóbbi években ,egy Sopronnal lett kevesebb'..." (Helyre kell igazítanom: e cikk megjelenéséig másfél Sopronnal lett kevesebb.)
Felteszi a régi lemezt is: „Ahelyett, hogy szembenéznének a gyermekvállalással összefüggő valós problémákkal,... könnyekre ható és csupán áldozatvállalásra apelláló agitációval akarják kikényszeríteni" a nagyobb születésszámot. - Ez természetesen ugyanolyan hazug állítás, mint a 15 évvel azelőtti állítása volt.

SZEMLE AZ ELLENTÁBORBAN

A népesedési gondok feltárásának és lehetséges megoldásának a legszélsőségesebb ellenzékét, úgy tetszik, Harmat Pál képviseli „Közösségi funkciók, népesedés és szociálpolitika Magyarországon" című tanulmányában. (Harminc év, 1956-86. A Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása. Bern, 1986.)
Harmat Pál kitűnő esszéista a pszichológia, a pszichoanalitika témakörében, de az kitetszik ebből az írásából, hogy a népesedés témakörében az érdeklődő újságolvasó szintjén sem tájékozott. Máskülönben nem írna le ilyeneket: „1947 és 1951 között még 31 ezrelékes volt a születési arány, ami magas érték: utoljára az I. világháború előtt volt ennyi. Az arány 1951 körül hirtelen csökkenni kezdett, s 1952-ben már csak 10 ezrelék volt."
Olyasmi ez a 31 és 10 ezrelék, mintha a gazdaságföldrajz akadémiai vitáján valaki Svájcot Afrikába helyezné át. Az a tétel pedig, hogy békeidőben egyetlen év alatt 31 ezrelékről 10 ezrelékre csökken a születésszám - Svájc az Antarktiszon.
Harmat Pál egy több évtizedes igen bonyolult s elmérgesedett vitában, a számára teljességgel ismeretlen problémakörben mintegy a döntőbíró szerepét vállalta, nyilván nem a magyar népesedés iránti érdeklődése okán, kétségkívül más indítékból vállalt ekkora kockázatot.
Jellemző, hogy a népesedés hazai igen gazdag és sokszínű irodalmából Harmat ama Tóth Ágnes siralmas tanulmányát emeli a „legszínvonalasabb" szakirodalom rangjára, amelyből „sokat merített", mely tanulmány szerzője, tud. szoc. tanszéke korlátai mögül éppúgy nem látott meg szinte semmit a hazai demográfiai probléma lényegéből, mint Harmat, de - nyilván párthűségből - kardot rántott a népirtó család-, gyermek- és anyaellenes politika védelmére.
Nagy reklámot kapott már megjelenése napján a rádióban Tóth Ágnes tanulmánya. Könnyű préda volna most feltrancsírozni doktriner dillettantizmusát, de inkább idézem korabeli írásomból azt a néhány sort, mely a népesedési csődpolitika főrangú képviselői árnyékában Tóth Ágnest illette:
„Lehet ma olyan cikkeket, tanulmányokat megjelentetni, amilyet a Valóság augusztusi számában olvastam. Főtétele szerint nem az a nagy baj, hogy fogyunk, hanem az, hogy nem egyenletesen fogyunk! Hogy végül is olyan kiugrások zavarják az egyenletes fogyást, mint például a hetvenes években, minthogy megpróbáljuk néha a fogyást visszafogni, és akkor hullámhegyek támadnak. A ciklikusság a nagy veszedelem! - Magukat leplezik le az újsütetű demográfusok: ők soha nem azt nézik, hogyan lehetne a mély hullámvölgyeket megemelni, hanem azt, hogyan faraghatnánk le a vakondtúrásnyi csúcsot..."
Annyit még ehhez: önmagában is jellemezné a médiák fortissimo reklámja Tóth Ágnes elhibázott írása körül szánalmas népesedéspolitikánkat.
Amiatt tört ki a hisztéria, mert 1957 óta először elkövetkezett az a pillanat, hogy megtorpant az utánpótlás fogyása. Igaz, hogy csak pillanatra torpant meg, igaz, hogy demográfiai „csúcsunk", „robbanásunk" egyetlen esztendejénél a lengyelek környező tíz éve egytől egyik magasabb csúcsot képvisel. Mi tehát csak egy pillanatra kapaszkodtunk vissza a pusztulásból, mint fuldokló a szalmaszálba, s ez a visszakapaszkodás hozta ki a sodrából Tóth Ágnest: miért nem hagyjuk egyenletesen fogyni - pusztulni - a népet?
Harmat tanulmányának kétségkívül nem használt, hogy a Tóth Ágneséből „sokat merített". Szerinte a népesség csökkenését csak „a népi írók és publicisták" látják veszélyesnek. Velük szemben ő azok mellett áll, akik szerint „a magyarság mai aránya a Kárpát-medencében nem rosszabb, mint az elmúlt egy-két évszázadban volt".
Mit lehet ilyen állításokra mondani? - Svájc a Holdra költözött...
Idézi pl. Tóth Ágnest: „A viszonylagos munkaerőhiány, a dolgozó és az inaktív lakosság arányának problémája sem oldható meg mechanikus módon, a népesség növekedésével."
Bizonyosan nem oldható meg, de állított valaki ilyen sületlenséget, hogy megoldható? Továbbá: a népesség fogyásával, elvénülésével megoldható?
Utal Bródy András közgazdasági-demográfiai cikluselméletére: a csökkenési fázisokat növekedési szakaszok váltják fel. Ám ha a Bródy-Easterlin modellt a magyar népesedés alakulására alkalmazom, akkor nálunk immár nukleáris demográfiai robbanásnak kellett volna elkövetkeznie. Két-három évtized óta számos új, friss keletű meghatározó tényező (volt már róluk szó) avatkozik be a népesedési folyamatok évszázezredes spontaneitásába, s ha netán léteztek is valaha ciklusok a népesedésben (ami végképp nem tekinthető meggyőzően bizonyítottnak), az új, rendkívül bonyolult összhatásokra épülő népességfejlődésben nem lehet további szerepük.
Harmat a népesedési vitákról szólva megjegyzi - úgy gondolom, helyesen -: „különösen visszataszító a sértegető, politikailag rossz hírbe hozó jelzők és gyanúsítások igénybevétele a vita során". Mindössze háromsornyi távolságban viszont ő adja a példát arra, ami ellen joggal tiltakozik: a rossz hírbe hozó jelzőket és gyanúsítgatásokat minden mennyiségben, méghozzá konkrét hivatkozás, bizonyítás, idézetek nélkül:
„...Taszítanak bennünket a .fajvédelemről' szóló fejtegetések..." (Ki? Hol? Hogyan?)
„...A cigánysággal kapcsolatos eszmefuttatások rejtett vagy éppen nyílt rasszizmusa..." (Ki? Hol? Hogyan?)
„...Vagy az olyan javaslatok, hogy a különösen egészséges és teherbíró asszonyok szaporodását külön eszközökkel, tehát a többi fiatal nőét meghaladó módon ösztönözni kell." (Ki javasolta? Hol? Mikor?) stb.
Harmatot a legkevésbé sem zavarják a tények. Okfejtését indulatai, ellenszenvei, gyűlölködései vezérlik. Az a tízezernyi panaszos levél, amely terhes anyáktól, többgyermekes anyáktól érkezett a leszólások, a gúnyolódások, a kellemetlenkedések miatt szerkesztőségekbe, intézményekhez, hivatalos szervekhez, nyilván nem illik bele Harmat prekoncepciójába, tehát nem vesz róla tudomást. Én magam is százával őrzök ilyen leveleket, említettem a tévéműsort, amelyben anyanyúlnak csúfolták a többgyermekes anyákat. - Az egészet a népi írók találták ki - mondja erre Harmat. íme, eredetiben:
„Túlzottnak tartjuk azokat a vélekedéseket, amelyek szerint gyerekellenes légkör jött létre, hogy a társadalmi közvélekedés elítéli, kigúnyolja a sokgyerekes családokat stb. Ezek a néha igen bő lére eresztett, időnként patetikus és erősen moralizáló hangnemben megírt fejtegetések a népi írók köreiben születtek meg. A népi író szemtanúja volt, amint az autóbuszon egy gyerek valakinek a lábára lépett, mire az illető felszisszent: ,büdös kölyök'; a népi író ekkor hazarohant és megírta, hogy tele a város gyerekellenes nemzeti nihilistákkal, kozmopolitákkal és antianyákkal'..."
Ha az olvasó nem értené, mit keres itt, ebben az összefüggésben az idelőcsölt „kozmopolita" jelző, nyomban be fogja látni a szó használatának a célszerűségét, ha elolvassa a hozzá fűzött jegyzetet: „Mint széles körben ismert, a .kozmopolita" kifejezés Magyarországon általában a zsidóság fedőneve. Ha egy tanulmányban felbukkan a .kozmopolita' jelző, csaknem biztosak lehetünk, hogy a szerző a zsidóságról kíván valamit mondani, általában antiszemita stílusban."
Harmat amihez nyúl, sorozatban melléfog; mintha csak szándékoltan fitogtatná mindenre kiterjedő tájékozatlanságát.
Leszólja a „közírók" „tudományos felkészültség nélküli felelőtlen jósolgatásait" (amelyek mellesleg - sajnos - rendre beváltak; ami engem illet, örülnék, ha negyedszázadra visszamenően idézne egyetlen olyan „jóslatomat", amelyre rácáfolt az idő). Magasztalja a manipulált statisztikai prognosztikát (amelynek a jóslatai - sajnos - sorra befucssoltak; örülnék, ha az elmúlt évtizedekben közölt többtucatnyi hivatalosnak tekinthető prognózisból idézne egyetlen olyat, amelyre nem cáfolt rá az idő).
Mint abszolút adura hivatkozik a mindenkor nagyon szerény információértékű „ideális gyerekszám" felmérésre: „Az a tény, hogy a fiatal házaspárok átlagosan 2,4 gyereket tartanak ideálisnak (Andorka, 1969), egyértelműen cáfolja a gyerekellenességről és az ,antianyákról' szóló fejtegetéseket." - „Egyértelműen cáfolja"? Ilyet nem írna le Harmat, ha csak beleolvasna a szakirodalomba, amely külön figyelemmel tartja számon az ideálisnak vélt gyerekszám és a tényleges gyerekszám vészesen növekvő „diszkrepanciáját". (Ez esetben 2,4 - 1,7.)
Továbbá: „Az első cél az volt, hogy ’gazdagodjatok'... a másik cél az volt, hogy a lakosságszám növekedjék vagy legalább ne csökkenjen." Ezek olyan célok, „amelyeket nem lehet összeegyeztetni egymással" - ezért csökken a népesség. Bizonyos „közírók" „nem vették észre", „hogy ezek a célok kizárják egymást". „Ha pedig nem feledkeztek meg róla, általában erkölcsi síkra terelték a kérdést - ami még mindig jobb volt, mint amikor ’Magyarország felfedezése' címén nacionalista frázisokat adtak el, netán faji húrokat pengettek (ami ugyancsak előfordult)." - Ahány állítás, annyi melléfogás vagy rossz hírbe keverő maszat. – 1. A „gazdagodjatok" soha nem volt cél, épp ellenkezőleg: meg ne próbáljatok gazdagodni, egyetek-igyatok, éljetek fel mindent, akinek végképp nincs tartaléka, az a derék proletár! (Ti. az végképp kiszolgáltatott a párthatalomnak). - 2. A „másik cél" - épp ellenkezőleg - igenis a születésszám csökkenése volt (lásd a Születésszabályozás c. könyvből idézetteket). - 3. Ilyen célok nem lévén, nem is zárhatják ki egymást. - 4. „Erkölcsi síkon..." „nacionalista frázisok"... „fajihúrok" - ez így, konkrétum nélkül, hivatkozás nélkül, pőre rágalomként olyan szép, hogy a Népszabadság is díjazhatta volna. - 5. Azt is megfellebbezném, amit a végkövetkeztetés hangsúlyával közöl: „A probléma ott volt, hogy a társadalom nem biztosította a különböző célok egyidejű eléréséhez szükséges eszközöket." - Vajon az NSZK-ban sem biztosította? Ott is a „vagy-vagy stratégiák" döntenek?
Továbbá: „Amikor egy aláírási akcióban ezerötszázán tiltakoztak az országgyűlésnél a tervezett szigorítás ellen, az aláírásgyűjtés kezdeményezőit szigorúan megbüntették (kizárás az egyetemről)... „...Időközben mind a három ’főkolomposnő', akik körül talán kikristályosodhatott volna egy magyarországi autonóm feminista mozgalom, Nyugaton van." - így születik hát a legenda. Írásba adom: a három hölgyet nem az aláírásgyűjtés miatti üldöztetés kergette Nyugatra, még csak a főkolomposok sem ők voltak, minthogy az abortusz teljes szabadságát követelőket a legfelsőbb pártvezetéshez közel álló - igen közel is álló! - politikusok, szerkesztők, újságírók, írók szervezték, még az aláírandók szövege is tőlük származott.
Továbbá: Harmat fejtegetéseiből kitetszik, hogy ő - Tóth Ágnessel együtt - azon a nézeten van: a gyermeknevelés családbeli költségét általában a szülők munkabéréből kell fedezni; eszébe sem jut - Tóth Ágnessel együtt -, hogy ez a költségtétel még a „létező szocializmus" jövedelemelosztásába is beépítendő közteher. (Átlagosan 20-25 százalékig be is építették - ennyiben azért ők is következetesebbek voltak Harmatnál és Tóthnál.) Tóth is, Harmat is úgy tekinti a „juttatásokat", mint valamilyen gyermekpiacon alkalmazandó prémiumot - kenőpénzt? -, ahol a gyermek hiánycikké vált. Ezen az alapon ítélik el az 1973-as kormányprogramot: eleget szültek volna a Ratkó-lányok kenőpénz nélkül is! Harmat és Tóth receptje szerint a gyermekes családok elnyomorítását, igazságtalan terhelését hiba volt enyhíteni akkor, amikor az lett volna kívánatos, hogy a szülőkorba belépő nagyobb korosztály szülési kedve ne növekedjék...
Továbbá a gyes rejtett, már eleve „diszfunkcionális" céljáról ír: minthogy bölcsődei és óvodai férőhelyeket takarítanak meg vele. Harmat tehát a gyerekek „modern" - intézményi - nevelésének a híve, s helyteleníti a „konzervatív" családi nevelést. Gondolom, tudatosan fordul szembe kedvelt szakmájával, nem tételezhetem föl, hogy nem ismeri a gyermekpszichológusok, pszichiáterek szinte egységes álláspontját a tekintetben, hogy az első három évben az anyai gondozás, az anya közelsége, a pszichológiai azonosulás igen fontos feltétele annak, hogy a csecsemőből egészséges személyiség fejlődjék.
Harmat Pál írásait - olyan témakörökben, melyek elfogultságait kevésbé ingerlik - alapos tárgyismeret jellemzi, de elfogja az indulat, s elveszti józan ítéletét, ha a magyarság nemzeti sorskérdéseiről, népesedési problémáinkról esik szó. Már egyetemista korában - mint ifjú kommunista, az Orvosegyetem c. lap vezérpublicistája - megbélyegző glosszában utasította el a népesedési gondok „nacionalista" bolygatását: „Piros-fehér-zöld gyümölcs a korfán."

AZ ÖNIGAZOLÁS MESTERSÉGE

Az ember nem élhet s legkivált nem cselekedhet ideológiák nélkül. Kell az ideológia a rablógyilkosnak is. Természetesen minden létező élősködési forma, sőt a társadalmi önpusztítás, önsorsrontás, kannibalizmus is kitermeli a maga önigazoló ideológiáit. Naponta találkozunk efféle ideológiákkal, de az korántsem nyilvánvaló, milyen érdekeltséget képviselnek, s hogyan kapcsolódnak be a társadalom önpusztításaiba.
Csak mutatóban s jellemzésül néhány ilyen téveszme:
A gép helyettesíti az embert.
Évtizedek óta mindenfelől szívósan záporozik valamilyen fogalmazásában ez a tétel, mégis elkerülhetetlen igazságokat megillető viszolygással fejti ki az Akadémia népesedési vitájának bevezető előadásában Kulcsár Kálmán: „...Teljességgel félreértettnek látom a kérdés olyan kezelését, mintha pl. a termékenység csökkenésében az lenne az alapprobléma, hogy ,ki tart majd el bennünket'. A technika növekedésével... nem a munkaerőhiány tűnik problémának hosszú távon, hanem a munkaerő-felesleg, ezért látszik egyetlen megoldásnak... a munkaidő radikális csökkentése. A gazdaság hatékonyságának növelése tehát egyaránt segíthet hozzá a termelékenység növekedéséhez és a már mindenképpen látható, a kialakuló, csökkent munkaerőbázis technikával való pótlásához is."
Így véli tehát a szakma, nem is vitatható, hogy a legmagasabb szinten.
Tökéletesen rímel rá Barta Barnabásnak, a KSH elnökhelyettesének a fejtegetése: „...A lassú, kisebb népességcsökkenésnek lehetnek bizonyos előnyei is. A gyermekek létszámának csökkenése nemcsak a népesség elöregedésével jár együtt, hanem azzal is, hogy könnyebbé válik az iskoláztatás, későbbre tolódik a pályakezdés... Ugyanakkor a felszabaduló pénzösszegek lehetőséget nyújtanak az idősek jobb és differenciáltabb ellátására... Egy idő múltán meg fog csappanni ugyan a munkaképes korosztály létszáma, de gyorsabb iramú technikai fejlődés esetén az ipari, mezőgazdasági termelés is kevesebb munkáskezet követel... A népesség lassú csökkenése - önmagában - nem jelent ,nemzethalált', de jelentheti az élet minőségének javulását..."
Noha az efféle okfejtés a több évtizedes eltájolás után az evidencia erejével hat, megkockáztatom az ellenvetést: annyira nem igaz, hogy épp az ellenkezője a valószínű.
Kiindulok mégis abból: tegyük fel, hogy az okfejtéseknek van igazuk, a technika, az automatika, a műszaki fejlődés helyettesíti az élőmunkát, az emberi munkaerőt. Általánosan, társadalmi méretben.
Soha jobb muníció a kannibálteóriának!
A fogyó utánpótlás, a népesség csökkenése, elvénülése akár kívánatos céllá magasztosulhat, ha a technika fejlesztésével helyettesíthető az emberi munka. Ha tehát kellő műszaki fejlődés esetén az élőmunkabázis szűkülése nem csökkenti az életszínvonalat, ha tehát ilyesformán a fogyatkozó utánpótlás sem veti fel azt a kérdést: „ki tart majd el bennünket?", akkor igenis ésszerű és jogos - bár nem etikus -, ha utódainkat beiktatjuk az étrendünkbe.
Hatalmasan megnőtt a társadalmakra háruló alsó eltartási teher: a gyermekek, a serdülők nevelése, oktatása, a pályakezdés megalapozása - mindez a kor színvonalán - sokszorosa a régebbi korok hasonló terheinek. Ha kevesebb a gyerek, éppen hogy az öregek járnak jól -kitérek még rá -: „a felszabaduló pénzösszegek lehetőséget nyújtanak az idősek jobb és differenciáltabb ellátására".
A nacionalisták persze abban a tévhitben élnek, hogy „szörnyű csorba esnék az emberiségen, ha az ő fajtájuk hiányoznék belőle...", de ez az idejétmúlt, őskori elfogultság mégsem lehet ma már egy korszerű, felvilágosult, modern politika vezérfonala stb....
Ha tehát ez a tétel igaz, „a gép helyettesíti az embert", egyben racionális igazolása a népesség fogyásának, elvénülésének, pusztulásának, s úgy tetszik, csak az őskori nemzeti elfogultság irracionalitása ellenezhetné. Akár az emberi történelem fő törvényei közé iktathatnánk: az atomkori technika, automatika megfelelője: a fogyó társadalom.
Csak hát a tétel semmivel sem igazolható. Az ellenkezője viszont annál inkább.
Naisbitt írja a Megatrendek-ben: „A robottechnika területén a japánok messze előttünk járnak. Japánban a robotok építik a robotokat. A Jamazaki szerszámgépüzemben az éjszakai műszakban csupán robotok dolgoznak, egyetlen éjszakai felügyelővel... A jó minőségű robotok, amelyek ára 50 ezer dollár, naponta két műszakban képesek dolgozni nyolc éven keresztül. Az összes költség egy órára vetítve kb. 5 dollár, ami jóval kevesebb, mint az autóipari dolgozók javadalmakkal együtt számított 25 dolláros órabére."
Jó pár évvel ezelőtt az Observer is írt erről: Japánban működik a világon a legtöbb robot. Ugyanakkor japán közgazdászok munkaerőhiányról panaszkodtak a magyar televízióban.
No de hát mi van azzal a tömérdek japánnal, akit helyettesített a robottechnika? Hová tűntek? Disszidáltak?
Ha valahol, hát Japánban gyorsan fejlődött a technika; a fejlődés iramában az Observer szerint a nagyobb országok közt Japán vezet: 20 év alatt huszonötszörösére nőtt a termelékenység, s a legutóbbi években 8,3%-os volt a növekedés aránya. No de mi lett azzal a rengeteg japánnal, akit húsz év óta felváltott a gép?
Utánanéztem, s kiderült: tízmillióval nőtt azóta a foglalkoztatottak száma.
A második helyre az Observer az USA-t sorolta a fejlődés iramában. Itt 4,3%-os évente a termelékenység növekedése, s húsz esztendő alatt, a hatvanas és a nyolcvanas évek között, a foglalkoztatottak száma egyharmadával, azaz harmincmillióval nőtt.
Mindezen tényekkel szemben, kellő felületességgel, tudnám azért bizonyítani, hogy a gép helyettesíti az embert. Minthogy valóban helyettesít embereket, kézierőt, munkaerőt a gép, még jobb hatásfokkal az automatika. Közérthető példa: hasonlítsuk össze a kézi aratást a gépi aratással. Nem is csak többtucatnyi kaszás, marokszedő munkáját végzi el a kombájn, hiszen a hordáshoz, a csépléshez is seregnyi munkásra volt szükség. Elértéktelenedett tehát azoknak a munkája, akiket a gép helyettesített, nincs a továbbiakban rájuk szükség aratáshoz - ebből a részigazságból sarjadnak azután a tévhitek, a kártékony ostobaságok. A vállrándító, vaksi közöny: nincs vész, ha fogyunk, majd a gép helyettesíti az embert.
Szó se róla, fogyunk, elégtelen az utánpótlás. Itt volna az ideje, hogy azok is elgondolkozzanak, akik szerint nincs vész, ha fogyunk. Sehol a világon nincs ehhez hasonló, soha nem is volt ehhez hasonló, sehol nem jött létre - békében - harminchárom éves - harmadszázados! - demográfiai hullámvölgy.
S ebben a vészhelyzetben még hangosabbra kapcsolt az öngyilkos balhit: Minek ide gyerek, így is sokan vagyunk, nyakunkon a munkanélküliség!
Varga Domokos rádiójegyzetére (1988) azt írja egy gyulai asszony: „...A kormánynak egy nagyon helytelen, meggondolatlan rendelete volt, amikor elindította az erőltetett szülést. Ennek most itt a súlyos következménye: a demográfiai robbanás, a zsúfolt iskolák, a munkanélküliség... s hogy most ide jutott a gazdaság... Bangladesi akarnak? Még nagyobb nyomort?..."
Világutolsók vagyunk az utánpótlásban, s íme, vannak, akiknek már ez is „demográfiai robbanás". Véreim, magyar kannibálok! Olyannyira sikerült elhitetni, hogy a gép helyettesítheti az embert, hogy némelyek szerint gyerekre nincs is szükség, egészséges népre, nemzetre sincs szükség - majd a gép helyettesíti...

A „négy kis tigrisnek" - Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr -már külön irodalma van a világsajtóban, hovatovább a közgazdasági szakirodalomban is. A gyors gazdasági fejlődés rekorderei ők, még Japánt is lekörözték. Találkozhattunk velük a képernyőn, láthattuk pl. Szingapúrt, micsoda világváros, a világkereskedelem egyik központja - no de honnan indultak ezek a „kis tigrisek"? Szingapúr területén mindössze 150 halász élt, amikor bekapcsolódott a világ vérkeringésébe, 20-30 évvel ezelőtt még sértőnek tartotta volna a magunkforma európai ország, ha ezekkel az elmaradott ázsiai államocskákkal hasonlítjuk össze, a nyolcvanas évek végén a szingapúri kereskedelem már évi 60 milliárd dollárt forgalmaz, s a kikötője kiszolgál évi 30 ezer hajót.
Mit írna vajon a gyulai asszony, ha ismerné a „négy kis tigris" születési számait? (Dél-Koreában a most munkába lépő korosztály aránya a mi sokat emlegetett Ratkó-korosztályunknak csaknem a kétszerese és a nálunk most születőknek mintegy három és félszerese.)
Lássunk csudát: a fiatalság igen bőven áradó utánpótlása is kevés. A Newsweek a szorongató munkaerőhiányról ír, s a fel-fellobbanó vitáról: mennyi vendégmunkást fogadhatnak be az államrend, a függetlenség veszélyeztetése nélkül. Szingapúrban több mint százezer külföldinek van rövid lejáratú vízuma. Tajvanra mintegy ötvenezren jutottak be turistaútlevéllel, munkára áhítozók; Hongkongban csupán filippínó szobalányok 35 ezren vannak, az építő- és textiliparban mintegy százezer munkás hiányzik.
A munkaerőhiány ugyan fékezi valamelyest a fejlesztést, de a „kis tigrisek" gazdasági növekedése 1987-ben így is elérte a 14%-ot.
Summa summarum: mindannak épp a fordítottja igaz, amit a szakbarbár csőlátás annyit bizonygatott, s amit - úgy tetszik - sikerült a hazai közvélemény jelentős részével megetetni. A gépesítés, az automatizálás dehogyis teszi fölöslegessé, dehogyis értékteleníti el a munkaerőt (a foglalkoztatott élőmunkát) a jól szervezett, korszerű gazdaságban! Épp az igazolódik, ami végképp nem újság: az élőmunka minden érték forrása, s minél nagyobb az aránya a társadalomban, annál magasabb életszínvonalat adhat.
Visszatérve az előbbi példához: az az ötven ember, akit a kombájn helyettesít, nem a legyet csapkodja a lába szárán, hanem más területen foglalkoztatják, ahol ő is a kézi aratás ötvenszeres hatékonyságával dolgozik majd. Azaz nemhogy elértéktelenedne az élőmunka a gépesítéssel, hanem épp fordítva: mindenki jóval többet teljesít, termel, sokkal-sokkal több használati értéket állít elő, s utolérhetetlenül gyors fejlődéssel behozhatatlan előnyökhöz jutnak azok az országok, ahol minél bőségesebb utánpótlást tudnak korszerűen, hatékonyan, jó szervezéssel foglalkoztatni.
Lásd a „kis tigriseket".
Lásd Japánt, az Egyesült Államokat.
Legalábbis egyelőre ez a törvény. Dehogyis pótolhatják géppel, technikával az embert. A bő utánpótlást, nagyszámú fiatalságot munkába állító - tehát korántsem a gátlástalanul szaporodó -, korszerűen gazdálkodó társadalmak fejlődnek leggyorsabban, s az elöregedők elmaradnak, feltorlódnak bennük a mindenfajta feszültségek, egymást
éri a válság.
Csak a társadalmilag szükségtelen munkaerőt helyettesítheti a gép. Ma már ez pontosabb így: a világtársadalmilag szükségtelent helyettesítheti. Az egységesülő világpiaccal a háttérben ma már egyre inkább ez a törvény. Az elmaradott országban az „elmaradott" jelző arra utal, hogy a rendelkezésre álló élőmunka megszervezése, hasznosítása igen-igen messze elmarad a világviszonylatban érvényesülő, korszerű normáktól.
Ám ez az elmaradás nem lesz sokáig érvényes. Példa rá a „kis tigrisek" szédületesen gyors fejlődése. Nem nehéz belátni, hogy a világ gazdasági-hatalmi szerkezete is átalakulóban.
„A harmadik világ ipari haladásának hajtómotorja az egyre szaporodó munkaerő, amely jóformán mamutméretű az iparosodott világ munkaerőlétszámához viszonyítva. Az Egyesült Államokban végrehajtott népszámlálás becslései értelmében az iparosodott országokban (a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet tagországaiban) a munkaerő 2000-re mindössze tíz százalékkal fog növekedni. Ázsiában és a csendes-óceáni térségben megdöbbentő arányban, 55%-kal nő a munkaerő, Latin-Amerikában és Afrikában a dolgozói létszám hihetetlen mértékben, 80%-kal fog emelkedni" (Naisbitt).
„Nem kell az öregeket eltartani.''
Már nem is tudom, hány lapban, már nem is tudom, hányadik glosszaíró háborog, pl. a Népszabadságban: keveset kap a nyugdíjas, „hát hogyne sértené, ha eltartottnak nevezik". „Milyen meggondolás alapján merik őt eltartottnak nevezni?" „Mire való ennek a sértő - és hazug - szónak az állandó használata? Önérzetet sért, kedélyt ront, amellett hogy igazságtalan és pontatlan."
Egy levélíró is, ugyancsak a Népszabadságban: „A nyugdíjas nem eltartott", hivatkozik Kulcsár Kálmánra, aki nyilatkozatában kifejtette, hogy „a nyugdíjas nem eltartott".
Abban a fogalomzavarban gyökereznek a sértődések és tiltakozások, amely az eltartásra tett hangsúly miatt támad, minthogy nem tesz különbséget a kegyelemből, illetve a kötelességből eltartottak között. A szó igenis nem sértő, nem hazug, nem igazságtalan és nem pontatlan, a kötelező eltartás igenis megilleti a még nem dolgozókat ugyanúgy, mint a már nem dolgozókat a család részéről is, a társadalom részéről is. S hogy ez nem hazug és pontatlan kifejezés, azt akárhány demográfiai dokumentumból bizonyíthatnám. Csak kapásból:
A Demográfia (87/2-3.) közli a Regionális népesedési értekezlet dokumentumát, mely a 27. pontjában végig „az időskorú eltartottak arányának növekedésével", az „eltartottsági arányok" problémáival foglalkozik. Az értekezlet jegyzőkönyvének 15. pontja megállapítja: „az eltartottak között csökkent a fiatalok és növekedett az időskorúak aránya" stb.
Nézem a beszámolót a mexikóvárosi népesedési fórumról. Íme: „Gazdasági szempontból kulcskérdése a népesség korstruktúrájának az úgynevezett eltartási teher alakulása, azaz a munkaképes korúak aránya a gyermekkorúakhoz és az időskorúakhoz."
Van ám ezeknek a sértődéseknek a fogalomzavarnál súlyosabb oka is. Egy régebbi újságkivágásban (Népszabadság) olvasom: ne féljünk attól, „hogy a viszonylag alacsony gyermekszám és a nyugdíjaskorúak számának a növekedése rontja az eltartó-eltartott arányt".
Vajon arra gondolt a cikkíró, hogy amennyivel fogy a gyerekek száma évről évre, annyival nő - évről évre - az öregeké? De akkor kihagyta a számításból, hogy a fogyás a gyerekek felől eléri a felnőtt, termelő korosztályokat is, tehát az arány szükségképpen romlani fog. Továbbá azt sem vette számításba a cikkíró, hogy az öregek - kivált a gyengélkedő, betegeskedő legöregebbek - eltartási költségterhe átlagosan jó háromszorosa a gyerekekének.
Tehát pusztán az elöregedés is növeli az eltartás terheit.
No de kérem... A szociális otthonok, nyugdíjasklubok, kórházi elfekvők falait akár be is tapétázhatnánk olyan újságcikkekkel, amelyek azt bizonygatták: nem kell az öregeket eltartani! Megtermeltek ők mindent, amire szükségük lesz, anyagiakban „tartalékolta ezt a társadalom", előre dolgoztak „102 éves korukig", és ez úgy értendő - neves szaktekintély számolta ki -, hogy ha nyugdíjazásuk pillanatától egy szalmaszálat sem tettek keresztbe, pusztán abból, amit addig megtermeltek, 102 éves korukig minden szükségletük fedezhető...
Megszoktam már, hogy a tudományokban, kivált a társadalomtudományokban nem fordulhat elő olyan sületlenség, amelynek a szakmán belül nem kerülne rangos igazolása. És hangos reklámja is, mint például ennek a tételnek a legnagyobb példányszámú, legtekintélyesebb lapban.
Mit lehetett volna ellene érvelni, még ha közölték volna is? Hiszen még azt sem mondhatjuk, hogy tartottuk azt a színvonalat, melyet 20-30-40 évvel ezelőtt képviseltünk a többi országokhoz képest, minthogy csúsztunk lefelé a rangsorban, és csúszunk mindmáig. Tehát még a szinten tartás elégséges osztályzata sem illeti meg életük munkájáért a most nyugdíjba vonulókat?
Nem meggyőző ez a hasonlítgatás, és igazságtalannak is érzi, aki sokat dolgozott, eszébe sem igen jut, hogy a munka értékét nem az intenzitása méri.
Nem szólva arról: a magyar sajtó hatályon kívül helyezte az értéktörvényt - olyasformán persze, ahogyan a scsedrini bürokrata is betilthatta Amerikát -; az a tétel, hogy javaknak, termelőeszközöknek önmagában nincs funkciójuk, érték csak az élőmunka közbejöttével jöhet létre, nálunk már a pártsajtóban a „demagóg" és „haladásellenes" jelzőket is megkapta. Sűrűn megbiztatták nyugdíjasainkat vajszívű politikusok és újságírók: nem kell őket eltartani, s ez a csordultig öregpártinak tetsző vegyes kórus épp az öregek számára volt a legártalmasabb. Hovatovább csakugyan elhiszi a társadalom, hogy nem köteles eltartani az öregjeit.
Ám ha nem kell az öregeket eltartani, akkor azokra sincs szükség, akiknek kötelességük volna, hogy eltartsák őket.
Mintha ezt is elhitte volna a társadalom. Meg azt, hogy a nyugdíjas mindent megtermelt, amire szüksége lesz 102 éves koráig, s maga a nyugdíjas sem igen gondol bele, hogy a számára ma és holnap nélkülözhetetlen tejet, kenyeret, cipőtalpat, koporsószeget ő nem termelhette meg 20-30 évvel ezelőtt, s amit egy élet munkájával utódaira hagyott -„a termelési eszközökben tárgyiasult holt munka" -, csak annyiban fontos tényező, amennyiben utódainak nem a kőbalta pattintásánál kell kezdeniük; a kor színvonalán termelhetnek, élhetnek, tarthatják el őt - ha elegen vannak hozzá.
Keserves lesz, de rá kell ébrednie az elvénülő társadalomnak: az öregkori ellátás-eltartás az utánpótlás függvénye, minthogy egyetlen forrása és legfontosabb meghatározó tényezője a mindenkori élőmunkabázis.
Már csak ömlesztve néhány téveszme a szaporábbak közül:
A nyugdíjasoknak az a balhite, hogy a munkás élet és a nyugdíjjárulék szorgalmas fizetése önmagában elegendő biztosíték a nyugdíjhoz, az öregkori ellátáshoz. Holott jogalapnak sem elég, biztosítéknak még kevésbé.
Külön kitérek még erre, itt csak annyit: a szellemi felsőbbrendűségével pöffeszkedő, ultraművelt, ultraracionalista huszadik századi ember vajon hová tette az eszét, amikor kitalálta és világszerte bevezette az utódlástól függetlennek képzelt nyugdíjrendszert, amely öngyilkos érdekviszonyokat kényszerít a civilizált világra.

„Összefekszik a nagyságos asszonnyal, csinálnak gyereket, azért is mi fizetünk" - mondta volt Komlós János, s ugyancsak a Mikroszkóp Színpadon egy kislány: -Jó volna már felnőttnek lenni, akkor majd nem kell dolgozni, mehetek gyesre.
Öntudatos gyermektelen asszony az Éljünk magunknak? vitában: „Én fizetem a gyerekesek pótlékát, tőlem vonják azt le!"
Egy reprezentatív felvételen 28 százaléknak csak negatív, elmarasztaló véleménye volt a nagycsaládokról. Például: tudatlanok, felelőtlenek, a sok gyerek csak a kedvezmények miatt van. „...A nyolcnál kevesebb osztályt végzett válaszadóknál többségi álláspont, hogy a sok gyermeket vállaló szülők felelőtlenek, csak a kedvezmények miatt vállalnak gyermekeket. A diplomások mindössze 13 százaléka viselkedett így."
Sehol a tananyagokban, sehol a sajtóban nem találtam nyomát annak, hogy magát szocialistának valló országban százszázalékos térítés járna a gyermeknevelés családbeli költségeiért, s a közvéleményt évtizedek óta azzal a hazugsággal etették, hogy az állam „juttatásokkal támogatja" a gyerekes családokat.
Az eredményt a fenti példák mutatják.
Szó sem esik arról sehol, hogy a valóságban éppen fordítva: a többgyerekes családok támogatják a társadalmat, legkivált az utód nélkülieket, éspedig, durva átlagban, a gyereknevelés családbeli költségeinek mintegy 80 százalékával.

Amilyen hazug szóhasználat a juttatás, ugyanolyan hazug az adókedvezmény is, a három és több gyerekesek „adókedvezménye" a valóságban azt jelenti: a nemzetpusztító gyermekadónak csak mintegy háromnegyed részét hajtja be rajtuk az adóhivatal. A mai politika fényében talán azok is látják, akik gyakorolták, milyen önpusztító „ellenzékiség" volt az a „nemzeti ellenállás", amely azt hajtogatta: nem szülök gyereket a pártállamban munkaerőnek! nem szülök gyereket rabszolgának! - Igazában a népirtás önkéntes átvállalása volt ez: Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten..."

Még mindig tartja magát szakmai körökben is az a vélemény, hogy a népesedés alakulása lényegében nem befolyásolható. Ezt az álláspontot ugyan a népesedéstudomány semennyiben sem igazolja, a valóságos folyamatok pedig mindenütt a világon tökéletesen cáfolják. Ha tehát mégis előtérbe kerül efféle érvelés - volt rá példa: akadémiai vitán is -, bizonyosra vehetjük, hogy manipulációs célokat szolgál. Önigazolásul a tétlenség, a tehetetlenség miatt, a felelősség elhárítására stb.

LEVIZSGÁZÓ VIZSGÁZTATÓK

Volt a pártállamnak egy használatos villámhárítója a közéleti vitákban: a szakmai gőg, a szakmai féltékenység, a szakmai presztízs. Természetesen a szakmát is megosztották a közéleti viták, ám ez nem okozott különösebb gondot, minthogy a pártállam közéletében a minősítés hagyományosan a hatalmat illette meg, tehát hatalmi fórumokon döntötték el, kit illet meg a szakma, a tudomány főrangja, kit a laikus, a dilettáns, a zavaros, az antimarxista, a klerikális, az idealista stb. pecsét.
Annak idején, a klasszikus sztálinizmus korában a tudományágon, a szakmán belüli vitákat a gyakorlatban közvetlenül a hatalom döntötte el (lásd Liszenko), később a felvilágosult sztálinista abszolutizmus már óvatosabb volt, a természettudományokból visszahúzódott, viszont a társadalomtudományokban, a művészetekben, a közéleti vitákban igyekezett régi hatáskörét fenntartani.
A népesedési vitákat a párthatalom kezdettől fogva a legszigorúbb gyanakvással kezelte, karanténba száműzte, megbélyegezte, megfojtotta, bolygatóit kiátkozta, és kezdettől fogva alkalmazta a vitákat kirobbantó feszültségek levezetésére a szaktudomány - a demográfia - villámhárítóját.
A demográfia bőven dolgozik számokkal, tudományág is, munkanem is kevés lehet hasonló, ahol az eredményeket az idő olyan kegyetlen szigorral s olyan vitathatatlanul minősíti. A hazai demográfia szapora balfogásait, tévedéseit, ködösítéseit igazságtalan volna mindenestül a demográfusok nyakába varrni, gyenge felkészültségüknek, tájékozatlanságuknak, valóságismeretük hiányának, felületességüknek tulajdonítani. Olyannyira nyilvánvaló, hogy a politikai hatalom társtettes volt. Manipulációval, erőszakolt befolyásolásaival, boszorkányüldöző hangulatkeltésével, bűnös sajtópolitikájával, kontraszelektív káderpolitikájával.
A népesedési vitákat kezdettől fogva jellemezte és mindmáig jellemzi a politikai hatalom révén galvanizált megosztottság: egyfelől a hivatásos, felkent, főrangú vagy legalábbis szépreményű szakmabeliekre, másfelől a laikus, dilettáns írókra, tollforgatókra, belebeszélőkre és természetesen a szakma deviánsaira, másként gondolkozóira. Folyamatosan megkapták a szakma kiválasztottai a párthatalomtól az egyedül üdvözítés jogkörét, holott rendre bakot lőttek, a belebeszélők, az aggályoskodók, a bolygatok pedig a nacionalizmus leprabélyegén túl, esetenként a kiátkozáson túl megkapták a felsőbbrendűt domborító gőg sértéseit: suszter maradjon a kaptafánál, ne beszéljen bele a szakmabeliek emelkedett eszmecseréjébe.
Már az eddigiekben is esett szó róla, íme alább egy hevenyészve - jórészt rendezetlen jegyzeteimből - válogatott csokor a népesedéspolitika, a népesedéstudomány legmagasabb hazai fórumainak, főrangú képviselőinek megnyilatkozásaiból.
Külön hangsúlyt kap ez a csokor annak a szakmai öntudatnak a fényében, mellyel Monigl István, a Népességtudományi Kutatóintézet igazgatója utasítja vissza prognózisaik bírálatát (Népszabadság, 88. nov. 17.): „...a nagy pontosságú előreszámítások... 2-3 évtized távlatában is képesek a népességfejlődést általában ötszázalékos hibahatáron belül előre jelezni". És ez csak a nemzetközi átlag, mi ennél - szerinte -jobbak vagyunk.
Mindezekkel szemben tíz évvel korábbi prognózisuknak az a változata, mely a népgazdasági tervezés alapjául szolgált, kereken százhúszezerrel ígért 1988-ra nagyobb népességet.
Húsz évvel korábbi prognózisuknak a sajtóban demográfusok által a legvalószínűbbnek minősített „negyedik" változata tizenegymillió-hétszázezres lélekszámot ígért 2000-re (legkevesebb másfél milliós tévedéssel számolhatunk).
Ez bizony egyik sem öt százalékon belüli hibahatár.
A népességfogyás képtelenség, „természetellenes lázálom" - írta a sajtó 1968-ban a „KSH demográfus szakértői" hangsúlyozott egyetértésével. Miközben tizedik éve vészesen fogyott az utánpótlás, és már , .laikusok" is látták - volt, aki megírta -, hogy a teljes népesség fogyása elkerülhetetlen.
Nincs értelme, hogy itt elősoroljam a legutóbbi másfél tucatnyi demográfiai prognózist, tehát csak sommásan jellemzem: véges-végig vastagon fogott a „KSH demográfus szakértőinek" a ceruzája, éspedig következetesen egy irányba tévedtek. Ami önmagában elég bizonyság arra, hogy a szóródás folyamatos egyenirányításáért az ok nem a demográfia tudományában keresendő.
A népesedés a távlati érdekek képviselője, a hatalmi politika a jelenérdeké.
Vigyázat, nemcsak a sztálinizmus! Ez jellemzi minden olyan pillanatnyi hatalmi, anyagi érdek szolgálatát, amely a mai napoknak, a gyors sikereknek, a konzumörömöknek az élet folyamatát, a jövőt alárendeli. Bőven osztogatta a szakma a közéleti andaxint már a harmincas években is, Szigethy Gábor írja: „A jajdulók gyenge hangját elnyomta a statisztikusok, elméleti szakemberek, politikusok magabiztos, tárgyszerű, tudományos ellenvetése: néhány faluban talán pusztít az egyke, s fogyatkozik a magyarság, ám országunkban az egykezes okozta sorvadás regionális gond, az igazi veszély, az országos baj, amely sújtja a területében megfogyatkozott hazát: a túlnépesedés."
Mehetnék vissza a múltba még messzebbre is, hiszen a nemzethalál víziója sem új keletű, de ne nyugtalankodjunk, nem kell tőle félni, legalábbis negyven éven belül nem pusztul ki a magyarság, Hablicsek-Monigl erre szavát adja: „...Nem tekinthetjük jelentős demográfiai veszélynek a ,nemzethalál', a magyar etnikum .elfogyásának' több mint száz éve született vízióját, az előttünk álló és tudományosan belátható 4-6 évtizedben."
Azért ne túlozzuk el a nyugalmat, lám, egyik neves demográfusunk szerint: „A hatvanas években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy veszélyes tendencia erősödik a népesség alakulásában. Akkor azonban az a nézet uralkodott, hogy csupán átmeneti jelenségről van szó. Sajnos, az idő a borúlátó véleményeket igazolta." - Lám, az önkritikus fogalmazás is félrehord. Hiszen a „borúlátó" jelző minősítés, a valóság kedvezőtlen irányú torzítását jelzi, olyan torzítását, amelyet az idő majd nem igazol. Ám ha az idő igazolta, akkor éppenséggel nem „borúlátó" vélemény volt ez, hanem helyes, megalapozott, realista.
Mondom, az idő kegyetlenül szigorú bíró a demográfiában. Ha a ceruza félrehord, s mindig ugyanabba az irányba hord félre, évtizedek múlva is vádiratba foglalható. Dr. Kováts Zoltán írja:
„...Az 1957-es adatokra támaszkodó első prognózistól kezdve 11 bizonyíthatóan téves prognózist produkáltak a ,KSH demográfus szakértői', az utolsókat már Monigl István irányítása mellett. Az 1957-esben még úgy ítélték, hogy 1975-re... 11,3 millióan leszünk. Ehelyett csak 10,53 millióra emelkedett az ország lakossága! - Az 5. számú prognózist az 1966-os adatokat figyelembe véve készítették. 1986-ra 10,84 milliós népességről álmodtak, s csak 10,62 millióan lettünk. Azt ígérték, hogy 200l-re 11,32 millióan leszünk. Ez az előrejelzés is ábrándnak bizonyul." „Eddigi eredmény: egyetlen prognózisuk sem vált be, mindig tévedtek. Tehették. Monopolhelyzetben voltak, a párt és a kormány bizalmát élvezték. Igyekeztek minél rózsaszínűbb prognózisokkal a bizalmat meghálálni."
Meglehet, dr. Kováts Zoltán prognózisa csakugyan borúlátó, de sajnos, nem kizárható esély: a 10,7 milliós ország 2000-re tízmillióra, 2020-ra 8,2 millióra, 2040-re 6,3 millióra csökken. S utána már nincs tovább, azaz - valami más van. „A Gyűrűfű típusú községeink sorsa mutatja, hogy csak felére kell egy közösségnek csökkennie, azután már teljes az összeomlás."

Szálakra bontom a hevenyészett csokrot.

1958
Vitathatatlan szaktekintélyek, a demográfiai tudomány eminensei írták
a Születésszabályozás c. kötetben:
„...A természetes szaporodás a jövőben- bizonyos átmeneti ingadozás után - a felére vagy még ennél is kisebbre: 2-3 ezrelékre fog csökkenni. Ez a pesszimisztikus feltételezésen alapuló számítás, ha nem is biztató, de mindenesetre cáfolata azoknak az aggályoknak, melyek szerint a jelenleg kialakuló születésszám már a népességszám stabilizálására sem elegendő, és fogyásra fog vezetni."
„A születési arányszám nagyobb hanyatlása csupán átmeneti jellegűnek fog bizonyulni, s az arány értéke újabb népesedéspolitikai intézkedések nélkül is előbb-utóbb normális -a jelenleginél magasabb, de mert egyes tényezők továbbra is éreztetni fogják hatásukat, az 1950 körüli éveknél valamivel alacsonyabb - medrébe fog visszatérni."
(A „pesszimisztikus számítás" tehát túlságosan is optimistának bizonyult, ennél csak a szaktekintélyek optimizmusa volt még sokkal nagyobb.)

1964
A KSH elnökhelyettese, a Népességtudományi Kutatócsoport vezetője a Népszabadságban: 1980-ban tízmillió-kilencszázezrei leszünk.
(Majd kétszázezret tévedett ez esetben a tudomány.)
A népesedésügyet bolygató írókat, újságírókat a Magyar Nemzet vezércikke torkolja le s feddi meg „dilettantizmusukért", „skolasztikus elfogultságukért, „tájékozatlan aggályoskodásukért".
1968
ENSZ-statisztikai tanulmány a világ népesedéséről, a Népszabadság ismerteti: „Legalacsonyabb a szaporodási arány az NDK-ban, Gabonban és Magyarországon. Ezekben az országokban a mostani ütem mellett - 225-250 év alatt duplázódhat meg a lakosság száma."
(Eszerint az ENSZ demográfusai is manipulálnak; az adat hamis, félretájol. A „mostani ütem" folytatása Magyarországon a népességnek nem a megduplázódását, hanem teljes kipusztulását eredményezné. A nettó reprodukciós mutatószám 0,9 körül.)
A KSH igen nagy apparátussal és költséggel készült demográfiai előrejelzésének legvalószínűbbnek vélt (D) változata szerint 2001-ben 11 694 864 ember él az országban, és az előrebecslést készítő szakemberek véleménye: „valószínűnek tűnik, hogy az ország népességszáma
1990-re éri el a 11 milliót."
(1990. január elsején az ország lélekszáma a népmozgalmi nyilvántartás szerint: 10 millió 568 ezer, a népszámlálás szerint 10 millió 378 ezer. Eszerint a fogyás 1981 óta: 335 ezer! Azaz 16 Mohács.)
1972
Az Országos Tervhivatal távlati tervezésének osztályvezetője szerint az ezredfordulóig 353 ezerrel nő a lakosság száma. „A költők (és az érzelmes prózaírók) különösen érzékeny szeizmográfok, s időszakonként vissza-visszatérnek a ,nemzetkihalás' ürügyén a népesedés problémáira. Egyesek rendszerint a közgazdasági és egyéb mozgató okok figyelmen kívül hagyásával hangulatot próbálnak teremteni. ’Veszendő nép' - zokognak. Olvastam olyan cikket is egyik folyóiratban, amelyben nacionalista és egyéb ízű mellékmondatok sugalltak a nemzetszaporodásra" - véli a cikkíró. - „Távolról sem kerültünk a kihalás közelébe" - nyugtatja a távlati tervezés szaktekintélye.
Megfeddi a bolygatókat a Világ Ifjúsága újságírónője is: „Akadnak tekintélyes emberek, ismert írók, akik már-már vészharangot húznának a hazánkban kialakult születési arányok miatt..."
Öt a KSH elnökhelyettese, a Népességtudományi Kutatóintézet igazgatója nyugtatja meg: „A népek kihalásának a veszélye egyelőre sehol nem fenyeget, erre még a történelem sem produkált példát.... Én bízom abban, hogy ha nem is rohamosan, de fokozatosan egy magasabb, a mainál egészségesebb arány alakul majd ki."

(Zavar lehet a „nemzethalál" értelmezése körül. Hiszen népek, nemzetek, etnikumok tömegével tűntek el, pusztultak ki nyomtalanul a világból, noha ettől még biológiai örökségük jelen lehet valahol. Igen valószínű, hogy nem pusztultak ki az utolsó szálig, elerőtlenedve, szétszóródva, széthullva beleolvadtak életképesebb közösségekbe, és a hajdanvolt identitásmaradék színei is szétolvadnak az időben.)
Ugyanez a demográfiai rangelső nyilatkozik a Népszabadságnak: ,,A társadalmi-gazdasági fejlődés egyes - önmagukban pozitív jellegű, kívánatos - mozzanatai átmenetileg csökkenthetik a termékenységet..."
(Figyeljünk a szóra: átmenetileg. Ez éppolyan ideiglenes jelző a magyar demográfiában, amilyen ideiglenes ez idő tájt hazánkban a külföldi csapatok tartózkodása.)
A cikkíró vigasztal: „A születések csökkenése az utóbbi években tehát nem valami magyar specialitás, más országokban is tapasztalható jelenség."
(Egyrészt savanyú vigasz az, hogy másoknak is van elég bajuk. Másrészt félrevezető vigasz, minthogy nem is igaz: a népesedés hullámvölgye sem időtartamban, sem mélységben sehol a világon meg sem közelíti a hazait.)

1973
„Néhány éven keresztül 13 ezrelék körüli szinten stagnált a születési arányszám, majd 1966-ban emelkedni kezdett, és a felfelé ívelő tendencia folytatódott az 1960-as évek végéig.” – nyilatkozta a fentebbi szaktekintély.
(Nem folytatódott. Bármelyik számoszlopot nézem, szó sincs folytatódásról. A természetes szaporodás 1966 és 70 között 3,6-ról 3-ra csökkent, a nettó reprodukciós mutatószám végig 0,9 körül maradt, az élve születések aránya: 13,6-14,6-15,1-14,7.)
„Határozottá vált a népesedési grafikon felfelé tendálása" - a Népszava cikkírója vajon a fejére állva vizsgálta a számsort?
A Magyarország így sminkel: „A természetes szaporodás 1966 óta lassú emelkedésnek indult, de a születések számának növekedése 1970-ben lelassult..."
(Láthattuk, itt már nem „lelassult" a növekedés, hanem rükvercbe kapcsolt.)

1974
Rádi Péter, a Népszabadság tudós cikkírója - nyilván tudtán kívül -tömören fogalmazza meg a kannibálteóriát: „...Az alacsony gyermekszám gazdaságilag előnyösebb (a 100 aktív keresőre eső inaktív kereső és eltartott aránya az 1950. évi 126-ról 1972-re 106-ra csökkent)." Ugyanő a Hazafias Népfront Országos Tanácsán kifejti az Éljünk magunknak? kötet Vitazárójával kapcsolatban: „Kiszámoltam, hogy az az arány, amit a Vitazáróban helyesnek minősít - (ti. F. Gy., a szerző) - ...tehát a családban élő nők 2,5-ös születésszám-átlaga - a század végére 30 millió magyart eredményezne."
(A tudós cikkíró ugyan mintegy harmincszoros tévedéssel számolt, egy kiselemista is szekundát kapna érte, de nyilván szüksége volt egy imaginárius számra - a nacionalizmus - koncepciós vádjához.)

1977
„A lakosság száma előreláthatólag 3 százalékkal növekszik, és a jelenlegi 10,6 millióval szemben 2000-re megközelíti a 11 milliót" -idézi a Népszabadság az MTA Demográfiai Bizottságának elnökét, aki hozzáteszi még: „A születési arány néhány évig vagy akár egy évtizedig tartó kedvezőtlen alakulása... még a legrosszabb esetben sem idézheti elő a nemzet .kipusztulásának' veszélyét."
(Vajon a születések két évtizeden át tartó „kedvezőtlen alakulása" előidézheti? Minthogy éppen már a két évtizednél tartottak ekkor. Azóta pedig a három évtizeden is messze túl vagyunk.)
Az Új Tükör kerekasztalán az egyik szociológus kandidáta elhamarkodottnak véli az 1973-as kormányprogramban megnyilvánuló készséget a gyermekes családok megsegítésére: „Kicsit kevésbé kellett volna mindezt erőltetni ebben az időpontban... A kérdésnek túlságosan nagy nyomatékot adtunk."
A távlati tervezés már idézett szakértője is háborog a gyes ellen is, a kormányprogram ellen is, no meg a bolygatok ellen: „íróink egy szűk köre jó szándéka mellett is olykor végig nem gondolt propagandát folytatott. Tájékozatlanságból úgy tüntették fel, hogy itt valami szabálytalan, a nemzet létét sértő súlyos folyamatnak vagyunk tanúi, sőt elkövetői."
(Pontosítok: népirtás bűnelkövetői.)

1978
A KSH elnöke a televízióban nyilatkozik: Kettőezerben tízmillió-nyolcszázezren leszünk, tehát kismértékben, mintegy százezer fővel növekszik az ország népessége.
A KSH elnökhelyettese (a demográfiai tudományok doktora, az MTA Demográfiai Bizottságának elnöke) viszont úgy véli: „A jelenleg kialakuló népesedési irányzatok alapján arra számíthatunk, hogy az ezredfordulón mintegy tizenegymillió lesz hazánk népessége, tehát mindössze három százalékkal több a jelenleginél" (Élet és Tudomány).
Optimista a Népszabadság cikkírója is: „Demográfusok úgy kalkulálják, hogy a hiányzó százezer dolgozó körülbelül a kilencvenes évekre meglesz. A foglalkoztatottak jelenleg 5,1 milliós serege ugyanis ekkorra éri el az 5,2 milliót." Ő is neheztel a gyesre, mondván: „Ha jobb volna a bölcsődei helyzet, már most is sokkal kevesebb gyermekgondozáson lévő kismama maradhatna otthon három évig."
(Az aktív keresők száma 1990. január l-jén: 4 millió 785 ezer.)
1980
„A miniszterhelyettes kifejtette: a jövő évtől átmenetileg csökken a lakosság lélekszáma, mert a születések száma nem ellensúlyozza a halálozásokét."
(Szívósan tartja magát az „átmenet".)
A KSH kiadásában megjelent a negyvenéves demográfiai előrejelzés. Már a megjelenés évére számított prognózis sem érvényes: 10 millió 726 ezer helyett a valóságban az ország lakossága csak 10 millió 710 ezer.

1981
A Népszabadság kerekasztalán a KSH elnöknője, államtitkár, kifejti:
„Ami a prognózisokat illeti, nem vagyok borúlátó. Úgy vélem, hogy legfeljebb 20-30 ezerrel csökkenhet az ezredfordulóra a lakosság száma.
(Ehhez a legfelsőbb szakvéleményhez már kommentár sem kell.) (Pusztán a szellemi feudalizmus jellemzésére említem: egy újságbeli vitacikk idézte ezt a mondatot, éspedig minden kommentár, minősítés nélkül. Csakhogy felsőbb szakmai körökben már a pőre - kellemetlen - idézet is felségsértésnek számított! Ezúttal Császi Lajos kapott megbízást az MSZMP KB Aczél György vezette Társadalomtudományi Intézetétől - ha jól értelmezem a Valóság 88/5. számában megjelent tanulmányát - az újságbeli hozzászólás vakmerő szerzőjének megfenyítésére. A népesedés minden problémáját nagy ívben megkerüli az e témakörben szemlátomást járatlan Császi, mélységesen felháborodik viszont a fenti mondat - eléggé el nem ítélhetően pontos - idézése miatt: a cikkíró „politikai fenegyerekeskedése", „amellyel szembeszállt a KSH elnökével és a sajtóval" -!! -, „politikai gyanúsítgatásait" Józan Péter „kénytelen visszautasítani", „Józan a perbe fogott hivatalnokot a szakértő tudományos tekintélyének a segítségével rehabilitálja", a „laikus", a „kiskorúsított vitapartner" cikkíróval szemben... stb.)
A Tudományos Akadémia konferenciája a népesedésről. Bevezető előadásában mondja Kulcsár Kálmán a Szociológiai Kutatóintézet igazgatója, akadémikus: „...Két ízben kíséreltük már meg - meghatározott célokat szem előtt tartva - a népesedés alakulását, több gyermek születésére ösztönözve, befolyásolni, és nem is olyan hosszútávon mindkét esetben sikertelenül. A sikertelenséghez - különösen az első, az 1953. évi népesedéspolitikai határozat nyomán - jelentős feszültségek, diszfunkcionális következmények járultak. Azt hiszem, világos, hogy ebből a két kudarcból sem vonhatunk le olyan következtetést, miszerint semmi módon nem befolyásolhatjuk a népesedés alakulását."
(Egyik kísérlet sem volt kudarc, noha az eredményük kétségkívül ellentmondásos. Az előadó nyilván szándékkal nem említi a gyes bevezetését, amely arra irányuló igyekezetének, hogy bizonyítsa: a népesedés alakulása már-már befolyásolhatatlan, túlságosan is meggyőző, világos cáfolata volna. Milliók vették igénybe, és százezernyi több százezernyi? - gyerek meg sem született volna a gyes intézménye nélkül. Egyébként a vitabevezetőnek ezt a tételét, hogy alig lehetséges a népesedés alakulását, a szülési kedvet befolyásolni, meggyőzően igazolja visszájáról az Okok hevenyészett leltára című fejezet: 163 durva ellenösztönzőt sorol fel, amely riasztja a fiatalokat a gyerektől, és lám, mégsem sikerül őket végképp elriasztani... Általában a politika hozta létre - közvetve vagy közvetlenül - ezeket az ellenösztönzőket, következésképpen nem tekinthetjük tudományos érvényűnek az olyan okfejtéseket, amelyek népesedési csődünkkel foglalkozva nem vállalják a szembenézést a több évtizedes, megátalkodottan gyermek- és családellenes politikával.)
A vitát bevezető akadémikus perben áll a gyermekgondozási segélyül: „amelynek társadalmi következményei távolról sem egyértelműek", úgy véli: „nem várható, hogy a gyermeknevelés költségeit az állam vállalja át", és úgy tetszik, rendben lévőnek tartja, hogy „a kettő vagy több gyermekkel rendelkező házaspárok esetében - ahol az egy főre eső jövedelem a gyermektelen házaspárok jövedelmének 79-48 százalékát teszi ki a gyermekszámtól függően - nem érte el a 20 százalékot" a pénzbeli „juttatás". Előadásában az akadémikus kifejezte meggyőződését, hogy „a népesedés alakulását - sem a termékenység és még kevésbé a halálozás összefüggéseiben - hatékonyan nem befolyásolhatjuk a tudatra ható eszközökkel (még akkor sem, ha ezek között anyagi eszközök is vannak)". Úgy véli, elhibázott lenne a gazdaságpolitikát és a népesedéspolitikát szembeállítani, de mintha éppen ő állítaná szembe, ráadásul úgy, hogy az eszközértéket a lefokozott célérték fölé rendeli: „azért hivatkozom a gazdaságpolitikára is, mert a gazdaság fejlődésének, elsődlegességének biztosítása ma olyan szempont, amely a népesedéspolitika szempontjából is alapvető". - Idéztem már fentebb: híve annak a balhitnek is az akadémikus, mely szerint a fogyó munkaerőt majd helyettesítheti a technikai fejlődés.
(Úgy gondolom, az itt idézett tételekre bőséggel szolgáltat a kötet ellenérvet, ellenvéleményt.)
Ugyanezen az akadémiai vitán Barta Barnabás, az MTA Demográfiai Bizottsága elnöke; „...A halálozási viszonyok romlása Magyarországon a termékenységgel egyenrangú társadalmi, népesedési problémává vált az elmúlt években".
(Erre az érvelésre alább visszatérek. Nem egyenrangú.)

1982
Az akadémiai vita idézett előadója - Kulcsár Kálmán - Varga Domokos egyik javaslatát így hárítja el; „Sokkal összetettebb jelenséggel állunk szemben, hogysem a közvetlen támogatás bármilyen formája elegendő volna... Jóval átfogóbb módon kell a kérdést megközelíteni, feltárni az ellentmondásokat... mindezen gondolkodnunk kell, a kialakult helyzetet és okait elemeznünk, a gazdasági, politikai, kulturális eszközöket egymással is koherensen használnunk kell. Ez sokkal messzebbre vezet még anyagi következményeiben is, mint a gyermeknevelési hozzájárulás."
(Réztáblába véshetnénk be, évtizedek óta annyira igaz: gondolkodnunk kell... Sőt! Igazában a népesedéspolitikának legalább húsz évvel előre kellene gondolkodnia, az akadémikus eme szentenciájában utólagosan, negyedszázaddal a lerobbanás kezdete után vajmi kevés már a spiritusz. Kivált ha beszámítom, hogy azóta további nyolc esztendő telt el úgy, hogy az országos politika szintjén mindmáig el sem igen kezdtünk gondolkodni.)
Ugyancsak az Élet és Irodalom vitájában nyilatkozik meg Klinger András, a népesedéspolitika egy másik „szaktekintélye": „A demográfusok a népesség fogyását nem tartják a nemzet halálának. (Hangsúlyozzuk, hogy átmeneti fogyásról van szó, mert a népesedés inherens törvényei a népesség lélekszáma stabilizálása irányába hatnak.)"
(Jegyezzük meg, az „átmenet" immár negyedszázados. Ami pedig a népesedés „inherens törvényeit" illeti, valóban hatnak a túlszaporodás esetében, a népesség modern korra jellemző fogyását viszont, a társadalom elöregedését, a fehér pestis terjedését semennyiben sem gátolják.)

1983
Mint általában a sajtó, a Családi Lap is adagolja a közéleti andoxint: Nyugi, nyugi, semmi vész... igaz, elkezdődött a fogyás, „nem nagymértékben, csak a százas számok nagyságrendjén", „ 1985 és 90 között - az eddigi előreszámítások szerint - megszűnik a fogyás. Egészben véve a helyzet valóban nem jó, de azért arra, hogy 'elfogy nemzetünk'... ebből nem lehet következtetni."
(A cikk megjelenése idején már nem százas, hanem tízezres a fogyás nagyságrendje. 1985 és 90 között pedig - mint tudjuk- a fogyás annyira nem szűnt meg, hogy elmélyült.)

1984
Lám, a Népességtudományi Kutatóintézet igazgatója szerint (Népszabadság): „A mélypontot a nyolcvanas évtized második felére várhatjuk."
Ebben, sajnos, igaza lett, szemben a Családi Lap biztatásával, az állítása viszont vagy pontatlan, vagy tarthatatlan, hogy: „Az utóbbi évszázadokban .természetes okok' miatt nem fordult elő népességcsökkenés."
A KSH elnökhelyettese (az MTA Demográfiai Bizottságának elnöke) szerint „a kilencvenes években sikerül a csökkenést megállítanunk, és hazánkban a körülbelül 10,5 milliós népesség hosszabb időszakban is fenntartható és stabilizálható lesz."
(A Népszabadság-beli nyilatkozatban ennek az állításnak sehol nem találom alátámasztását. Nem is látok arra esélyt, hogy „a kilencvenes években sikerül a csökkenést megállítani" - hacsak nem váltja le a jelenlegit olyan politika, amely felelősséget érez a nemzet sorsáért, jövőjéért.)
Miniszterelnök-helyettes, az Országos Tervhivatal elnöke a Nők Lapjának nyilatkozik: „Nemzetközi összehasonlításban a termékenység szempontjából az európai középmezőnyhöz tartozunk..."
(Ez a pillanatnyi helyzetünkre sem érvényes, az 1958 óta eltelt időt felmérve viszont - a legutolsók vagyunk a világon.)
„A technika fejlődésének, a termelékenység fokozódásának hatására a legtöbb országban elkerülhető a ,ki tart majd el?' gazdasági gondja."
(Lám, a Tervhivatal elnöke is rabja annak a tévhitnek, hogy a gép helyettesíti az embert.)
„Az anyaság, a családtervezés valóban magánügy."
(S egyben a legfontosabb közügyünk - erről megfeledkezett a magyar politika.)
„...Nagy erőfeszítéseket tettünk és teszünk, hogy otthonhoz segítsük a gyerekes családokat, a családalapító fiatalokat; pénzzel és sok más formában támogatjuk a gyermekes családokat..."
(Sajnos, ennek az atyai gondoskodásnak épp az ellenkezőjét tapasztalhattuk: azt is elcsikarta az állam a gyermekes családoktól, a családalapító fiataloktól, ami a közkasszából joggal megillette volna őket.)
Eszményi minta a háromgyermekes család, de „a jelenlegi és a közeljövőben várható társadalmi és gazdasági folyamatok nem kedveznek ennek a családtípusnak. Ezen - legalábbis a belátható időben - népesedéspolitikai intézkedésekkel is csak kevéssé tudunk változtatni..."
(Sajnos, nem is akartak változtatni - erre az új adórendszer fogantatásától kezdve bizonyíték.)

1985
A Társadalmi Szemlében két szaktekintély népesedéspolitikánk távlati koncepcióját ismerteti: „A jelenlegi magyar élve születési arányszám európai összehasonlításában nem számít még a legalacsonyabbak közé."
(Számokkal igazolható hamis félretájékoztatás. Két-három országra mindig lehet hivatkozni, ahol éppen alacsonyabb a születésszám, mint a miénk, csak hát egy ország népesedési helyzetét nem egyetlen év születési-halálozási aránya, természetes szaporodása határozza meg, és sehol a világon nem találunk olyan országot, ahol az utóbbi harminc évet összehasonlítva rosszabb volna az utánpótlás helyzete, mint a miénk. Vagyis mi állunk legrosszabbul a világon, de én még nem olvastam olyan szakközleményt, tudományos közleményt, amely ezt kimondta volna.)
(Egy adat: a 40-49 éves férfiak halandósága 1964 és 84 között több mint kétszeresére nőtt. Az 50-54 évesek között 90 százalékos volt az emelkedés. 14 ezrelékes halandóságunk nemzetközi viszonylatban is igen kedvezőtlen - itt is sumákolnak, mondván: 84-ben „egyetlen fejlett országban sem" volt a miénkénél magasabb a halandóság. Talán a fejletlenebbekben magasabb volt? - Egyébként az előbbi tételhez az is hozzátartozik: nemcsak a születések harmincéves hullámvölgye meghatározó népesedési helyzetünkben, hanem a legmagasabb halandóság is. S ez még inkább aláhúzza, hogy a világon a legrosszabbul mi állunk. Miközben nálunk megiramodott a halálozás a középkorú férfiaknál, azonközben másutt még ott is tovább javult, ahol jóval magasabb az átlagos életkor. Válási arányunk is egyike a legnagyobbaknak. A tanulmány szerint a 2,7 ezrelékes magyar arányt csak a szovjet 3,5 és az angol 3 haladja meg Európában. 1984-ben már 23 ezerrel több házasság szűnt meg, mint amennyit kötöttek.)
A Demográfiában három neves szakember két kézzel szórja a közéleti nyugtatót: „...A népességfejlődés lényegében az egyszerű reprodukció biztosítása felé tendál. Az átmenet befejeződésével - a klasszikus demográfiai modell szerint - stagnáló vagy minimálisan változó népességszám alakul ki." A szerzők szerint 1960 és 80 között „a demográfiai átmenet stabilizációs szakasza kezdődött el". „Közelítőleg stacioner népesség kezd kialakulni..."
(Hol élnek ezek a demográfusok?...)
Demográfus szaktekintély a Magyar Sajtó Házában nyilatkozik: „Kettőezer körül kialakul egy stabil, a mainál nagyobb lélekszámú, távlatokban sem fogyó és a társadalmi-gazdasági fejlődésnek megfelelő korösszetételű népesség."
(Ez teljes képtelenség. Már akkor is képtelenség volna, ha radikálisan szakítanánk siralmas népesedéspolitikánkkal.)

1986
Józan Péter demográfus, KSH-osztályvezető interjút ad a Magyar Nemzetben. Eleget téve a rituálénak, a több évtizedes obligát refrént a riporter előlegezi: „Sokan megkongatták a vészharangot, a nemzethalál vízióját idézték fel." Az interjúalany kifejti: „Ma a feltételek nem kedveznek a háromgyerekes családok száma növekedésének", ilyesformán a két gyerek az ideális, „a kívánatos, elérendő cél".
(Más szóval: nyugodjunk bele most már a pusztulásba.)
Továbbá: „A magyar társadalom sok súlyos problémája közül nem a népesség fogyása a legsúlyosabb."
(Szomorú ezt egy demográfus szájából hallani. Minthogy ez a legsúlyosabb. Három évtizede a nemzeti lét sorvadóban, egyéb gondjaink főgyökere innen ered, vagy a gyökérzete elágazik idáig. A nyilatkozó, minthogy demográfus, tudja - tudnia kell -, hogy a kétgyerekes család ideálképe távlatban a pusztulást jelenti. Ám neki nem a társadalom pusztulása a legsúlyosabb probléma.)
Továbbá: kedvezőtlenül alakult a halálozások száma is, „a nemzetközi szakirodalomban egyre inkább ezt tartják döntő kérdésnek".
(írásba adom: abból a nemzetközi szakirodalomból, melyben ezt tartják „döntő kérdésnek", egyvalami bizonyosan hiányzik: a szakma kellő ismerete.)
(Tegyük fel a példa kedvéért: mi - ebben is európai sereghajtók-nem akárhogyan csökkentjük, mi nullára csökkentjük a halálozási mutatót: száz esztendeig senki sem hal meg Magyarországon. De a szülő korosztályok pótlására elégtelen - harmincharmadik éve elégtelen - születésszám marad. Sok szép öregünk lenne valóban, sok jóságos, sok házsártos, sok beteges, sok-sok ágyban fekvő, ápolásra szoruló öregünk, lélekszámát tekintve, meglehet, megduplázódna az ország lakossága, de évről évre fogyna a termelőkorú, tovább szűkülne az élőmunkabázis, s évről évre gyarapodnának a terhei. Ugyanúgy a társadalmi lét sorvadásának, teljes lebomlásának az útja ez is, s hozzá még sokkal-sokkal szigorúbb feltételek között.)
(Természetesen az egészségügynek, a szociálpolitikának, az életmód befolyásolásának elsőrendű gondja kell legyen a halálozási arány csökkentése, csak épp ez a gondunk igen-igen nagyrészt már szintén következménye a társadalmi létet meghatározó biológiai „újratermelés" zavarainak, s önmagában a következmény kezelése - oki terápia nélkül - részint hatástalan, részint csak ritka kivétellel hat vissza az okra. Semmi bizalmam az olyan szakirodalom iránt, mely a reprodukció „döntő kérdésének" a halálozás arányszámának az alakulását véli.)
Mindez arra is vonatkozik, amit a Népszabadságban a KSH elnökhelyettesétől, az MTA Demográfiai Bizottsága elnökétől olvasok: „Hosszabb távon két egyenrangú népesedési problémával kell szembenéznünk: a születések csökkenésével, valamint a halálozások növekedésével."
A KSH elnöknője a Siker- nek nyilatkozik: „...A szükséges munkaerő rendelkezésünkre áll, különösképpen, ha a teljesítőképesség oldaláról vizsgáljuk... Nincsenek tehát olyan aggodalmaim, hogy a gazdaság dinamikusabb fejlődését a fizikai munkaerő hiánya akadályozná."
(Sajnos, akadályozni fogja a fogyó népesség, az elöregedés, még a termékszerkezet átalakítását is.)

1987
A KSH elnöknője - Nyitrai Ferencné - a Népszabadságban: „Az ország öregszik... Ezek romló tendenciák a nyolcvanas évek első felében indultak az országban, amikor a korábbi természetes szaporodás fogyásba ment át."
(Igen-igen súlyos tévedés. Ezek a romló tendenciák negyedszázaddal előbb, az ötvenes évek vége felé kezdődtek, amikor a születésszám elégtelenre váltott.)
A Demográfiában Monigl István, a Népességtudományi Kutatóintézet igazgatója a népesedési csőd bolygatóit szinte fasizmussal vádolja meg, imigyen: „Ez az az alap, melyen a kezdetekkor Rákosi Jenő meghirdette a 30 millió magyarnak a titkolt félelem és kétségbeesés szülte eszményét. Ez az az alap, amelyen a második világháború előtti évtizedben megszületett a 20 millió magyar lázálma. (Milyen érdekesen és milyen sok hasonlósággal ismételheti magát a történelem...) Ez az az alap, melyen a korai születéskorlátozás valós gondja mellett és azon túl ennek egy szélsőséges megnyilvánulása, az ,egykézés' sajátosan felértékelődött... Ez az az alap..." amely a népességcsökkenést „túlértékeli" stb.
(Jegyezzük ezt fel a történelemnek: jó harminc éve elégtelen az utánpótlás, vénülünk, pusztulunk, immár évente fogyunk egy demográfiai Moháccsal, ám ha ezt szóvá teszi valaki, sikolt a fejére a vád: - Harmincmillió magyar?! - méghozzá a Demográfiai Kutatóintézet igazgatójának a szájából. Amiből kitetszik, a pártállamnak gondja volt arra, hogy a népesedéspolitika irányító posztjait alkalmatlan s kártékony embereivel töltse be.)

1988

A Nők Lapjában Barta Barnabás, a KSH elnökhelyettese, az MTA Demográfiai Bizottságának elnöke nyilatkozik: „...A lassú, kisebb népességcsökkenésnek lehetnek bizonyos előnyei is. A gyermekek létszámának csökkenése nemcsak a népesség elöregedésével jár együtt, hanem azzal is, hogy könnyebbé válik az iskoláztatás, későbbre tolódik a pályakezdés, nagyobb hangsúlyt kaphat a minőségi nevelés és képzés. Ugyanakkor a felszabaduló pénzösszegek lehetőségek nyújtanak az idősek jobb és differenciáltabb ellátására. Tehát mindkét szélső korosztályt tekintve a szociálpolitika eszközeinek fejlesztésére. Egy idő múltán meg fog csappanni ugyan a munkaképes korosztály létszáma, de gyorsabb iramú technikai fejlődés esetén az ipari, mezőgazdasági fejlődés is kevesebb munkáskezet követel."
(Ez a jelenérdeket igazolni törekvő, a távlati érdeket semmibe vevő okfejtés akár a kannibalizmus elméleti megalapozása is lehet. Fentebb idéztem már egy, szakmai körökben is elterjedt félreértés jellemzésére.)
Továbbá: „...A népesség lassú csökkenése - önmagában - nem jelent .nemzethalált', de jelentheti az élet minőségének javulását..."
(Értsd: minél inkább elöregszik az ország, minél több a vénember, a kripli, minél zsúfoltabbak az elfekvők - annál inkább javul az élet minősége...?)
Az MSZMP KB Társadalomtudományi - Aczél György vezette - Intézetének kezdeményezésére, a Demográfiai Kutatóintézet igazgatójának szakmai felügyeletével és megbízásával három kutató elkészítette a Népesedési viták Magyarországon 1960-86 című kiadványt. Hajói értelmezem Heller-Némedi-Rényi megbízását, arra kapták a szerzők, hogy kilencven-egynéhány oldalon szidalmazzák, mocskolják, leköpködjék a „népies" „pronatalistákat", akik odáig süllyedtek, hogy közgondnak merészelik nevezni a születésszám évtizedek óta tartó csökkenését. Arra kapták a megbízást, hogy sosem tanult nyelven, mindenre kiterjedő demográfiai tájékozatlansággal tolmácsolják a népesedési vitákat. Példa a színvonalra: „Miért kell értékesnek tartanunk azt az állapotot, amikor több gyerek születik?" „Általános az egyetértés abban... - (ti. Fekete Gyula, Andorka Rudolf, Klinger András egyetértése) - ...hogy a társadalomnak át kell vállalnia a gyereknevelés terheiből minél többet, mert (ez a ki nem mondott oksági-motivációs feltevés) ha a gyereknevelés .olcsóbb' lesz, az emberek .kifizetődőbbnek' fogják tartani a gyerekcsinálást..." Stb. stb....
(Talán ennyiből is kitetszik, mi volt a három szerző „tudományos" megbízatásának a jellege, célzata. De egy aprócska névsor ezt még világosabbá teszi. Íme, a névre utaló hivatkozások gyakorisága a dolgozatban - név, előfordulás -: Fekete Gyula 110, Varga Domokos 44, Szabady Egon 27, Kovács Judit 26, Andorka Rudolf, Klinger András 15-15.)

Modern gyarmatosítás

Megérdemel egy hosszabb kitérőt a jövő beruházásainak elsajátítására alapozott modern gyarmatosítás is.
Felfoghatom úgy - közgazdász szemszögből -: mindenki hosszú lejáratú kölcsönre kapja magamagát. Munkaképes korában majd részletekben törlesztheti tartozásait - történelmi norma szerint kamatos kamataival együtt - hitelezőjének, a szülő-nevelő társadalomnak.
Már aki fizet kamatot. Már aki törleszt egyáltalán.
Ha ez a közgazdasági fogalmazás helyes, akkor - például - a kivándoroltak örökre adósok maradnak.
Theodor Schulz szerint semmi sem indokolja, hogy „az emberi tőkébe történő beruházásból származó hozamot" mindenestül azok kapják, „akik a beruházás alanyai". „Az állami, közületi beruházás révén keletkező fizikai tőkét rendszerint nem adják ajándékként magánszemélyeknek. Nagymértékben egyszerűsítené az allokációs folyamatot, ha az emberi tőkére fordított állami, közületi beruházásokkal is ugyanígy járnának el."
Jellemző ellenvetés: az érték nem vész el, ha kiviszik az országból, akkor sem vész el.
Ámde először is: minthogy a kivándoroltak a világ más tájain dolgoznak, szülnek, nevelnek gyermeket, ültetnek fákat, nem abba a közkasszába fizetik vissza a törlesztés részleteit - kamatos kamataival együtt -, ahonnan a hitelt kapták. Szüleik révén is, az állam révén is a nemzeti vagyonból kapták. (Igen ritka, igen kivételes esetben a külföldre szakadt ember is törlesztheti hazai adósságait; egyrészt külföldön élve és dolgozva is lehet szolgálni a hazát, akár közvetlenül, akár pedig közvetve: az emberiség számláját akkora értékkel gyarapítva, hogy abból törlesztés a hazának is jusson.)
Másodszor: az érték nem vész el? - Ha ezt elfogadjuk igazolásnak, minden rablás, minden tolvajlás igazolható így.
Harmadszor: sok érték így is elvész. Jóval kisebb hatásfokkal adhatja át az egyén az emberi értékeket idegen környezetben. Elvesznek, devalválódnak olyan ér-tékek, amelyeket teljességükben csakis a szülőnevelő hazai környezetnek adhatna vissza.
Negyedszer: a megtermelt értékek egy része az intézményesített élősködés miatt a társadalmakban sem azoknak jut, akiket illet. Ugyanígy az egyik nép rovására a másik a migrációs forrásokból illetéktelenül óriási értékekhez juthat.
Végezetül, ötödször: az „élet újratermelése" rovatában mindenképp passzíva az emigráció.

Hazai számítások szerint - volt már róla szó - egy diplomás képzése (az általános ne-velési költségeken felül) mintegy 12-18 évi átlagmunkabérnek megfelelő költség.
(Noha a gyakorlatban a despotizmus terméke és dugsegélye volt, lehet hozzá keresni gazdasági érvet, indokot: a nyolcvanas évek elején aromán emberpiacon a következő árakat szabták az NSZK-ba kivándorló szászokért: iskolai tanuló 5000 márka, nem szakképzett felnőtt 16 000, szakmunkás 20 000, mérnök 40 000, orvos 50 000 márka.)
Eljátszogattam egyszer - a hatvanas évek közepén - egy számadattal: amerikai biztosítótársaság (igen takarékos) számítása szerint egy átlagember fölnevelése 13 000 dollárba kerül. Ezzel a nyilván erősen zsugorított adattal számolva is: óriási értékeket ajándékoztunk mi a világnak élő „nemzeti vagyonúnkból" például a század-forduló óta - magyaros úri gavallériával persze a nálunk jóval gazdagabb országoknak -, úgyszólván ellenszolgáltatás nélkül.
Játék a számokkal, de nem tanulság nélkül való: minden második állampol-gárnak, beleértve a pólyásokat is, szépen berendezett, kétszobás öröklakás épülhetett volna (1965-ös árszinten) abból az összegből, amely kivándorlási veszteségeink miatt, mint soha vissza nem térülő „beruházás", nemzeti vagyonúnkból már véglegesen hiányzik.
Ötmillió tárgysorsjátéki főnyeremény. Ötmillió „bárhol felépíthető, berende-zett, kétszobás lakás".
Pedig a biztosítótársaság takarékos árfolyama csupán a bóvlira, a tucatember-re vonatkozott, nem a minőségi ügyfelekre (az eredeti példa, hajol emlékszem: 20 éves segédmunkás, közlekedési baleset áldozata). Akár elölről kezdhetném veszteségeink kiszámítását lakásvalutában. Nemcsak napszámosok, segédmunkások vándoroltak ki innen.
Még ha csupán a gazdasági veszteséget számolom is, bizonyos, hogy annál az ötmillió lakásnál jóval nagyobb anyagi értéket képvisel a világgá szétszórt, élő „nemzeti vagyon". Pedig a társadalmi „beruházásnak" csak kisebbik és könnyebben nélkülözhető része anyagi érték. S az egyéni tartozásnak sem ez a legfontosabb tétele.
Tudvalevőleg az ember felneveléséhez nem csupán fehérje, zsír, szénhidrát, ruha, tüzelő, lakás stb. - egyszóval anyagi „ráfordítás" - szükséges, hanem szellemi-érzelmi-erkölcsi „ráfordítás" is. Ha kiszakad a szülő-nevelő közösségekből, azt a szellemi és érzelmi tökét, azt a szeretetet, áldozatot, gondoskodást, melyet attól a pillanattól fogva kapott-voltaképp bizományba: megőrzésre, gyümölcsöztetésre, elszámolásra s továbbadásra -, amikor vállalta s világra hozta az anyja: vámmentesen síbolja ki - magával, magában - a határon, s azzal is örökre adós marad. A családi és a társadalmi környezet - szülők, testvérek, barátok, rokonok, ismerősök, tanárok - eme „beruházásait" pólyás korától élvezte, fölélte és - legalábbis hazájában - senkinek sem adja tovább.
Dehogyis csak a nyilvántartható, könyvelhető nemzeti vagyonúnkból ajándé-koztunk a világnak! Ez a felmérhetetlen, pénzértékben kifejezhetetlen kiajánlott „nemzeti vagyon" az érzelmek, a szellemi értékek, a közösségi együvé tartozás rovataiban legalább olyan pótolhatatlan leltárhiányt okoz. Sajátos módon azokban az országokban is hiányt okoz, ahol a migrációs mérleg egyensúlyban van, a bevándorlások a kivándorlásokat kiegyenlítik. (Lám, a magányosok és a magukra hagyott öregek őrlődésének, fojtogató közönynek, érzelmi elridegedésnek, elidegenedésnek a gyökerei hová el nem nyúlnak!)
Behajthatatlan tartozások. A szülő sem szívesen peresíti követeléseit a gyerekeivel szemben, a haza sem peresíti.
A dolog lényege: nem szakadhat ki az egyén a hazájából a szülőnevelő kö-zösségek, a társadalom megkárosítása - érzékeny megkárosítása - nélkül.
Mindez bizonyíthatóan igaz, de: túl sok ebben a mérlegben a közérdek súlya, túl kevés a magánérdeké. Kivándorlók, emigránsok, disszidensek - nagy-nagy többségükben - nem a saját jószántukból indultak világgá, igazságtalan volna nyomasztó leltárhiányainkért a felelősséget általánosságban és mindenestül a nyakukba varrni. Sok az éhhalál, olyik a kínhalál elől menekült.
Másrészt az is tény: a veszteség pótolhatatlan. Sem mentő, sem enyhítő kö-rülmény nem enyhítheti magát a ránk hagyományozott hiányt: szellemi-érzelmi-anyagi - élő - „nemzeti vagyonunk" helyrehozhatatlan károsodását.
A legtöbben azt nem értik - vagy ha értenék is, nem törődnek vele -, hogy anyagi és szellemi örökségünk, a világ, amelybe beleszülettünk: az elődök beláthatatlanul sok nemzedékének a munkája, harcai, igyekszik minél többet fölélni, anélkül hogy hozzáadni is törekednék, az -nem szépítgetem -: zsivány. Élősdi. Kizsákmányoló.
Ez a fajta parazitizmus a legkártékonyabb: az elődök, a kortársak és az utódok megkárosítása - egyszerre.
Mint az emberi lét axiómája, mely igazolásra sem szorul, olyan nyomatékkal jelenik meg lélekben már külföldre távozott atyánkfiai érvelésében az ember „legelemibb", „alapvető", „elidegeníthetetlen", „szuverén joga".
Nem tudok én ezzel a „joggal" megbékélni. Sokszor találkozom pedig efféle „jogigénnyel", de soha olyan érvvel, amely erősebb, mint az erkölcsi törvény: „vállalni népem sorsát", itthon tenni helyre, ami nincs a helyén.
(Egy szamizdatban olvasom: orvos házaspár két gyermekével együtt disszidált. Dehogyis „hálátlanok"! - állt ki mellettük a szerkesztő, hiszen nem fizette meg őket az „állam". - De szerkesztő uram! Ha az állammal - netán a rendszerrel - van pörük, akkor miért a népet, a nemzetet károsítják? Mi jogon??)
Létezhet egyáltalán olyan egyéni jog, amely független az egyéni kötelezettségtől is, a közérdektől is, és mások rovására gyakorolható?
Hajlok arra, hogy az emberi lét nagy axiómái között indokoltabb szerepeltet-ni, akár mint legmagasabb rendű jogot: a népek jogát a fennmaradásra, fenyegető veszélyekkel szemben az önvédelemre. Talán fölösleges bizonygatnom: ennek a többnyire íratlan - önvédelmi jognak a nemzetközi joggyakorlat mindenütt a világon alárendeli a polgári szabadságjogokat. A valóban elemi szabadságjogokat is. Kiélezett helyzetekben akár az egyén létjogát is.

ZAVARFORRÁS: A DEKLARÁCIÓ

Az Emberi Jogok Deklarációja 13. cikk 2. § szerint: „Minden személynek joga van minden országot, ideértve saját hazáját is, elhagyni, valamint saját hazájába visszatérni." S a vonatkozó hivatalos értelmezés szerint: „a mozgás és helyváltoztatás szabadsága a személyes szabadság alkotmányos eleme".
Viszont ugyanez a Deklaráció 29. cikkében a következőket szögezi le: „(1) A személynek kötelességei vannak a közösséggel szemben, amelynek keretében egyedül lehetséges a személyiség szabad és teljes kifejlődése. (2) Jogaink gyakorlása és szabadságainak élvezete tekintetében senki sincs alávetve más korlátozásnak, mint amelyet a törvény kizárólag mások jogai és szabadságai elismerésének és tiszteletben tartásának biztosítása érdekében, valamint a demokratikus társadalom erkölcse, köz-rendje és általános jóléte követelményeinek kielégítése érdekében megállapít."
Mivel magyarázzam ezt? Legalább magamnak.
Lehetséges volna, hogy legrangosabb nemzetközi fórumunkon annyi kitűnő jogász és diplomata nem vette észre, milyen képtelen ellentmondásokat rejt az idézett tételek fogalmazása ebben az - egyébként világtörténelmi fontosságú - Deklarációban?
Vagy inkább: előre megfontoltan fogalmaztak így? Manipulációs szándékok szüremlettek be a Deklaráció szövegébe?
(Harmadik eset: az én készülékemben van a hiba, semmit sem értek, az alapfogalmakat sem értem. Több eset nincs.)
Rákényszerít némi töprengésre ez a zavarforrás.
Először is az tűnik föl, mennyire jogcentrikus az idézett 2. § - mintha bizony az emberi-társadalmi lét első számú princípiumai, legfontosabb meghatározói ilyen-olyan paragrafusok volnának. Csakhogy ennek a jogcentrikus szemléletnek a valóság mindig, mindenütt a világon következetesen ellentmond.
Veszem példának a 2. paragrafust. A világméretű szabad költözködés, a ki- és bevándorlás „jogát", a „mozgás és helyváltoztatás szabadságát" sehol a világon nem ismerik el szabadon érvényesíthető - szuverén - polgári jognak, s ilyen-olyan vízumok, engedélyezések, korlátozások tömege bástyázza körül az államok - vélt vagy valódi - érdekeit. A szűrő itt sűrűbb, ott ritkább, amott alig használják; itt a kivándorlókat, ott a bevándorlókat ritkítja, de még ha átmenetileg nem használná is: mindig keze ügyében tartja az állam.
Sorozatosan „megsértik" tehát ez idő tájt ezt a „jogot" mindenütt a világon. Legszaporábban az úgynevezett „szocialista" és a fejlett kapitalista államok „sértették meg", az előbbiek a kivándorlás, az utóbbiak a bevándorlás korlátozásával.
Végtére a nemzetközi joggyakorlat is azt igazolja: egyelőre csak érlelődő jog a világméretű szabad költözködés joga, s – ha közbe nem jön valami – a 21. században talán be is érik.
Addig viszont? Az idézett 2. paragrafust a propaganda-jogalkotás termékei közé soroljam? Amelyeket, függetlenül lelőhelyüktől, nem vesz komolyan senki hatalmas?

BRAIN DRAIN

A földrajzi terjeszkedés, idegen területek kockázatos meghódítása, bekebelezése - úgy tetszik - visszavonhatatlanul a múlté. Maradt viszont a törekvés: előnyöket szerezni másokkal szemben, akár mások rovására. Nem terület a modern gyarmatosítás hódítói célja, hanem az idegen áldozattal-költséggel „kitermelt" emberi kéz, izom, szív, agy.
Modern módszer?
Virágkorát most éli, igaz, noha korántsem új találmány. Anglia még régimódi háborút viselt Indiában, amikor a tengeren túl már fölsejlettek a modern gyarmatosítás új, szinte korlátlan lehetőségei.
A húszas évek végén írta Lakatos László: „Hátha közel az idő, amikor, mint a rab Görögország a hatalmas új Rómának filozófusokat, szakácsokat, színészeket, hetérákat, szobrokat és körömfestékeket szállított, mi is - végső zuhanás - Amerikának fogunk szállítani énekeseket, karmestereket, mozisztárokat, nyelvmestereket, műtörténészeket, tánctanárokat, konferansziékat, alkalmi filozófusokat és alkalmi feleségeket, írókat, manikűrösöket, szónokokat, orvosokat, elméleteket, gyorsrajzolókat, s amikor mi leszünk Amerika új, intellektuális négerei, akiket úgy importál Európából, mint valamikor a fekete fizikai munkásokat az afrikai rabszolgapartról?"
Jó hatvan év eltelt.
A jóslatban szereplő intellektuális négereknek - a szelektív bevándorlási törvények jóvoltából - egyre nagyobb-nagyobb része: magas képzettségű diplomás.
Amerikai közgazdászok számítása szerint (hatvanas évek közepe) évente mintegy hárommilliárd dollár értékű az a nemzetközi ajándék (csupán a pénzben kifejezhető töredéke?), amely beáramlik az Egyesült Államokba. Agyvelő-valutában. (Nemzeti jövedelmünk akkori fele.)
Csakhogy ezek nem megbízható számítások. Éspedig nem csupán amiatt, mert az emberi minőséget aligha lehet pénzben kifejezni.
Nézegetem ugyanebből az időből az USA bevándorlási statisztikáját: több mint 1 millió 800 ezer bevándorló fél évtized alatt. Ha ezek egytől egyig segédmunkások, és alkalmazom rájuk a biztosítótársaság idézett „kárbecslését", csupán ez az érték több mint 23 milliárd (akkori!) dollár.
Pedig hát jó részük szakképzett, sok köztük a diplomás vagy éppenséggel: minősített tudós. (Csak jellemzésül: korabeli statisztika szerint minden harmadik orvos az USA-ban: bevándorolt.)
Angliát is megriasztotta a hatvanas években a brain drain első nagy hulláma. Parlamenti bizottság foglalkozott a kérdéssel, s megállapította, hogy a vizsgált szakmákban a három évvel azelőtt végzett diplomások 40 százaléka már kivándorolt, s az egy éve végzetteknél több mint a felére becsülte a jelentés a kivándorolni készülők számát. A pénzben kifejezhető veszteség megállapítására is végzett számításokat a bizottság. Egy mérnök képzése az akkori árszínvonalon 6000, egy diplomás fizikusé 16 000 font sterlingbe került. Ebből kiindulva - hajói ítélem meg, túlzottan egysíkú kamatoskamat-számítással - becsülte fel a jelentés az ország tényleges veszteségét: a kivándorolt mérnök 30 ezer, a fizikus 78 ezer fontnyi károsodás. (Akkori árfolyamon: 78 ezer font = 217 ezer dollár.)
Hiányolom ebből a számításból is a nevelési költségeket, amelyektől a bizottság jelentése nagyvonalúan eltekint. Pedig hát a számon tartott oktatási költségek mellett a családbeli nevelés költségei is - csecsemőkortól a felnőttkorig - a meg nem térülő „beruházások" rovatába tartoznak. A jövőfogyasztás nagy adag tételeként.
Még inkább hiányolok egy másik - igaz, csak becsülhető - tételt, melyet a kamatoskamat-számítások ugyan részben helyettesítenek, de csak részben s a lényeget eltakarva. Munkás élete során ugyanis az ember jóval nagyobb értéket képes létrehozni, mint amennyit elfogyaszt, s akár személyes megtakarítás ez a felhalmozódó érték, akár az államháztartást illető hányad - mindenképp az új hazát gazdagítja.
Minden kész ember - bevándorló - ingyen ajándék. „Ráfordítási", „beruházási" költségek - s évtizedes várakozás! - nélkül jut hozzá az új haza: munkáskézhez, kiművelt agyvelőhöz. Nem saját zsebből ajándékoz a kivándorló, természetesen, hanem a szülő-nevelő óhaza zsebéből.
Nem merülök bele a brain drain könyvtárnyi irodalmába. Egyrészt ez az irodalom csak a felsőfokú képesítést szerzett minőségi ügyfelek áramlására figyel, s elhanyagolhatónak véli azt a tényt, hogy a többi millióknak - szakmunkásoknak, segédmunkásoknak, iparosoknak, kereskedőknek stb. - is van agyvelejük. Másrészt a számításokból általában hiányoznak a családbeli nevelés költségei s az élet munkájával létrehozandó többlettermék becslése is.
Egyvalami mindenképpen kiderül a számításokból: könyörtelenül érvényesül a „bibliai törvény" a nemzetközi emberpiacon: „akinek van, annak adatik, akinek nincsen, attól az is elvétetik, amije van".
A ki- és bevándorlási - migrációs - mérleg az erősebb, a gazdagabb, a fejlettebb ország javára és törvényszerűen a szegényebb, a gyengébb, az elmaradottabb ország rovására billen.
Tovább növeli a kiáltó különbségeket.

A CSÁBÍTÁS MATEMATIKÁJA

Remélhetjük, a fegyveres erőszak, a területszerzés kora végleg lejárt, legalábbis a vé-gét járja. Ennek ellenére úgy tetszik, a kisebb, gyengébb népeknek semmivel sem könnyebb az önvédelem ma, mint annak idején. S még inkább szembetűnő: a múlthoz képest sokat javult az erősebbekpozíciója. Hiszen a gazdagabb, az erősebb ma páholyban ül, nem kell már költséges, kockázatos háborút viselnie. A zsákmány a helyébe megy: sóval-kenyérrel, fejedelmi ajándékkal. Lehet tehát ő is gavallér: Angliában kiművelt, „osztályon felüli" agyvelőnek a hazai (angliai!) fizetés kettőtől hétsze-reséig tettek ajánlatot a vizsgált időszakban az agy velőimportőrök.
Áldozat lett tehát a hatalmas Anglia is. Természetesen neki is voltak áldoza-tai, és tetézve pótolták veszteségeit - a nála gyengébbek köréből. De erre nem tér ki - a máskülönben alapos - kormánybizottsági jelentés. Voltaképp mi a modern gyarma-tosítás „csodafegyvere"? Amelynek még a hatalmas Anglia sem állhat ellen? (Köz-bevetőleg: itt a modern gyarmatosítás csupán egyetlen módszeréről, az „agyvelő le-csapolásáról" van szó. Mint a jövő megrablása, kizsákmányolása, beruházásainak el-sajátítása - szervesen a témához tartozik.)
Csodafegyver? - Jellemzésül egy hevenyészett, sematikus számítás:
Százezer gyerek az állam és a szülők költségén alapfokú oktatásban részesül. Közülük a java tízezer a középiskolában is jól megállja a helyét. Ezer továbbtanuló az egyetemen is kitűnő eredményt ér el, a legjobb száz közülük kutatóintézetbe kerül. Hosszú évek - inkább évtizedek - múlva lesz közöttük tíz kitűnő tudós, országosan ismert nevű. És lesz talán egy, akinek nevét és munkásságát számon tartják az illető tudományág nemzetközi fórumain.
Most lép színre az agyvelő-vigéc. S ha Angliában kettőtől hétszereséig rá-ígérhet a hazai fizetésekre, kevésbé gazdag országokban bátran licitálhat tíz-hússzorosáig is. Nem kellett a százezren kezdeni, ahol még nem ismerhető fel az az egyetlen, nincs a homlokára pecsételve a leendő világhír.
S naprakész - nem is kell évtizedeket várakozni rá.
(A szegényebb országok annyival védtelenebbek, hogy legjobbjaikat nemcsak a többszörösen nagyobb jövedelem csalétke, hanem a kutatás, az érvényesülés tágabb lehetőségei is csábítják.)
S ugyanez a csábítási matematika alkalmazható neves művészek vagy éppen csodacsatárok átszipkázására, mindenfajta eleven - „minőségi" - importcikkre és csempészárura. Olyan óriási szellemi és anyagi értékek halmozódtak fel a kiemelkedő tehetségekben, hogy még egy nagyhatalomnak is érdemes velük risztölni: részesíteni őket fizetési cédulájukon az idegen társadalom közkincséből kiszakított s realizált érték - az agyvelő-importáru, csempészáru - töredékéből, néhány százalékából.
Példa lehet a futballvilág. A leggazdagabb klubok csábításait – adminisztratív korlátozások nélkül - lehetetlen kivédeni. Hiszen azok már alig nevelnek saját után-pótlást, annyira a mások nevelte legnagyobb tehetségek megvásárlására, elcsábítására alapoznak. Módszernek ez a legeredményesebb, üzletnek a legkifizetődőbb. Hogyan is tudnánk annyi kirobbanó tehetséget, annyi világklasszist nevelni a saját klubjukban, a saját erejükből!
És a tucatmunkás? A tucatmérnök? A tucatorvos? A tucattudós? A tucatember?
Itt még agyvelő-vigécre sincs szükség. Erős vonzásra ez a mennyiségi agyvelő különösebb toborzás nélkül kellő, sőt fölös számban rendelkezésre áll. S ennek épp elég vonzás a gazdagabb országban elérhető - akár csak remélhető - jobb életszínvo-nal.
Kivált, ha szülőhazája nem vonzza eléggé. Netán taszítja is.

LELKI GYARMATBIRODALOM

Még a közepesen fejlett országok is csak több évtizedes kemény munkával, erőfeszí-téssel, harcokkal, áldozatokkal eredhetnek nyomába a fejlettebbeknek. Már hogyne csábítana sokakat maga az a lehetőség, hogy megtakaríthatják maguknak ezt a kemény munkát-áldozatot, és egyik napról a másikra fejest ugorhatnak olyan fejlett ci-vilizációba, „jóléti társadalomba", melyet hazájukban évtizedek múlva sem biztos, hogy megvalósíthatnak - az utódok.
Igaz, erős hatások munkálnak e vonzás ellenében: az emberi kapcsolatoknak, az együvé tartozásnak azok a pénzzel megfizethetetlen értékei, melyeket csak a hazai környezet nyújthat. Még a legelmaradottabb j ország szülöttének is: csak a hazai környezet. Sokan éppúgy képtelenségnek érzik, hogy hazájukat - a szűkebb és tágabb családi kört, barátokat, munkatársakat, jó ismerősöket, szülőföldjüket - anyagi, civilizációs előnyért elhagyják, mint ahogyan minden normális gyerek számára képtelen-ség volna, hogy a szüleinél gazdagabb idegenekhez szökjön meg - gyereknek.
Ha azonban az egyén nem kötődik szorosan családhoz, közösségekhez, könnyen lazulnak a hazájához fűző kötelékek is.
A jelek szerint ma már tiszta lelkiismerettel gyarmatosítónak lehet nevezni azt az erőszakos, hódító szándékot, mely a betű, a kép, a szó egész világot behálózó csatornáit kiépítve a civilizáció, a technika, a saját márkájú politika, de még inkább az „apolitikus" szórakoztatás, az „édes élet" eszményeivel - kisminkelt, reklámosított plakáteszményeivel - árasztja el a világ minden zugát. Természetesen nem azzal a cél-lal, hogy tíz- és százmilliókat arra biztasson: fogják a batyuruhát, s vándoroljanak ki a jólét mai ígéret-földjeire, hiszen a lelki gyarmatbirodalom egyik anyaországában sem osztogatják könnyen a letelepedési engedélyt. De egyrészt így - bármikor moz-gósítható - munkaerő-tartalékaik nem okoznak belpolitikai gondot, minthogy ezt a - tőkés termelésben elengedhetetlenül szükséges - „ipari tartaléksereget" a határokon túl „tárolják" (a munkanélküliséggel, a politikai robbanóanyagokkal együtt), mindig csak annyit bocsátva be vendégmunkára is, letelepedésre is, amennyi a belföldi mun-kapiac szorító szükséglete. Másrészt: a gyarmatosított lelkek szaporítása elsőrendű érdeke a gazdag anyaországnak kereskedelmi szempontból is, hiszen a világpiacra dobott exportáruira ez a legbiztosabb vevőközönség. Harmadrészt - és ez különösen fontos! -, minthogy ez a birodalom nem földrajzilag terjeszkedik, hanem az emberek tudatában, érzelmeiben, eszményeiben: láthatatlan, fölmérhetetlen, földeríthetetlen. Nem fegyveres kényszerrel, hanem önkéntes alapon szerveződik, alattvalói tehát eleve lojálisak, testestül-lelkestül labancok. Felségterülete, határai a világ félreeső zuga-iba is elnyúlnak, s térképre - a legkisebb léptékű katonai térképre sem - rajzolható fel. Mindezekből következik, hogy eme birodalom terjeszkedése a honvédelem beidegzett módszereivel - hadsereggel, határőrséggel, határzárakkal - kivédhetetlen.
(A kultúrmocsok internacionáléja Keleten is, Nyugaton is triumfál. Elég csak belehallgatni reggeli rádióműsorainkba, lám, Kodály hazájában nemcsak a népdalokat, Kodály-kórusokat, de minden hazai értéket kiirtottak maradéktalanul, éspedig a legszigorúbb pártirányítással.)
Nem becsülöm le a brain drain és a munkaerő-elszívás egyéb módszereit, de a jelek szerint a lelki gyarmatbirodalom dimenziója még sokkal fontosabb hadszíntere a modern gyarmatosításnak. Noha még sehol, egyetlen szó utalással sem találkoztam erre a láthatatlan birodalomra, ennek a létére.
Jellemzésül egy tartománya: a menyasszonyexport.
Csak a forintkiajánlást bünteti a törvény, a „legfőbb érték" kiajánlása a sajtó-ban is bőven kap reklámot, a házassági hirdetések rovatában például. Jól szituált legényemberek, özvegyek, elváltak Nyugatról, a tengerentúlról „házasság céljából megismerkednének", „házasság céljából leveleznének" „csinos", „fiatal", „házias", „művelt", „lehetőleg diplomás nővel", „lehetőleg orvosnővel" stb. Cégbejegyzett közvetítők is szervezik a kiajánlást, embervalutában.
Újságriportból: „...Egy szociográfiai felmérés többek között arra is kíváncsi volt, milyen fogadtatásra találnak a Fiat, Maserati, Alfa Romeo csodával érkező vő-legények: a megkérdezett 19 éven aluli lányok kétharmad része szívesen választana külföldi vőlegényt, és e csoportnak több mint háromnegyed része örökre elhagyná a hazáját is."

AZ ÖNVÉDELEM JOGA

Nem lehet vitatni a népek jogát az önfenntartásra, az önvédelemre. Más kérdés: az önvédelem tennivalóit helyesen ítélik-e meg a kormányok, a törvényhozók.
Elvben: ha a kötődés, a kohézió lazulása olyan méretű - akár saját termésű kórokozók miatt is -, hogy a társadalom létalapjait veszélyezteti, az állami vezetésnek nemcsak joga, de kötelessége is a beavatkozás. Akár tüneti gyógymódokkal is: korlátozhat érvényes jogokat, megtilthat olyasmit, ami az alkotmányos jogrend szerint egyébként nem tilalmas. A kivándorlásokat éppolyan jogosan korlátozhatja, mint a bevándorlásokat (noha ennek a Deklaráció ellentmond).
A gyakorlatban: az állami rendszabályozás ritkán célravezető. Ha nem éppen visszafelé sül el. Emellett az állami beavatkozással könnyen lehet visszaélni is. Ha már a hatalmi erőszak valamiben főszerephez jut, kínálja az alkalmat a hatásköri túl-lépésre.
Végtére - a legkényelmesebb „megoldás". így is felfoghatom: a köz elleni tömeges visszaélés meggátlására szolgál.
Kérdés, milyen eredménnyel.
Ahol persze sikerül a ki-be vándorlási mérleget egyensúlyba hozni, ott az ál-lami intézkedések jogalapja is beszűkül a legszükségesebb biztonsági intézkedésekre. (A fegyveres honvédelem szempontjai sem hanyagolhatók el, míg a háborúk lehetősége nem hanyagolható el.) A világméretű „szabad költözködés" legfontosabb feltétele éppen az volna, hogy ki-be vándorlási - migrációs - mérleg nagyjából mindenütt egyensúlyba kerüljön.
Az egyensúlyt megbontó belső taszítás és külső vonzás összetevői egymást erősítik, egy irányba hatnak. Bármennyire összemosódnak, megítélésükben elvi különbséget érzek.
Világos, hogy a taszítás - általában - objektív kényszer. Olykor életveszélyes kényszer: politikai üldözés, munkanélküliség, nyomor. (Más kérdés, hogy az érintettek nagy többsége még ennek az életveszélyes kényszernek sem enged, olyan erős szálak fűzik a hazai földhöz, szülő-nevelő közösségeihez. De ki vethet követ azokra, akik a biztonságosabb menekülést választják?)
A külső vonzások kényszere: szubjektív. A környezet, a bőséges információ, a szórakoztatóipar és művészet hatására lassan, észrevétlen kikristályosodnak az em-berekben a vágyak, az ábrándok, az eszmények, a tervek, s ellenállhatatlanná erősödik valamely ígéret-földjének a vonzása. Ahol többet kereshet. Ahol a tehetségét jobban kamatoztathatja. Hamarább juthat lakáshoz, autóhoz. Férjet szerezhet. Érdekesebb az élet. Nem érné annyi méltánytalanság (vagy ha igen, legalább - idegenektől). Ahol bánatát, kudarcait, keserűségeit felejtheti; semmi sem emlékeztetné csalódására, megaláztatására, a kedves hozzátartozó elvesztésére. Ahol tágabb az egyén mozgástere. Ahol foghat egy pénzes palit... stb. stb.
Mit sem számít, mennyi ezeknek a képzelgéseknek a valóságalapja. A hiú, naiv ábrándok vonzása semmivel sem gyengébb, mint a beváltható terveké. Nincs az a szerv, amely megítélhetné, melyik magánigény megalapozott, melyik alaptalan.
De tegyük fel, hogy volna ilyen szerv. Ha megtagadná az útlevelet az alapta-lanul ábrándozóktól, felszabadíthatná őket ezzel a rájuk ható vonzások alól akár csak egy szemernyit is? Továbbá: ha elismerné a megalapozott igényeket, miből kártala-níthatná a vétlen itthon maradókat?
Elismerhetne egyáltalán olyan igényeket, olyan jogokat (még akkor is, ha a Deklaráció ezt teszi), melyeket egy kisebbség csak a nagy többség megkárosítása révén érvényesíthet? (Angliában is nagy gond volt a károsodás, de ott úgy könyvelték el: ez az egyén korlátlan mozgásszabadságának az ára. Közelebbről kevésbé magasztos ez az elv: Anglia tetézve pótolhatja bevándorlókkal kivándorlási veszteségeit. Nem feltétlenül a minőségben is, ez igaz.)
Képzelődöm a minden korlátozástól mentes „nemzetközi szabad költözkö-désről": ...Az ígéret-földeket elárasztaná a beözönlők szökőárja, s a hirtelen támadt nyomor, zűrzavar, munkanélküliség, bűnözés, anarchia továbbűzné onnan a szerencsét próbálókat. Míg azután - néhány keserves évtized alatt - világszerte kiegyenlí-tődnének lassan a feltételek, s minden országban helyreállna idővel a migrációs mér-leg egyensúlya...
A költözködőknek ezt a szabad áramlását épp a leggazdagabb országok kor-látozzák a legszigorúbban, végsőkig ragaszkodván a bevándorlás, a munkavállalás, a letelepedés szabályozásához. Hiszen náluk 100-150 év visszaesést jelentene a nem-zetközi esélyegyenlőség, a kiegyenlítődő életszínvonal.
Gyanúra ad okot, hogy a bevándorlás korlátozásának ezt a gyakorlatát senki sem tekinti az emberi jogok csorbításának. Csak a kivándorlás korlátozását.
Ha viszont a kivándorlást - akár az emberi jogoknak a már jellemzett közös-ségellenes értelmezése alapján - mindenütt felszabadítják, s ugyanakkor a bevándor-lást továbbra is korlátozhatják a gazdag országok - néhány évtized alatt a modern gyarmatosítás birodalmává válik az egész földkerekség.
Az adminisztratív tilalmak, korlátozások tehát a népek - s nem a hatalmi rendszerek! - önvédelmének jogos módszerei?
Más kérdés, hogy - hatásosak-e? Semlegesíthetik-e a modern gyarmatosítás - a hidrogénbombánál is korszerűbb, minthogy naponta bevethető - fegyvereit?

A GYENGÉBB MA IS KISZOLGÁLTATOTT

Védekezhet egyáltalán másként egy kis - nem is gazdag - ország, mint rendszabály-okkal, korlátozásokkal, tilalmakkal? Ellenállhat másképpen a népét szétziláló erőknek?
Első recept: igen, tessék meggazdagodni mielőbb. Tessék nyújtani olyan élet-színvonalat, az érvényesüléshez olyan feltételeket, amelyek a leggazdagabb orszá-gokban elért normákkal azonosak. Bár az sem baj, ha jobbak azoknál...
Képtelenség? - Elvben nem is olyan képtelenség: önpusztító szakaszába fordult a ci-vilizáció, s épp a leggazdagabb országokban leginkább. Kínálkozik a megoldás: fel kell hágni az emberi fejlődés következő lépcsőfokára. (A pszeudoszocializmus zsákutca volt, de annak is a fejlődéssel ellentétes irányú.)
Másik típusrecept: tessék olyan szabadságot, olyan tiszta közéletet, demokra-tizmust teremteni, a munkához, az alkotáshoz olyan légkört, egyszóval olyan jó ál-lampolgári közérzetet, amelyben semlegesít minden külső vonzást az otthonná vált szülőhaza vonzása.
Erre most minden lehetőség - adott. Kérdés, hogyan élünk vele.
De hogy valami azért hiányzik ezekből a típusreceptekből, arra mindkét eset-ben a legjobb példa: Anglia. Nem volt rosszabb annyival az életszínvonal Angliában az USA-hoz képest, hogy ebben lelhetnénk magyarázatot az agyvelőpiac konjunktúrájára. A demokratizmus meg inkább érettebb, a közbiztonság, az állampolgári közérzet talán jobb is, mint az USA-ban.
Tehát: utolérni Angliát - ez a képtelenség is kevés volna?
Marad mégis a hatalmi szó? Hogy leszögezzük: amíg a bevándorlók szűrése a leggazdagabb országok elismert önvédelmi joga, addig ismerjék el mindenütt a világon a kivándorlók szűrésének önvédelmi jogát.
Máskülönben zöld utat kap minden belátható időkre: a modern gyarmatosítás.
Kényelmes alkalmatosság a hatalmi szó. Csak egy kis hangsúlyt kapjon, s a végső érvből máris egyetlen érv marad. S így maga a szándék is törvényszerűen visz-szájára fordul: az önvédelemből az új gyarmatosítás szálláscsinálója lesz. A munkaerő kiszivattyúzást, az agyvelő kiszippantásait kétségkívül hatásosan gátolhatják ti-lalmak, csakhogy ugyanezek a tilalmak egyben a lelki gyarmatbirodalom terjeszke-désének legerősebb katalizátorai.
Csöbörből - gödörbe? Akár ellenállás nélkül hagyja magát a gyengébb, akár védekezik, mindenképp a rövidebbet húzza?
Nincs az a kertész, aki ízletesebb, kívánatosabb gyümölcsöt termelhetne a képzeletet izgató tiltott gyümölcsnél.
Sorompókat csak azon az áron zárhat le a tilalom, hogy közben szélesre kell nyissa a kaput minden ábrándozó, kalandvágyó, sértődött, kolbászból font kerítés után kujtorgó ábrándos látomásai előtt.
A hazához ezernyi szál - ha úgy tetszik: ezernyi kötelék - fűzhet, de ezek kö-zül egyetlenegyet sem helyettesíthetünk lánccal. Mert aki a láncot érzi köteléknek, szabadulni akarván tőle, maga sem veszi észre, mikor szaggatja el a többit.
Másfajta kötelék kössön a hazához, erősebb a láncnál. Különben a társadalom élőben oszlásnak indul. Világgá szétszórt neveltjeivel még sokszor inkább megrabolja jövőjét, mintha azok meg sem születtek volna.

A jövő érdekviszonyai

Lesz még egyszer kincsesbánya íróknak is a jelenkori futurológiai szakirodalom. Talán már ötven év múlva. Tollforgató utódaim figyelmébe ajánlom.
Íme egy extrapoláció a Népszabadságban: ha „a jelenlegi népszaporodási ütem hosszabb időn keresztül" fennmaradna, „...35 év alatt az emberiség száma a kétszeresére, 70 év alatt a négyszeresére, 105 év alatt a nyolcszorosára, 350 év alatt pedig 1024-szeresére nőne".
(Pár év múlva ugyanaz a cikkíró - idéztem - már némiképp mohóbban 250 évre becsüli ezt az időtartamot.)
Ha extrapoláljuk a Föld lakossága és a tudományos dolgozók létszáma növekedésének az utóbbi 50 esztendőre vonatkozó görbéit, akkor mintegy 100 év múlva ezek a görbék metszik egymást. Más szóval arra a következtetésre jutunk, hogy 100 év múlva a Föld összes lakosai (beleértve a csecsemőket) tudományos dolgozókká válnak" (V. Gluskov).
Rövid távon - a prognosztikában - nélkülözhetetlen módszer a kivetítés hosszabb távon - a futurológiában - végképp megbízhatatlan. Minél messzebbre merészkedik a jövőbe a tudományos jövőkutatás, annál kevésbé támaszkodhat egzakt, matematikai módszerekre; húsz-harminc éven túl mind nagyobb súllyal veszi át a főszerepet a futurológiában is az alkotó képzelet.
Párhuzamosok csak a végtelenben találkoznak. A „tudományos megismerés" és a „művészi intuíció" párhuzamosnak tetsző vonalai, íme, a jövő felé meghosszabbítva már 50-60 év távlatában „metszik egymást".
A képzelődés tartománya eszerint nem az író felségterülete? Vagy tudóshoz méltatlan szó a képzelődés? Ő - extrapolál?
Toffler írja Jövősokk című sikerkönyve bevezetőjében: Ez a könyv arról szól, hogy mi történik az emberekkel, amikor elborítja őket a változás. Szól a jövőhöz való alkalmazkodás és alkalmazkodáshiány módjairól. Sokat írtak már a jövőről, de ezeknek a könyveknek a legnagyobb része egy harsány fémzajjal érkező világról beszélt. Ezek az oldalak viszont, a fémzajos világ kontrasztjaképpen, a holnap lágy emberi oldalával foglalkoznak... Általános, mindennapi dolgokról lesz szó: termékekről, amelyeket vásárolunk és eldobunk; a helyekről, amelyeket magunk mögött hagyunk; az emberekről, akik egyre gyorsabban mennek át az életünkön..." A jövősokk kifejezést a szerző alkotta, „annak a feszültségnek és szédületnek a megjelölésére, amely elfogja a rövid idő alatt túlságosan kíméletlen változásoknak kitett embert".
„Új technológiák, új felfedezések, új emberi kapcsolatok rákényszerítik életünket, hogy az egyre növekvő sebességgel együtt változzék, hozzászokjék a mind rövidebb és rövidebb ideig tartó kapcsolatokhoz. Mindezek együtt nagyobb és nagyobb sebességet erőszakolnak napi életünkre, az alkalmazkodás új szintjét kívánják meg... megvetik az alapját annak a lehetséges, pusztító társadalmi betegségnek, amit jövősokknak nevezünk..."
„A folytonosság halála", „ad-hocrácia", „a gyorsan cserélhető dolgok világa", a „túlélés stratégiája"- kitűnő megfigyelések, ráismerések rajzanak elő. Toffler voltaképp extrapolál, az amerikai szupercivilizáció sajátos képletét vetíti ki a jövőbe, ehhez keresi a „túlélés stratégiáját". Gyanakszom, hogy ez a fajta kivetítés is igen-igen hézagos, netán megbízhatatlan képet ad a jövőről, csak épp nem lehet úgy tetten érni, mint az idősoros függvények extrapolációit.
Noha nem lehetetlen tetten érni.
Azt mondja a tudós Toffler: a gyermeknevelés csak egyesek hobbija lesz. Azt mondja az író Asimov: „minden gyermeket fenyegető veszélynek fognak tekinteni". - íme, hát a tudomány és az irodalom a képzelet közös tartományába kalandozva a jövőről fölsejlő kép hézagaiban is - metszi egymást. A sületlenségekben is.
Demográfiai robbanás?
Igaz, igaz, veszedelmes, kiszámíthatatlan, roppant feszültségek forrása lehet Ázsia, Afrika, Közép- és Dél-Amerika demográfiai robbanása egyfelől, Európa jelentős részének demográfiai csődje - másfelől. Minél messzebbre kémlelünk előre a jövőbe, annál inkább enyhül a robbanás veszélye, s annál inkább nő a lerobbanásé.
A népességnövekedés trendvonala ugyanis nem túlságosan hosszabbítható meg. Minél nagyobb távlatra extrapolálunk, annál több új tényező lép be, s a feltételek gyökeresen megváltoznak.
Ugyanez nem áll a népességcsökkenés irányzatára, minthogy a népesség fogyását semmilyen objektív körülmény nem gátolja. Sőt itt az objektív okok gyorsító hatása valószínű.
A „nemzethalál" sokat csepült apostolai tehát szigorúan tudományos egzakt, matematikai - módszerekkel bizonyíthatják sötét jóslataikat. (Elfogadhatatlan a trendnek ez a kivetítése is, minthogy azokat a szubjektív körülményeket, amelyek megállíthatják s megfordíthatják a pusztulást, nem veszi számításba.)
A futurológia tudománnyá érett, és a jövőkutatással foglalkozó számos intézmény között a legnevesebb, a Római Klub - volt már szó róla -, az emberi világ valószínű és lehetséges jövőjét igyekszik földeríteni, előre jelezni, diagnosztizálni a fenyegető veszedelmeket, javaslatokat kidolgozni a fennmaradás, a továbbélés, a fejlődés stratégiájára.
Sokat és hangsúlyosan foglalkozik a Klub a demográfiai robbanással. A megbízása alapján készült tanulmányok egymással is vitatkoznak. Például A növekedés határai-\í\ A következő 200 év:
„Téves az az elképzelés, hogy korlátokat kellene szabni a növekedésnek. A növekedés határait hirdető álláspont téves és lehangoló." Ami a népességrobbanást illeti: „Kevesebb mint 200 éven belül a Földön élő emberek száma többé-kevésbé stabilizálódik. Az Egyesült Államokban 1880-ban egy nőre hét gyermek jutott, és ez 1970-re kettőnél kevesebbre csökkent, mindenféle születésellenes program nélkül."
Egy másik tanulmány szerint: „Valószínűleg egy állandó nagyságú, kb. 11-12 milliárd főt kitevő népesség alakul ki az előttünk álló évszázad során."
A több tízmilliárdos jóslatok eltűnőben a legújabb előrejelzésekből, és megjelentek olyan modellek, amelyek 9-10 milliárdos tetőzést jeleznek, és lassú csökkenést utána.
Kritikus szakasznak ítélik az 1975 és 2220 közötti két és fél évszázadot, amelynek kezdő (1975), illetve végső (2220) időpontjában egyaránt 4 milliárdos népességgel számolnak. Az 1975 és 2065 közötti időszakban még növekedést számítanak (egyre lassulót), s közben meg kell, hogy érlelődjenek azok a feltételek, amelyek a csökkenésnek megnyitják az utat.
A korunkra jellemző ellentétes demográfiai folyamatokban egyébként mintha fölsejlenék a történelem igazságtétele: gazdag, civilizált országok egész sorában akadozik az élet újratermelése, csökkenőben az utánpótlás, s mindehhez az elmaradottabb, kevésbé fejlett országokban a demográfiai robbanás adja a hátteret.
Úgy tetszik, a kiegyenlítődés csakis a fogyásnak indult civilizált népek rovására történhet - esetleg végképp el is tűnnek a térképről, ha a baljós trendet nem képesek megfordítani.

Sok vitát kavart A növekedés határai című tanulmány, melyet a Római Klub megbízásából a massachusetsi technológiai intézet munkaközössége készített. A gyorsuló iparfejlesztést vizsgálták, a népességrobbanást, az alultápláltságot, a fejletlen országokban a természeti erőforrások kimerülését, a romló, szennyeződő természeti környezetet, és arra a következtetésre jutottak, hogy ha ezeken a területeken folytatódik az exponenciális növekedés, elérik a határait száz éven belül.
Általában a növekedés nélküli állapotot javasolja a tanulmány, azt az egyensúlyt, melyben a népesség és a tőke lényegében stabil. A globális egyensúly állapotának minimális követelményeit a következőkben állapítja meg: „1. A tőkeállomány és a népesség állandó nagyságúak. A születési arány megegyezik a halálozási aránnyal, a beruházások rátája pedig megegyezik az értékcsökkenés rátájával. 2. Valamennyi input-output arányt - születések és halálozások, beruházás és értékcsökkenés - a minimális szinten tartják. 3. A tőke és a népesség szintjének, valamint a kettő arányának a megállapítása a társadalom értékeivel össszhangban történik."
(Mellesleg elérni hibákat vét számításaiban a tanulmány, amikor a hosszú élettartamnak megfelelően alacsonyabb születésszámot jelöl meg feltételként a stacioner népesség kialakításához. A reprodukciós mutató nem függvénye az élettartamnak, a zérószaporodás esetében sem. Ami magát a születési arányt illeti, „minimális szinten tartása" a halálozási aránnyal együtt, mindez annyi, mint: törekvés a társadalmi elöregedésre, a minél kedvezőtlenebb eltartó-eltartott arány kialakítására.) Az egyensúly elmélete csak a népesség és a tőke mennyiségét tételezi változatlannak, „minden olyan tevékenység vég nélkül növelhető viszont, amelyhez nincs szükség a pótolhatatlan források nagy mennyiségére, nem okoz súlyos környezeti ártalmat."
A szerzők szerint: „A folyamatos exponenciális növekedés minden napja közelebb viszi a világrendet a növekedés végső határaihoz." Az összeomlás kockázatához.
A következő 200 év szerzői viszont a divatos katasztrófahangulatokkal szemben azt vallják: „jelentős ideig" az emberiség javára, nem pedig kárára folytatódhat a gazdasági növekedés. „Földközpontú" koncepciójuk feltételezi, hogy „a világnépesség 15 milliárd körül stabilizálódik, az egy főre jutó termelés 20 ezer dollár körül, a bruttó világtermelés pedig 300 trillió dollár körül alakul 2176-ban".
Kikelnek a szerzők az „új malthusiánusok" ellen: „Egyre divatosabbá vált, főleg a presztízsegyetemek értelmisége és a haladó és vezető újságok szóvivői közt, hogy támadják a gazdasági növekedést, a kapitalizmust, az iparosodást, a fogyasztói társadalmat és a hozzájuk kapcsolódó értékeket." „Jól reklámozott tanulmányokkal."
Végeredményben a szerzők arra a következtetésre jutnak: „a növekedés igazi határai nem elsősorban tudományos és technikai természetűek, hanem politikaiak, társadalmiak és irányítási jellegűek". Csak erőfeszítés és jó szándék kell a korlátok áttöréséhez.
Pár év múlva a Die Zeit is megállapíthatta: a Római Klub jóslatai nem váltak be, amit 1985-re a cink-, réz-, ólom-, higanykészletek elfogyásáról jósoltak a „vészmadarak", annak sok tekintetben épp az ellenkezője igazolódik.
Ha a rövid távú jóslatok nem váltak is be, maga a lényeg alig vitatható: „Egy véges erőforrásokkal rendelkező világban semmiféle exponenciális növekedés nem tarthat örökké" (Neumann János).
Frederic Vester Az életben maradás programja című könyvében: „A Nyugat és a Kelet egyaránt a növekedés bűvöletében él. A minden erőfeszítést megérő cél: a termelés növelése, a sebesség növelése, az információ mennyiségének növelése. A több jobb, mint a kevés, a nagy jobb, mint a kicsiny, birtokolni jobb, mint nem birtokolni. De ki mondja ezt? Hol vannak a bizonyítékok? Bizonyítékok nincsenek. A többnek, a nagyobbnak, a gyorsabbnak nincs értéke, tehát egyaránt lehet jó és rossz. Mi azonban minőséget képzeltünk melléjük, olyan értéket tulajdonítunk nekik, amely nem illeti meg őket."
A Blueprint of Survival című közleményben 34 brit tudós foglalkozik a növekedés problémáival: „Az ipari növekedés bűvöletében élő ipari társadalom életmódjában az az alapvető tévedés, hogy a növekedés nem is tartható fenn. Egy ma született csecsemő életében a növekedés feltétlenül véget ér - hacsak egy magát elsáncoló kisebbség nem tartja fenn még mesterségesen egy kis ideig, az emberiség többi részére elviselhetetlen szenvedéseket róva. Annyi azonban bizonyos, hogy a növekedés előbb-utóbb véget ér, csupán az időpont és a körülmények ismeretlenek. És hogy csak kétféle módon érhet véget. Vagy akaratunk ellenére, éhínségek, társadalmi válságok, járványok és háborúk következményeként, vagy pedig (mert olyan társadalmat akarunk, amely nem terheli meg gyermekeinket igazságtalansággal és borzalmakkal) akaratunk szerint jól átgondolt, megfelelő és humánus változtatások segítségével."

ALKOTNI – JÖVŐT

Jürgen Habermas szerint - Papp Zsolt tolmácsolásában - „a modernség lényege az, hogy különböző emberek különbözőnek megmaradva képesek közös helyzetelemzéseket és általános egyetértésre számot tartó cselekvési szabályokat előállítani." Tehát: a különféleségek a viták útján egyetértenek és megegyezésre juthatnak. Ez a modernség - mondja nekünk Habermas. - „Nincsenek utópiáink, ami kifejeződése annak, hogy behatárolódott, egyszersmind kitekintés nélkülivé vált az időtudatunk. Elbizonytalanodtunk, folytatható-e a jelenünk? Kirajzolódik-e belőle, s ha igen, milyen értelmes kritériumok mentén a jövő? A jövő nyitottsága elvékonyodott, a jövőt elfoglalták a negatívumok-jelenünk, jövőnk tudat nélkül, utópiák nélkül lecsupaszítva kerül szembe önmagával... a termelőerők destruktív erőkbe fordulnak át... Napjainkra úgyszólván eltűntek azok az utópiák és jövőképek, melyek valahogy a termelőerők világából és a munka társadalmából merítenék világmegváltó erejüket, emberjobbító fantáziájukat. Manapság éppen azok az elméletek jutnak befolyáshoz, amelyek bemutatják, hogy a tudás növelésének és a hatalom demokratizálásának ugyanazok az eszközei, amelyekből a modern kor gondolkodói egykor öntudatukat és utópikus energiáikat merítették, visszájukra fordulnak. A vallástól való megszabadulás értékválsága, a felvilágosodás öntudatvesztésbe, az autonómia függőségbe, az emancipáció elnyomásba, a racionalitás ésszerűtlenségbe csap át... A jövőt ki kell találni. Nincs olyan jövőkép a tarsolyban, amelyhez csak az embereket kellene megszülni... A jövőképet kell megalkotni."
No de miféle jövőképet kellene alkotnunk? Milyen jövőt kellene kitalálnunk? - Hátra arc, vissza az egész! Építsük meg a kapitalizmus bontott tégláiból? Lehet még reménykedni a hatalmi őrületektől megszabadított szocialista eszme, gondolat újjászületésében?
Vagy ha már mindenképp ki kell találnunk egy életképes jövőt, találjuk ki rendszersemleges formában, a konvergencia alapján?
Ha azoknak a futurológusoknak lesz igazuk, akik szerint a polgári civilizáció önpusztító szakaszába fordult - mit találjunk ki helyette, miféle civilizációt?
Peccei, a Római Klub egykori elnöke szerint: „A jövőre nem lehet többé alkalmazni a múlt tanulságait..." „A történelem előttünk álló szakasza vadonatúj."
Eszerint a követelmény is: vadonatúj jövőkép. Valószínű, a korszerű jövőkép megalkotásában az emberi tényezőre nagyobb figyelmet kell szánni, mint idáig.
„Emberi szakadék"-nak nevezik A tanulás határtalan című (Római Klub) tanulmány szerzői az emberi tényező hiányát, s úgy látják, az emberiség sorsát mindinkább ez az emberi szakadék határozza meg. Értelmes megoldásokat ne igen várjunk magától a technológiától. „A technológiát állítsák az emberiség szolgálatába, és ne az emberiséget a technológia szolgálatába." „A globális kérdések napirendjén egyre inkább társadalmi, kulturális és politikai kérdések szerepelnek, és kevésbé anyagi természetűek."
Meglehet, a gazdaság dominanciája csak addig érvényes a társadalomban, s addig igazolható valamelyest a politikában, amíg a létbizonytalanság kísért. Miközben a természettudomány, a technika gyorsan fejlődött, minthogy az emberépítés háttérbe szorult az emberközpontú humán szakmákkal egyetemben, az elidegenedett technika és civilizáció egyre inkább öncélúsodott - elfordult az élet szolgálatától.
Szinte-szinte reprimitivizálódnak a civilizált társadalmak emberileg, szociális kultúrában, humanizmusban.
„A technokraták rövidlátók - szögezi le Toffler. - Ösztönösen azonnali eredményekben, azonnali következményekben gondolkodnak."
Velük szemben új, az elkövetkező évtizedekre, sőt generációkra tekintő jövőtudatra van szükség. A jövőtudat kialakításánál „a tudomány kérlelhetetlen fegyelmét ki kell egészíteni a művészet szárnyaló képzeletével".
A futurológusok természetes munkatársai a sci-fi írók. Toffler javasolja, hogy demokratikus választógyülekezetet kellene összehívni, amely folyamatos népszavazást tartana a jövőről: „A politika látóhatára általában nem terjed tovább, mint a következő választás. Kongresszusoknak, országgyűléseknek, parlamenti üléseknek, városi tanácsoknak - általában a törvényhozó testületeknek - nem áll rendelkezésére a hosszú távú jövő felelősségteljes átgondolásához szükséges idő, anyagi forrás vagy szervezeti forma."
A választót soha nem szavaztatják meg a távoli jövőről, meg sem kérdezik tőle, milyennek szeretné látni vagy érezni. A politika és a tömeg között, a jelen és a jövő között ezek a „választógyülekezetek" építhetnének hidat. „Inkább távoli célokra, mint közeli tervekre irányítva a közvéleményt, fölszabadítva ezzel a jövőformálás, a tudatos kibontakozás erőit."
„Milliók működnének közre saját távoli jövőjük kialakításában."
Mert képtelenség a jövő kialakítása felülről, a tévé és a videó segítségével. Az evolúciós folyamat tudatos irányítása milliók bevonásával - ez a jövőtervezés értelme.
Fontos eleme az etika a jövőalkotásnak. „Minden nemzedék köteles az övénél jobb világot hagyni az utókorra - írja Peccei. - Előbb jönnek az ember kötelességei és felelőssége, a jogok csak azután. (...) Az emberiségnek nincs magasabb rendű célja annál, mint hogy az ember kiteljesedjék, és ez a szó legtágabb értelmében előbbre való minden más fejlesztési célnál."
Igen ám, de szélsőséges alternatívák korszakában élünk - olvasom A tanulás határtalan című tanulmányban. - Egyaránt lehetséges a nagyszerű emberi kiteljesedés és a végső katasztrófa. „Folyamatosan erősödnek a kedvezőtlen trendek." „A jelenlegi általános helyzet először jelentősen romlik, mielőtt javulna."
„Szűk látókörű, részleges vagy rövid távú a kevés meglévő értékelés vagy előrejelzés. Erőinket sohasem mozgósítjuk akadémiai diszciplínákon és nemzeti határokon átnyúlva azzal a céllal, hogy hosszú távon közös globális célért harcoljunk."
Az emberiség olyan „útkereszteződések felé tart, ahol a tévedésnek nem lesz helye".
„Egészen nyilvánvaló, hogy alapvető hiba van egész rendszerünkben, miután az emberiség még most sem képes minden tagja számára biztosítani a létminimumot, képtelen megbékélni önmagával vagy összhangba kerülni a természettel."
„Minden nemzet elkeseredett küzdelme a biztonságért: egyre inkább kollektív bizonytalansághoz vezet." „1976-ban a világ hatvanszor annyi pénzt költött a katonák felfegyverzésére, mint a gyermekek oktatására."
S van-e ma jövőképe a szocializmusnak?
Tőkei Ferenc a Népszabadságban nem lelkesedik azért, hogy új szocializmuskép megrajzolásán munkálkodjunk, „egyszer már ugyanis kötelező volt" ez. De igenis, „vissza kell adnunk a szocializmus fogalmának az értelmét, jelszavának a becsületét". A szocialista nemzetköziség, a szocialista nemzetek együttműködése a fontos (1987-ben kelt a nyilatkozat), mert csak mint rendszer állhat meg a szocializmus; meg kell szabadulnunk az egy országban felépíthető szocializmus illúziójától. „A tőkés világ ugyanis a maga sajátos nemzetköziségét, azaz kozmopolitizmusát rendkívül magas fokra fejlesztette, és új, mind adekvátabb formákat talál a továbbfejlesztéshez."
Nem mintha a túlsó parton, a fejlett és gazdag kapitalizmus világában felismerhetővé kitisztult volna valamilyen jövőkép.
A modern kor leáldozóban, a modern fogalomköre korszerűtlenné vált -erről értekezik László Ervin, a magyar származású neves amerikai filozófus. Miután elsorolja a modern gondolkozás, a modern szemlélet, a modern életmód legfontosabb ismérveit, rákérdez az olvasóra: ezek alapján döntsd el: modern ember vagy? Irigyelt eszményképe a világ legtöbb népének? Nos, akkor tudd meg, nyájas olvasó: „az emberiség létét fenyegető súlyos veszedelemmé lettél", akaratlanul is a pusztulás katonája vagy!
A modern kor a végéhez közeledik - állítja László Ervin. – Máris több a kára, mint a haszna.
Visszaforgatni persze nem lehet, mint ahogy nem lehet nyerssé tenni a főtt tojást, de túl kell lépni rajta, mert nem szolgálja immár az életet, az emberi létezést, sőt mind veszedelmesebben károsítja, helyrehozhatatlanul. Elavult tehát, épp ezáltal, mint minden előző korszak, amely szembekerült az emberi létérdekekkel. Elterjesztette az önzést, a sovinizmust, „elmaradottságnak" bélyegezve félredobott fontos értékeket, eluralkodott benne a szakbarbárok csőlátása, a jövővel nem számoló környezetszennyezés, energia-rablógazdálkodás, az elidegenedés, az elszemélytenedés, a bűnözés; gazdálkodását kóros fogyasztási mániákra, mesterségesen keltett szükségletekre alapozza - fárasztó volna tovább sorolni a tanulmány tételeit.
Csak annyit még e befejezésből: a modernség gyors ütemben eretnekséggé válik, „valóban hanyatlóban van - jellegzetes értékei és törekvései kezdenek elavulttá válni. Többé nem a modernség az, ami a legújabb. Modernnek lenni nem korszerű, hanem korszerűtlen".
Az őskori primitív társas képződmények alig-alig fejlődtek, de fenntartották az emberi létet százezer évekig. Az ókori kultúrák - a kínai, az egyiptomi, a mezopotámiai - lassú, nehézkes fejlődésükben legfeljebb is ötezer évet értek meg. A jelenkori legmodernebb társadalmakról, ahol úgy felpörgött a technikai, a gazdasági, a társadalmi, a tudományos fejlődés, némely futurológus - közéjük tartozik László Ervin is - úgy véli: nincs jövőjük, száz évnél tovább aligha maradhatnak fenn.
Nyilván a modern kor is öröknek hiszi magát, ugyanúgy, mint a történelmi múltban letűnt korok, s a modernség fogalmát is úgy beszentelte, felglóriázta, észre sem vesszük, ha megszólal fölötte a lélekharang.
Vajon milyen új kor váltja le a modernet? Ha csakugyan a jövőkutatókat igazolja a jövő?
A szétzilált, atomizálódott társadalmakban, ahol már az alapsejtet, a családot is szétmarcangolja a modern életmód, vajon megőrizheti, átörökítheti, továbbviheti egyáltalán más az életet, mint a közösségi csomósodás s a benne elgyökerező új erkölcs?
S ha ez így igaz, akkor mi - nem először történelmünkben -fáziskésésben vagyunk. Mi csak mostanában kezdtük élvezni a modern kor előnyeit, áldásait, káros szenvedélyeit, kábulatait - éppen amikor már a kórjai is elhatalmasodóban.
„A jövő nem egyszerűen folytatása, hanem közvetlen következménye a jelennek" - írja Peccei, s igyekszik ráébreszteni „vadonatúj" helyzetünkre, „hirtelen, mérhetetlenül megnőtt felelősségünkre és arra, hogy tudatlanságunk, gondatlanságunk, rövidlátásunk vagy ostobaságunk katasztrofális jövőt eredményezhet." „A homo sapiens deviáns jelenség az evolúció hömpölygő folyamatában?" „A Természet torzszülötte? Félresikeredett szerzet? Kudarcba fulladt kísérlet, mely idővel kipusztul, vagy kiveti magából az élővilág szüntelen körforgása?"
Az atomkor technikájához a társadalomnak is föl kell nőnie. Még a civilizált társadalmakban is van távolság a technika és az ember közt. A legfejlettebb technika és a középkori elvakultság közt, noha kortársak, még sokkal-sokkal nagyobb a távolság.
És a globális mánia? Az elvont, a szublimált, a globális humanizmus végképp eltakarja a részvalóság, a vaskos és kőkemény valóság megkerülhetetlen sziklatömbjeit.
„A globális jövőtervek használhatatlanok" - írja egy futurológiai lap. Annyira egyenlőtlen a fejlődés az emberi társadalomban, olyan heterogén az emberiség összetétele, annyira nem általánosíthatók világméretekben a kiemelt problémakörök, hogy a tennivalóknak, a közeli és a távoli programoknak, a nemritkán ellenirányú mozgással fejlődő társadalmakban az ultrafejletlenektől a szuperfejlettekig szinte elképzelhetetlen a közös nevező.
Példa lehet erre a népesedési probléma.
A tanulmány szerzői - volt már erről szó, a Római Klub egyéb munkáira is érvényes - erős hangsúlyt tesznek a népességrobbanás valóban fenyegető veszedelmeire, de teljességgel figyelmen kívül hagyják a legfejlettebb országokban a fogyás - láttuk: semmivel sem kisebb! - veszélyét.
A növekedés határai bírálói is hangsúlyozzák: nem lehet kétség afelől, hogy az emberiség új irányban akar elindulni, összehangolt nemzetközi intézkedésekre és „hosszú távú tervezésre lesz szükség, olyan mértékben és fokon, amelyre eddig még példa nem volt".
No de ebben a sokszínű, sokszándékú, sokhitű világban van egyáltalán közös nevező? Amire jövőtervet valamelyes biztonsággal lehet építeni?
Egy biztosan van, de akárhány volna, ez az egy akkor is mind között az első: az élet védelme, gazdagítása, átörökítése.
Az individuáletikával szemben a szociáletika a népesedés alapja - mondja páter Somorjai Ádám a vatikáni rádióban.
Minálunk ugyan jelenleg mindenfajta etika hiánycikk, a gyermek már évtizedek óta hiánycikk, következésképpen a jövőkép is az. (Egy, a hazai sajtót elemző tanulmányban olvasom: „...a jövő felé történő kitekintés is teljesen háttérbe szorult".)
Közösségi jövő? Nemzeti sorskérdések? Kit érdekel!
Talán a kabarémaffiát. Ha ilyesmin gúnyolódnak, mindig van rá vevő, kijár a vastaps érte.
Egyébiránt a közöny jótékony szürke fátyla lengi be a látóhatárt: írástudók, művészek közönye, tudósok közönye, politikusok közönye. Ez a közöny a fertőző góca a magyar társadalmat marcangoló erkölcsi csődnek.

JÖVŐFOGYASZTÓ JELENÉRDEK

Figyelmet érdemel, ki hogyan eszi a dinnyét. Közelebbről: a görögdinnyét. Ki hogyan fog hozzá. Teszem azt, kikanyarítja a javát, a közepét - úgy mondtuk: szájízítönek -, s félreteszi a tányér szélére. Azután, amikor végzett a negyedbe-félbe vágott dinnyével - de ám rendesen kikaparta a pirosát -, akkor utoljára következhet a legjava, a mag nélküli szép piros, zamatos olvadó közepe - szájízítönek.
Figyeljük meg: aki nem teszi félre a javát, sőt éppen azon kezdi, az csak ízékeli a dinnyét, pocsékolja, benne hagyogatja a pirosát vastagon.
Eszerint az az aprócska önmegtartóztatás, hogy az ember a dinnyét nem a javán, a legízlesebb falatokon kezdi, kamatostul megtérül, mert egyrészt így jobb hatásfokkal, kevesebb selejttel fogyasztható a dinnye, másrészt az élvezet is nagyobb úgy, ha a lehető legjobb menetrenddel, éppen a végén éri el a csúcsát.
Vajon a dinnyeevésről ez a példázat ugyanazt akarja sugalmazni, mint az ötvenes évek ama hírhedett jelszava: „Ne együk meg a tyúkot, amely holnapra aranytojást tojna"...?
Akárhogyan nézem, olyasvalamit sugalmaz. És attól, hogy hírhedett ez a szólás, korántsem avult el. Végtére mi olyan tyúkot nem ettünk meg annak idején, amely azután nem tojta meg az aranytojást sem, és ez a se tyúk, se tojás csakugyan a legrosszabb üzlet.
Nincs tehát azon csodálkoznivaló, hogy sokan jutottak arra a következtetésre: együk meg azt a tyúkot! Jobb ma egy tyúk, mint holnap egy bizonytalan aranytojás...
Háborgó levélből: „Végtelen pazarlás folyik a vállalati és magángazdálkodásban egyaránt élelmiszerrel, energiával, környezettel is, állítólag mindhármat óvnunk kéne, mint a szemünk világát... Mázsaszám dobáljuk kukába a nehéz munkával sütött kenyeret, lusta macskák tucatjai falják az undorral kidobált ételmaradékot, emeleten nyúvasztott státusszimbólum komondorok több húst, tejet falnak föl, mint egy-egy falusi utca tisztes munkával megőszült öregasszonyai. Jószerint annál is többet, mint amennyit - nem egy faluban - elad a kereskedelem... Oda jutottunk, hogy nemcsak nagygazdaságokban, hanem a házikertek százaiban is nincs, aki leszedje a megérett gyümölcsöt, hogy ifjúságunk munkára alig-alig fogható, az építőtáborokat le kell építeni, ezerholdas gyümölcsösök kerülnek fejszealá, a fiatalok számára a lakáshoz jutás annyira abszolválhatatlan akadály, hogy inkább a kisujjukat se mozgatják, maradék tízeseiket elszórják...."
IBUSZ-illetékes nyilatkozik a rádióban: a meghirdetés után öt nap alatt minden drága külföldi utat előjegyeztettek a jövő évre: Kanáriszigetekre, Bahama-szigetekre, Ausztrália, Indonézia stb. (Részvételi díj: kb. egyévi átlagos munkabérnek megfelelő összeg.)
Kukás leltára, miket turkál ki a szemétből: mazsola, bontatlan, lejárati időn belül; cipő, talpán a bolti árcédulával; új - talán egyszer használt- ágynemű; összenyirkált új pulóver, befeketedett kilós ezüsttálca; női ruhák, újak, eredeti árcédulákkal stb., stb.
Rádióhír: 700 milliárd forintnak megfelelő összeget költenek évente az NSZK-ban a tizenéves fiatalok - szüleik zsebéből. Minél kevesebben vannak, annál többet költenek. (Ők is haszonélvezői annak, hogy megfogyatkozott a számuk, s ez legfájdalmasabban rájuk üt majd vissza.)
Úgy tetszik, vannak haszonélvező korok, haszonélvező nemzedékek. A hosszú-hosszú idő alatt megérlelt, összegyűjtött érzelmi-erkölcsi-szellemi-anyagi értékek habzsoló fölélése jellemző ezekre a korokra. Mohón fogyasztják, fölélik a haszonélvezők ezeket az értékeket, de újra termelni már nem képesek azon a színvonalon.
Beszélgetés a rádióban: a vállalatok az adott éves nyereség megteremtésében érdekeltek. Semmi olyat nem vállalnak, ami 6-8 év múlva térülne meg. Tehát a hosszabb távon megtérülő kutatásokat elhanyagolják, nem is törődnek vele. Általában is hátrányos helyzetbe szorítja ez a politika az értelmiséget, olyan keresetekkel, hogy önmaga újratermelésére sem képes.
Egyébként az ösztönzők, a szabályozók, a számolatlanul hozott jogszabályok is a mának élésre ösztönöznek, a távlati érdekeket nem veszik számba. A jövőnek ez a folyamatos megrablása, amely csak a pillanatnyi érdekre figyel, legdurvábban a gyerekeket, a fiatalokat zsákmányolja ki, károsítja meg.
Ez az önpusztítás egyik modern formája.
Globális etikájuk egyik pontját így fogalmazzák meg a Fordulóponton az emberiség című, a Római Klubnak készült tanulmány szerzői: „Ha az emberi faj életben akar maradni, akkor az embernek azonosulnia kell a jövő nemzedékeivel, késznek kell lennie arra, hogy hasznára legyen a jövő generációnak, ami saját magának is érdeke. Ha az egyes generációk mindent saját maguknak akarnak megszerezni, a homo sapinest akár pusztulásra ítéltnek is tekinthetjük."
Nyilvánvaló, hogy a felmenők és lemenők családon belüli láncolatával jön létre legtermészetesebben az azonosulás „a jövő nemzedékeivel", s ez a közeg válhat hasznára leginkább a jövő generációnak.

TÁVLATOK

Tehát túlságosan sokan jutottak arra a következtetésre, hogy „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok"? - Csakhogy ezt az aranyköpést valószínűleg félreértik azok, akik nem azt értik rajta: jobb a mai biztos a holnapi bizonytalannál. Vagy - ugyancsak közmondással - másképpen fogalmazva: jobb egy veréb a kézben, mint egy galamb a háztetőn.
Feláldozni a holnapot a mának? A holnap elérhető többet a ma elérhető kevésért? Nem törődve a holnapokkal, élni csak a mának? - Ez a szemlélet éppen a közmondásokat legbővebben termő paraszti-népi szemlélettől, életmódtól, gondolkozástól esik a legtávolabb. Nem biztos, hogy a maiakétól is, de a régi parasztokétól bizonyosan a legtávolabb.
A régi paraszti élet minden mozzanata arra nevelte az embert, méghozzá keményen, szigorúan nevelte arra, hogy gondolkozzék előre: hónapokkal, évekkel, akár egy-két nemzedékkel előbbre. Ha talán őszidőben kiment a határba szántani-vetni, már ott fodrozott előtte aranysárgán a jövő nyári búzamező. A ma született kiscsikóban már a betanított, jól húzó lovat látta, amely pár év múlva leváltja az öregedő rudast. Ha fát ültetett, ínyén a jövendő gyümölcsök ízét, bőrén a majdani árnyék hűsét is érezte. Ha épített egy malacólat a portán, ha kutat ásott, ha betonba ágyazott egy kapuoszlopot, mind azzal a számítással tette, hogy majd az unokái is hasznát láthassák.
Nem holmi ábrándos képzelgés volt ez, a paraszti élet szorította rá, hogy törődjék a jövővel; meglehet, többet a jövővel, mint a mai nappal. Ahogyan a betakarított terményből is az elsőbbség a vetőmagnak valót, a jövő évi kenyeret illette, és csak a maradékból jutott, amennyi jutott, a mai kenyérre. S az adóhivatalnak, a vásárfiának.
Annyira átszőtte a jövő gondja a parasztember mindennapjait, gondolkozását, annyira minden terve, minden tennivalója a jövő ígéretében fogant, hogy ez a jövőtudat a paraszti világban erkölccsé szilárdult, megtagadva, megvetve, elutasítva a mának élés korabeli változatait.
Olyannyira, hogy sokan aszkéta szigorral elutasították a mindennapok apró örömeit is s egyáltalán az élet bárminemű, önfeledt élvezetét.
Ó, a régi paraszti élet sok nyomorúsága, idétlensége gyökerezik el idáig! Abban a világban ki ne ismert volna rongyoskodó nagygazdát, aki még a házanépét is koplaltatta, hogy a földjéhez újabb parcellát ragaszthasson. Aszkézisbe begörcsölt asszonyokat, akik már 35-40 táján sötét ruhákba öltöztek, varjúszíneiket le sem vetették a halálig -de hiszen virágzó menyecskekoruk is úgy telt el, még a szerelemnek sem mertek örülni; szégyellték volna, iszonyúan szégyellték volna, ha önfeledten átengedik testüket-lelküket az örömnek. Mert abban a szigorú paraszti világban gyanúba keveredett mindeféle öröm, nem illett örülni, mosolyogni is ritkán.
Régi emlékek ezek. Bennem is, úgy bizony, javarészt családi emlékek.
Azóta nagyot fordult a világ, egyben-másban a visszájára fordult. Mostanában nemigen szokás a mai nap örömeit feláldozni a holnapoknak, annál inkább fordítva: csakis a mának, a pillanatnak élni, nem törődve a jövővel, a távlatokkal.
Mostanában? Csak mostanában? Hiszen már Veres Péter emlegette - sűrűn emlegette - az „élvezetvallás" meg az „áldozatvallás" híveit, tehát a pillanatnak, a csakis maguknak élőket, illetve a másokért - gyerekeikért, hitükért, népükért, mennyországukért - élő-haló aszkétákat.
A vallásos hit-egyáltalán: a hit transzcendens érdekviszonyokat hoz létre. Az érdekviszonyok törvényeinek, ösztönzéseinek a hatásmezeje így az anyagi világon, a realitásokon túlra, úgyszólván korlátlanul kiterjeszthető.. A célérték olyan távolságokból tündököl, hogy e világban eleve elérhetetlen - tehát kudarc nincs, csalódni nem lehet.
Ez a felismerés - egyfelől - új dimenziót nyit a hatalmi manipuláció számára is. Másfelől új dimenzió nyílik az egyén sikerélményeinek, boldogságának, s ez annál tágasabb, lakályosabb, csábítóbb, minél inkább szűkek, behatároltak, nyomasztók a realitások a köznapi valóságban.
Korántsem csak a vallásos hit terjeszti ki metafizikus régiókba az érdekviszonyokat. Valami hasonló más eszmék hatása is: nemzeti eszme, szocializmus, a kommunizmus hite, a humanizmus ethosza. Talán a tudomány, a művészetek, az alkotás megszállottai is a köznapi realitásokon túl, a tömegmozgásokat irányító szűkebb érdekviszonyokon túl keresik és találják meg tájolási pontjaikat.
Voltaképp mindegyikre jellemző: a jelenből lépnek túl - a jövő felé.
A jövő érdekviszonyai?
A pillanatot elég csak élni, a távlatokban hinni kell. Teljességgel elhanyagolható, hogy ez a távlat realitás-e vagy irracionális képtelenség, irrealitás. A hívő, a megszállott számára éppoly vonzerő az elérhetetlen célérték, ha nem nagyobb, mint a jelentudatú ember számára a gazdasági, a hatalmi, a birtoklási érdek.
Ellenérdek igen-igen nehezen fogadja be az eszmét. Ha viszont befogadta, a hit, az eszme, az elkötelezés a közvetlen személyes érdek fölé nő, s a távlati érdek minden közelebbinél erősebb vonzásával hat a magatartásra, a cselekvésre.
Frederic Vester túloz: „...A tudósok, a politikusok, az utca emberei egyre azt kérdezik, miért kell nekünk törődni a távolabbi jövővel? Olyan idővel tehát, amikor már nem is élünk? Hiszen a múltban sem törődött senki sem velünk. Ámde elfeledkezünk arról, hogy tudományos ismereteknek a környezetre való következetes alkalmazásával - a jelennek ez a jellemzője - sokkal nagyobb felelősséget veszünk magunkra a jövendő nemzedékek tekintetében, mint bármikor régebben az emberiség történetében. Utódainknak ugyanis az általunk megteremtett környezeti feltételek között kell majd élniük." Továbbá ebben is túloz: „Az embereknek eddig még sohasem volt indokuk arra, hogy olyan időkről gondoskodjanak, amikor ők és gyermekeik már nem élnek, hogy áldozatot hozzanak olyasmiért, amiből semmi hasznuk nincsen. De ösztönszerűen érezték (és egyesek valószínűleg tudták is), hogy erre szükség van."
(„A múltban sem törődött velünk senki"? - Akkor bizony születésünk után a másnapot sem értük volna meg. Elődeink közül igen sokan még az életüket is készek voltak feláldozni - számosan fel is áldozták - a jövőért, utódaikért, „olyasmiért, amiből semmi hasznuk" nem kínálkozott.)
De abban bizonyára igaza van Vesternek, hogy az eszmei magaslatokba emelt célérték az elérhetetlen távolságokból is a mindennapokra visszasugárzik: „...Egyszer majd azt is felismerik, hogy a jelenlegi tevékenységen alapuló jövőbeni események már a jelent is megfelelően megváltoztatják. (Ez alapjában véve magától értetődő, és minden takarékoskodó ember is tapasztalja. A takarékoskodás előnyeit ugyanis nemcsak akkor élvezzük, amikor a megtakarított pénzt kivesszük a bankból, hanem már takarékoskodás közben is. A takarékoskodó ember ugyanis másképpen él. Az önellenőrzési és szervezési képesség erősebben fejlődik ki benne, és ez egyéb tevékenységeire is hatással van stb.) Amikor ez a felismerés bekövetkezik, attól kezdve az önzésünkre, legyen szó bármilyen távoli jövő tervezéséről, ismét racionálisan számíthatunk. Ez a magasabb szintű önzés - visszacsatolásos önzésnek mondhatnánk - tevékenységeinket a jövőtervezés szempontjából talán sokkal ésszerűbben fogja befolyásolni, mint ahogyan a vallások tették."
Summa summarum: a távolabbi - számunkra elérhetetlen - jövő alakulásában is érdekeltek vagyunk: „új információs társadalmunkban az időirányultság a jövő felé mutat. Ez az egyik oka, hogy az elkövetkezőkben annyira érdekeltek vagyunk. Napjainkban már azt kell megtanulnunk, hogy a jelenből hogyan becsüljük föl előre a jövőt... Ugyanúgy tudunk majd a jövőből is ismereteket meríteni, ahogyan eddig a múltból" - írja Naisbitt, és máris gyakorlatiasan kifejti: „Meg kell győződnünk arról, hogy a vállalatnak, amelynél dolgozunk, van-e hosszú távú jövőképe. Különben egy halálra ítélt iparágban találhatjuk magunkat. Vagy egy olyan vállalatnál, amely egy növekvő iparágon belül haldoklik. A hosszú távú előrejelzés kétségének egyre nagyobb értéke lesz."
A Szemközt a jövővel című tanulmány (Római Klub) kifejti: olyan szilárd politikai vezetésre volna szükség a legfejlettebb társadalmakban, amely kellő figyelmet fordít a hosszú távú problémákra.
„Mégis szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a demokráciákban a gyors eredménnyel kecsegtető terveknek nagyobb kilátásuk van a megvalósításra, mint más, ezeknél fontosabbaknak, amelyek hosz-szabb távon gyümölcsöznek. A választási küzdelmek során a hosszú távú problémákat gyakran a háttérbe szorítják vagy meg sem említik, mert a politikusok - talán jogosan - meg vannak győződve arról, hogy a választók nem látnak túl saját magánérdekeik és közvetlen környezetük határain. Az események ily módon fognak folytatódni egészen addig, amíg a politikai vezetők a hosszú távú célok olyan összességét tudják a közvélemény elé tárni, ami megnyeri az állampolgárok többségének meggyőződését és támogatását. Az ezen az úton való elinduláshoz azonban a politikai vezetőknek szükségük van minimális támogatásra a lakosság részéről."
Alapjaiban helyes képlet ez, ám túlságosan az ésszerűre, a meggyőződésre, a belátásra épül. A pillanatnyi, a közvetlen érdekek vonzataival, tömeghatásával szemben ez bizony gyenge alapozás, kivált ha még nem eléggé érett a demokrácia. A tömeghatású érdekeknek voltaképp nincs távolsági vonzatuk, a közvélemény csak valamilyen eszme áramkörébe kapcsolódva képes távlati érdekeit a pillanatnyiak fölé helyezni. A jelenérdek, az anyagiasság, a mának élni, a magamnak élni filozófiája önzésre nevel, megtermi az antiság ideológiáit, mindennel szemben, ami eszme, önmegtartóztatás, áldozat, közösségi érdek, túlvilág, igazságosabb nemzeti, emberi jövő.
Végezetül és legnyomatékosabban azt hangsúlyozza a tanulmány, hogy a kormányok politikájának a kialakításánál sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani a hosszú távú fejleményekre.
Külön nyomatékot ad ennek a kérdésnek Gábor Dénes és Umberto Colombo tanulmánya Rövid táv kontra hosszú táv című alfejezetében: „A létező politikai rendszerek egyik alapvető hiányossága, hogy képtelenek kezelni a hosszú távú problémákat. A nyugati demokráciákban például a viszonylag rövid választási ciklusok arra kényszerítik mind a kormánypártiakat, mind az ellenzékieket, hogy figyelmüket a közvetlen feladatokra koncentrálják, hiszen az a céljuk, hogy hivatalban maradjanak, illetve, hogy megszerezzék a hatalmat."
A válságok súlyosbodnak, elmélyülnek, hiszen közülük több, így az energiaválság is, előre látható lehetett volna, ha távlatokban gondolkodik a politika.
„Az egyik szükséghelyzettől a másikig vánszorgunk", „csak ritkán alkalmazunk tartós megoldásokat." „Meglehet, hogy ez a demokratikus rendszer immanens jellemzője, de akkor olyan tulajdonság, amit nem szabad elfogadnunk..." Kétségtelen „a rövid távú megfontolások politikai vonzereje" - helyes volna olyan minisztereket kinevezni, akik a hosszú távú fejlesztésekkel törődnek. A két elem -rövid táv, hosszú táv - optimális egyensúlyát kellene megvalósítani.
Naisbitt írja: „A hosszú távú szemléletre való áttérés néhány politikai változást is magával hozhat: minden állam áttér majd arra, hogy a kormányok kettő helyett négy évig maradjanak a posztjukon, ugyanakkor az elnöki pozíció időtartama is meghosszabbodik, négy év helyett hat év lesz."
„Fel kell tárni a hazánkban várható hosszú távú tendenciákat, hogy vajon biztosítják-e a jövő számára nélkülözhetetlen népességet, munkaerőt."
Bízvást kimondhatjuk: a politikában minden felelős lépésnek van egy közös vonása: betájolták a távolabbi jövőre is.

ÖRÖK ELLENTMONDÁS

A rövid táv és a hosszú táv, a pillanat és a távlatok ellentmondása örök, de az ellentmondáson belül változik a hangsúly hol az egyik, hol a másik tényező javára. Az utóbbi évtizedekben szemlátomást megfordultak az arányok: ahogyan régen a könnyen élőket, a mának élőket szólták meg falun, napjainkban - falun, városon, mindenütt - a nehezét vállalókat szólják meg, szinte rosszindulattal, irigy dühvel. Ma a gyermekekért, az eszméért, a hitért, a jövőért áldozatot vállalót illeti bírálat, leszólás, gúny, netán közröhej.
Világjelenség - mondhatnám, hiszen statisztikával mérhető az arányeltolódás, legkivált a civilizált országokban. Számokkal jellemezhető a pillanatnép, hogyan zabálja föl feneketlen mai étvággyal a holnapjait, hogyan apad el a társadalom utánpótlása, hogyan morzsolódik a születésszám elégtelenre, hogyan szennyezi-roncsolja a természetet - utánam az özönvíz! - a holnappal nem törődő önzés, hogyan rablógazdálkodja el az energiát a jövő elől, hogyan halmozza hosszú lejáratú adósságait.
Eszerint túlbillent a libikóka, méghozzá társadalmi méretben billent túl: ezekben a civilizált országokban, ahol a pillanatnép öngyilkos életmódja hódít, sehol nincs már jelen a régifajta parasztságnak az a nagy tömbje, amely fékezné a túlbillenést. S a mai civilizált társadalmakat, ahol a nyugdíjjogosultság általános, már nem szorítja rá a sorsuk - közvetlenül s olykor kegyetlenül -, hogy munkát, áldozatot nem kímélve napról napra törődjenek a jövővel.
Be kell látnom, erős túlsúlyba kerültek azok, akik a holnapi túzokot elvi alapon, programszerűen és mindenre tekintet nélkül cserélik le a mai verébre.
A válságok megoldását hosszú távú szemlélettel s inkább együttműködéssel, mint konfrontációval lehetne megtalálni - vélik & Fordulóponton az emberiség című tanulmány (Római Klub) szerzői.
Az emberi „együttműködés legnagyobb akadályai a rövid távú előnyök...
Még ha ezek az előnyök rövid életűek is, s hosszú távon nyilván hátrányosak, akkor is létezik mindig olyan erő, amely az ilyen előnyök irányába hat".
A szerzők leghangsúlyosabb következtetése: „fel kell ismerni, hogy a csupán rövid távú megfontolások alapján hozott bármely döntés végső következménye a visszájára forduló hatásmechanizmus. Ezt minden döntéshozatali folyamatban mint alapvető premisszát kell elfogadni. A hosszú távú értékeléseknek alapvető tevékenységgé kell válniuk."
„Néhány rövid távú veszteségbe bele kell nyugodnunk a hosszú távú előnyök kedvéért. Bizonyos áldozatot mindenkinek kellene hozni az eljövendő generáció és a normális világfejlődés érdekében."
Aurelio Peccei is kitér erre az ellentmondásra: az ember „megrészegülvén saját képességeitől és a közvetlen sikerektől, nem veszi észre, hogy a mai előnyökért nagy árat lesz kénytelen fizetni a kissé távolabbi jövőben".
A növekedés határai című tanulmány végső következtetése: csakis a reális távlati cél vezetheti el az emberiséget a társadalmi egyensúlyhoz, s ennek hiányában „a rövid távú vállalkozások olyan exponenciális növekedést váltanak ki, amely a világrendszert a földi lét határai felé vezeti".
A tanulmány, miközben fölvázolja az emberi jövőt, vállalja az egyszerűsítést, és vállalja a kiemelt folyamatok globális áttekintését is. (Épp az egyszerűsítő, globális szemlélet a gyengéje.)
A jelenérdek és a távlati érdek ellentmondása rendszerközömbös, de úgy is mondhatom: a rendszerek fölött áll, bármelyik rendszerben érvényesülésre tör s érvényesül. Például: „...A szocialista vállalatban túlsúlyban vannak a rövid távú vállalati érdekek a hosszú távú érdekekkel szemben. A fejlesztési tevékenység háttérbe szorul, ezzel együtt a fejlesztési tevékenységet kiszolgáló, azt megalapozó szellemi tevékenység is." (Az MTA közgyűlése, 1986.)
A magánérdek és a közérdek ütközéseit is gyakran jellemzi ez az ellentmondás, kivált ha a politika az összehangolást rendre elhanyagolja. „A házaspár, a család szintjén a rövid távú gazdasági és társadalmi racionalitásnak megfelelő döntés bizonyos körülmények között ellentétes lehet a társadalom hosszú távú érdekei szempontjából kívánatos döntéssel" (Andorka).
Primitív népeknél, ahol normák uralma jellemzi a magánéletet s a közéletet is, közelebb áll egymáshoz - olykor szinte fedi egymást - a jelenérdek és a távlati. A civilizatórikus fejlődésben ezek az érdekszférák eltávolodtak egymástól, és szembekerülnek.
A hit, a vallás általában a pillanat csábításainak, kísértéseinek a legyőzésére késztet, a végtelen távolságokból ködlő mennyország igézetével. A forradalmárok hite is - őket az elérhető földi mennyország, a minden eddiginél igazságosabb társadalom igézete fegyelmezi. Ilyen igézetek és fegyelmezések nélkül a tömegre a pillanatnyi, a közvetlen érdek hat, ellenállhatatlanul. A demokráciákban ez a hatás még inkább érvényesül, és az alapellentmondás -jelenérdek és távlatok - feloldhatatlannak tetszik.
A választópolgárt pillanatnyi érdekeit fölajzva manipulálják a hatalomért viaskodó pártok, s ez a manipuláció, kellő rutinnal párosulva, a többség rokonszenvét általában begyűjtheti. A pillanatnyilag, mások rovására szerezhető előny ha ellentmond is az egyén távlati érdekeinek (az egyénének, mint a közösség tagjáénak), mégis olyan kivételezett helyzetbe juttathatja a könyöklőt, hogy megéri neki a másokat eltaposó, önző törtetés. Megtörténhet, hogy élete végéig - sőt hetedíziglen! - élvezheti a mások rovására szerzett előnyt.
A morális prédikáció tehát a könyöklő önzéssel szemben nem sokat ér. Aki megfogadja az intelmeket: rosszul jár, aki nem - jól járhat. Csak abban az esetben volna hatékony a prédikáció, ha mindenki megfogadná. Viszont prédikációra sem volna szükség, ha a közösség ellenőrzése s önvédelme tökéletesen működne, s mindenki pórul járna, aki a mások rovására akar előnyhöz jutni.
Mindebből következik, hogy a közösség önvédelme - a normatívák parancsa - morálisan is (de, mint olykor a fennmaradás egyetlen lehetősége is) - indokolt.
A pillanatnyi érdek kétségkívül az egyén, a távlati a közösség vezérfonala. Megfelelő szabályozókkal, az érdekviszonyok jól összehangolt, egységes szerkezetében, ha nem is olvadhat egybe, legalább összhangba kerülhet a kettő.
Annak a jellemzésére, hogy mennyire átszövik, behálózzák életünket a jelenérdek és a távlati érdek ütközései, ellentmondásai, íme, néhány ikerpár: egyik a pillanat, másik a távlatok vonzásában:
- Az eszközérték vonzata a jelen, a célértéké a jövő.
- A szexet a pillanat élteti, a szerelmet az élethosszig remélt távlatok. - „Élvezetvallás" - „áldozatvallás".
- Elosztás - gyarapodás.
-„Nincstelen" proletár - tulajdonos gazda. (A proletár az osztásban, a gazda a gyarapodásban érdekelt.)
- Földbérlő - gazdálkodó tulajdonos.
- Profit - beruházás.
- Fogyasztás - termelés.
- Hűtlenkedés - hűség.
- Önzés - önzetlenség.
- Hedonista - aszkéta.
- Hitetlen - hívő.
- Mának élni - jövőnek élni.
- Magamnak élni - másokért élni.
- Környezetszennyezés - környezetvédelem. Stb. stb.
De hogy mégsem foghatjuk fel sematikusan ezeket az ellentétpárokat, arra példa lehet a következő páros: nő - férfi. (Szinte általános az a felfogás - volt szó róla -, hogy a nőt a praktikum érdekli, a pillanat, noha nemi funkciója a távlatoknak kötelezi el. A férfira inkább jellemző az eszmei kalandozás a távlatokban, noha ő a család első számú eltartója, a mindennapos létbiztonság felelőse.)
Annyit még ehhez: minden, ami a távlatok terhére-sérelmére oldja meg a mindennapos gondokat: a jövő megrablása, kizsákmányolása.
Ezek szerint a hatalmi politika, amely minden esetben alárendeli a jövőt a pillanatnyi hatalmi érdekeknek, természeténél fogva - kizsákmányoló.
De ugyanígy a „nők bevonása a termelőmunkába" - burkolt törekvés a jövő kifosztására, tudniillik a jelenlegi formában, amikor az a fajta „emancipáció" ennyire termelésközpontú, és - bizonyíthatóan - a jövő nemzedékek, az utódlás, a gyermekszülés-nevelés rovására történik.

LEÉRTÉKELT JÖVENDŐ

Meggondolkoztató hátteret vázol fel ennek az elhatalmasodó ellentmondásnak a jellemzésére Kindler József Rövidülő távlatok című szellemes tanulmányában.
Közismert a perspektíva vastörvénye, mely szerint a térben hozzánk közelebb eső tárgyak nagyobbaknak, a távolabbiakat kisebbeknek látjuk, s jellemző ez a perspektivikus torzítás az időbeli távolságokra is: a közelebbi esemény fontosabbnak tetszik, a távolabbi inkább hanyagolhatónak. A közgazdaság számszerűen is jegyzi a jövőben élvezhető dolgok jelenértékét: leszámítolja - diszkontálja- mai értékére a holnap beválthatót.
Kindler ezt a közgazdasági-pénzügyi fogalmat terjeszti ki az emberi-természeti világra, a jövőtudatra, a jövőképre, mondván: a veréb diszkontált túzok. Azaz, ha a holnap fogyasztható túzokot leszámítoljuk mai értékére, helyette egy verebet kapunk.
Kindler az erdőgazdaságot hozza példának, ahol is a vágásforduló - a „gesztációs idő" - 30-120 év, tehát különösen nagy a leszámítolás rátája, magyarán: az a veszély, hogy a pillanatnyi érdekek túlsúlyba kerülnek a távlatiak rovására. Mármost hol az a vérbeli gazdász, tőkés vagy egyéb vállalkozó, aki komolyan foglalkoznék olyan beruházással, amelynek tíz évnél hosszabb - 30-120 év! - a megtérülési ideje!
Már csak ezért is hajlamos az ökomenikus szemlélet a jövőfogy'osztásra, a túlzott leszámítolásra: gondolom, a holnaputáni túzoknak már csak egy katicabogár a diszkontált értéke - de korántsem csak ezért. Ugyanígy távlatrövidítő hatása van az ökonómiai szemléleten alapuló kis lépések politikájának, amely reálpolitikusan mindig a jelen helyzetből indul ki, de a mai napba, a jelenbe többnyire bele is ragad.
Továbbá az ellenérdekeltség is növeli a diszkontrátát, olykor a képtelenségig megnöveli. Nyomatékos következtetése a szerzőnek: ,A ma gyakorlatában élő és működő, egész életünket és világunkat beszövő ökonómia a tíz évnél hosszabb gesztációs idejű rendszerek esetében - tekintet nélkül azok távlatilag esetleg a szó szoros értelmében életbevágó fontosságára - veszélyesen távlatrövidítő."
A népesedésben 20-25 év a „gesztációs idő", „az egész életünket és világunkat beszövő ökonómia" tehát eleve távol tartja magát attól, hogy a népesedés gondjaival komolyan és felelősen foglalkozzék.
Ahogyan az erdőgazdálkodás távlati érdekeit a jelen idejű, a pillanatnyi, a mohó érdekekkel szemben csak törvények s okos politikusok védhetik meg, ugyanúgy áll ez más, hosszú távú közösségi érdekekre is. Mindennél inkább és legelőször a közösségi túlélés, a társadalmi folyamatosság - a nemzeti lét - távlatait kellene védeni mindennemű leszámítolástól, az ökonómia jelen idejű, rövid távú, haszonelvű törekvéseitől. Belső és külső törvényekkel, azaz erkölcsi normákkal és jogi szabályozással.
Végtére is törvényszerűsége a jelenértékűre leszázalékolt - diszkontált - távlati értéknek:, ,annál kisebb diszkontrátát rendelünk a szükségleteinkhez (igényeinkhez), minél alapvetőbb szükségletről (igényről) van szó". Minthogy itt a népesedésről, tehát „túlélésről van szó", ehhez „nullszázalékos diszkontrátát kellene rendelnünk".
Jámbor óhaj.
Az életünkön keresztül-kasul triumfáló ökonómia népesedési veszedelmeink holnapi - érzéketlen számítógéppel fölvázolt - elefántját jelentéktelen mai egérkének diszkontálja, bűnösen félrevezetve ezzel ökonomikus magamagát is.
Mit tehet ezek után az író? Akit évtizedek óta az a vád ér, hogy felkamatolja a veszedelmeket, és idáig rendre az derült ki: dehogyis felkamatolt, épp hogy ő is diszkontált - súlyosabb ma a helyzet, mint ahogy ő jelezte 15-20 évvel ezelőtt.
Mit tehet az író, ha már a veszedelmeket enyhén leszámítoló, opportunus előrejelzéseit is túldramatizálásnak, vészharangkongatásnak, ,felkamatolásnak" szokás minősíteni? Hiszen oly mértékben romlott a helyzet, népesedési jövőnk bármilyen megfontolt, tárgyilagos rajza ma már felkamatolásnak rémlik, és kihívhatja az emberekből a „bumeráng-hatásnak" ismert lelki ellenállást: ami végképp reménytelen, képtelenül rossz, vigasztalan, azt nem kell komolyan venni.
Voltaképp komolyan venni nem is lehet.
Mintha a civilizációval még nem tudna élni az ember. A túlságosan eluralkodó „éljünk a mának" vezéreszme pillanatnéppé zülleszti a népeket. Hiszen aki magának él, az a pillanatnak él, marad egyetlen távlat számára: a halálának él. Magánélet, magánhalál - a kör bezárul; azért, hogy őt is elkaparják a végén, azzal a céltudattal csakugyan nem érdemes küzdelmesen élni.
De a másik véglet sem vonzó, amely a mai napokat sikkasztja el: az örömtelen, sanyarú aszkézis. Bár az igaz, s elgondolkoztató fintora a sorsnak: sokkal-sokkal több az unatkozó, az életunt, az öngyilkos az élvezkedő hedonisták, mint a sanyarú aszkéták között.
Mindez mit sem változtat azon, hogy a mai közgondolkozás ostobának tartja az aszkétát, aki megtagadja a mát, hogy csakis a jövőnek, üdvösségének élhessen. Meglehet, valóban ostoba, de ettől semmiképp sem aljas. Ámde az, aki a jövőt tagadja meg, hogy csakis a mának élhessen, meglehet, nem ostoba, de bizonyosan élősdi, aljas módon élősdi.
Emberlétünk mély ellentmondása az időtlen maradandóság s a tűnő mai nap. Egyszerre kellene élnünk a két végletnek, ez benne a nehéz. Mert ha az egyensúly bármerre elbillen, elnyomorodik az életünk.

SÁPATAG ZÖLD

Ami magát a természetet illeti: az erdőket jó száz év óta törvények védik, de a jelenérdek által vezérelt haszonelvű ökonomizmus bőséggel talál a természetben védtelent.
Szent-Györgyi Albert: „...A tudomány kezünkbe adta a nagy hatásfokú eszközöket, melyek birtokában kinőttük szűk kis világunkat... Tönkretehetjük, szemétdombbá változtathatjuk a Földet, pöcegödörré az óceánokat, kimeríthetjük természetes tartalékainkat, kipusztíthatjuk önmagunkat. Az évezredes szabályok és törvények hirtelen megszűntek érvényesülni. Egyik napról a másikra új világban találtuk magunkat, amely teljesen új szabályokat és törvényeket igényel..."
Az ökológia témakörét, a bioszféra, az ember természeti és társadalmi környezete szennyezésének, rombolásának, pusztításának a gondjait szükségtelen itt rendszereznem. Eleget részletezik a „zöldek" mozgalmai, pártjai, bár sokan a szemükre vetik, hogy igazában nincs ideológiájuk, hogy következetlenek a politikában, hogy túlzásokra ragadtatják magukat, hogy éles ellentétekkel, ellentmondásokkal küzdenek saját soraikban is. „A környezettel kapcsolatos józan, felvilágosító munkára, sajnos, egy sor természetvédő egyesület, szekta és fanatikus egyén is ráakaszkodik, az anakronisztikus érzelmi alapból kiindulva és nem véve észre, hogy a jó dolognak, amelynek szolgálni akarnak, többet ártanak, mint használnak" (Frederic Vester).
Vajon nem abból származnak a zöld-mozgalom gyengéi, hogy figyelmük csak a tünetekre összpontosul?
Igen valószínű, hogy az ökológiai problémák gyökérzónája is az új élősdiség, a jövő megrablásának a talajában tenyészik. Hiszen a mai ipar, a civilizáció úgy fejlődött ki, úgy létesülnek a nagyvárosok, hogy közben világszerte érvényre jutott a levegő, a talaj, a víz - általában a természet - szabad szennyezésének a joggyakorlata. Olyasvalami alapon, hogy: „a levegő mindenkié", szabadon okádták a gyárkémények a füstöt, szabad a zajongás, szabadon telítik a szűk utcákat a kipufogócsövek gyilkos szén-monoxiddal. A folyó, a tenger ugyanígy mindenkié, tehát senkié - minden szennyvízzel szabadon mérgezhető stb. stb.
A szokás hatalom, s ez a fonák joggyakorlat önmagában is nagy erő. Hatékonyságát még megszázszorozza a pillanatnyi - s közvetlen -érdek. A haszon.
Vajon a természeti erők, energiák - víz, termőtalaj stb. - véges mennyisége nem teszi előbb-utóbb szükségszerűvé, hogy a szinten tartás, állagmegóvás érdekében mindig nagyobb erőket kell összpontosítani, szellemi és anyagi erőket a fokozatosan romló feltételek közt?
A szennyezések elhárításának növekvő költségeiről német közgazdászok írják: „A gazdasági növekedés üresjáratáról beszélhetünk, ha a termelés növekményénél nagyobbak a bekövetkező költségek... a nettó haszon tehát nulla vagy negatív."
A mérgező anyagok kiszűrése füstből, gázból, szennyvízből még akkor is költséges, fáradságos, ha csak részben sikerül. Újra hasznosítható szemét, hulladék visszatérítése a termelési folyamatba, az élet körforgásába nem feltétlenül könyvelhető el naprakészen nyereségesnek. Igaz, ma már számolnak a szennyezés bírságaival is a kalkulátorok, de nagyvárosoktól távol, iparilag fejletlen körzetekben többnyire még ma is a gyorsan elérhető profit - a pillanatnyi, a helyi, a közvetlen érdek - a parancsnok.
Pedig ugyanaz a víz szennyeződik végső soron ott is, ugyanaz az emberi-közvagyon-levegő. A jelenérdek mindenütt szembekerül a távlati érdekkel, és világtörténelmi lecke: hogyan sikerül majd a jelenben szorongatót a jövőbeli fontosabb érdek alá rendelni. A pillanatnyilag kedvezőt a józan ésszel-értelemmel felfogott, általános emberi közérdek alá.
A békés együttélés lehetőségeit még alig ízlelgeti a sokféleképpen megosztott emberiség, és íme: máris fölrajzolódik a közeli jövő térképén a felparcellázhatatlan emberi köztulajdon, amely a közös létérdek kényszerével már nem is csupán békét, de azon túl szövetséget, együttműködést parancsol a népeknek: egyetemes közvagyonunk, a levegő. S ugyanígy az éltető víz is nemzetközi tárgyalások fontos napirendi pontja, sőt a talaj, a szabad természet rombolását sem tekinthetjük ma már csupán belügynek.
Egyáltalán: van-e joga bárkinek is a természetet visszavonhatalanul átalakítani?
A haszon mindig jelenérdekű. A haszonközpontú termelés nem számol a jövővel. Vester írja: „A környezetszennyezésnek új termelési eljárások következtében tapasztalható fokozódását a verseny okozza, amely arra kényszeríti a gyártókat, hogy a gyártás minden szakaszában belső üzemi termelési költségeket takarítsanak meg. Ez úgy valósítható meg a legkönnyebben, ha a költséges eljárásokat, például a távozó gázok és szennyvizek tisztítását a minimálisra csökkentik, és az ingyen felhasználható levegőt, fényt, vizet, talajt, éghajlatot és az óceánt minél jobban megterhelik, szennyezik. A környezet ilyen célra használása a közhit szerint ingyenes, ezért a gazdaságossági számításokban sem szerepel. A környezetet szennyező gyártásmódokat a köztulajdon ingyenes használata eddig kétségtelen előnyben részesítette..."
A magántőke, melynek motorja a jelenérdekű profit, kétségkívül civilizációt teremtett. Miért is számolt volna közben a közösség, a társadalom, a nemzet, az emberiség távlati érdekeivel? Hiszen ezt a távlati érdeket nemcsak a magántőke, de a „létező szocializmus" gazdaságpolitikai gyakorlata is számításon kívül hagyta! Miért számolt volna azzal, hogy utódaink „elítélik majd például az iparosítás, a kemizálás, az urbanizálás és sok egyéb átalakítás meggondolatlan módszereiért, káros következményeiért, amelyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítottak el, megnehezítve minden eljövendő nemzedék életét" (Tőkei Ferenc).
Kétségtelen ma már: önmagát mérgezi halálra ez a profitközpontú civilizáció, ha nem alakul át emberközpontúvá. Az untig emlegetett tudományos-technikai forradalom kibontakoztatásának ez az alig emlegetett vezérelv a legfontosabb feltétele. (Tekintsem netán vigasztalásnak, hogy a bioszférát végtére ipari szennyezéssel csak fokról fokra, önmagával együtt pusztíthatná el az ember, de minthogy önmagával együtt a víz, a levegő, a talaj szennyezőjét ritkítaná, még ebben a szélső esetben is helyre kellene álljon egy bizonyos ponton a biológiai - egyensúly?)
A szocializmus fogalma ez idő szerint - nyilván átmenetileg - használhatatlan, pedig idekívánkoznék, hogy az egyedül életképes emberközpontú civilizáció megteremtéséért egy, szociális elemeiben gazdagodva korszerűsödött társadalom többet tehet, mint azok a rendszerek, amelyekben a gazdasági fejlődés motorja ma is a tőke, a haszon, a pillanatnyi érdek.
Többet tehetnénk, ha a civilizáció kétségtelen vívmányira rácsudálkozva nem kívánkoznánk befelé ugyanabba a zsákutcába, amelyből eme civilizáció úttörőinek unokái már kifelé kívánkoznak. Mert felsötétlik előttük a szakadék: erre nincs tovább!
Erre nincs - jövő.
Minden részletezés nélkül is otthonosan illeszkednek bele a fölvázolt képbe a jövő fölélésének más bejáratott módszerei: csak a pillanatnyi érdekekre tekintő rablógazdálkodás az energiákkal, rablógazdálkodás a nyersanyagokkal vagy a gazdaságtalanul elhasznált - sok esetben csak fölélt - hosszú lejáratú kölcsönök, melyeket az utódok, meglehet, semennyiben sem élvezhetnek, de ők fogják visszafizetni.

„HOZOMÁNY ÉS ÖRÖKSÉG"

A természeti környezet, a nyersanyag, a talaj, a víz, s mindezekkel együtt az egész emberi világ nem beruházásként illeti a jövőt, hanem, mint elidegeníthetetlen örökség - hitbizomány -, melyet minden beleszülető nemzedéknek érdeke - létérdeke - gondozni, s erkölcsi kötelessége továbbadni, gyarapítani.
Az iparosítás kezdeti szakaszában sok alapvető anyag, nyersanyag ingyenes volt. Később már fizetni kellett értük, s ez a bekerülés a monetarizált rendszerbe nem a jólét növekedését jelenti, hanem mindenekelőtt azt, hogy növekedtek a jólét létrehozásának költségei.
A közgazdászok általában feltételezik, hogy az összes jólét egyenlő a monetarizált - pénzben mérhető, kifejezhető - értékkel. A teljes anyagi jólét fogalmába azonban a nem monetarizált érték is beletartozik. Egyre nagyobb hangsúlyt kap a szakirodalomban a természeti környezet, „minden gazdagság forrása": „az az örökség, mely hosszú ideig kimeríthetetlennek, sebezhetetlennek tűnt, maga is korlátozott és törékeny: a technológia ereje, a nyersanyag és energiaigény és a világ népesedésének teljes átalakulása hat a tőkének tekintett természetre. Valószínű, hogy korábban a tőke kamataiból élt az emberiség, most pedig magát a tőkét éli fel" (Paul Corniere).
Orio Giarni írja a Római Klubnak készült tanulmányában: „A mai szennyeződés a legtöbb esetben el nem távolított múltbeli negatív felhalmozódások eredménye." - Olyan költségtényező tehát, amelyet a múltban nem vettek számításba, és most jelentkezik. ,A jelent a jövő segélyezi. Ahelyett hogy a világot előkészítenénk a következő nemzedékek számára, sok költséget egyszerűen időben eltolunk" (kiemelések tőlem, F. Gy.). A jövőfogyasztás tehát már világméretű gyakorlat. „...Ha az érték fogalma statikus, bárki biztonsággal állíthatja, hogy bármely mai beruházás és termelőfolyamat - beleértve a szennyeződést is - az életszínvonal javulásához vezet. A jelen termelése által okozott jövőbeli szennyezés csak később lép fel, mint negatív elem. Rombolhatja a jövendő gazdagságát, mégis az a benyomás alakulhat ki a statikus elemzés alapján, hogy a hozzáadott érték valódi dolog. Ez nyilvánvalóan paradoxon..."
Voltaképp időben eltolt költségekről van itt szó, de eladósodásnak is nevezhetjük, netán hosszú lejáratú kölcsönök felvételének, amely jórészt örökölt és örökségbe adandó vagyonunkat, voltaképp hitbizományunkat terheli.
„A termékek és szolgáltatások felhasználási értékét egyrészt a monetarizált tevékenységek sora (termelési, raktározási, elosztási, karbantartási, javítási, pénzügyi, biztosítási költségek), másrészt a nem monetarizált tevékenységek és készletek (szabadon végzett munkatevékenység, az emberek minősége - kulturális - teljesítményei, a szabad javak szabad áramlása, mosásra és ivásra szánt víz) építik fel. Az utóbbiak a természetes és nem monetarizált ,hagyományból és örökségből' származnak, kapcsolatban élettartamukkal."
A hozomány és örökség növekedését segítheti az iparosítás, de csak addig a pontig, ahol már ugyanakkora vagy nagyobb levont érték is termelődik. A gazdaságpolitika fő célja ennél fogva a hozomány és örökség fejlesztése kell, hogy legyen.
(Giarini értelmezésében: „A jólét és gazdagság elméletének középpontjában a ,hozomány és örökség' áll, mely tartalmaz minden elérhető erőforrást és eszközt, anyagit és nem anyagit, monetarizáltat és nem monetarizáltat.")
Azzal az általános feltételezéssel szemben, hogy a termelés megelőzi a fogyasztást, a tanulmány is bizonyítja, hogy a fogyasztás előzi meg a termelést. „Az emberiség mindenekelőtt az elérhető természetes .hozomány és örökség'-et aknázta ki, miközben nagyon kevés erőfeszítést tett annak pótlására." „Az egyéni létezés a születéskor fogyasztóként és felhasználóként kezdődik, és bizonyos ideig az is marad, mielőtt .termelővé' válna."
A „hozomány és örökség" elmélete a jólétről és a gazdagságról alkotott fogalmaink revízióját kívánja, „a megszokott fogalmak átminősítését egy új, jóléti tudományágba, mely a közgazdaságtan és az ökológia szintéziséből születhetne" (Giarini).

A FÁZISKÉSÉS CSAPDÁJA

Jelenérdek - távlati érdek? Az időfázis eltolódásának halálos csapdájában a civilizáció.
A fertőzéstől a betegség kitöréséig tíz év a lepra lappangási ideje. A társadalmi kórok lappangási ideje többnyire hosszabb és sokkal-sokkal veszedelmesebb, mert eufóriával, csábos kellemességekkel igézi meg a tömeget, fölajzza benne a pillanat követeléseit, az ellenállhatatlan késztetést. Mindezzel olyan kényszerpályára sodorja, amelyről visszafordulni szinte lehetetlen.
Megszorult gazdasági-politikai helyzetben mindennapos, hogy a jövőt illető javak - az F-faktor - megrablásával, megdézsmálásával, sikkasztásával pótolják a mai hiányt.
Nem ám csak az országos politikában. A kisember is megsütheti, kiránthatja azt a csirkét, amelyet pedig tojós tyúknak szánt, kalácsot süthet a jövő évi pótolhatatlan vetőmagból is.
Újságjelentés, a sportegyesület hogyan enyhít anyagi gondjain: „...Az egyesületek nagy része a romló anyagi körülmények miatti kényszertakarékosságot az utánpótlásnál kezdi (mert ennek a negatív hatásai jelentkeznek talán a legkésőbb, bár igaz, akkor katasztrofálisan), emiatt az amúgy is rossz feltételek tovább romlanak. Egyre kevesebb sporteszköz jut egy gyerekre, mind több gyerek jut egy edzőre..."
Vagy ki ne ismerné bűvös körbe zárt oktatásügyünket. Feléltük, más célra fordítottuk, elpazaroltuk azokat az anyagi, szellemi értékeket, amelyek az oktatásügy fejlesztését szolgálták volna (F-faktor!) - visz-szaesett a termelés. Korszerűsíteni kellene a termelést, de ahhoz előbb az oktatást kell korszerűsíteni. Ha netán hitelt szerzünk az oktatás korszerűsítésére, külön nagy teher az időfázis eltolódása -15-20 év -, amíg a termelésben is jelentkezik az eredmény.
A Fordulóponton az emberiség című tanulmány szerzői szerint a késleltetett cselekvés csaknem ötször annyiba kerül, mint a cselekvés idejekorán.
Forrester az időhorizontok egyeztetését javasolja. A távlatokra figyelő emberek időhorizontja szerinte 200 év, „száz évet ölel fel a múltból és legalább száz évet a jövőből", „ezzel szemben a konjunktúraciklus látóköre csak egy-öt-tíz év hosszú időszakot ölel fel". „A gazdasági sajtó, a közgazdasági könyvek és a politikai viták a 3-7 év hosszú konjunktúraciklusokat helyezik előtérbe."
Forrester javasolja, hogy a két időhorizont közötti tartomány kapjon nagyobb figyelmet. Szerinte például az 50 évet felölelő Kondratyev-ciklus is alkalmas a rövid távú döntések és a hosszú távú elképzelések összekapcsolására.
Úgy tetszik, ennél is fontosabb volna, hogy az időhorizontok 20 év körüli tartományára fordítson a politika, a gazdaság, a társadalom különösen nagy figyelmet - annyi mérhetetlen sok hanyagolás és kártétel után így is írhatom: a legnagyobb figyelmet.
Minthogy az élet újratermelésének a ciklusát foglalja magában ez a tartomány.
A „fehér pestis" 20-25 éves lappangási ideje alattomosabb és veszedelmesebb, mint bármely társadalmi kór, hiszen a pillanat minden létező élvezetével a mának élést, a magamnak élést, a jövő megrablását, a kannibalizmust jutalmazza. Igen bőségesen anyagiakkal, kényelemmel, zavartalan szórakozásokkal, szabad mozgással, utazgatással, munkahelyi előmenetellel, karrierrel, közéleti elismerésekkel, jóval magasabb nyugdíjjal stb.
Volt már róla szó: nemcsak az egyén, de az egész társadalom életszínvonalát igen látványosan javítja a jövőfogyasztás, méghozzá minél mohóbban rabolják meg a jövőt illető értékeket, minél féktelenebb étvággyal zabálja föl - az egyén, a társadalom - a saját gyerekeit, annál diadalmasabb, látványosabb, a bamba tömeg számára annál meggyőzőbb a siker. (A bamba tömegbe számítsunk be újságírókat, közgazdászokat, politikusokat, lásd: a „magyar csoda" irodalmát.)
Hasonló fáziseltolódás jön létre az időben, mint a hagyomány és örökség fogyasztásánál, s egyáltalán: az olyan termelési tevékenységeknél, amelyek súlyosan szennyezik, pusztítják a természeti környezet hasznosítható értékeit. S amelyeknek a gazdasági sikere ugyancsak látszólagos, meglehet, éppenséggel súlyos ráfizetést leplez, minthogy a számlában nem szerepelnek a termelés során hasznosított s a természettől egyelőre ingyen megszerezhető javak.
Figyeljük meg: kettős szorításban a civilizáció, s ez a kettős szorítás a végveszélyt is magában rejti. Egyfelől a tömegre sokkal-sokkal erőszakosabban ható, jelenérdek triumfálása a mindig félresöpört távlati érdekek fölött, a jelenbeli szorongató gondok megoldása rendre a jövő terhére, tehát a jövőt illető értékek megrablása, elfogyasztása, feltálalása a mai napnak.
Ide tartozik a jelenérvényű piac hamis értékrendje: a naprakész költségtételek nem tartalmazzák az élőmunka 20-25 éves költségkihatásait, tehát a munkaerő távlati költségeit, melyekkel a munkás majdani utódját „állítják elő". Következésképpen: az időfázis eme eltolódása nyomán a teljes árrendszer, bérrendszer, jövedelemelosztás összezavarodik, és ez a munkapiaci anarchia egyetlen irányzatában marad hatékony: a jövőfogyasztásra ösztönöz.
Másfelől: a jelenérdekű politika és a jelenérdekű gazdaság éppen a tömegnyomásra hivatkozva is - „demokratikus alapon"! - féktelen étvággyal fogyaszthatja a jövőt, rájátszva az időfázis eltolódására, a napi gondokat - hosszú lejáratú kölcsönökkel is - átterhelve az utódnemzedékekre.
Kérdés: az alsó és a felső kettős szorítás satuját meddig viselheti el a civilizáció?
Mindent összevetve tehát: a közvetlen jelenérdek feltétlen uralma és a távlati érdek elnyomása következtében az F-faktor - a jövő beruházásait szolgáló értékhalmaz - egyre csak olvad, elhasználódik, megdézsmálása a kormánypolitika gyakorlatává vált; az eltolódott időfázis hamis illúziókat kelt, kontraszelektív, fordított kiválasztást serkentő hatású - végtére olyan kényszerpályára - voltaképp csapdába - szorul a társadalom, amelyből egyelőre nem látni kivezető utat.
Ha van egyáltalán kivezető út.
Ha ez a kényszerpálya, amely egyre több civilizált országban komorlik föl, nem fékezi le végképp a kitörési kísérleteket irreverzibilis folyamatokkal.
Csak példaképpen: képzeljük el, hogy mától kezdve egyensúlyba kerül a népesedési mérleg Magyarországon. Tehát a mától kezdve számított esztendőben - kerekítve - 30 ezer gyerekkel több születik. Ez a növekmény egyelőre növelte 30 ezer gyerek nevelési-eltartási költségeivel-gondjaival az alsó eltartási terhet. A következő évben már 60 ezer az eltartási növekmény, tíz év alatt 300 ezer - évről évre súlyosabb a teher, és még semmit sem hozott a konyhára. Számolhatom sematikusan 20 évig, tehát az alsó eltartási teher már 600 ezerrel nőtt, az évi növekménynek már hússzoros terhe nyomja a társadalmat - s ez még mindig beruházás, gyümölcsöt még nem hoz. Sematikusan a 21. évben fordul termőre az első év 30 ezres többlete, és a negyvenedik év táján billen egyensúlyba a mérleg. Egyetlen fővel sem szaporodott az ország lakossága, de a fogyást, az elvénülést, a pusztulást sikerült blokkolni, az eltartó-eltartott arányt egyensúlyba hozni, az élet újratermelését, a lakosság számát, korösszetételét stacioner népességgel szinten tartani.
Tehát a lehető legjobb - mesebeli - esetben, ha mától kezdve mintegy varázsütésre helyreigazodnék a születésszám, legkevesebb 40 esztendő kell ahhoz, hogy az élet újratermelését helyreigazítva életképességét visszaszerezze Magyarország.
De hol az a politika, amely ebben a csődhelyzetben vállalja az évente növekvő terhelést a most következő 20 esztendeig?
És hol az a nép, amely vállalja az elkövetkezendő nemzedékekért, a fennmaradásért az áldozatot?
Hol az a kannibalizmusra idomított nép, amely képes uralkodni az étvágyán?

Társadalmi AIDS

Ha igazuk lesz azoknak a futurológusoknak, akik úgy vélik: a modern kor önpusztításba fordult, és már gyógyíthatatlanul, akkor ez a két Arany János-i sor modern korunk mottójának javasolható:

...S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet...

A mai modern társadalmaknak már semmiképp sem jellemzője az éhínség, s amit netán nyomornak neveznek, az is távol az éhezéstől - pár évtizeddel ezelőtt ugyanott ezt a „nyomort" sok-sok millió irigyelte volna. S ma is irigyelheti más világrészeken két-hárommilliárd.
Ám ha előfordul is, semmiképp sem a nyomor, az éhezés a legbővebb forrása a békében élő, civilizált országokban az emberi szenvedésnek, a testi-lelki kóroknak, az egyént is, a társadalmat is emésztő, elroncsoló, pusztító, gyilkoló, járványosán terjedő betegségeknek.
Vannak szegények és gazdagok a legfejlettebb országokban is, biztos, hogy beleillenek az emberi fejlődés menetrendjébe, ha a szegénységtől sikerülne végképp megszabadulni, de vajon szabadulnánk ezzel a modern testi-lelki kóroktól, járványoktól is? Hiszen épp az az elgondolkoztató, hogy ezek a korszerű - önsorsrontó, önpusztító - betegségek talán nem is a szegénység, sokkal inkább a jólét - akár a viszonylagos jólét szövődményei.
A Fordulóponton az emberiség című tanulmányban a szerzők kifejtik: régen a nagy válságok a rossztól, a gonosztól származtak, embertől is, természeti katasztrófáktól is, újabban a jelenlegi válság „pozitív" eredetű, a legjobb emberi szándékok, az alapvető értékek felelősek érte. A betegségek legyőzése demográfiai robbanáshoz vezetett, a technika fejlődése ökológiai válsághoz stb. Hozzátehetném akár azt is: a szent szabadság diadalai, az emberi szabadságjogok világméretű hódításai pedig a devianciák képtelen burjánzásához, terjedéséhez.
Maga a jóléti rendszer is válságban van, s egyre több bírálat éri.
„Az orvosi szakma, miután a kórházat a család nélkülözhetetlen alternatívájának kiáltotta ki, most úgy véli, hogy a betegek talán jobban járnának, ha engednék őket otthon meghalni. A pszichiáterek ugyanígy okoskodnak, és nemcsak azért, mert a meglévő intézmények túlzsúfoltak, hanem mert nem sikerült elérni azt a magas gyógyulási arányt, amit valaha oly önbizalomtelin jósoltak. Az ügyvédek bírálni kezdték a bíróságokat, amiért az ,elhanyagolt' gyerekeket kiragadják otthonukból. Nem biztos, hogy ezek a gyerekek súlyos sérüléseket szenvednek otthon, és még kevesebb a biztosíték arra, hogy az intézménybe vagy nevelőszülőhöz helyezés bármiféle megoldást jelent számukra..." (Christopher Lash).

Nem az árnyékos - a napfényes oldalé: hol lepke a fényt elkábulva issza...
A társadalmakban a hatalmi terror, az elnyomás begyakorolt formái bizonyos fejlődési szint fölött már nemigen alkalmazhatók. Számos okból, s ezek között nem utolsó a kultúrember önérzete s ellenálló képessége az erőszakkal, a kényszerrel szemben.
A külső kényszerrel szemben.
Mert a belső kényszernek, erőszaknak, úgy tetszik, nem képes ellenállni ugyanaz a kultúrember. Még kevésbé - sokkal kevésbé! -, mint a primitív.
Elkábulva issza - mint lepke a fényt - élvezeteit.
A terrorral, az elnyomással, a külső erőszakkal szemben tízezer évek óta tanulgatja az ember az ellenállást, a rejtőzködést, s ha enged is a hatalmi erőszaknak - látszatra enged, ez is a tízezer éves tanulságokhoz tartozik -, lélekben nem adja meg magát. Ám a belső kényszernek - vágyainak, élvezeteinek, szenvedélyeinek - úgyszólván kiszolgáltatott.
Mintha érzékei követelőzésével szemben semmi ellenálló képességet, immunitást, védettséget nem örökölt volna a kultúrember. Pedig hát a vágy, az élvezet, a szenvedély végképp nem mai újdonság, mindig is jelen volt az emberi társadalmakban. Csak épp a teljesülések nem válhattak soha annyira tömegessé, annyira elérhetővé. Elnyomták, fegyelmezték, szűk térre korlátozták az érzékek követelőzéseit nemcsak a szűkös anyagiak, a fejletlen tudomány, technika, de a társadalmi körülmények is, a szokások, a vallás, az erkölcs, a szűkebb-tágabb közösségek szigorú normarendszere.
Fellázadt a felvilágosult egyén - az individuum - a modernség nevében, a személyi szabadság nevében, az önmegvalósítás nevében, elszaggatta kötelmeit - nem, dehogyis vitatom én ennek a lázadásnak az emberi, a történeti jogosultságát. Csupán a következményeit tapogatom.
Fellegrázó, világbíró energiák szabadultak így fel, nyilvánvalóan. Pusztán az a kérdés: mi van akkor, ha a felszabadult, gátakat szaggató, szétáradó egyéni szándékokat, igényeket, törekvéseket a közösségi érdekekkel összhangba terelő rendező elv nem működik a társadalomban?
Amitől ilyen rendező elvet reméltünk - a „létező szocializmus" -, mint tudjuk, nem működött. (A működő viszont nem létezett - sajnos vagy nem, a kor vicce - telitalálat.)
Igazán természetes, hogy a kötelmektől, gátlásoktól, korlátoktól szabadult ember beleveti magát az életbe, az addig elérhetetlen vagy tilalmas életörömökbe: enni-inni, amennyit jólesik, ami jólesik, szeretkezni, akivel jólesik, amíg jólesik, szórakozni, „kikapcsolódni" - elkábulva issza élvezeteit. És ha kopnak, fakulnak az örömök - mert az a természetük, hogy igen gyorsan kopnak -, hát besegít a kábulatba némi szesszel, kábítószerrel is, mindig nagyobb adaggal - a kábulat is gyorsan kopik, ez a természete -, már nemcsak a teste narkomániás, már a lelke is az, már szellemi-érzelmi tápláléka is az ösztöneit, az érzékeit ingerlő-csigázó, a rekeszizmait foglalkoztató szórakoztatóipari narkó.
Megnyíltak tehát az életörömök bő forrásai, de minthogy az az ellenállhatatlan belső kényszer mindig nagyobb és nagyobb adagokban követeli a szórakoztatást, az élvezkedést, a kéjt, a kábulatot, a zuhatagos áradásból elillan az öröm - hiszen ez is természete -, és ezzel együtt egészen más, kimeríthetetlen források törnek föl: az emberi szenvedések áttekinthetetlenül tágas forrásvidékén.
Önpusztítás? Önsorsrontás?
- No, és kinek mi köze hozzá! – mondhatja, s mondja is a gátlásoktól, kötelmektől (programszerűen, szórakoztatóipari tanácsra) szabadult egyén, az individuum. - Egyetlen életem az enyém, szabadon rendelkezem vele, jogom van elrontani is, magamnak rontom el, kinek mi köze hozzá!
Mintha bizony bárki is a társadalomban - s nem Robinson szigetén - élve tönkretehetné úgy magát, hogy ne károsítson, ne keserítsen, ne tegyen tönkre egyben másokat, vétleneket.
Egyetlen család szétzüllése-széthullása is hány lemenőt, felmenőt, közelebbi-távolabbi hozzátartozót károsít!
Egyetlen alkoholbeteg, egyetlen narkomániás körül is hogyan gyűrűznek naponta a családban, a munkahelyen, a lakókörnyezetben a nyomasztó közérzet, a szorongás, az idegbaj, az „ezt már nem lehet bírni!" keserű hullámai.
Nincs erről sehol a világon statisztika, tehát csak feltételezés: a legfejlettebb - értsd: legcivilizáltabb - országokban, ahol a modern életfelfogás leginkább diadalmaskodott, ahol az egyén a legteljesebben felszabadította magát a közösségi normák kötelmei alól: az egyes embert és a társadalmat megkínzó szenvedések, az élvezkedés szövődményei, az életet, az életerőt pusztító testi-lelki kórok, az elvénülő társadalom gyilkos járványainak gyökérzete legsűrűbben nem a nyomor, hanem az életörömök forrásvidékét hálózza be.
Bizony, még a bűnözés sem annyira a szűkölködés külső (objektív), sokkal inkább az élvezetvágy belső (szubjektív) kényszere nyomán terjed. Méghozzá ijesztően terjed, nagyobb arányban, mint a szűkölködés talaján (a sokkal kevésbé művelt emberek között) bárhol, bármikor. Ám ez csak feltételezés. Tétova meditáció a két Arany János-i verssoron.
Viszont ha a feltételezés igaz, akkor elég nyilvánvalóan az következik belőle: a szabadjára engedett vágyak, örömök, szenvedélyek követelő belső kényszere - nyomorító hatalma - az értelmére büszke, modern embert évezredekkel lökheti vissza fejlődésében, kultúrájában. Felkomorlik a polgári civilizáció pusztulása is, de rossz nyomon jár, aki az örömöket vádolja ezért. Mekkora széles út vezet a sanyarú, örömtelen aszkézis és a gátlástalan élvezkedés mély árkai között, és lám, a „modern" embernek milyen nehéz erőpróba fegyelmezetten, nagyobb karambolok nélkül közlekedni ezen a széles úton...
Harminc éve Nyugaton élő magyar írja a Hitelben: „... Csak a vak nem látja, hogy a nyugati anyagi jólét felbomlóban lévő társadalmakat, ill. egy halódó civilizációt takar. ,The American Way of Life' páratlan térhódítása a fő oka annak, hogy a technikai vívmányokat és külsőségeket imádó korunk (gondoljunk csak az audiovizuális hatások mindenhatóságára!) lélektelen tömegembereket termel, akik élete vegetáló fogyasztásában merül ki..."
A demokrácia 100-150 év óta sok fényt hozott a népeknek, de sok árnyékot is. „... Alapvetően negatív vonások fejlődtek ki: az üzleti mentalitás hegemóniája az élet legkülönbözőbb területein, a kötelességtudás, becsület és áldozatvállalás háttérbe szorulása az egyéni jogok és érdekekkel szemben, a parazita életstílus terjedése, az eszmények és lelkesedés felváltása cinikus érdektelenséggel, a valódi kultúra iránti szomj pótlása felületes, egykaptafa ,show-bisiness' termékekkel, a művészet elsorvadása, a nemzeti múlt, nyelv és hagyományok leértékelése etc. Röviden talán úgy mondhatnánk: általános gyökértelenedés..." „...Bomlásban lévő, atomizálódó társadalmakról van szó, ahol a közösségeket összetartó szerves kapcsok (család, nyelv, nemzeti kultúra és hagyományok) gyengülnek, jobban mondva tudatosan gyengítik őket." A liberális „pártokráciát" mindenütt érdektelenség, közöny övezi.

EUROSZKLERÓZIS

Tudjuk, az elaggott ember életösztöne kihunyóban. Nyilván lankad az elaggott közösségek, rendszerek, társadalmak életösztöne is. Az európaiak lassan kihalnak - írja a Die Presse. - Jelenleg 4,5 százalékát alkotják a Föld lakosságának, s ez az arány 2025-re 3,3 százalékra csökken.
Mi lesz így Európa rangjával?
„Sürgősen szükség lenne a sokgyermekes kereső anyák tehermentesítésére." „Csak a gyermekes családok biztosítják a jövő nemzedékek valamennyi tagjának jólétét."
Beválik tehát Spengler jóslata a Nyugat hanyatlásáról? A gazdaság korszerűsítésében, a folyamatos szerkezetváltásban is lemaradt Európa Japán és az Egyesült Államok mögött. (Mintha épp az erősebb munkásmozgalmak, munkáspártok gátolták volna leginkább a korszerűsödést - nyilván a közvetlen és rövid távú érdekek védelme jegyében.)
Ám a jelenérdekű politika és a jelenérdekű gazdaság Japánban és az USA-ban is meghatározó a társadalmi életre, a jövőfogyasztás ott is hódít. A „modern kor" mindenütt a civilizált világon a vége felé tart, s azok a tünetei egyre inkább elhatalmasodnak, amelyek a pusztulás csíráit rejtik magukban.
A posztindusztriális korból a jövőbe tekintve számolni kell azzal - európai viszonylatban különösen, de hazai viszonylatban is, sajnos -, hogy az emberiség szerkezetváltása napirendre került. Tehát nemcsak az iparban, a gazdaságban, immár a társadalmak emberi dimenziójában is soron van a szerkezetváltás. Futurológiai előrejelzések szerint az ezredforduló után a fejlett ipari országokban a fizikai munkások aránya tíz százalék körül lesz. Ennek a generális társadalmi szerkezetváltásnak igen sok politikai meg gazdasági meg kulturális meg egyéb következményével már most számolhatunk.
Továbbá nemcsak a társadalmakon belül, de világméretekben is szerkezetváltás készülődik. Amennyiben a biológiai szűkülő újratermelés mai trendjei folytatódnak, elöregedett civilizációjával együtt - volt már szó róla - leváltódik Európa őslakossága is, kultúrája besorol az ógörög meg a római kultúra múzeumába.
Egy-két ország kivételével mindenütt elégtelen a születésszám, fogyatkozik az utánpótlás, viszont az ipari kapacitás erősen szívja befelé a munkaerőt, s ez a vendégmunkástömeg már ma sem asszimilálható. Merőben más a viselkedésük a beáramlóknak, mint a szétkenődött, a civilizáció révén atomizálódott, elöregedő társadalmaknak. Nem csupán biológiai viselkedésük más, de kultúrájuk, hagyományaik révén közösségi dinamikájuk is erőteljesebb, életképesebb.
Szerkezetváltás várható tehát, amelynek veszedelmei is vannak, nem akármilyen veszedelmei. Mert az európai civilizáció olyan értéke az emberi világnak, amely ebben a kritikus korban különösen fontos tényező, biztosítószelep is meg biztonság is.
Régóta lehangolja a nyomasztó előérzet az európai embert, „századunk minden nagy alkotása elmélkedés az európai civilizáció végéről" - írja Kundéra -, eszerint a rossz előérzet nem volt alaptalan.

AIDS?

Meglehet, a modern civilizáció kezdettől fogva vírusgazdája volt valamilyen, az emberi közösségeket szétmarcangoló AIDS-nek, meglehet. De bizonyosnak tetszik, hogy napjainkra ez a betegség elhatalmasodott rajta, kóros és fertőző szakaszába fordult, s a modern társadalom önvédelmi „immunrendszere" immár növekvő arányban működésképtelen.
Tehát: „az a természetes dinamikus rendszer, amely a szervezetbe behatoló idegen anyagok ellen küzd, többé nem működik. Az immunrendszer egyes alkotóelemei mintha elfelejtették volna, hogy mi a dolguk, vagy legalábbis célt tévesztenek, s így az összehangolt működést teljes anarchia és zűrzavar váltja fel"- olvasom egy szakkönyvben, mely az AIDS-szindrómát ismerteti.
Természetesen az emberi szervezetről írja: „... a legtöbben nemigen gondolunk arra sem, hogy van immunrendszerünk, amely óv bennünket az egészségre ártalmas kórokozóktól. Az ember immunrendszere általában tévedhetetlenül észleli az idegen szervezetek behatolásának jeleit, és rövid idő alatt olyan gyakorlottan ,lövi be magát' és semmisíti meg őket, hogy ahhoz képest a katonai védelmi radarernyő, sőt a csillagháború' tervezett szatellitarendszere is szánalmasan kezdetleges. Az emberi szervezet évmilliók alatt fejlődött ki, és fajunk fennmaradása, legalábbis részben, ennek a kifinomult védelmi rendszernek köszönhető..."
Valamiképp ugyanígy az emberi közösség is él, jó vagy rossz közérzettel teszi a dolgát, szenved, örül, lélegzik, táplálkozik, fejlődik, s átörökíti magamagát a jövőnek. Ugyanúgy, mint az egyedi élő szervezetet: fertőzések támadják meg időnként, züllesztő, pusztító kórok, netán halálos betegségek is. Nyilvánvaló tehát, hogy az emberi közösségeknek is, évszázadok, évezredek során, kifejlődik az önvédelmi erőket mozgósító, öntevékeny immunrendszere: az emberi közösség sem maradhat fenn másként erőben, egészségben, csak olyan éber s jól működő immunrendszer oltalmában, mely a fertőző gócokat elszigeteli, a kórokozókat legyengíti, elpusztítja - mint az egészséges ember szervezetében, ugyanúgy.
Ha viszont - az élő szervezetekhez hasonlóan - valamiféle önvédelmi immunrendszer az emberi társadalmakban, közösségekben is működik, vajon nem bénulhat le ez is valamilyen - a közösségeket roncsoló - AIDS-vírus fertőzése nyomán?
Olvasom a kecskeméti Forrásban a vitát: hogyan lappanganak, terjednek, hódítanak a civilizált társadalmakban az életellenes divatáramlatok, eszmék, gyakorlatok, szenvedélyek, éspedig a nyilvánvalóan emberellenesek is az emberiesség, a humánum álarcában.
Úgy bizony, a spártai Taigetosznál is kegyetlenebb a modern gyakorlat: „az anyaméhbe tolt Taigetosz"; úgy bizony, „az emberi lét alaptörvénye" az élet továbbadása, s minél többen sértik meg az „alaptörvényt", annál fenyegetőbb méretű a civilizált társadalmak elvénülése, sorvadása, pusztulása.
Igen, bizony, a széltében reklámozott promiszkuitás, homoszexualitás, az alkohol, a narkó, az életet elroncsoló, károsító egyéb „devianciák" mindinkább a humanizmus, a polgári szabadságjogok zászlóit lobogtatva terjednek, hódítanak! Miért is mozgósítaná önvédelmi energiáit, ellenőreit a modern civilizáció olyan eszmények ellen - SZABADSÁG... EMBERSÉG... HALADÁS... -, amelyek a leghangosabb saját jelszavai!
Hogy hamisak a fertőzésekre alkalmazva ezek a jelszavak? - Ugyan már! A szövegük az igazakéhoz megtévesztésig hasonlít! Netán betű szerint azonos! S az ilyen varázsszavakra megbénul az immunrendszer, szabadon terjed a kór.
Pedig hát a társadalmak, az emberi közösségek belső önvédelme, immunrendszere még kevésbé pótolható szerepet tölt be, mint az egyes emberé: a közösségeknek nincs más oltalmuk. Csakis az önvédelemre készen-képesen szabadulhatnak a fertőzésektől, kúrálhatják betegségeiket: társadalmat, népet, nemzetet, közösséget nem lehet tablettákkal, porokkal, injekciókkal, besugárzásokkal gyógyítani. Ráadásul az emberi közösségeket irtó-pusztító AIDS vírusgazdái nem különíthetők el óvó rendszabályokkal, kellő biztonsággal még csak ki sem szűrhetők.
A jelek szerint a társadalmi AIDS legnagyobb arányban a mának élni, a pillanatnak élni, magamnak élni, a jelennek élni érdekköreiben fertőz, azaz: a haszonközpontú civilizáció legbelső köreiben.
És szinte általánosan: a távlatok, a jövő rovására.
Nemcsak kizsákmányolni és megrabolni, de végképp elfogyasztani, fölélni is kész a közösségi, a nemzeti jövőt.
Saját gyerekeit is, természetesen. Tagadhatatlan kannibalizmus ez, viszont annyiban modern, hogy az ideológia nélkülözhetetlen hozzá.
A társadalmi élet folyamatába a modern korban sok olyan tényező lépett be, kapott funkciót, ami soha nem volt azelőtt. Az évezredek során kifejlődött és biztonsággal működő immunrendszert valóban megzavarhatták, lebéníthatták ezek a változások.
Nem valószínű, hogy a modern társadalom - jórészt örökölt - korosodásai zavarták meg - bűnözés, alkohol, narkó stb. devianciák -, évezredek során az effélék leküzdésére megedződhetett a közösségi immunrendszer, kifejleszthette önvédelmi reflexeit.
Nincs viszont mozgósítható „ellenanyag", önvédelmi erő a modern társadalmakban az elhatalmasodó új élősködési forma - a jövő kizsákmányolásának, megrablásának - a leküzdésére.

ENTRÓPIA

A Párbeszéd a jólétről és a gazdagságról című tanulmány (Római Klub) kifejti: a végtermék maga is hulladékká válik a használati idő elteltével. A gyártástól kezdve lehet úgy tekinteni a folyamatot: adott mennyiségű nyersanyag adott mennyiségű hulladékká alakul át. A hulladék egy része visszanyerhető, más része elvész. „Ez, nagyon általánosan, az entrópia törvényéhez vezet bennünket, amely szerint az energia (vagy nyersanyag) egy bizonyos mennyisége elkerülhetetlenül elvész (lekötött energiává válik)."
„Az iparosítás felgyorsulásának hatásaként az entrópia is gyorsul." (Nagy időtávban az entrópia - vélik sokan, tudósok - a világegyetem elkerülhetetlen végét jelenti.)
Henderson is azt fejtegeti: az ipari társadalmak entrópia-állammá alakulnak át. „Az entrópia-állam olyan állapotban lévő társadalom, ahol a bonyolultság és kölcsönös függőség olyan méreteket ölt, hogy azokat már képtelenség irányítani és kezelni, s az így létrejövő tennivalók elérik a termelőképesség szintjét, vagy túlhaladják."
Vajon a civilizáció elitje - alacsony születésszámával, fogyásával - ellensúlyozhatja-e valamelyest a világ túlnépesedését?
A szocializáció leghatékonyabban a családban megy végbe, és a legmagasabb szellemi, érzelmi (erkölcsi? - az már kérdéses) értékek iszonyú arányban pusztulnak, hiszen ezeket az értékeket a szellemi elit sokkal kevesebb utódnak adja át. A csakis családi körben átvehető, iskolában el nem sajátítható humán értékek pusztulnak leginkább. Egyre csökken azoknak az aránya, akik - ha kellő súlyuk lenne a politikában, a közéletben - megóvhatnák az emberiséget a katasztrófától.
Viszont gátlástalanul és bővítetten termeli újjá az emberiség szinte a középkort, a túlnépesedéssel.
Pierre Chaunu neves francia történészt idézi Kováts Zoltán: „A fogamzásgátlási forradalom nem az égből érkezett, módszeresen alakítottuk ki szégyeneinkből, félelmeinkből, visszautasításainkból: ... a halált részesítjük előnyben az élettel szemben, a pillanatot a tartóssággal szemben, a gyönyört az örömmel szemben." „... Egyre közelebb jutunk ahhoz a perchez, amikor megtudjuk, hogy ez a szép civilizáció halott, hogy többé már semmi sem fogja újjáéleszteni."
De vajon a civilizáció pusztulása nem sodorja végveszélybe az emberiséget is?
„Minek foglalkoznak annyit egy halálra ítélt világ jövőjével?" - kérdezte Princetonban Róbert Oppenheimer egy tudóscsoporttól.
A klasszikus kizsákmányolást, ha a rendszer végképp elöregedett, s életerejét elvesztette, a történelem új lépcsőfokára lökhette a forradalom. Szükségszerűen, kényszerűen az osztályharcokban felgyűlt feszültségek megatonnáival. Ebben az új élősködési formában, minthogy a megraboltak nem védekezhetnek, nem is támadhatnak (többnyire meg sem születtek még), úgy tetszik, forradalom nem hozhat megoldást.

Az önpusztítás stratégiája

Gazdasági szemszögből, a talán legáltalánosabb felfogás szerint: minden érték forrása az élőmunka. Másfelől az axiológiai értékfogalom forrása is, természetes közege is, táptalaja is: az emberi élet. Következésképpen: az élet szűkített újratermelése a társadalomban az értékek szűkített újratermelését eredményezi.
Fogyó, elöregedő társadalomban folyamatosan zsugorodik az élőmunkabázis, miközben csökken a termelőkorúak, jelentősen nő az időskorú eltartottak aránya, tehát azonos technikai és szervezettségi szinten, más társadalmakhoz hasonlítva, szükségképpen és folyamatosan csökken az életszínvonal is.
Miközben az elöregedő társadalom fogyasztói mohósága rászabadul az élvezetekre, gondjai-terhei is szaporodnak, alattomosan s kiszámíthatatlanul.
Csak egyetlen példa: képtelenül megnő a rezsije.
Minél nagyobb a nyugdíjasok aránya, annál magasabb a társadalmi rezsi, amely rezsi természetesen ráterhelődik a termékekre is.
(Elgondolom, találkozik a külpiacon két azonos termék, azonos technikával, szervezettséggel készültek, ám az egyik 12 százaléknyi, a másik 24 százaléknyi nyugdíjassal a társadalmi háttérben. Természetesen nem versenyképes az elöregedő társadalom rezsijével megterhelt áru a külpiacon, s mi következik ilyenkor? Politikai, gazdasági, hatalmi kényszerrel le kell nyomni a reálbéreket és a reálnyugdíjakat, megfelelő arányban dotálni kell a külkereskedelmet, hogy az elbillent mérleg egyensúlyba kerüljön.)
Mindenfajta kiválasztásnál szűkül a „merítési bázis", ritkul a tehetség, akadozik a társadalmi újratermelés menete, minthogy a fejlődés, a megújulás legtermészetesebben a felnövő erős, egészséges korosztályokkal áramlik be a társadalomba, a gazdaságba, a kultúrába.
Új dolog a világtörténelemben a békebeli társadalmi méretű elöregedés. Elképzelhetetlen volna ez a születésszabályozás tablettakorszaka nélkül s a természetellenes, tudományosan igazolhatatlan, az utódlástól függetlenített - voltaképp tehát élősdi - nyugdíjrendszer nélkül.
Nem gyűlhetett még fel tapasztalat, sem tudományos vizsgálati anyag az elöregedő modern társadalmakról, az agónia tüneteit sem igazán ismerhetjük még. Azt is csupán sejteni lehet, hogy a legsúlyosabb ütközések és konfliktusok majd akkor következnek be, amikor a halódó régit életrevaló új nép, új kultúra váltja föl.
Nyilvánvaló már az is, hogy a kohéziója erősen csökken az elöregedő társadalomnak; nagyra törő, értékes fiait pazarlóan szórja szét a világban.
Úgyszólván élőben oszlásnak indul.

NÉPIRTÁS?

Egyelőre a nemek kapcsolatának átrendeződését, úgy tetszik, súlyos hibák, mulasztások zavarják. Túl sok a selejt, sokkal-sokkal több az elkerülhetetlennél: a magától elromlott, a mások által elrontott élet, a zilált család, a válás, a magány, a rossz közérzet és szövődményei, a rosszul nevelt meg neveletlen gyerek, a nemzedékek elidegenedése stb.
A hetvenes évek közepétől csökken az aktív keresők száma.
Továbbá: az öngyilkosságok gyakorisága tekintetében két és félszer múljuk felül a japánokat, kétszeresen a svédeket, négy és félszer a hollandokat.
Továbbá: 1910 decemberében az ország mai területén 972 ezer négyévesnél fiatalabb gyermek élt. 1987 januárjában 631 ezer (a század eleji létszám 64 százaléka).
Az 1986. évi 18 900 fős lakosságcsökkenés több mint a fele-10 800 Budapesten történt. Tízezer újonnan beköltöző ellensúlyozta a csökkenést.
A budapesti házasságok több mint a fele - háromötöde - válással végződik. Lazul a kötelék az együtt maradóknál is.
Semlyén István írja: „Az anyagi javak szerzésével túlontúl elfoglalt szülőknek nem jutott idejük a gyermekeikre, és az ifjúsági szubkultúráknak - nevezhetnők őket bízvást kamasz-szubkultúráknak is - nagy szerepük volt a háború utáni népes évjáratok felnevelésében, a kamaszerkölcsök kialakításában." „A háború utáni különösen népes nemzedékek a maguk sajátos nemzedéki kultúráját... mindenképpen a hagyományos értékek elvetése jegyében alkottak meg \ beatnemzedék, az új baloldal, az ellenkultúra."
„Századunk - hőseitől megfosztott század; a termelés hőseit felváltották a fogyasztás hősei" - írja Jennings 1960-ban, mintegy látnoki érzékkel jellemezve azt a kort, amelybe azután berobbant a beat. A lehető legtermékenyebb talajba hullt: világszerte felgerjedőben a kommunikáció, a tévé forradalma. Új eszményeket adott, merőben új, kihívó modellt, utánzásra csábítót. A szórakozás, a dolce vita, a magánügyben-lázadás eszményeit adta, s minden mennyiségben hozzá a szexet, az alkoholt, a narkót.
Pár sor egy 1981-es írószövetségi felszólalásomból: „Elmélyülő gondok? Nem állítanám, hogy az írók többségét, de sokunkat legbelülről és legerősebben az a gond szorongat: mi lesz ennek a nemzetnek, ennek az országnak, ennek a szocializmusnak a sorsa? Mi lehet a jövője? Egy bámulatos sokszínű leleménnyel önpusztító nép írói vagyunk, a ’szapora csecsemőhalál', az ,elmebaj, egyke', az ’öngyilkosság, lelki restség' változatai szívósan élnek, sőt tovább bővülnek, korszerűsödnek, disszidálással, alkohollal, narkóval, egyebekkel. A világ leggyorsabban elöregedő társadalmának írói vagyunk, itt már a sokat gúnyolt prófétákba is bélésül a szó, ha csak rápillantanak a számsorokra. Amelyekkel józan tudósok és szenvtelen számítógépek karózták ki a jövőt: gyorsuló ütemben mikor jutunk el odáig, ahol már évi három Mohács az eredmény - önkiszolgáló módon, csináld magad!', törökök nélkül -, s két-három évenként egy Donkanyar..." „És mindezek csak az egzakt módon mérhető önpusztításaink! A nehezebben sminkelhető önpusztításaink." (Aggályaimat úgy minősíti naplójában Csalog Zsolt: „fasisztoid".)
Még ez a leleményes önpusztítási járvány is újabb ok az önpusztításra. Kiss Ferenc írja: „A nép reményeiben, felelősségében, életkedvében bekövetkezett pusztulás veszedelmesebb, mint a háború..."
„Csendes népirtás Magyarországon!" - kiáltozták Nyugaton az újságcímek, leginkább az abortusz hivatalos reklámozására s a születésszám elégtelenségére utalva. Hazai ankétokon is - vagy még inkább négyszemközt, utána - ki-kiböffen az indulat: A háborús bűnösök csak az ellenségeiket irtották, a béke főbűnösei viszont a saját népüket irtják, még csak bűntudatuk sincs emiatt. Mert hiába glóriázta föl a lezüllesztett magyar sajtó a kétszázezer (évi) abortuszt a „szuverén jog", a „haladás" aureolájával, az evidenciákat nem lehet megkerülni: az élet pusztítása haladásnak végképp nem minősíthető.
Kivételnek tetszik, ha egy közösség jövője a gyilkos agresszorral szembenállást, háborút, akár tömeges áldozatot követel, de ott is épp a továbbélés ad értelmet a halálnak: majd megsiratják, eltemetik halottaikat, csak ilyen áldozattal élhetnek tovább.
Ám a közösséget tartósan sorvasztó, pusztító eszmék, hiába ragyog rajtuk a haladás dicsfénye - reakciósak.
Népirtás?
A népirtás bűntettét meghatározó ENSZ-egyezmény szerint: „Valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport" sérelmére történhet, „teljes vagy részleges megsemmisítés" szándékával, például: „a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása"; „a csoportra, megfontolva, oly életfeltételek ráerőszakolása, amelyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése". „Oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása." Az efféle cselekmény, továbbá a „közvetlen és nyilvános felbujtás népirtás elkövetésére" büntetendő, függetlenül attól, hogy „államvezetők, hivatalos vagy magánszemélyek" az elkövetők.
Nem állítom, hogy a Kádár-korszak politikája a genocidum - a népirtás - bűntettében vita nélkül elmarasztalható az idézett tételek alapján. De azt sem állíthatná senki, hogy vita nélkül el lehetne vetni az ilyen vádat. Végtére százezreknek volt része „súlyos testi vagy lelki sérelemben", előidézett „fizikai elpusztulásban", milliókat sújtanak mindmáig olyan „intézkedések", amelyek eredménye „a születések meggátolása". Noha igaz, a céljuk bevallottan nem ez, de a bevallás az olyan esetekben elhanyagolható, amikor egy intézkedésről messzire ordít, szükségképpen milyen eredményekkel jár.
Avagy nem tetten érhető a szándék is például abban az utasításban, melyet az egyik budapesti kerület (minden budapesti kerület?) védőnői kaptak (1970): beszéljék le a kismamákat a szülésről - kivált az újabb szülésről -, ha idejében szólnak, gond nélkül elcsináltathatják a gyereket.
Továbbá olyan esetekben is elhanyagolható a szándék perrendtartásszerű bizonyítása, amikor havonta, évente hivatalosan mérik, számadatokkal jellemzik s bizonyítják a katasztrofális pusztulást, eltelik így 25 év, 30 év, s a politikai hatalom nemcsak hogy nem vet gátat a végromlásnak, de még rá is tesz egy lapáttal: bevezeti a gyerekadót...
M. Muggeridge, a BBC vitavezetője írja az új malthusiánusokról, akiket „páni félelem fog el, hogy nem lesz elég ennivalójuk". „Kétségkívül az egész emberi történelem egyik legnevetségesebb, leggyalázatosabb és legmegvetendőbb magatartásának fog ez tűnni, bár önmagában hordja kiigazítását. Miközben ugyanis a születésszabályozás szószólói és gyakorlói egy képzelt szerencsétlenség elkerülésére törekszenek, automatikusan kiirtják saját nemzetségüket, és a jövőt a termékenyek kezére játsszák. Érdekes esete az önkéntes fajirtásnak."
Lápossy Tamás írja a legyilkolt magzatokról:
Ti a kor fölösleges gyermekei vagytok.
Ti a holnap hiányzó dolgozói vagytok.
Ti a társadalom áldozatai vagytok a Jólét-isten oltárán.
Ti a máért felkoncolt holnap vagytok...
S még néhány visszhang a felkoncolt jövőre:
Illyés Gyula: „Amelyik ország évenként több embert tesz sírba, mint bölcsőbe, az nem takarít a jövőre - föleszi az egészet."
Veres Péter: „... Aki nem akar gyermekeket nevelni, mi köze annak a mi jövendőnkhöz?"
Németh László: „Amikor a baranyai egyke először térítette nyomósabban a foltokban jelentkező pusztulásra a figyelmet, az írók, szociográfusok kiáltásának, szűkebb körben, megvolt a hatása. Akkor még, mint élettani imperativus élt bennünk, hogy a népnek, amelyhez tartozunk, fenn kell maradnia, s az, hogy ez nem természettörvény, sőt fenyegetett lehetőség, mindenkit megdöbbentett. Ma ez nem olyan általános meggyőződés. Odakint tízezrek érzik fölösleges megterhelésnek, hogy gyermeküket az angol vagy spanyol mellett magyarul tanítsák, s itthon is sokan gyanakszanak, nem esnek-e a nacionalizmus bűnébe, ha azon aggódnak, hogy unokáik is magyarok maradjanak."
Szabó Pál: „A gondolat be nem gyógyítható sebként ég a lélekben, hiszen ha gyermek nincs, értelem sincs. Apraja-nagyja csak a csalóka fénnyel telített mában él... Mi az, ami ezt a múltat, jelent és jövendőt eltemető félelmes lavinát megindította?... Történelmünk ilyen helyzetet még nem teremtett! Állandóan mondjuk, mondjuk a békéért való harcot, és közben minden évben annyi a népveszteségünk, mint egy kiadós háborúban."
Kodolányi János: „Ha az ember nem élhet olyan életet, amilyent az egészséges ösztönei megszabnak, a mellékszempontok túlsúlyra jutnak, s átveszik egyeduralmukat az ösztön felett, a lélek beteggé válik. Egykés vidékeken egészséges lelkű embert találni annyi, mint fehér hollót. Ugyanúgy, mint a ’kulturált' felső polgári osztályokban. A nők elvesztik az anyaság iránti vágyukat, a férfihoz való természetes vonzódásukat, és lassanként teljesen képtelenné válnak a természetes ösztönéletre."
A politika - a totális - igazán nem oktalanul igyekezett leszoktatni a népet arról, hogy íróira hallgasson. Vagy elzárta a hivatottaktól, s a pretoriánus írókat szabadította rá.
„Az a nép, amelynek fiai a munkát, asszonyai a terhességet nem kívánják, pusztulásra van ítélve" (F. D. Roosevelt).
„A nemzetet elpusztítani nem lehet, a nemzet csak önmagát pusztíthatja el" (Széchenyi).

KANNIBÁLTEÓRIÁK

A modern kannibalizmus eszméjét semmiképp sem sajátíthatjuk ki nemzetinek, magyarnak - talán a legújabb hódító, kozmopolita eszme. S leginkább Európában hódít.
Íme, a hetvenes évekből egy hivatalosnak tekinthető prognózis az NSZK népesedési kilátásairól: 1972-ben a lakosság száma 62 millió volt, az ezredfordulóra 52-57 milliót jósolnak, 2030-ra 39 milliót, 2070-re 22 milliót. Más számítások ezzel párhuzamosan a vendégmunkások és családtagjaik létszámának alakulását becsülik, egyelőre csak találgatni lehet azt az időpontot, amikorra túlhaladják létszámban a németeket.
Feltételezhető, hogy ezeknek a számításoknak az ismeretében foglal állást a Spiegel cikkírója (1979) a fogyás mellett s azokkal szemben, akik a születésszámot növelni szeretnék, mondván: „Világunk és országunk más problémákkal küszködik: népességrobbanás, környezetszennyezés, a természeti létforrások szűkössége, valamint a túlzsúfolt osztályok és utak, a hiányzó iskolai munkahelyek ügye is inkább ellenkező oldalról vetik fel a kérdéseket. A jövőbe éppen nem születésszám-növelő intézkedésekkel lehet beruházni - mint ezt a CDU állítja. A gyermekeket egyébként sem lehet részletfizetéses jövendő beruházási javakként kezelni."
A születésszám növelését célzó intézkedések „nem felelnek meg a nyugati civilizáció szellemének". „Az ember nemcsak gyerekkel képes megtalálni a boldogságot, és a boldogság nem pusztán a gyerekek számától függ."
„A vitában világnézeti és életviteli felfogások is ütköznek. A születést elősegítő politikába nem illik bele az emancipáció, a serdülők ’skrupulusok nélküli' nemi élete, a városi élet stb. Régi és konzervatív félelem munkál itt a pluralitással szemben. Ez a politika egyben támadás a dolgozó nő megváltozott szerepe ellen..." „Ez a születés-elősegítő politika nem oldja meg a nők problémáit." „Ki fizesse meg ennek a politikának az árát?"
A Spiegel cikkírója teljesen egyértelműen a népesség fogyását pártolja, az ismerős hazai kannibálmohósággal. A demográfiai számsorok kétségkívül azt igazolják, hogy az NSZK-ban a jövőfogyasztásnak ez a szemlélete és gyakorlata kerekedett felül.
Mi az, hogy a gyerekek „jövendő beruházási javak", „munkaerő-utánpótlás"! „Az élet újratermelése"! Micsoda sértő fogalmazások a legintimebb szférában! - tiltakoznak nálunk is mimózalelkű kannibálok.
Vagy felsóhajtanak, érzékeny humanista empátiával: „Nem szülök gyereket, nem ítélem atomhalálra!"
Vagy a családzüllesztés élharcos tollforgatója kifejti szapora ankétjain: Semmi ok az aggodalomra népesedésügyben, nincs szükség 15 millió magyarra! „Voltunk már a mainál, sőt a 2000-re jósolt lélekszámnál is kevesebben" - írja egy cikkében ugyanez az úr, mintegy dokumentálva: tudja ő, hogy hazudik, amikor 15 millióról beszél, tudja ő, hogy már a tízmillióra sincs esélyünk.
Minden ideológia nélkül abban értenek egyet érettségiző lányok: Hülye, aki ma vállalja a gyereket...
A leggyakrabban mégis tudományos köntösben jelentkezik a kannibálteória: akadémikus, tudományos kutatóintézet igazgatója, kandidátus, KSH, Tervhivatal vezérkari tisztségviselője, miniszterelnök-helyettes stb. irdatlan tudományos mellbőséggel arról értekeznek, sokszorosan kitüntetett és rangosított, igazoltan tudós emberek, hogy a népességszámnak nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, hogy a népesedésnek nincs kapcsolata a termeléssel, hogy „a népesség fogyását majd az automatizálás, a technikai színvonal emelése ellensúlyozza a termelésben", hogy az élőmunkabázis folyamatos szűkülése esetén stabilizálhatjuk, akár némiképp növelhetjük az életszínvonalat - a jelek szerint ennek a terjedő közgazdasági analfabetizmusnak a motorja: személyes érdekeltség a jövőfogyasztásban.
A sajtó már idézett vizsgálata is megállapítja: „A Nők Lapja és a Népszabadság néhány cikkben annak a véleménynek is hangot adott, hogy az alacsonyabb népesség sok szempontból jobb is lehet, így például felvetődött, hogy ha csökken is a lakosság, javulhat az egészségügyi összetétele." - Tehát minél inkább elvénül a nép, annál egészségesebbek leszünk.
Egyik írásomra a következő kérdést kaptam, „tudományos kutatótól": „Nevezze meg azokat az országokat, ahol az egy főre eső nemzeti jövedelem a gyerekszám csökkenése miatt csökkent, vagy a csökkenő gyerekszám például a nyugdíjasok életszínvonalát, bármilyen módon mérhető életminőségét rontotta volna!" - Nehéz volna ennél tömörebben és pontosabban megfogalmazni a kannibálideológiát.
Hacsak az nem tömörebb és pontosabb, amit Magyar József A mi családunk című filmjének az ankétján mondott egy orvosegyetemista felszólaló: Az volna a jó, ha ötmillióra csökkennénk, annál több jutna egyre a javakból.
Nincs ezekben semmi meglepő, hiszen előre látható, előre kiszámítható volt. Jönnek majd az ideiglenesség, az átmenetiség bűnös hazugságai után a kannibálideológiát továbbfejlesztő önigazoló teóriák: Nem baj az, ha fogyunk! Az a fontos: a minőség javuljon! „Nem sokaság, hanem lélek...!" - És jönnek, majd jönnek a kannibálteoretikusok, akik az ideológia magaslataiba emelik s felcímkézik „haladó", „modern" minősítésekkel a kannibalizmust, az emberi történelem legkártékonyabb, legaljasabb élősdiségének az igazolására.
Máris kezd uralkodó szerephez jutni a politikában ez a teória. Cinikusan kihagyogatják a tantervekből azt, ami a jövő fölélésének ellentmond. A politika tudomást sem vesz arról, ami minden egyebet megelőző kötelessége volna: elhárítani a 33 év óta elmélyülő pusztulást. Sőt satuba fogja a gyermekes családokat az adópréssel: minél több a gyerek, annál keményebben bünteti. Természetesnek sminkelik a természetellenest, zseniálisnak az ostobát, kemény pénzeket, ösztöndíjakat áldoznak arra, hogy elméleti alapokat és közvéleményt teremtsenek a nemzeti öngyilkosságnak.
Ez a szorgoskodás a jövő megrablására a mindezt vállrándítással elviselő közönnyel együtt arra a történelmi bűnlajstromra kerül majd, melyet megritkított, kifosztott utódaink fognak összeállítani, s amelyen nem kisebb bűnök szerepelnek majd, mint amilyen a fasizmus népirtása volt.
Jól táplált, jól öltözött, lakással, kocsival, nyaralóval és gyakran használt világútlevéllel rendelkező „felvilágosult", „modern gondolkozású" emberek szerepelnek majd a listán - mint a világtörténelem legfalánkabb kannibáljai.
Talán születik még költő, aki korszerűsítve folytatja Illyés sorait:
... Melyiknek kispörköltjét védve
halt meg Beké és Fekete?
Melyik söréért fagyott jégbe
Fábján füle, Kovács keze?
Csillogva cikáz, mint a villám,
kés-villa pár a csirkehullán;
e szép hölgyért, hogy így ehessen:
melyik Nagy halt meg Voronyezsben?
Mert ha van képzeletben mérték,
a finom ujjak szét most vágják
az ezüst tálon Takács térdét,
Kántás karját, Pordán bokáját...
(Hullaevők)
Barlangkori őseink, ha szerencsésen agyonverték, bizonyára föl is zabálták ellenségeiket. Évszázezredek után felhagytak a kannibalizmussal - innen számíthatjuk a civilizációt.
Szemünk előtt éled újjá a kannibalizmus mostanában, csakhogy kortársaink nem az ellenségeiket fogyasztják, hanem a gyerekeiket, mondván: annyival is jobban élünk!
Innen számíthatjuk a végét a civilizációnak.
Emez új kannibalizmus történelmi visszalépés, meglehet, a barlangkorhoz képest is: mi vagyunk rá a bizonyíték, hogy kannibál őseink nem - akár éhínség idején sem! - zabálták föl a saját gyerekeiket...

Szürke veszedelem

„Közeledik a szürke veszedelem!" - írja a Newsweek. - Jön, jön, feltartóztathatatlanul, és a hullám legelőször is a civilizált országokat önti el. Igazában már nem is csak jön, már nem is csak közeledik, már itt is van, a nyakunkon.
A „szürke" fogalma napjainkban kap új jelentést, s ezekben ama még szokatlan, de már nem sokáig szokatlan kifejezésekben: szürke veszedelem, szürke hullám, szürke társadalom, virágnyelven az öreg, öregedő, vénülő szóbokrot helyettesíti.
„Számolni kell a világ elöregedésével" - kiáltja az említett Newsweek számból egy főcím, s ebben érzek némi túlzást, minthogy az elöregedés - legalábbis egyelőre - a világnak csak jóval kisebbik részét fenyegeti. Akár a területet nézem, akár a népességszámot, a világ térképén jelentéktelen kisebbség a szürke folt. Épp hogy a túlszaporodás a nagyobbik gond, a valóban világméretű. Szöges ellentétben az elöregedéssel a túlszaporodás: óriási területeken száz- és ezermilliónyi ember gondja.
Szó sincs tehát arról, hogy a világot - mindenestül a világot - fenyegeti a szürke veszedelem, noha a túlszaporodás valóban enyhül, lassacskán mindenütt felismerik a gondolkodó emberek, hogy véges a földön lakható, a művelhető terület, véges az energia, a nyersanyag, a talajerő, az édesvíz, hovatovább az éltető levegő is, azaz közös emberi érdek volna most már a népesség egyszerű újratermelése, vagyis csak szinten tartása.
Ettől bizony messze vagyunk.
Ez a kívánatos norma egyelőre sehol a világon nem érvényesül tartósan; vagy a demográfiai robbanás irányába térnek ki a mutatók a túlszaporodás miatt, vagy a demográfiai fogyás irányába, az elöregedés miatt. Számolni kell a világ elöregedésével? - Téved a Newsweek, a világ elöregedésével belátható ideig nem kell számolni. Ne tévesszünk össze néhány szürke foltot a térképen az egész világgal. Noha az öregek aránya növekvőben mindenütt, a túlszaporodó országokban is, csakhogy ennek az elöregedéshez semmi köze.
Ez annyira nem veszedelem, hogy éppenséggel a civilizáció gyönyörű vívmánya: javul az egészségügy, az életmód, a munkakörülmény, kevesebb csecsemő hal meg, kevesebb javakorú, többen érik meg öregkorukat, és általában - ez ugyan ránk, magyarokra nem érvényes - kitolódnak az emberi életkor határai.
Már hogy volna ez veszedelem, amikor ragyogó eredmény!
A népesség korösszetétele csakugyan változóban, világszerte nő az idősebbek aránya, de végtére is - hát nem éppen erre törekszünk? Egyénileg is, tehát közösen is: minél tovább élni, méghozzá minél tovább egészségben élni. Bármilyen messze tekintünk előre a jövőbe, ez lesz s ez marad az életerős társadalom modellje.
A szürke veszedelem, a szürke hullám, az elöregedés ott következik, ahol az utódlás sorvadni kezd, ahol kevesebb gyerek születik, mint amennyi a szülőképes felnőtt, ahol elkezdődik és tartósan kialakul a gyerekkorcsoportok fogyása. Egyre kevesebb lesz a fiatal, egyre több az öreg - mint nálunk jó negyedszázad óta -, míg azután koporsó is egyre több kell, mint pólya.
A Newsweek riporterei összemosták ezt a rosszfajta, pusztító elöregedést a jófajta elöregedéssel, a kívánatossal, az átlagos életkor meghosszabbodásával. Holott az egyik roncsoló méreg a társadalomnak, a másik gyógyító orvosság.
A szürke veszedelemnek például ez a jellemzése csak a rosszfajta elöregedésre érvényes:
„Nyugat-Európában nincs elég munkás, és még kevésbé lesz elég munkás annak a jóléti rendszernek a fenntartására, amely döntő eszközzé vált az idős állampolgárok eltartásában. Az NSZK-ban minden egyes nyugdíjas járadékát két munkás hozzájárulásából lehet fedezni... De 2000-ben csak egy dolgozó lesz egy nyugdíjas eltartására... Sok más országban is elviselhetetlennek látszik az idősek orvosi, egészségügyi gondozásának terhe, amely gyakran háromszorosa a fiatalokénak."
(Az NSZK-ban egyre többen érik el a kilencvenéves kort - írja a Süddeutsche Zeitung/1988). A statisztikai hivatal adatai szerint 1986-ban 188 700 kilencvenéves vagy annál idősebb embert számláltak. Az ilyen idős korúak száma 1950-ben még csak 20 ezer volt, ez a szám 1960-ban 40 ezerre nőtt, 1970-re pedig elérte a 82 ezret. A statisztikai hivatal egy modellszámítása szerint ez a szám 2000-re 444 ezerre nő.)
Egy nyugatnémet szociológus szerint: „az idősek gondozásának mai rendszere elkerülhetetlenül összeomlik, nincs más lehetőség".
Az összeomlás némely építményben máris elkezdődött.
Íme: „Az idősek otthonai csaknem az ítélet-végrehajtó intézetek szintjére züllöttek."
Tapasztalt NSZK-beli gondozónő szerint: „Ezekben az intézetekben állattá aljasítják az embereket. Vizelettől átázott ruhában ülnek, és senki sem segít rajtuk. Az egyik otthonban dörömbölöszobának hívják azt a helyiséget, melyben a bezárt öregek napszámra reménytelenül dörömbölnek a falakon és az ajtón, azt remélve, hogy kiszabadulhatnak."
Nyilván nem véletlen, hogy az NSZK-ból hozta a legriasztóbb példákat az említett riport: az utánpótlás vészes fogyása, a rosszfajta elöregedés a háttér.
Arra nem tér ki a becslés, hány török, jugoszláv és egyéb vendégmunkással pótolják a sokmilliónyi - a termelőkorból kieső - németet, hiszen ezekben a korcsoportokban még el sem kezdődött a fogyás, máris csaknem ötmillió volt a vendégmunkásuk.
A drága gépek meg sem moccannak ember nélkül, még az automata gépsorok sem; a kiépült legkorszerűbb ipar, kereskedelem, szolgáltatás, közlekedés meg persze a profitra folyton éhes tőke zabálja az embert, éspedig minden nemzeti elfogultság nélkül zabálja, ha elfogy a hazai zabálnivaló, ahány millió hiányzik, annyi milliót importál, onnan, ahol épp kínálkozik az emberfölösleg.
Hosszan sorolják a Newsweek riporterei a szürke társadalom veszedelmeit.
Minél nagyobb arányú az elöregedés, annál rosszabbak a gazdasági kilátások.
Minél nagyobb a nyugdíjteher, s a szociális és egészségügyi ellátás terhe, annál több társadalmi rezsivel s annál drágábban termel a társadalom.
Amellett: „az elöregedő munkaerő súlyosan aláássa az ipari termelékenységet és innovativitást" - tehát az általános korszerűsödést, műszaki fejlesztést.
Természetesen elöregszik a közgondolkozás is: a politikai életben meghatározó, legnagyobb erővé nőhet az idős szavazók hatalmas tábora; Olaszországban nyugdíjasok pártja alakult, Nyugat-Németországban szervezkednek a Szürke Tigrisek - a növekvő tömegnyomás elől az országos politika nem térhet ki, s egyre kevésbé tér ki.
Következésképpen: a pillanatnyilag szükséges háttérbe szorítja a jövő érdekeit, a távlatban szükségest, a messze tekintő tennivalókat.
Az utódlástól függetlenített nyugdíjrendszer közgazdászok, futurológusok, szociológusok előrejelzése szerint mindenütt az elöregedő országokban a csőd felé halad.
Az öregedéstől való rettegés - írja Lash - Amerikában „jellegzetes kifejeződése egy olyan társadalom szorongásának, amely nem hisz a jövőben".
Angliától Hollandián át Dániáig szorongatja a költségvetést az egyre több nyugdíjasnak járó egyre több nyugdíj, a szociális és az egészségügyi ellátás növekvő terhe. Japánban nyolcszor annyi a százéves, mint húsz évvel ezelőtt, és a következő évtized során várhatóan megkétszereződik az idős japánok száma. Angliában a kórházi ágyak felét 65 évnél idősebbek foglalják el. Az USA-ban 28 millió a nyugdíjas szavazó, sem a pártok, sem az elnökök nem mernek ellenük fellépni. „Egy gyerek fejadagjának általában a tízszeresét használja el egy nyugdíjas" - mondja a tévériport kommentátora, az ország jövedelmének a felét tartják a kezükben, soha még ilyen jól nem éltek az USA-ban az öregek. Stb. stb.
Szaporodnak újabban az ilyen és hasonló vészjelek a nyugati sajtóban. S mindez, a ma még csak tapogatózva, bizonytalanul, újságírói szemszögből jellemzett szürke vész magvas tanulságokat kínál - polgári, marxista-közgazdászok számára is: íme, hát ennyire nincs a tőkének önmagában sem termelői, sem eltartói szerepe, funkciója?
Íme, hát a legkorszerűbb ipar, a tömérdek robot és automata gépsor is csak értéktelen kacat, rozsdatemető - dolgozó ember nélkül, aki az egészet kitalálja, megtervezi, kivitelezi, legyártja, szervezi, működteti, gondozza, ellenőrzi, javítgatja s tovább korszerűsíti?
Íme, hát elegendő orvos, ápoló híján a legkorszerűbben berendezett öregek háza is dörömbölbszobák börtönépületévé züllik?
Íme, hát minden közgazdasági érték végső forrása mégiscsak az élőmunka - a dolgozó ember.

Csődben a nyugdíjrendszer

Volt már szó róla: a civilizált világban elterjedt nyugdíjrendszer ebben a formájában minden józan logikát nélkülöz, minthogy semmi kapcsolatban nincs az utódlással. így vált egyik leghatékonyabb ösztönzőjévé a jövő kizsákmányolásának.
Idős pécsi tanár ismerősöm ugyan vitatja ezt egyik levelében: „Kizsákmányolni a jelent zsákmányolja ki, a jövőt kiirtja. Mert mi is a nyugdíj? Közkeletű elképzelés szerint az az összeg, amit meghatározott szolgálati évek alatt befizetett nyugdíjjáruléka jogán, szolgálati korhatárának elérése után vagy rokkantság esetén ellátmányként kap a dolgozó az államtól élete fogytáig. Ez jog, amihez már semmiféle kötelesség nem tartozik. Nem kérik számon tőle, nevelt-e utódot, úgy is eltartja őt az állam, ha nem nevelt. De közgazdászszemmel nézve a dolog másként fest. Mert a nyugdíjas nem abból a pénzből él, amit kap. A pénzt sem megenni, sem mint ruhát magára ölteni nem tudja, ha befűtene vele, nem adna neki elég meleget. Nyilvánvaló, hogy az a pénz csak a társadalom utalványa arra nézve, mekkora rész igénybevételére ad jogot a nyugdíjasnak a jelenkor dolgozói által előállított javakból - élelemből, ruházatból, lakásból, fűtésből, szórakozásból..." Tehát nem elég végigdolgozni egy életet. Minél inkább mindenkinek jár a nyugdíj, annál inkább mindenki gondja, felelőssége az utódnemzedék világrahozatala, fölnevelése, oktatása, elindítása az életbe.
A gyermeknevelés családbeli költségeinek a megtérítése tehát nem „juttatás", nem „segély", „segítség", nem „adomány", minthogy az jár a jövő dolgozóit-eltartóit nevelő szülőknek.
Nálunk csak egynegyed-egyötöd részben kapják meg, háromnegyed-négyötöd részben élősködik rajtuk a társadalom.
A nyugdíjrendszer révén tehát bekerült a civil gazdaságba az az erősen szociális elem, amely közüggyé teszi, mintegy főrangosítja a közgondokban az öregkori ellátást-eltartást, s ezzel együtt elsőrendű közüggyé emeli a gyerekekről való gondoskodást is.

Azt mondja az USA-beli nyugdíjas a tv képernyőjén: - Én ugyan nem szorulok rá a nyugdíjra, meglennék anélkül is, de ami jár, az jár, egy centről sem fogok lemondani. Huszonnyolcmillióan vagyunk, szeretném látni azt az elnökjelöltet, akit a mi szavazataink nélkül megválasztanak!
A csőd felé sodródó képtelen nyugdíjrendszer helyreigazítására tesz kísérletet Demény Pál (Population Council, New York) azzal a kifejezett céllal, hogy „visszaállítsa azt a közvetlen kapcsolatot, ami valaha fennállt a termékenységi magatartás és az öregkor gazdasági biztonságának egyéni kilátásai között". „A cél elérése érdekében a reform, társadalmi megegyezés alapján, a fizetésekből kötelező hozzájárulás összegének egy részét, ami a közös kasszába befolyik, és amiből most az országos társadalombiztosítási rendszereket finanszírozzák, arra szánnák, hogy átutalják azt a részt, többletként az egyes hozzájárulok élő szülei részére."
Jól látja Demény Pál, milyen kapcsolatban van az elhibázott nyugdíjrendszer a csökkenő termelékenységgel, a népességfogyással. Fontos körülmények változtak meg: a hagyományos társadalomban a gyermekek a háztartásban, a gazdaságban hasznosan közreműködtek, s a rájuk fordított költségeket meghaladta ez az érték. Viszont a fejlődés során a nevelési költség rohamosan nőtt, és a gyermekek részvétele, segítsége a háztartásban ma már elenyésző.
Megváltozott továbbá egy másik lényeges körülmény: valamikor a gyermekek tartották el ugyanis öreg szüleiket. A társadalombiztosítás viszont az öregek ellátását-eltartását társadalmi felelősséggé tette, függetlenül attól, neveltek-e gyermeket vagy sem, sőt „a termékenység és az öregkori biztonság kapcsolata visszájára fordult, mivel a megtakarítás nehezebb olyan személyek számára, akik a gyermeknevelés költségeit viselték". - Hadd tegyem hozzá: annyira visszájára fordult, hogy általában magasabb nyugdíjat érnek el azok, akiket nem foglalt le s érvényesülésükben sem gátolt a gyermeknevelés, kivált több gyermek nevelése.
Demény Pál javaslata olyan intézményes újítást keres, ami „visszaállíthatná a materiális kapcsolatot a termékenységi magatartás és az öregkori biztonság között". Hivatkozik a kínai alkotmány (1949) 49. cikkelyére, amely megállapítja: „a szülők kötelessége ellátni és nevelni gyermekeiket, és a gyermekek felnőve kötelesek ellátni és támogatni szüleiket". A rendelkezés első része beépült a modern állam törvényes gyakorlatába, a második rész viszont a fejlett társadalmakban szinte megvalósíthatatlan, és törvényesen nem kényszeríthető.
„A termékenység és az öregkori biztonság kapcsolatának helyreállítása csak akkor lenne lehetséges ezekben a társadalmakban, ha a gyermekek által az öreg szülőknek nyújtott pénzügyi támogatás semmiképp sem befolyásolná a gyermek anyagi körülményeit, és fordítva: ha a szülőben, aki ilyen támogatást kap, semmiképp sem alakulna ki a lekötelezettség érzése felnőtt gyermeke iránt" - írja Demény.
Ha az egymást követő generációk aránya megbomlik az elöregedő társadalomban, egyszeriben „nyilvánvalóvá válik, hogy a nyugdíjaskorú népesség azon tagjai, akik gyermekvállalással-neveléssel hozzájárultak a következő munkaképes korú népesség felépítéséhez, olyan pozitív gazdasági előnyöket teremtettek, amit a jelenlegi intézményrendszer keretében a társadalombiztosítás képtelen nekik visszatéríteni".
Ezért a reformjavaslat szerint a társadalombiztosítási hozzájárulás összegének egy részét a munkaképes korú egyén közvetlenül a szüleinek fizetné, amíg a szülők élnek. „Ez a ráfordítás nem érintené az illető kötelező társadalombiztosítási hozzájárulásának szintjét, csupán annak hovafordítását."
A szülőket illető járulék tehát változatlanul hagyja a gyermek társadalombiztosítási adójának összegét. S ezt a közvetlenül a szülők nevére átutalt pénzt meg lehetne olyan összegben állapítani, hogy „lényegesen nagyobb különbség lenne azok járandósága között, akiknek nyugdíjaskorukban van vagy nincs gyermekük, és a különböző gyermekszámú szülők között is, aszerint, hány gyermeket neveltek fel sikeresen a produktív felnőttkorig".

Nemzetközi demográfiai értekezlet jegyzőkönyvéből:
„Sok küldöttség utalt országa népességének fokozatos elöregedésére, melynek során az időskorúak aránya növekszik, a fiataloké pedig csökken. A legtöbb ország szerint az elöregedési folyamat várhatóan tovább fog tartani, és ennek jelentős gazdasági, társadalmi és politikai következményei lesznek. Az elöregedési folyamat nemcsak az eltartottak összetételét változtatta meg oly módon, hogy az eltartottak között csökkent a fiatalok és emelkedett az időskorúak aránya, ami jelentős szociálpolitikai és költségvetési következményekkel járt, de megváltoztatta a munkaképes korú népesség korösszetételét és a munkaerő elöregedésének folyamatát is."
A mexikói népesedési fórum az elöregedésről:
„Gazdasági szempontból kulcskérdése a népesség korstruktúrájának az ún. .eltartási teher' alakulása, azaz a munkaképes korúak aránya a gyermekkorúakhoz és az időskorúakhoz. A munkaképes korúak számának alakulása meghatározza a munkaerő-kínálatot és ezen keresztül nemcsak a munkaerő-politikát, hanem ennek nyomán lényegében a gazdasági fejlesztés stratégiájára, szerkezetének alakítására vonatkozó koncepciókat is."
A fejlett országokban a 60 éven felüliek aránya 20% körül van, a gyengén fejlett országokban 5-6%.
„A jövőben az öregedési folyamat folytatódni fog, és ki fog terjedni a fejlődő országokra is. A csecsemő- és gyermekkori halálozás visszaszorítása (elsősorban az oltások és az antibiotikumok révén) várhatóan azt eredményezheti, hogy száz újszülött közül 87 eléri a 60 éves életkort, 42 pedig a nyolcvanadik évet is."
(A mi elvénülő társadalmunkban épp ellenkező irányú irányzatot jelez 1990 januárjában egy rádióhír: „Egy ma születő magyar 16 évvel rövidebb életesélyű, mint egy nyugat-európai ma születő gyerek.")
Az öregek túlsúlya a felnőtt korosztályokban, kivált a gyermektelen öregeké, az egész politikát elöregíti. A szemléletbeli elöregedésnek nincsenek távlatai, „napjai meg vannak számlálva", nem kezdenek messze tekintő korszerűsítésekhez, beruházásokhoz a nyugdíj előtt álló vezetők, az élet minden területén érvényre jut az elmerevült, merész fordulatokra, újításokra képtelen szemlélet.
Sauvy francia demográfust idézi Andorka: „... Az öregedő népességben általában kisebb a kezdeményező kedv, nagyobb a konzervativizmus, ez pedig hátráltatja a műszaki és gazdasági fejlődést."
A családalapítás gondjairól írja Szabó A. Ferenc: „Gyermekeinkre... kevesebbet költünk, mint a nyugdíjasainkra. Persze lehetne árnyalni ezt a megállapítást sokféleképpen, de ez sem sokat változtatna rajta. Mert igaz, hogy a nyugdíjasok jó része tehetsége arányában hozzájárul az unokák felneveléséhez, gyakran még örökséget is hagy majd maga után... Mégis, bármiféle generációs ellentét szításának célja nélkül kijelenthetjük: társadalmi értékrendszerünk válságának egyik jellemzője, hogy az idősek érdekérvényesítési lehetőségei ma jobbak hazánkban, mint a gyermekeket nevelő fiatal családoké."
(1989-ben az országgyűlés ad hoc bizottsága, miközben állást foglalt a gyerekek létminimumának is a megadóztatása mellett, a nyugdíjasoknak - utaltam rá - 120 ezer forintig adómentességet javasolt...)
Az elvénülő társadalmaknak ledolgozhatatlan a hátrányuk, túlterhelésük - anyagi, szellemi, fizikai értelemben egyaránt - a fiatal társadalmakhoz képest.
Már magában az behozhatatlan előny: a fiatal társadalmak bíznak a jövőben.
A Szemközt a jövővel című tanulmány szerint (Római Klub): „Egy ország népességének korösszetétele közvetlen befolyást gyakorol a saját jövőjébe vetett hitére és bizalmára, valamint arra a képességre, hogy az új problémákat újszerű módon oldja meg." Sokkal fontosabb az, ,elég fiatal korösszetételű lakosság fenntartása a fejlett országokban, mint azok a hátrányok, melyek abból származnak, hogy a világ népességét a fejlett országok népesedése is tovább növeli".
Európában aligha növeli.
Semlyén István írja: „A születésszám... szinte valamennyi nyugati országban máris megközelíti a küszöbértéket, amelyen túl megkezdődik a népesség szükségszerűen gyorsuló ütemű fogyása, s ami ezzel egyértelmű, a lakosság beláthatatlan következményekkel járó elöregedése."

KI ÁPOL MAJD ENGEM?

A - legalábbis részben szükségszerű - társadalmi átrendeződések egyik terhes következménye: az öregkori magány.
Kezdem a nyilvánvaló, sokszor hangoztatott tényeken.
Magához szippantotta a fejlődő ipar az ország félreeső zugaiból is a falu erő fölöslegét, sőt hellyel-közzel messze túl a fölöslegen elhódította a helyben most már nagyon szükséges munkáskezeket is. Természetesen a fiatalabb korosztályokból.
Ugyanakkor: országszerte kevés nő maradt a háztartásban; falunvároson munkába járnak. Amit azelőtt otthon végeztek, azt a munkát (pontosabban: annak továbbra is szükséges részét) vagy a második műszakra hagyják, vagy úgy marad, elvégezetlenül.
Ugyanakkor: a három vagy több nemzedékes családtípus hovatovább ritkaság, a fiatal házasok elköltöznek szüleiktől „külön kenyérre". Immár nem egy szobafal, egy ajtó választja el őket idősödő hozzátartozóiktól, hanem több kilométer, esetleg több száz kilométer.
Ugyanakkor: sok a kis létszámú család, az egyes gyerek és a hajdani arány lassacskán a visszájára fordul: valamikor a legyengült, idős ember betegágya körül hatan-nyolcan is forgolódtak, méghozzá naponta, gyerekei, menyei, vői, unokái. Eljön az idő, amikor egy-két - nem túl messzire költözött - fiatalnak ki tudja, hány elhagyatott, betegeskedő dédi, nagymama, nagyapa, anya, apa, anyós, após, nagynéni, nagybácsi körül kellene forgolódnia.
Nem tartozik ide, ezekben a jelenségekben mi az elfogadható, a szükségszerű, és mi a rossz, a káros, a veszedelmes. Függetlenül a minősítésektől, ezek létező jelenségek; szembe kell nézni velük és következményeikkel.
Például azokkal a következményekkel, amelyek eddigi elképzeléseinket az öregkori ellátásról-gondozásról legalábbis megkérdőjelezik.

Egy pesterzsébeti özvegyember leveléből:
„... Minden öreg házaspárnak ez a sorsa: ha az egyik meghal, a másik magányos marad. Addig nincs is baj, amíg a magányos öreg mozogni tud. A baj akkor kezdődik, amikor már tehetetlen, tejért sem tud elmenni a közértbe... Hiába vannak napközi otthonok... oda sem tud elmenni. Sajnos, azt kell mondanom, a ,női egyenjogúság', a többnemzedékes családok felbomlása miatt vannak ezek a gondok... Visszagondolok az én gyerekkoromra: a nagyapámat édesanyám ápolta, mert otthon, a háztartásban dolgozott. Ki ápol majd engem meg a sok százezer öreg társamat? Mert hiába vannak gyerekeim, hiába mennék akármelyikhez, ha már tehetetlen leszek. A lányom dolgozik, a férje dolgozik, a gyerek iskolában - vagy már az is dolgozik -, nincs, aki egy pohár vizet adjon. És ki törődik ezzel? Senki..."
Hasonló leveleket tucatszám idézhetnék. Ez visszhangzik innen is, onnan is: ki ápol majd engem? Ki ad egy pohár vizet?
S ez az aggály ma már a javakorúak életét is beárnyékolja.
„Még ötvenéves sem vagyok - írja egy asszony Szabolcs megyéből -, de mivel családom nincs, máris rettegek, mi lesz velem s a hozzám hasonlókkal, ha már nem fogunk tudni dolgozni, kik fognak gondoskodni rólunk?... Szociális otthon? Bármilyen szépnek, melegnek, biztonságosnak is látszik, nem nagyon vágynak oda az emberek, függetlenségüket feladni, nem nagyon vágynak megszokott rokoni, ismerősi körből kiszakadni. Én még azt is nehezen viseltem el, hogy egyik utcából a másik utcába költöztem..."
Ez is visszhangzik a levelekből: öreg fát nem kell átültetni.
Úgyszintén visszhangzik - nemcsak ezekből a levelekből, de egy szociológiai felmérésből is -: az ápolásra szoruló öregek jó többsége legyöngülve sem szívesen cseréli föl megszokott, ismerős környezetét kórházi elfekvővel, szociális otthonnal.
Kórházi „elfekvőkre", szociális otthonokra nyilván szükség van, sőt az utóbbinál a férőhelyek szaporítására is. De a magukra maradt öregek száma igen gyorsan nő. Máris nyilvánvaló, hogy gondozásukat nem építhetjük csupán ezekre az igen költséges, munkaigényes formákra. Már csak azért sem, mert a többséget ez nem elégítené ki.
Megdöbbentő levél. Jeligével írták: „Egy alföldi ,nem dolgozó' asszony."
„Ötvenegy éves vagyok. Hét évig gondoztam agyvérzéses nagymamámat, volt úgy, háromszor kellett napjában ágyhuzatot cserélni, hiába pelenkáztam. Kilencvenegy éves volt, amikor meghalt, maradt utána egy főkötő. Az anyósomat három évig ápoltam. Májrákja volt, egy percig sem lehetett magára hagyni; sajnáltam, állandóan foglalkoztam vele. A férjemnek van egy 38 éves béna öccse - ő is rám maradt. Tolószéken kell tologatni, és nem is egészen beszámítható. Két fiam, egy lányom felnevelése mellett dolgozni, szórakozni eljárni sem erőm, sem lehetőségem nem volt... Most a rokkantat be lehetne adni szociális otthonba. De sajnálom. Megért annyit, hogy el akarják vinni, és sír, fogja a kezem - nem adom. Özvegy apám állandóan iszik. Fáradt, ideges, kimerült asszony vagyok... és nekem semmiféle nyugdíj nem jár. El-elkeseredek - de mi lenne a családdal nélkülem?... Sajnos, most az uramat is le akarják százalékolni a szívére..."
„Nem dolgozó" asszony?
Vajon hányan és milyen fizetéssel helyettesítették volna évtizedeken át ezt a háztartásbeli „nem dolgozó" asszonyt? És milyen állami - beruházási fenntartási, rezsi- stb. - költségekkel ráadásul?
Mindez állami szektorba átszámolva: négy-öt ember havi átlagfizetése.
Csodálatos asszonyok vannak.
Kevesen, igaz. De sokkal-sokkal többen lehetnének, ha nem kellene ennyi önmegtagadással, ennyire elemi érdekeik ellenében tenni azt, ami szívük szerinti törvény.

ELVÉNÜLÉS – RÁFIZETÉSSEL

Az európai regionális népesedési értekezlet budapesti ülésén (1987) foglalkozott az elöregedés hatásaival a gazdasági, a társadalmi életre.
Az előrejelzések szerint 2000-ig enyhén nő az eltartottak aránya, akkorra ezer 15-59 éves személyre 650 eltartott korú jut, de jelentős eltolódás megy végbe a fiatal eltartottak és az időskorú eltartottak között: 1950-ben 30 százalékot képviseltek az öregek az eltartottak népességében, 2000-re 44 százalék lesz ez az arány.
Az értekezleten „általánosan elismerték a népesség és a fejlődés közötti kölcsönhatás különböző formáinak fontosságát", továbbá, hogy „a népesedéspolitikát össze kell kapcsolni a fejlesztési politikával".
Abban, hogy a gazdasági növekedés lendülete mérséklődött, a népesedési tényezők nem kis szerepet játszottak: a munkaerőpiac alakulása, az állami költségvetés deficitjének növekedése részben a demográfiai eseményekkel magyarázható, a népesség struktúrájának a változásai révén is a szociális kiadások nagyarányú növekedése következett be. A központilag tervezett gazdaságok esetében a munkaerőhiány. „Kétségtelen, hogy a jelenlegi demográfiai trendek gazdasági és társadalmi hatásai között az öregedésnek és a népesség lassú növekedésének a következményei a legfontosabbak."
Az eltartottsági arány „meredeken fog emelkedni a századforduló után, amikor a munkaképes korú népesség aránya gyorsan süllyed".
„A munkaerő növekedését nagymértékben a népesség növekedése és főképpen a munkaképes korú népesség növekedése határozta meg."
„A demográfiai trendek voltak a munkaerő... növekedésének meghatározói az elmúlt évtizedekben."
A különböző vizsgálatok azt igazolják, hogy az egy főre jutó kiadások legmagasabbak a 60 éven felülieknél.
Az Európai Gazdasági Bizottság régiójában „a népesedési tendenciák uralkodó vonása a növekedés visszaesése és a népesség fokozatos elöregedése..." (Az EGB tagországai: 32 európai ország, illetve az Egyesült Államok és Kanada.) A termékenység visszaesett, több esetben a reprodukciós szint alá süllyedt.
Drámai hangszereléssel figyelmeztet a következményekre Dessai: „Kihaló társadalom vagyunk... De nem tagadhatjuk, hogy a nyugatnémet társadalom felezése néhány évtized alatt katasztrofális gazdasági és szociális megrázkódtatást vonna maga után."

A szaporodó gazdasági bajokra teszi a hangsúlyt a Newsweek: „A munkaerő figyelme nagyobb mértékben irányul a nem produktív tevékenységek felé..." „Egyes japán futurológusok szerint a népesség öregedése aláaknázhatja a japán gazdasági csodát. A vállalatok a tanult munkaerő hiányával számolhatnak..." S Európában is: „az elöregedő munkaerő súlyosan aláássa az ipari termelékenységet és innovativitást".
Nálunk pedig, ahol a világon a legnagyobb arányú az elöregedés, szó sem esik a veszedelmeiről. Mintha a közgazdászok összebeszéltek volna: erről egy szót se.
1986 és 90 között egyre-másra születtek a reformtervek, a kibontakozás lehetőségeit méregető koncepciók, tucatjával a pártprogramok a gazdaság korszerűsítésére, száz és száz közgazdász állt sorompóba, nagy-nagy körültekintéssel fogalmazta javaslatait. Csak épp a leglényegesebb kérdésnek, az élet s ennek nyomán az élőmunkabázis sorvadásának, a pusztító sorvadás fékezésének, megállításának, netán megfordításának nem jutott hely a szapora kibontakozási tervekben.
Úgyszólván nyomát sem találni a reformtervekben és pártprogramokban a társadalmunkat emésztő legsúlyosabb kórnak, a 33 éves népesedési hullámvölgynek, amelyhez hasonlót békeidőben még nem jegyeztek fel a világon.
S azt hiszem, olyan végletes felelőtlenséget sem jegyeztek még fel, ahogy a magyar társadalom ezt a jövőjét végképp elsorvasztó súlyos kórt kezeli.
- No és? Legfeljebb kilencmillióan leszünk, a minőség fontos! -vetik oda könnyedén, egy vállrándítással, tudományos fokozatokkal kidekorált, viszont a gondolkozástól elszokott emberek. Ritka az olyan válasz ezekre a vállrándításokra, mint a Kováts Zoltáné: „Addigra a népességnek már 30 százaléka lesz öreg. Azt gondolják, jobban fogunk élni?... Már most is csökken a nyugdíjak reálértéke. Azt mondjuk, azért, mert nehéz a gazdasági helyzet meg egyebek. De én, a demográfus tudom, hogy miért csökken a nyugdíjak reálértéke. Mert egyre kevesebb embernek kell egyre több öreget eltartani."

VENDÉGMUNKÁSOK

Voltaképp elkezdődött Európa leváltása.
Az utcaseprő motorosnak, a pöcegödör-szippantó tartálykocsijának, az esztergagépnek, de még az automata gépsornak is mindegy, kezelője milyen nyelven szidja a politikát, milyen nyelven szólítja otthon a feleségét. A hatalmas ipari kapacitás a megüresedett munkahelyekre onnan szippantja be a hiányzó munkaerőt, ahol legközelebb éri, immár Afrikából, Ázsiából is.
Próbálták már korlátozni a beáramlást, de ez csak átmenetileg sikerült. Szakkörökben az a vélemény alakult ki, hogy ha az egy főre jutó jövedelem bizonyos szintjét eléri egy ország, munkaerőt kezd importálni. A budapesti regionális népesedési értekezlet jegyzőkönyve megállapítja: „Az olyan dél-európai országoknak, mint Olaszország, Görögország és Spanyolország, amelyek azelőtt a fő kibocsátó országok között voltak, már nincsenek negatív vándorlási mérlegeik, minthogy befogadó országokká váltak."
Megjegyzésre érdemes még, hogy a népesség-előreszámításokból sokan arra következtetnek, hogy a vándormunkások iránt várhatóan tovább nő a kereslet. Minden jel szerint az Európán kívüli országokból, világrészekből kell majd a munkaerőhiányt pótolni. „Az utóbbi másfél évtizedben másfél millió török döntött úgy, hogy családjával együtt véglegesen a Német Szövetségi Köztársaságban marad" - írja a Honismeret (87/1.) -, jelentős részük utcára került később, mint munkanélküli.
Európában egyebütt is tapasztalható feszültségnövekedés, nyugtalanság, politikai harcok robbannak ki a bevándorlók miatt, terjed az idegengyűlölet. Újabban politikai pártok is meglovagolják ezt az ingerült hangulatot.
A Le Figaro írja, címoldalán: „Franciák leszünk-e még 2015-ben? Akkorra minden két franciára egy nem európai külföldi jut. Ezeket a külföldieket szinte bizonyosan manipulálják majd külső politikai és vallási erők. Falvakban, városokban, Franciaország egész területén magukhoz ragadják majd a hatalmat."
Nem minden ok nélkül támadnak ilyen félelmek, hiszen azok az országok, amelyek nagy arányban alkalmaznak vendégmunkásokat, igen hamar kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. „Az angol tömegközlekedés, a posta és az egészségügyi hálózat 24 óra alatt összeomlana a külföldiek nélkül."

ANTISZOCIÁLIS ÉRDEKVISZONYOK

Elégtelen az utánpótlás 1958 óta, amint ez várható volt, a teljes népesség fogyása is bekövetkezett: 1981. január l-jén 10 millió 713 ezer volt az ország népességszáma, 1990. január l-jén pedig csak 10 millió 378 ezer.
Ugyanebben a kilenc esztendőben a foglalkoztatottak száma még nagyobb arányban fogyott.
S ez még csak a kezdet. Demográfiai előrejelzések szerint az ország népessége az ezredforduló után a jelenleginél is nagyobb arányban s gyorsuló iramban kezd fogyni, s 2010-től kezdve, ameddig ellátunk az időben - ha nem javul lényegesen a szülési kedv -, évente félszázezernél nagyobb fogyással számolhatunk.
Hozzátartozik a képhez: nemcsak az utánpótlás mennyiségével vannak ilyen szorongató gondjaink, hanem a minőségével is. Egyrészt a biológiai minőség romlása évtizedek óta európai környezetünkhöz képest aggasztó méretű. (Pl. a legrosszabbak közt a mutatók: a csecsemőhalandóság, a koraszülés, a „kis súlyú" újszülöttek s a terhelt, agyi sérült, szervi rendellenességgel született gyerekek statisztikájában.)
Másrészt a szociális minőség folyamatos romlása is aggasztó. Egyfelől az elmaradottabb vagy nehéz körülmények között, nem a kor színvonalán élő vagy éppen züllött, alkoholista, széteső családok arányszámukon jóval fölül szerepelnek a születési statisztikában. Másfelől az egészséges családi háttér nélkül - voltaképp anya nélkül - nevelkedő vagy a kevés szülői gonddal-felelősséggel, hibás felfogásban, rosszfajta környezeti, iskolai, ifjúságpolitikai befolyásolással végképp nem a munkás életre nevelt gyerekek s kényeztetett egykék is legalább annyira, ha nem sokkal inkább rontják az utódnemzedékek szociális minőségét.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy a legmagasabb szellemi-anyagi színvonalon élő családokban a legalacsonyabb a születésszám. Fölmérhetetlen szellemi-erkölcsi-érzelmi tőkét veszít el azzal a társadalom, hogy éppen ez az elit réteg csak felében-harmadában adja tovább a beléje ruházott értékeket saját utódokban (tehát: a leghatékonyabban), s oly rohamosan csökkenő mértékben - szűkítetten - „termeli magát újjá".

Ha túlságosan nagy azoknak az aránya egy társadalomban, akiknek nem mindennapos élményük, gondjuk, ábrándjuk a jövő, akkor ott túl sok ember kezd a pillanatnyi érdekei, kívánságai szerint élni, gondolkodni, cselekedni, minthogy nagyobb távlatban sem érdekek, sem vágyak, tervek, szándékok, remények nem kötik a jövőhöz.
Életkori sajátosságnak vehetem, hogy az öregembereket elég általánosan, mindennél inkább a. jelen izgatja, s a múlt foglalkoztatja. Azon, hogy mi lesz húsz, harminc, ötven év múlva, nemigen gyötrődnek.
A fogyás miatt hirtelen elöregedő társadalom közgondolkozása szükségképpen alakul így; eltompul az új iránti érzék, kevés a hajlandóság az áldozatra, s a távlati érdekek, a jövő gondjai, szükségletei fokozatosan háttérbe szorulnak.
Annál nagyobb a közvetlen és pillanatnyi érdekek vonzása - „élni a mának", „éljünk magunknak!" - elfogyasztani a még elfogyaszthatót, kiélvezni a még kiélvezhetőt - utánam az özönvíz...
Már csak ezért sem lehet ifjúságpárti az elvénülő társadalom.
Az egyéni lét elkerülhetetlen pusztulásának tudata párosul a közösségi lét pusztulásának felkomorló előérzetével, és mint az élő szervezetet a gócosodó rák áttételei, szövődményei, úgy fertőzi meg az egész közéletet, az egész magánéletet ez a gyógyíthatatlannak tetsző korosodás.
Társadalmi méretben fölerősödnek a konzumálódás hajlamai, voltaképp e fertőzés következtében.
Kérdezhetnék: mi baj volna ezzel? Ha fogyasztás örömei, mindennapos élménye, anyagiak, szellemiek, mindennemű élvezetek habzsolása a tömegeknek jó közérzetet ad\ Végül is ez jó dolog! Annyira jó - nem lehetne akár célnak is tekinteni?
A tömegek jó közérzete óriási politikai eredmény!
Valóban. Feltéve, ha nem az F-faktor fölélésén alapul. (Mint a Kádárkorszakban, a „magyar csoda" hatvan-hetvenes éveiben.)
Mert akkor csak múló eredmény. S annak is iszonyatosan nagy ára van: a jövő. (A „magyar csoda" ára: a nyolcvanas évek + ki tudja, meddig még...)
Ráadásul a konzumtakarmányon hizlalt jó közérzet, minthogy hamis képet táplál a világról, a társadalmi valóságról (s a mi esetünkben még azt a metafizikus, transzcendentális menedékhelyet sem kínálta föl, melyet a hit, a vallás évezredek óta fenntart a hívőknek), igen-igen ingatag, bizonytalan, változékony közérzet.
Hatalmas nevelőerő, igaz. Elnevelő erő. Minthogy a kényelem, az egyik napról a másikra élés, az önzés, az élősködés irányában hatékony.
Voltaképp úgy is tekinthetem az F-faktort: a jövő üzemanyaga.
Teszem azt, a repülők, az űrhajók sebességét is jelentősen növelhetnék, ha kidobnák belőlük - az üzemanyagot. Végtére súlyos teher az üzemanyag, és adott pillanatban haszontalan terhelésnek is lehet tekinteni mindazt, ami abban a pillanatban nem hajtja a motort. Iskolai vizsgapélda lehetne: kiszámolni, hogyan gyorsulna föl a repülő, ha a pillanatnyilag haszontalan üzemanyagot kidobnák belőle.
Természetesen csak egy pillanatra gyorsulna föl, és természetesen lezuhanna utána - de ez már a következő pillanatok: a jövő gondja s nem a jelené.
És akinek a jövő nem gondja, azt a zuhanás sem érdekli. Fogyásnak indult társadalomban egyfelől csökken az élőmunkabázis, erősen növekszik viszont a felhalmozott, öröklődő javak, a holt töke - a nemzeti vagyon - fejadagja. Gyűlnek, halmozódnak a javak az egy ágra sorvadó, egykés családok utódainál, mindinkább a telekkönyvben nem szereplő, adópolitikával utolérhetetlen, nyilvántartásba alig vehető javak is. Fejlődik a költekezés technikája, kultúrája.
S mindezek ellenére: terjed a szorongás, a nyomott közérzet.
(Neves pályatársam így óvott egyszer, nehogy az öregek „uszályába" kerüljek: - Az öregek ráérnek odafigyelni, az öregek ráérnek levelet irkálni, a legtöbb névtelen átkozódást öreges írással kapom. Kisajátítják maguknak a közvélemény hangját, pedig tele a fejük pókhálóval, és irigyek minden fiatalabbra, és makacsul ragaszkodnak a „bezzeg az én időmben!" című divatokhoz, mániákhoz, hazugságokhoz, és nem akarják belátni, hogy minden kórnak, minden új nemzedéknek - úgy értem: a tucatjának - joga van új divatokhoz, új mániákhoz, új hazugságokhoz. Föl sem ocsúdhatsz, s az öregek befolyása alá kerülsz. Mert, ugye, odafigyelsz rájuk, s előbb-utóbb te is összetéveszted őket a közvéleménnyel...)

SUMMÁZAT

Olyannyira nem számol a közgondolkozás az elöregedés következményeivel, olyan bűnösen hallgat erről a sajtó (az idézett szociológiai vizsgálat szerint is: „a népesedési helyzet várható következményeiről szintén egészen csekély mennyiségű információt találunk a vizsgált lapokban"), oly mértékben lapít a szaksajtó, hogy ömlesztve idekívánkozik a részben már említettek s a nem említettek summázata.
1. Az elvénülés, a „szürke veszedelem" maga is következmény: a tartósan elégtelen születéseké. (No igen: a tartósan elégtelen születés is - következmény, mint láttuk.)
2. Romlik a termelők és az eltartottak aránya, vele együtt az életszínvonal - a reálbér, a reálnyugdíj csökken -: a hasonló színvonalú, szervezettségű gazdaságokhoz képest.
3. Az elöregedés arányában nő a társadalmi rezsi.
4. A külpiacon folyamatosan romlanak a cserearányok.
5. Lohad a vállalkozói kedv, elgyávul a kezdeményezés, gyengül, sorvad az innováció.
6. Szűkül a „mentőbázis", ritkulnak a tehetségek.
7. Nyomott, szorongó, rossz a társadalmi közérzet.
8. Ködbe vesznek a távlatok, s az „éljünk a mának" szemlélet uralkodik el.
9. Az öregek érdekérvényesítésének sokkal jobbak az esélyei, akár a fiatalok - de kiváltképpen a még ezután születők - rovására is.
10. A demográfiai vákuum, jórészt demográfiai túlnyomás közepén - a nemzeti lét, fennmaradás veszedelme.
11. Vendégmunkások áradása az elkerülhetetlen gondokkal, feszültségekkel, veszedelmekkel.
12. Terjed, megerősödik az új élősködési forma: a jövő fogyasztása, kizsákmányolása, megrablása.
13. Hosszú távú kölcsönök, eladósodás - a gyerekek s az unokák terhére.
14. A nyugdíjaskorúak és a már nyugdíjaztatásukra készülődök többségbe kerülnek a szavazópolgárok közt.
15. „Az infrastruktúra egy főre jutó költségei megnövekednek."
16. A közösség, az etnikum lélekszáma folyamatosan csökken, majd elvesztve tartását, hirtelen omlik össze, esik szét.
17. A halálozás aránya egyre tovább nő az el vénülő társadalomban, a születésszám egyre tovább csökken.
18. A teljes pusztulás.

Mi a megoldás?

Akár azzal kezdhetném: van-e megoldás egyáltalán? Igaz, igaz, az Európai Regionális Népesedési és Fejlődési Értekezleten kiviláglott: „Szűkül azon országok köre, amelyek úgy vélik, semmiféle beavatkozásra nincs szükség, a népesedési folyamatokat nem kell és nem is lehet befolyásolni, még ha azok esetleg kedvezőtlen irányokban haladnak is."
Hogy nem lehet befolyásolni - ennek minden mérhető tény ellentmond. De lám, nemzetközi tudományos értekezleten egyik-másik ország demográfiai tudományának vezérképviselői fütyülnek a mérhető tényekre, és szemrebbenés nélkül vallják ezt a prekoncepciós sületlenséget. Maga a fogalmazás elárulja a tájékozatlanságot. Nem kell és nem is lehet befolyásolni - vélik ezek a demográfusok. Holott olyan durva, erőszakos, kegyetlen eszközökkel befolyásolják minden irányból, a társadalom és természetesen az állam, az uralkodó politikai irányzat, maga a rendszer szívósan befolyásolja a jövedelemelosztással, az adóztatással, a minden tudományos megalapozást nélkülöző, képtelen nyugdíjrendszerrel stb. stb.
Voltaképp elfogadhatnánk alapállásként azokban az országokban, amelyeket a fogyás fenyeget: nem kell befolyásolni a népesedés alakulását. Ámde akkor ki kellene kapcsolni jövedelemelosztásból, munkamegosztásból, az egész termelési-fogyasztási szerkezetből a nem szülésre kényszerítő tényezőket - vajon gondoltak erre egyáltalán azok, akik kijelentik: a népesedési folyamatokat nem kell befolyásolni?
A népesedés befolyásolására két példát közvetlen szomszédságunkból: Csehszlovákia, Románia. Tényekkel bizonyítható, hogy nyilvánvalóan és nagyon lényegesen alakítja a születésszámot a népesedéspolitika mindkét alapformája: a csehszlovák, amely a gyermekes családok terheinek közösségi átvállalásával, az anyák helyzetének a könnyítésével stb. igyekszik serkenteni a szülési kedvet, és a román, amely kényszerintézkedésekkel - igazán nem vonzó módon - befolyásolt.
Andorka írja, a kérdés igen alapos nemzetközi áttekintése után: „Összefoglalóan azt a következtetést lehet levonni, hogy népesedéspolitikai eszközökkel - éspedig akár kényszerjellegű, akár anyagi támogatás jellegű eszközökkel - az éves arányszámok elég lényeges változását lehet elérni. Persze nagyobb távlatban vizsgálva a hatás lényegesen kisebb."
A gyes bevezetése önmagában is cáfolatot ad minden olyan állításra - voltaképp a tájékozódást, a tárgyilagos körültekintést teljességgel nélkülöző feltételezésre -, hogy a népesedési magatartás nem befolyásolható. „1966-tól kezdve megváltozott a termékenység csökkenési tendenciája - állapítja meg Andorka. - A kívánt gyermekszámok 1966-ban voltak a legalacsonyabbak." Ettől kezdve határozott emelkedés következett.
Legalábbis átmenetileg. Minthogy feminista körök igyekeztek kikezdeni a gyest maszatolásokkal, oldalozó támadásokkal (szemközt nemigen merték támadni, oly nagy volt a népszerűsége) - bizonyára volt szerepe ezeknek a feminista dühöknek abban, hogy a pártállam politikája is kezdte látványosan hanyagolni a gyermekgondozási segély intézményét. Bevezetésekor nominálértéke az átlagbérnek majdnem a felét tette ki, a nyolcvanas évek közepén már csak egyötödét.
Már-már elvesztette hatékonyságát - számítsuk be, hogy időközben a lejtőre értünk, s elkezdődött a csúszás lefelé.
A születésszámban is.
„Nyilvánvaló, hogy a gazdasági - tehát a létet meghatározó - tényezőkkel szemben adminisztratív intézkedésekkel vagy olyan méretű gazdasági következményekkel, amelyek alatta maradtak értékben annak, amelyek hatása ellen küzdünk, eredményesen harcolni nem lehet" (Hoóz István).

A pronatalista népesedéspolitika már a történelmi ókorban sem volt ismeretlen, és módszerei a durva kényszertől a kedvezményekig, a különféle juttatásokig igen változatosak.
Korunkban egyre inkább elmarad a kényszer - Romániában is a forradalom első intézkedései közé tartozott a szülési kényszer feloldása -, és ritkulnak a tamáskodók is, oly igen nyilvánvaló, hogy tarthatatlan a népesedés befolyásolhatatlanságának misztériuma.
Csak példaként: lengyel vizsgálat kimutatta, hogy a létminimum alatt és a létmaximum fölött a jövedelemnövekedés növeli a születésszámot is, és minthogy általában a jövedelemnövekedés hatása rövid távon kedvező, „a gyerekes családok anyagi helyzetének népesedéspolitikai eszközökkel történő javítása a termékenység növekedése irányában fog hatni" - állapítja meg Andorka.
Igen fejlett és nagy múltú a népesedéspolitika Svédországban és Franciaországban. (Pl. jövedelemadó-kedvezmény és egyéb kedvezmények mellett a háromgyerekes család a megyei átlagbérnek csaknem a másfélszeresét kapta meg családi pótlékként.) Ráadásul a francia pártok között ebben az egy dologban általános az egyetértés. A sajtó sokszor és hangsúlyosan foglalkozik népesedéspolitikai kérdésekkel, s az anyák, a gyermekes családok rangja, megbecsülése is ennek megfelelően alakul. Teljes az egyetértés abban, hogy az utánpótlás száma is, minősége is elsőrendű közösségi ügy. (A magyar sajtó, a magyar kormány, a magyar parlament - legalábbis 1990 márciusáig - mindennek az ellenpéldája lehetne.)
Kováts Zoltán a franciaországi intézkedésekről: 1946-ban „a tőkét jelentős adóval terhelik meg, a tiszta jövedelem 8 százalékát családvédelmi alapba kell fizetni". Ebből az alapból táplálták föl a családi pótlékot annyira, hogy fedezte a gyermeknevelés családbeli költségeinek 75 százalékát.
A nyolcvanas évek elején, amikor nálunk a teljes népesség fogyása elkezdődött, s ezt a pártállam egy vállrándítással vette tudomásul - azokban az években Ausztriában 16 ezer shilling volt a szülési segély. A már idézett regionális népesedési értekezlet jegyzőkönyvének 18. pontja szerint: „A bevezetett intézkedések hatására több országban visszaesett az egygyermekes családok számbeli növekedésének tendenciája, és nőtt a magasabb sorszámú születések száma."
Noha mi vezettük be először a világon az állami alkalmazottak családi pótlékát (1912-ben), defacto megszüntettük 1988-ban, amikor a családi pótléknál magasabb adót vetettek ki a gyerekes családokra.
Jellemző a Kádár-Aczél politika megátalkodott gyerekellenességé-re, hogy az 1970-es „Élünk magunknak?" vita legfontosabb javaslatait kezdettől fogva támadták a legrövidebb pórázon tartott pártirányított lapok, és szívósan mindvégig elgáncsolta a pártállam.
- Például a főhivatású anyaság javaslatát, amely lehetővé tette volna, hogy három vagy több gyermeküket gonddal-szeretettel nevelő anyák megfelelő fizetéssel, nyugdíjjogosultsággal gyermekeik mellett maradhassanak. Közgazdasági vizsgálatok kimutatták, hogy a, főhivatású anyaság intézménye sokkal-sokkal kevésbé terhelné a költségvetést, mint az ugyanolyan gyermekszámot ellátó gyermekintézmény, sőt a munkaerőmérlegen is javítana. Ennek ellenére a gyermekeket az anyjuktól elszakító sokkal-sokkal rosszabb és költségesebb megoldáshoz ragaszkodott a szigorúan pártirányított politika. (Később tett egyetlen „engedményt": azzal a kategorikus feltétellel, hogy ne saját gyerek legyen, akkor fizetés is van, nyugdíjjogosultság is - meglehet, az is feltétel volt, hogy a gyermekváros rendkívül magas költségén rontsák is el a gyereket, zavarják meg egészséges vonzatait, szocializálják egy nemre a természetes kettő helyett - rábízván nevelésüket a battonyai műanyákra.)
- Például: az anyasági nyugdíjjavaslatot is elgáncsolták, amely a társadalmi igazságosság szellemében azoknak az anyáknak, akik legtöbbet áldoztak azért, hogy a mai dolgozók - a mai öregek eltartói - fölnevelkedjenek, akiknek három vagy több gyermeke rendszeresen dolgozik: nyugdíjat vagy nyugdíjkiegészítést kapjanak.
- Például: a bedolgozás korszerűsítése, megszabadítása a szemérmetlen kizsákmányolástól.
- Például: rövidített munkaidő az anyáknak.
- Ugyancsak nem teljesült az az általánosnak mondható kívánság, hogy jobban fel kellene készíteni a fiatalokat a családi életre. S ebben a kívánságban, melynek a közvélemény-kutatások, a sajtóviták oly kiemelt hangsúlyt adtak, nyomatékosan benn foglaltatott az erkölcsi nevelés iránti igény. Jellemző volt az is, hogy ez az igény az iskolázottsággal egyenes arányban nőtt. Egy közvélemény-kutatás szerint a nyolcnál kevesebb osztályt végzettek 27 százaléka, az általános iskolát végzettek 44 százaléka, a középiskolai végzettségűek és a diplomások 53-54 százaléka fejezte ki ezt az igényt. Idáig (1990. március) nem lett belőle semmi.
Végtére is - mi a megoldás?
A kötetet akár elölről kezdhetném.
De szinte egyetlen mondattal is megválaszolhatom a kérdést: meg kell végre szüntetni az anyaságot, a gyermek vállalását, gondos nevelését büntető leleményes erőszakot.
Az Okok hevenyészett leltára című fejezetben 163 okot sorolok fel. Korántsem teljes a leltár, bár az is igaz, az okok egy részét nem lehetne kiküszöbölni, megszüntetni.
Nincs is rá szükség. Százezrekre hatnak ezek az okok, ha csak néhányat a jövőn élősködők, a jövőt megrablók közül kiiktatnánk - helyreigazodnék a népesedés megbomlott egyensúlya.

DEMOGRÁFIAI HULLÁMVÖLGYBŐL – DEMOGRÁFIAI HULLÁMSÍRBA?

„Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy
senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy
senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? hogy
senki utolsó halállal való küzdéseden egy biztató szót ne
mondjon?"
(Zrínyi Miklós)

Azt azért nem mondhatjuk, hogy senki nincs már, aki kiáltson, vagy szóljon egy biztató szót. De azt be kell látnunk, hogy kevesen, nagyon kevesen vannak a kiáltók, és azok sincsenek elegen, akiknek van fülük a kiáltások meghallására. Akiket egyáltalán megérint a gond: mi lesz ennek a pusztuló nemzetnek a sorsa.
Mi vagyunk kisebbségben minden ezt mutatja, ami mérhető. Bár ez a felismerés semmiképp sem azt akarja sugalmazni, hogy a nagy többség mind közönyös, mind elintézi egy vállrándítással a nemzeti jövőt. Voltaképp azok sem alkotnak még igazán erős tábort, akik szívükben-lelkükben naponta megtagadják magyarságukat, idetartozásukat, akik a fülüket bedugják, ha leleményes önpusztításaink bármelyik műfajáról szó esik, vagy akikben már csak annyi szikra maradt, hogy még ma sem képesek érdektelen közönnyel kijelenteni, csak indulatosan ordítani, hogy: nem érdekel!!!
(Legérzékenyebben a fiatalokat sújtják majd a jövőrablás, a jövőfogyasztás, tehát a nemzeti jövő ellen elkövetett történelmi bűnök következményei. Legtávolabb viszont - programjából, megnyilatkozásaiból ítélve - éppen a FIDESZ áll ezeknek a sorskérdéseknek a megértésétől. Lapja, a Magyar Narancs, szinte csak gúnyolódni tud a népesedési problémákon, pártvezére olyasféle ellenvetéseket idézett föl a tévében, amely évek óta kikoptak már a Népszabadságból is. „FEKETE AGYALÁGYULA ordítozik: Fogyik a magyar! Fogyik a magyar!" - gúnyolódik a Magyar Narancs. De lám csak: az 1990. márciusi választás ezt a nemzetpusztító gúnyolódást igazolta, s beszavazta a parlamentbe a politikai kultúrának ezt az egyebekben is hasonlóképp jellemezhető -színvonalát. Ha igaz az, hogy százezernyien - több százezren? - meg sem születtek volna a kigúnyolt törekvések nyomán létesült gyes intézménye nélkül, tudomásul kell vennünk azt is: jó néhányszor tízezren az ellen a politikai törekvés ellen szavaztak, amelynek az életüket köszönhetik.)
Tehát még egyszer s utoljára:
Az élet átörökítésének megvan a maga szigorú rendje s etikája. A szüleinktől kapott életet, minden hozzáadott értékével együtt - a történelmi norma szerint kamataival együtt - saját vagy nem vér szerinti utódainknak kell továbbadni - ez a fontosságában mindent megelőző etikai törvény. Ez a társadalmak alaptörvénye is, tartós áthágása a biztos pusztulással egyenlő. Ebben az életrendben váltják egymást a színre lépő nemzedékek, ez a gyerekek gondozásának-nevelésének, az öregek ellátásának-eltartásának mindenkori biztosítéka.
Az egyén ugyan számíthat begyűjtött tőkéjére s kamataira (nyugdíjára) akkor is, ha saját utódja nincs (ha más nem, egy „dörömbölőszoba" jut neki), ám a népközösség, a nemzet, tartósan sorvadó utánpótlásába belepusztul. Egyéni öngyilkosságokban hosszú évtizedek óta listavezetők vagyunk a világon; meglehet, szerencsénk, hogy a kollektív öngyilkosságra egy évszázad is kevés.
A Weltwoche írja: ..A 10,7 millió főre rúgó magyarság... beletörődik a fokozatos kipusztulásba. Szemlátomást oda van ugyanis a magyarok gyermekáldás felett érzett öröme. A magyar újszülöttek száma 1975 óta folyamatosan apad. Meglehet, hogy valamikor a gyászos 2700. esztendő körül - legalábbis ez tűnik ki a budapestiek statisztikájából - ki fogja lehelni a lelkét az utolsó magyar is, és sivár, paprikamentes világot fog maga után hagyni..."
Ha a Weltwoche népmozgalmi adatainkat 1958 óta ismerné, nyilván sokkal-sokkal korábbi időpontra jósolta volna kihalásunkat.
Az utódnemzedékek apadása 1958 óta átlagosan: évente két Mohács. Békeidőben - törökök nélkül - két Mohács. Igen valószínű, ez a legsúlyosabb tétel a magyar történelemben a politikai felelősség számláján.
Mindmáig ott sem tartunk, hogy végre ráeszméltünk volna erre a felelősségre, ezt bizonyítják, ezt dokumentálják sok egyéb tény mellett 1990 tavaszán a hatalomért viaskodó pártok többségének programjai, s előre látható, hogy ezt fogják bizonyítani a választási eredmények is. Rá kell pedig ébrednünk, most már hamarosan, hogy nem lehet büntetlenül évtizedekig fogyasztani, felélni, megrabolni a jövőt. Gumibotos rendőrökkel szétveretni, börtönbe vetni a 48-as márciust ünneplő fiatalokat, nacionalizmust pecsételni a sorskérdések bolygatóira, elárulni a határainkon kívülre rekesztett magyarságot, lepaktálni, összeölelkezni irtogatóival, évtizedekig mocskolni, ellenforradalomnak hazudni a világtörténelem egyik legtisztább, legnagyszerűbb forradalmát - nem lehet büntetlenül.
Az érdektelenség közönyével a járda széléről nézni végig egy életen át a történelmet, éldegélni az egyenirányítótt sajtó silány szellemi takarmányán, makacsul nem figyelve a figyelmeztetőkre, körülröhögni a kártételekkel szembeszegülőket, az okos kezdeményeket, a termékeny gondolatokat, s eközben jókat mulatni a kabarén, jókat izgulni a krimin, jókat csápolni a szapora koncerteken, szórakozni, szórakozni, kikapcsolódni, bekapcsolódni soha, inkább évtizedeken át tapsolni a hatalmasoknak, szolgálatkészen elfelejteni, hol, mikor vérződött be a kezük - nem lehet büntetlenül.
Kilencven-egynéhány százalékos többséggel a Parlamentben családnyomorító adótörvényt megszavazni, a közösségi lelkiismeret ébresztőinek torkára forrasztani a szót, Illyés Gyulát kitagadni a magyar sajtóból, leszólni, gúnyolni az anyaságot, agyonterhelni a több gyereket nevelő családokat, a lezüllött politika s a lezüllött sajtó összjátékával - hogy jobban csússzon - szappanozni a kötelet a nemzeti öngyilkossághoz, hatmilliónyi megindult életet kioltani - nem lehet büntetlenül.
A történelem most nyújtja be a számlát. Sajnos, azoknak is, akik megpróbáltak tisztességgel élni, de nem szerveződtek olyan táborrá, amely képes megszabni az események irányát.
Nekünk Mohács kell?
Igazán el vagyunk látva Moháccsal, évente egy-két Moháccsal - egyelőre. Mert több ígérkezik, de már ez is sok. Tűzben edződik az acél, de olvadni is tűzben olvad; nincs abban semmi titokzatos, hány fokon edződik, hány fokon olvad - vajon hasonló biztonsággal felismerhetők a társadalom kritikus hőfokai: innen rajta az edződés, túl pedig az olvadás-elkenődés halmazállapota?...
Erkölcsi és anyagi csődben az ország, s amit mérhető, érzékelhető helyzetéből, a mindenféle romlást egymást erősítő folyamataiból a tiszta ész, a tiszta logika következtethet, az - végzetes.
Helyesbíteném kell: végzetesnek rémlett már évekkel ezelőtt is. De újra bebizonyosodni látszik: a történelem megértéséhez kevés a ráció, a logika.
Nem véletlen szerencse révén, nem magától jött és nem is várakozások nélkül érkezett, mégis csudálatos, hogy itt van, hiszen akik küzdöttek érte, legbelül már réges-rég beletörődtek, hogy ők nem érhetik meg, a tűznek mégsem szabad kialudni, mert ha a gyerekeik sem érik meg azt a napot, majd megérik az unokáik.
És, lám, elkövetkezett az a nap. Szinte tisztelgésként a nagy francia forradalom kétszázadik évfordulójára.
Ritka pillanata a történelemnek, amikor ennyire befejeződhet minden, s minden ennyire elölről kezdhető. Még mostani szűkölködéseinkben, nyomorúságainkban is éreznünk kell: szélesre kinyílt a végtelen előttünk, rengeteg minden lehetségessé vált.
Jó volna, persze, ha tudnánk, hogy a lehetőségek nem teremnek ilyen bőséggel minden korban, s hogy ilyen bő termést esetleg hetvenhét szűk esztendő követ. És holnapra jóformán csak az a kevés lehetőségünk marad a mai számtalan közül, amit addigra külön gonddal megőrzünk.
És holnaputánra még kevesebb.
De most kinyílt előttünk a végtelen, és jó volna, ha észnél lennénk, mert hosszú-hosszú időre dől el az ország sorsa. Unokáink, dédunokáink áldása vagy keserűsége idézi majd mai tetteinket.
Nehéz volna hasonló példát mondani a történelmünkből. Olyan hazai forrongó megújulást, melyet a határokon túlról - nyugat felől is, kelet felől is - nem is egy táborba tartozó hatalmak ennyi jóindulattal s rokonszenvvel kísértek volna.
Soha ennyire, mint ma, rajtunk áll vagy bukik, hogyan sikerül majd a soron lévő nagy történelmi kísérlet.
Soha ennyire, mint ma: minket illet minden felelősség.

(1989. december)

Eltelt közben egy év, ám ez az egy év - egész történelmi korszak. Olyan kedvező nemzetközi légkör, annyi biztató lehetőség nyílt meg előttünk, mint talán még soha a történelmünkben, de árnyékot vet a reményekre máris a jogos aggodalom: ha így folytatjuk, elherdáljuk a nagy történelmi lehetőségeket.
Szorongat a mindenféle csőd, tehát megint a jövőnkre terheljük rá mai gondjainkat. A gyermeket - kivált a több gyermeket - nevelő családok nyomorgatása nemcsak hogy nem enyhült, még szigorodott is. Pedig a felelősség a népirtó pusztulás miatt a múltakról egyre inkább a jelenre hárul, s íme, a jelen politikája-társadalma sem kevésbé felelőtlen, mint a múlté volt, sorskérdéseivel ugyanúgy nem törődik, s ugyanúgy jellemzője a süket, minden emberségéből kivetkőzött, vállrándító közöny.
Ennek a közönynek a fojtogatásában fogant a kötet címe.
Korunk főrangú parancsára - „Cselekedjünk úgy, hogy megmaradhassunk!" - a magyarság válasza mindmáig: az önpusztítás, az önsorsrontás cselekedetei. Szavazni is feltűnő arányban szavazott az önpusztításra - a kor titkait bogozgató történészek elámulnak majd; Titkosan! Demokratikus választásokon! - s együtt azokkal, akik el sem mentek az urnákhoz.
A világ leggyorsabban vénülő, pusztuló népe vagyunk? „Érdektelen" - köpi szemem közé a Magyar Napló cikkírója. - Vészesen fogy az utánpótlás? - Sebaj, telepítsük ide Hongkongot! - visszhangzik a Tisza mellől. Mert itt ma nálunk minden eladó, áruljuk a hazát is, mélyen leszállított áron. További jó étvággyal fogyasztjuk a jövőjét, véreim...

(1990. december)

További egy év eltelt; zajos, mozgalmas, a világtörténelemben is külön számon tartásra érdemesült esztendő.
Idegen szemmel olvastam el annyi fektetés után újra a kéziratot; nem találtam benne igazítani valót. Frissebb keletű tényanyaggal, újabb példákkal, idézetekkel kiegészíthetném, ám ez a pótlás szemernyit sem adna hozzá az okfejtésekhez, a következtetésekhez. Remélhetem, hogy sikerült olyan törvényekhez eljutnom, amelyek megállnak az időben.
Azzal a szándékkal írtam annak idején a kötetet, hogy összegezzem benne három évtized népesedési vitáinak tapasztalait, földerítsem és körülírjam a civilizáció még nem diagnosztizált halálos kórját, túltekintve a hazai terepen, Európára kiterjedő érvénnyel.
Első kísérlet a kórleírásra, miközben maga a kór - a jövő fogyasztása, megrablása, kizsákmányolása - szerte a civilizált világban már elhatalmasodott.
Vádiratnak is szántam ezt a diagnózist, meglehet, az önvád benne a főszólam - végtére nem lehet tiszta a lelkiismeretünk.
Pótlásként mégis ide kívánkozik egyetlen adat: két népszámlálás, 1980 és 90 között 334 ezerrel fogyott az ország lakossága.
(1991. december)

Forrásjegyzék

Óvakodom attól, hogy azt a látszatot keltsem: én magam, egyedül, elvégeztem annyi munkát, amennyi tudományos kutatóintézetnek is több évre elég volna. Véletlenül állt össze éppen így a feldolgozott forrásanyag, ahogyan összeállt; nevek, címek, bibliográfiai adatok részletező közlése aránytévesztés volna: nem tudományosan átszűrt, megrostált forrásanyag ez, én csak a hitelességére ügyeltem, maga az összeállítás ad hoc, véletlenszerű. Gondolatébresztésre ebben a formában is alkalmas, ám a tudományos igényű kutatást nem célom vele helyettesíteni.
Mindez okból - szándékoltan - korántsem teljes a forrásjegyzék, és csupán hozzávetőleges tájékozódásul szolgál.
A jövő esélyei (MTA Szociológiai Kutatóint., 1987)
A Magyar Népköztársaság kormányának jelentése a népesedési helyzetről és a népesedéspolitikáról (Demográfia, 87/2-3.)
Andorka Rudolf: A születésszám alakulásának gazdasági hatásai (Demográfia, 64/1.)
Andorka Rudolf: A társadalmi átrétegződés és demográfiai hatásai Magyarországon (KSH, 1970)
Andorka Rudolf: A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon (Gondolat, 1982)
Andorka Rudolf: Gyermekszám a fejlett országokban (Gondolat, 1987)
A népesedés és a népesedéspolitika (Kossuth, 1983)
A népesedéspolitika társadalmi feladatai (Kossuth, 1974)
A Szovjetunió története (Válogatott dokumentumok, 1967)
Augusztinovics Mária: Ki mit fizet? (Közgazdasági Szemle, 1987/ 5.)
A változó család (Kossuth, 1978)
A születésszabályozás (Közg. és Jogi K., 1958)
Simoné de Beauvoir: Egy jó házból való úrilány emlékei
A második nem A kor hatalma
A körülmények hatalma
Beszámoló a népesedéspolitikával és a tervezéssel foglalkozó nemzetközi népesedési fórumról, Mexikóvárosból (Demográfia, 87/2-3.)
Bor Ambrus: 13 ezrelék (Kortárs, 63/5.)
Bozóky Éva: Magánügy vagy a köz gondja? (Élet és Irodalom, 64/2.)
Bródy András: Lassuló idő (Közg. és Jogi K., 1983)
Bánki Erika-Kálmán János: Szent Család Hunniában (Kritika, 86/3.)
Csaba György: A nők biologikuma és társadalmi szerepvállalásaközötti ütközésekről (M. Tudomány, 84/2.)
Család és házasság a mai magyar társadalomban (Közg. és Jogi K., 1971)
Császi Lajos: Az értelmiségi tradíció és a népesedési vita (Valóság, 88/5.)
Emberi Jogok Chartája
Európai regionális népesedési és fejlődési értekezlet (Demográfia,
87/2-3.) Fekete Gyula (ifj.): Ingatag családok, maradandó családi életforma (Mozgó Világ, 83/10.)
Fekete Gyula (ifj.): A lakás-, a jövedelem-, a hitel- és az adópolitika összefüggésrendszere (Szaksz. Kutató, 1985)
Fekete Gyula (ifj.): Reformnemzedék? (Ifj. Szemle, 86/6.) Fekete Gyula (ifj.): Lakáspolitika és társadalompolitika (1987) Fekete Gyula (ifj.): Hazai nyugdíjrendszer (HVG, 87/418.)
Fekete Gyula (ifj.): Ki győz az árak és a kamatok párharcában? (Hitel, 88/4.)
Fekete Gyula (ifj.): A távvezérelt nyulak után futó agarak esélyegyenlőségéről (Hitel, 88/2.)
Fekete Gyula (ifj.): A magyarországi alacsony jövedelmű népesség összetétele, helyzetének változása (Eszmélet, 89/1.)
Ferge Zsuzsa: Társadalmi újratermelés és társadalompolitika (Közg. és Jogi K., 1982)
Fülep Lajos: A magyarság pusztulása
Galvács Adél: A család csapdája (Mozgó Világ, 83/2.)
A. Gorbovszkij: 2000-ben és azután (Kozmosz, 1983)
B. Gáspár Judit-F. Várkonyi Zsuzsa: Két második nem (Valóság, 85/7-)
V. V. Gyozskin: A veszélyeztetett Edén (Kozmosz, 1983)
Halmos Béla: A családnagyság és a lakásnagyság összefüggései (VÁTI, 1967)
G. Hancock-E. Carim: Az AIDS, társadalmi háttérrel (Gondolat, 1987)
Harminc év, 1956-1986 (Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Bern, 1986)
Heller-Nemédy-Rényi: Népesedési viták Magyarországon 1960-1986 (KSH)
Herédi Gusztáv: Az élet érdekében (Házasságról, családról, gyermekről - elfogultan) (Korunk Évkönyv, 1986-87)
Hernádi Miklós: Nemek és igenek (Minerva, 1988)
Hernádi Miklós: Válni veszélyes (Háttér, 1989)
Hirschler Imre: Hozzászólás, helyenként vita is (Kortárs, 1963/5.)
Hoóz István: Népesedéspolitika és népességfejlődés Magyarországon a két világháború között (Akadémiai, 1970)
Kindler József: Rövidülő távlatok (Valóság, 85/7.)
Klinger András: Ahogy a demográfus látja (Élet és Irodalom, 1981)
Klinger-Monigl: Gondolatok népesedési politikánk távlati koncepciójáról (Társ. Szemle, 85/11.) Korunk Évkönyv (1986-87)
Korzenszky-Somorjai: Magyar sorskérdések (Róma, 1989)
Kováts Zoltán: Sorskérdésünk a népesedés (Tiszatáj, 70/5.)
Kováts Zoltán: Népesedési gondjainkról (Tiszatáj, 72/10.)
Kováts Zoltán: Nagy szakértők, nagy tévedések (a népesedési prognózisokról) (Tiszatáj, 89/9.)
ChristopherLash: Az önimádat társadalma (Európa, 1984)
Lázár István: Tízmillió körül (Valóság, 64/4.)
Liska Tibor: Ökonosztát (Közg. és Jogi K„ 1988)
T. R. Malthus: Tanulmány a népesedés törvényéről
Marx-Engels-Lenin: A népesedési kérdésről (Kossuth, 1987)
Mikolás Miklós: Az abortuszlegalizáció népegészségügyi hatása (Demográfia, 73/1.)
Mikolás Miklós: A család a társadalmi fejlődés sodrában (HNF)
S. Molnár Edit-Pataki Judit: Közvélemény-kutatás népesedési kérdésekről (1985)
S. Molnár Edit-Pongrácz Tiborné: Közvélemény-kutatások a gyermekvállalásról és a népesedéspolitikáról (Tömegkomm. Kutató, 1979)
MonigI István: Népesedés és népesedéspolitika Magyarországon - a XXI. század kihívása és kockázata (Demográfia, 87/4.)
Munkácsy Ferenc: Népesedés, foglalkoztatás és gazdaságunk fejlődése (Közg. Szemle, 85/5.) Naisbitt: Megatrendek (Orsz. Műszaki Inf. Közp., 1987)
Népesedés és népesedéspolitika (KSH, 1981)
Népesedési gondok az Alföldön (Új Aurora, 85/3.)
Népesedéspolitika - a világ népességi problémái (Kossuth, 1973)
Népesedéspolitikai tartalmak a sajtóban (KSH, 1985)
Népesedésrobbanás - egyke (Kriterion, Bukarest, 1983)
Magyarország népessége 1980-2021 (KSH, 1980)
A. Peccei: Kezünkben a jövő (Gondolat)
Pogány György: Öregedés - foglalkoztatás (Kossuth, 1971)
Rádi Péter: Sok és kevés (Népszabadság, 1974)
Ráth Zoltán: Népszaporodásunk kérdése a XX. század küszöbén (MTA, 1901)
D. Ricardo: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei
T. W. Schultz: Beruházás az emberi tőkébe (Közg. és Jogi K.; 1983)
Semlyén István: A családi élet válsága Nyugaton (Korunk Évkönyve, 86-87)
E. Sullerot: A női munka története és szociológiája (Gondolat, 1971)
Szabó A. Ferenc: Népesedés és jövőkutatás (Valóság, 85/2.)
Szabó A. Ferenc: A politikai demográfia (Valóság, 87/6.)
Szamuely László: A jóléti állam ma (Magvető, 1985)
Társadalmi rétegződés Magyarországon (KSH, 1966)
Terényi Éva: Milyen közvélemény? (Népszabadság, 1972)
Terestyéni Tamás: Népesedéspolitikai tartalmak a sajtóban (1983)
A. Toffler: Jövősokk (Kossuth, 1987)
Tóth Ágnes: Harmóniát a népesedéspolitikában (Valóság, 83/8.)
Turgonyi Júlia: Főhivatású anyaság vagy teljes emberi élet? (Népszabadság, 1973. aug. 5., 7., 8., 9.)
Válasz Évkönyv I—II. (Püski, 1989)
Varga Domokos: Népesedési gondok (Élet és Irodalom, 1981)
F. Vester: Az életben maradás programja (Gondolat, 1982)
E. A. Wrigley: Népesedés és történelem (Kossuth, 1973)