A Magyar Családokért, a Fennmaradásért Mozgalom. Céljainkról. Kik vagyunk? Mit akarunk?

Folyamatosan készül a honlap, mely a népesedésről, minden emberi társadalom létének alapjáról szól, de amelyet fontossága ellenére példátlan sűrűségű köd borít. Ez nem egy elvont probléma,
hanem a most aktív lakosság nyugdíját fenyegeti majdan a későbbi munkaképes generáció megfogyatkozása ...Többek között.
Az, hogy több gyerek szülessen Magyarországon, mindnyájunk érdeke - azonban a kérdést úgy tűnik, nem kezeli kellő
súllyal semelyik modern hatalmi ág.
Azért, hogy a helyzet javuljon, indul most egy civil kezdeményezés. Kérjük Önöket, hogy olvassák el ezt a néhány sort, mert úgy érezzük, hogy szükséges néhány tisztázó gondolatot az érdeklődő olvasókkal megosztanunk. Miért jött létre ez a kezdeményezés, mi a célja, kik alkotják? Stb.

Összeverődésünket egy hiányérzet szülte: amióta ez a probléma felütötte a fejét, nincs gazdája a magyar nép első számú sorskérdésének, a népesedésnek. Néhány magányos harcos elkeseredett próbálkozásán kívül semmi nem történt annak érdekében, hogy a magyar nép ne süllyedjen egyre mélyebbre ebbe - a békeidőben még soha nem látott - pusztulásba. A legfelső hatalmi szinteken – sok ötlet, elképzelés ellenére – évtizedekig nem volt a népesedés kérdésének felelőse. A néhány éve felállított Népesedési Kormánybiztosság pedig a semminél alig valamivel több. Persze ne legyünk igazságtalanok: ebben a társadalmi és politikai környezetben, mit is tudna tenni egy ilyen szerv?
A több évtizede ezen a téren tapasztalható tehetetlenség, bénaság, arról győzött meg bennünket, hogy a pártokra épülő politikai rendszer ezt a kérdést képtelen kezelni. Miért? Azért, mert legerősebb mozgatórugója, törvénye, a népszerűség hajszolása (az egypártrendszeré is az volt), ami végül a jövővel szembeni, egyre bűnösebb cselekedetek elkövetéséig viszi. A történelemben persze minden hatalom arra törekedett, hogy az alattvalók körében népszerű legyen, hogy elfogadják, de ezt a népszerűséget soha nem volt alkalma olyan mértékben megteremteni a jövő kontójára, mint ma. A jövőt illető javak, áldozatok felélése, a mai napnak való feltálalása, a politikai népszerűség listáján ma kitüntetett helyen szerepel, és ebben a kérdésben soha nem volt ily mérvű cinkos összekacsintás vezetők és vezetettek között. Illetve volt: a hanyatló Róma utolsó évszázadaiban. Hiába a régi latin mondás: "Historia est magistra vitae." Sajnos, úgy néz ki, hogy az ember nagyon rossz tanuló, folyton elfelejti azokat a tanulságokat, amiket pedig nem szabadna, s így örökösen arra van kárhoztatva, hogy újra és újra ugyanabba a hibába essen. Szeretnénk hinni benne, hogy egyszer tudunk tanulni a múltból, mert:

"A történelem nem az enyészet őre.
Ami elmúlt, nem hull a semmibe,
hanem sorsa és alakítója annak,
ami rákövetkezik."

Szabó István

De mégis, akkor mit lehetne tenni? Először annak a tudatára kell ráébreszteni a magyar népet (a hasonló cipőben járó többi európai népre nekünk nincs erőnk és időnk), hogy az immár fél évszázad óta, a népesség szinten tartásához elégtelen születésszámoknak melyek már most is, és melyek lesznek még inkább a jövőben a következményei. Arra, hogy nem jólét és virágzás előtt áll, hanem csődöt csőd fog követni, s hogy az életünk minden terén megnyilvánuló válságjelek, bizony nagyon sok esetben népesedési gyökerűek. Az élet hanyatlását ugyanis törvényszerűen a javakban is hanyatlás követi. Vagyis nem az történik, amit gondolkozni képtelen emberek szajkóznak itt évtizedek óta, hogy a fogyás azért jó, mert egy-egy embernek több jut majd, hanem épp a fordítottja: visszaesik a termelés, az ország mindenből behozatalra szorul, és még azt sem tudja megtermelni, amire adottságai megfelelnének. A népesség hanyatlásának szövevényes és minden területre kiható tényezőivel szeretnénk a magyar társadalmat megismertetni, hogy legyen végre tisztában saját veszélyeztetett állapotával. Ennek a felismerése hozhatja meg ugyanis az egyre nagyobb igényt a változtatásra. Ettől ma még fényévnyi távolságban vagyunk. A magyar társadalomnak e percben fogalma sincs arról, hogy milyen halálos veszedelembe jutott az elmúlt évtizedekben azáltal, hogy az életet szűkítve adta tovább. Minden nyűg és baj forrásának a politikai oldalak szereplői egymást tartják, ám hogy van egy oldalaktól független, az alapoknál kezdődő bajforrás, arról már nem nagyon esik szó. Vagy ha szó is esik, azonnal egy - a politikai ellenfélnek szánt - oldalvágást is kell tenni, a saját tábor előtti nagylegénységet bizonyítandó. A politika önmagában tehát meglátásunk szerint nemhogy kezelni nem tudja az elöregedés és a népességfogyás kérdését, de még olykor higgadtan vitatkozni, beszélgetni sem tud róla. Mert maga a kérdés is alárendelődik annak, hogy mit hoz, vagy mit visz a népszerűség oltárán a vele való foglalkozás. (Tegyük hozzá, hogy ez a kérdés és főleg a vele való őszinte, nyílt szókimondó foglalkozás sokkal inkább visz, mint hoz a népszerűségből.) Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy nincsenek politikusok, akik ne látnának tisztán a probléma kapcsán, és ne iparkodnának tenni is valamit, hanem csak azt, hogy a politikai alapú kérdés-megközelítés, nem vezet eredményre, mert pártérdekeknek rendelődik alá akarva akaratlanul.
Ha csak a politikától várjuk – ahogy sokan csak attól várják – hogy végre foglalkozzon már a kérdéssel és hozzon jó döntéseket, akkor nagyot fogunk csalatkozni. A magyar nép pedig marad továbbra is a halálos tájékozatlanságban saját jövőjét illetően. Márpedig aki még azt sem tudja, hogy a háza ég, miért is rohanna, vízért, vödörért? Tehát szívós, kemény, sok-sok áldozathozatalt kívánó munkával meg kell teremteni előbb az igényt a változásra, másképpen fogalmazva: a magyar nép elveszett életakaratát kell újrateremteni. Azt az életakaratot, amit nem győzünk hangoztatni, ha a történelmi kataklizmák utáni feltápászkodásról van szó, s amit nem győzünk dicsérni, de amiről nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy már nincs, elveszett. Ezért ragadtatják olyan sokan arra magukat, hogy egy „Annyi mindent túléltünk már, ezt is túl fogjuk!”- féle mondattal lesöpörjék nemzetünk példa nélküli, békében még soha nem tapasztalt mértékű és mélységű pusztulásának megemlítését is.
Meglátásunk, hogy csak azután, miután a magyar nép maga akarja a megmaradást, lehet szó arról, hogy a politika is érdemben foglalkozzon ezzel a kérdéssel. Ha majd az lesz a szavazatok leadásánál a szempont, hogy melyik párt veszi programjába és bizonyítja törvényekkel, hogy a nemzet első számú sorskérdése szívügye, nos, majd akkor kezdhetünk reménykedni abban, hogy valami változni fog. Ahhoz azonban, hogy a veszély nagyságát felismerhesse a magyarság, s hogy a megmaradás igénye kialakuljon, tisztában kell lenni azzal, hogy milyen okokból kifolyólag állt elő ez a helyzet? Mi vezetett oda, hogy a születések száma, történelmi mélypontokat ért el, s hogy népünk a megsemmisülés felé masírozik? A közhiedelemmel ellentétben ugyanis nem egy elháríthatatlan, tőlünk független, a semmiből ránk szakadt Istencsapással állunk szemben. A pusztulásnak szigorú, jól körülhatárolható, megnevezhető okai vannak. Persze bonyolítja a megismerést, hogy sok tényező, ami oknak tűnik, már maga is okozat, de ha az ember elég időt szentel a kérdés megismerésének, rájön arra, hogy mi az, ami az életet, a megmaradást szolgálja, s mi az, ami nem.
Ez a feladat, tehát az okok bolygatása és a megoldások keresése, elvileg a sajtóé lenne, de ha volt és van valami, ami a társadalom elbutításáért sokat tett, az éppen a sajtó volt. Azt kell mondanunk, hogy úgy a jobb, ahogy a baloldali médiumokat egyöntetűen a szemléletváltást súlyosan gátló nézetek, tévképzetek uralják, s munkájuk következtében természetesen a közvéleményt is. A politika tehetetlensége mellett azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a sajtó képtelen arra, hogy a magyar népet annak első számú sorskérdéséről megfelelően tájékoztassa és lefolytasson egy tisztázó társadalmi vitát. Hogy miért? Mert a sajtót is ugyanazok a törvények mozgatják, amik a politikát: a népszerűség, ami ebben az esetben, nem szavazatban, hanem eladott példányszámban, vagy nézőszámban, hallgatókban nyilvánul meg. Márpedig nem hinnénk, hogy népünk pusztulásának szívszorító (már akinek, persze) tényei, sok nézőt vonzanának a képernyők elé, és nagyon megnövelnék egy újság esetében az eladott példányszámot vagy rádióknál a hallgatóságot. Ezért aztán az a hatalmi ág, amely a pártalapú hatalomgyakorlásnak megteremti a szavazóbázist, a közvéleményt, szintén nem vagy csak elnagyoltan foglalkozik a társadalom első számú létkérdésével. Ha tehát sem a sajtó, sem a politika nem foglalkozik magától ezzel a kérdéssel, akkor nem marad más hátra, mint az, hogy a kérdés súlyát és fontosságát felismerő emberek összefogjanak és a közvéleményt minden lehetséges módon és eszközzel megpróbálják tájékoztatni.
Ez a szerveződés tehát azokból az emberekből jött létre, akik ilyen vagy olyan mértékben, de már ráeszméltek népünk tragikus népesedési helyzetére, annak következményeire, és akik a gyógyírt nem a sokak által javasolt módszerekben látják, hanem abban, hogy a születések számának nőni kell. Mert csak ez jelenthet megoldást. A bevándorlást nem utasítjuk el, de tudnunk kell, hogy önmagában csak az, nem szünteti meg a fogyást előidéző okokat, sőt, újabb, nagyon súlyos következményei is lehetnek. De nem jelent önmagában megoldást az átlagéletkor növelése sem, mert alacsony születésszámok mellett annak is katasztrofális következményei vannak.
(Ez utóbbi alól mi már nagy valószínűség szerint nem is tudunk kibújni.)

Honlapunk tehát a kérdés fontosságára való ráeszmélést szolgálja. Nagy számban feltesszük rá azokat a szakemberek által írt cikkeket, tanulmányokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az ember látni kezdjen ebben a szövevényes kérdésben.

Majoros István

Aki fel szeretné velünk venni a kapcsolatot, küldjön levelet a caesarea[kukac]freemail.hu címre.
Más: jutalmul a látogatónak: egy kis hasznos honlap az e-mailek formátumának javítására itt.