Fekete Gyula: Magány

Magány
1977 májusában a terhes magány gondjairól vitát indítottam a Nők Lapjában, s októberig hétszáznál több hozzászólás érkezett a szerkesztőségbe. A teljes anyag ismeretében született meg az alábbi vitazáró.

TEREPSZEMLE

Társtalanság, egyedüllét, magány, magányosság - más-más fogalmak. De csak árnyalataikban mások; mint a hozzászólók is írják: nagy az átfedés köztük. Voltaképp bármelyik használható a többiek helyettesítésére; lényeget illető félreértést az ilyen gyakorlatias egyszerűsítés aligha okoz.
Annál kevésbé, mert nagyon is tág fogalmak ezek. Meghökkentő az eltérés azokban a konkrét, valóságos életérzésekben, hangulatokban, közérzetekben, lelkiállapotokban, amelyeket e fogalmak valamelyikével fejezünk ki. Elvontan, sommásan.
Szinte azt mondhatnám tapasztalatból is, meg a teljes vitaanyag ismeretében is: ahány ember, annyiféleképpen magányos.
Életkor, természet, hajlam, beállítódás, érzelmi igény, ösztönbeli parancs stb. stb. bonyolult függvénye a magányérzet, s ez egyben azt is jelenti: csak kellő tapintattal, óvatossággal - még így is elég bizonytalanul - ítélhetjük meg magunkból kiindulva mások terheit, gondjait, mások helyzetét.
Ebben a témakörben különösen bő forrása a helytelen és igaztalan ítéleteknek az általánosítás. Külső jegyek alapján úgyszólván nincs az ítélethez biztos támpont. Jellemző erre az a közhelyigazság, mellyel a vitában is több változatban találkozhatunk: azért, mert valaki családban, házasságban él, még nem biztos, hogy mentes a magányosságtól.
Mindezeket számba véve is, egy általánosításból azért kiindulhatunk: életformának - egészséges, természetes, kívánatos életformának - nem ismerhetjük el a magányt. Minden normális esetben: átmeneti állapot, kényszerű állapot.
„Magányosok országos szövetsége ?" Nos, ilyen szövetséget csak azzal az egyetlen értelmes céllal lehetne létrehozni, hogy szüntesse meg önmagát.
„Magányosok háza"? Voltaképp még a magányosok klubjai is akkor töltik be hivatásukat a legjobban, ha minél szűkebb a „törzsgárdájuk", s minél nagyobb arányú a lemorzsolódás, a „fluktuáció".
A magány bármiféle konzerválása nemcsak hogy semmilyen közérdekkel nem indokolható, de éppenséggel antiszociális; ellentmond a közérdeknek az emberi lét elemi törvényeinek, a szocialista elveknek.
Az ember társaslény és kétnemű. Ez meghatározója, lényegi vonása az egészséges, életképes társadalomnak s a testben-lélekben egészséges személyiségnek is. Létezik persze olyan magány, amely életformává kérgesedett már, de ez kórjelző akkor is, ha önérzetesen s öntudattal vállalják. „Nekem azok rokonszenvesebbek, akik egyedül nem boldogok" - írja jó ösztönnel egy fiatal hozzászóló.
Természetesen abból a tételből, hogy a magány bármiféle konzerválása antiszociális a társadalomban, a közéletben, semmiképp sem következik, hogy ugyanez a magánéletben is érvényes. Tehát hogy azokra az egyénekre is érvényes, akik kényszerűségből vagy önszántukból magányosan - pontosabban: egyedül - élnek, az egyedüllét már életformájukká vált, véglegesnek tekintik, nem is akarnak rajta változtatni. Hozzászólásaik alapján is jórészt kiderül az ilyenekről: noha egyedül élnek, a szó szorosabb értelmében korántsem magányosok. Erős szálak fűzik őket emberekhez, közösségekhez, a társadalomhoz; a tágabb családhoz, rokonsághoz, barátokhoz, ismerősökhöz, érzelmi kapcsolatok másnemű társhoz, munkájuk, hivatásuk révén munkahelyi közösségekhez - végtére a szocialista jelenhez, jövőhöz. Vannak közöttük, akik különösen sokat adnak magukból - idejükből, energiáikból, érzelmeikből - másoknak, rászorulóknak; idős szülőknek, családos testvéreknek, elhagyott, elhanyagolt gyerekeknek, munkatársaknak.
Másfelől viszont: a hozzászólások azt is világosan jelzik, hogy a társadalmon - bármi okból - kívül rekedt magányos embert rosszfajta - kétségkívül antiszociális töltésű - hatások, ingerek sorozatosan érik. Magából nem természetes, nem egészséges állapotából következik ez.
Jól jellemzi e kívül rekedt állapot „életérzését", közérzetét, kóros hatását egy majomkísérlet példázatával egy levél. Éveken, évtizedeken keresztül mások boldogságát látni, összebújó szerelmespárokat, sikeres házasságokat, boldog családokat szép gyermekeikkel - sok hozzászólásban, az életszemléletben, az érzelmi torzulásokban, a túlzott érzékenységben, ingerültségben, az önérzet sérüléseiben tettenérhetjük ezeket a hatásokat. Vagy ugyanez a képlet a visszájáról: emlékezzünk a következetesen egy irányba hordó hasonlítgatásokra, amikor a magányos ember vigasztalódásul, önvédelemként, önbiztatásként, önigazolásként folyton a legsötétebb színeket keresi a környezetében, hogy derűsebbnek láthassa a saját életét. Megtelik lassacskán ez a világ szerencsétlen, rossz házasságokkal, meggyötört, megalázott asszonyokkal, kihasznált, lóvátett férjekkel, elnevelt, elhagyott, neveletlen gyerekekkel, nagyravágyó nőkkel, szélhámos, alkoholista férfiakkal - és egyáltalán: az egész elviselhetetlen társadalommal.
Összefügg az előbbiekkel a mellőzöttség, a kisebbrendűség, az önsajnálat, az üldözöttség nyomasztó közérzete. A magányos „nem számít embernek?" - Már-már valamiféle „osztályharcos" indulat sistereg némely levélből a családosok ellen: miattuk nem jutnak lakáshoz az egyedülállók, miattuk hagyják ki őket jutalomból, prémiumból, előléptetésekből; viszont helyettük dolgoznak a munkahelyen, végeznek társadalmi munkát stb. Hasonló élű, indulatos leveleket idézhetnék más viták anyagából: családos anyák panaszait a munkahelyi előnyökben, kivételezésekben dúskáló magányos „csinibabák" ellen - azokban a panaszokban is lehet elfogultság; az ilyen rossz ízű „osztályharc" oda-vissza kitermeli igaztalan vádjait. Tárgyilagosabb képet ad a statisztikai rétegvizsgálat; meglehetős nagy különbséget jelez az egyedülállók és a gyermekes családok életszínvonala között, az előbbiek javára. De hiszen egészében a vita anyaga is ezt igazolja; sokan külön hangsúllyal említik jó anyagi körülményeiket, jó állásukat, hivatali előmenetelüket. Az önkéntes magányosok meg éppenséggel az érveik között tartják számon: jobban, könnyebben élnek így, mint a családosok.
A sértő és sértődött, indulatos hasonlítgatásokban kétségkívül szerepe van annak is, hogy sok a félreértés, a tévhit a gyermeknevelés családbeli költségeinek társadalmi átvállalása körül. Egyelőre a tényleges költségnek csak kisebb részét kapja meg térítésként a szülő, a többit a munkabéréből pótolja, s ez a pótlás annál szűkösebb, minél több a gyerek. Meglehet, segítségre szorul a nagy család, és a munkahely is segít, ahol tud - és némely egyedülálló úgy érzi: az ő rovására. Holott a 3-4 vagy több gyereket becsületesen nevelő család éppen azért él sokkal alacsonyabb szinten, mert mások helyett is - helyette is - neveli az utódot, ha úgy tetszik: a ,,munkaerő-utánpótlást". Jó volna, ha a nevelési költségek átvállalása már olyan arányú volna, hogy a nagy család sem szorulna „szociális juttatásokra", kedvezményekre - megkapná azt, ami joggal megilleti. De egyelőre sokan még addig a felismerésig sem jutottak el: sok gyerek - sok költség. És becsületes fölnevelésük - sok „társadalmi munka".
A "magányosöntudat" is megérne némi kitérőt, de - hagyjuk a mellékutcákat. Egyébként is a terhes magány és társtalanság, a terhes egyedül¬maradás volt a vita témája. S aki életformájának vallja az egyedüllétet, a magányosságot, aligha adhat hasznos tanácsokat azoknak, akik szabadulni akarnak tőle.
Ki miben érzi leginkább tűrhetetlennek a terhet, a szorítást, a szerint keresi az oldás, a megkönnyebbülés, a szabadulás módját is.
Párját - holtomiglan-holtodiglan társát -, élettársát keresi.
Szexuális partnert keres. Alkalmi vagy tartós kapcsolat igényével.
Társat, társakat, voltaképp olyan közösséget keres, amelyben kiteljesíthetné az életét, jól érezhetné magát. Tartozni akar valakihez, valakikhez; szabadulni akar a fölöslegesség szorongásaitól; érezni szeretné: valakinek szüksége van rá.
Már a nyugdíj táján előrevetülő árnyék: elhagyatott, beteges, legyengült öregek gondja: ki ad egy pohár vizet?
Ez a durva csoportosítás külön-külön is nagyon sok árnyalatot egybefog, és nem határolható el mereven egymástól. Egyfajta elhatárolás mégis kívánatos e bonyolultan összefüggő ügyek-bajok bozótjaiban: mi a közgondja, felelőssége, feladata oldásukban, könnyítésükben.

MAGÁNGOND - KÖZGOND

Nem feladatom, hogy hozzászólásokban kifejtett véleményeket vitassak itt; ilyen vita az utolsó szó jogán nem is volna ildomos. A magánytémakört sokoldalúan részletezte a vita; ezen a helyen csak a legfontosabb kérdéseket érintve igyekszem összefoglalni a jellemző vonásokat, a tanulságokat. Külön hangsúllyal kiemelve a terhes, a kóros magány változataiból azokat a tüneteket, amelyeknek az eredeti betegsége társadalmilag gyó¬gyítható. Hozzáteszem: amelyek csakis egyénileg gyógyíthatók, azokat is enyhítheti a társadalom, már csupán azzal is, ha az egészséges egyéni törekvéseknek jobb hatásfokot biztosít.
Nemi partner
A nemi partner keresését a hozzászólók is általában és nagy többségükben magánügynek, magángondnak tekintik. Csakhogy ez a magángond az egész társadalmi-közösségi életre sokféleképp, erősen kisugárzik, nem volna helyes eleve kirekesztenünk a közfelelősségek hatóköréből. Csak jellemzésül:
Úgy tetszik, a „nemi felvilágosítás" elhanyagolta a felelősségre nevelést, s a kommunikációs hatásokkal együtt már-már a serdülőkorúak nemi kapcsolatainak az ösztönzésévé, szorgalmazásává fajul. Ez már közvéleményt teremtett a tizenévesek körében; folyamatos gúny, durva és megalázó kényszer sérti azokat a lányokat, akik nem hajlandók a szerelmet aprópénzre váltani.
Ugyanekkor: szinte ellentétes előjelet kap a házasságon kívüli nemi kapcsolat megítélése a termékeny koron túl, tehát amikor már nem terheli a kapcsolatokat az utódok iránti felelősség. Kétségtelen, hogy az ötvenesek „erkölcseire" éberebben ügyel a köz, mint a tizenévesekére.
Más kérdés: szükség van-e egyáltalán a nemi kapcsolatok intézményes szervezésére - ennek igen erős az ellenzéke, éspedig nem csupán „konzervatív" és „maradi" szemszögből. Noha a múltból ismerős „intézményes" megoldást - talán ugyanazok - korántsem elítélően említik. S ezen a ponton valóban ütközni látszik az elv és a gyakorlat. A vita nem foglalkozott érdemben ezekkel a problémákkal, tehát csak jelzem: léteznek és hatnak ilyen nézetek. A nyilvánosházak megszüntetése kétségkívül azzal a váratlan következménnyel is járt: mindenkit elér a szexuális partner utáni hajsza; nincs többé tilalmas terület, minthogy „szabad" terület sincs többé. S ezzel egy időben: burjánzik a titkos prostitúció, beszövi már a munkahelyeket is. (Csak közbevetőleg, mintha ez is ide tartoznék, a váratlan következmények közé: a múltban meglehetősen elkülönült a házastársi hűség és a szexualitás megítélése a gyakorlatban is, a közfelfogásban is; a nyilvánosházi kalandot még a sértett asszonyok sem igen érezték házasságtörésnek. E kétfajta erkölcsöt ma álszent egységbe olvasztja össze a közfelfogás, a gyakorlatban viszont - úgy tetszik - minden eddiginél inkább szembekerültek - igen sok válás visszavezethető e társadalmi tudathasadásig.) Végeredményben: a reklámozott „szexuális forradalom" a mélységekig felkavarta a magánéletet, az érzelmi világot, az erkölcsi ítéleteket. S konszolidáció még a látóhatáron sem ígérkezik egyelőre.
Párkeresés
Az életre szóló párkeresést - ebben is általában megegyeznek a vélemények - nem volna szabad csupán magángondnak, magánügynek tekinteni. Annyira világosan közérdek, társadalmi érdek, hogy az egymást keresők, az egymáshoz valók minél többen találjanak el egymáshoz, hogy ezt indokolnom is fölösleges. Mint ahogy azt is fölösleges indokolnom, ami ebből természetesen következik: társadalmi, tömegszervezeti kezdeményezésekkel, intézményes segítséggel kellene a párkereséshez a jelenleginél jobb, sokszínű és korszerű lehetőségeket teremteni.
Követelődző élű, türelmetlen hangú hozzászólásokra emlékezve rögtön hozzáteszem: nem egyszerű kérdés ez. Alább, a javaslatok rövid szemléjéből is felsejlenek az intézményes besegítés bonyolultságai, ellentmondásai, buktatói.
A múltból örökölt direkt formáktól - házasságközvetítés, házassági hirdetések - szintén sokan idegenkednek, és nem mondhatnám, hogy alaptalanul. Mások elfogadnák ugyan ezeket a formákat, de vitatják korszerűségüket, gyakorlatukat, hatékonyságukat, ugyancsak nem alaptalanul.
Vegyük hozzá, hogy ezek a direkt intézmények a megkötött házasságoknak csak töredékén bábáskodnak mindenütt a világon, tehát a házasságok igen nagy többsége más módon, más - rejtettebb - közvetítéssel, más közegben jön létre, természetesen nálunk is. De, úgy tetszik, sok olyan tapintatosabb, nagyobb áttétellel közvetítő szerv, párokat összehozó tényező működött a múltban, amely ma már nem létezik, végképp korszerűtlenné vált, kikopott a mi világunkból, és csak részben képződtek helyette olyan szervek, közegek, amelyek hasonló szerepet tölthetnek be az életre szóló párkapcsolatok létrehozásában.
(Ellentmondásnak látszik: több házasságot kötnek ma, mint bármikor a múltban. De gondoljuk meg, mennyi ebből a felületes, alkalmi ismeretség alapján - tehát nem megfelelő közegben - létrejött, könnyen szakadó párkapcsolat.)
Említettem már: nincs tilalmas terület. Az életre szóló párkeresés igényei végképp összevegyülnek az alkalmi ismeretségek hajszájával; széltében behálózza a terepet a szexuális kalandok igénye és kínálata, s a mellékutcák labirintusában még nehezebben találnak egymásra az élethossziglan egymáshoz valók.
Merőben újszerű gond: egyre kevésbé fedik egymást a házastársat illető női-férfi igények; egyre inkább probléma a diplomás nők párválasztása. Előreláthatóan ez a gond tovább súlyosbodik: ahogyan a lányok javára tolódik el a továbbtanulók aránya. (Csak jellemzésül: miközben a vita már nyilvánosság elé terítette ezeket a problémákat, a rádióban egy riporternő még egyre azon háborgott - semmibe véve az ide vágó statisztikákat -: túlságosan kevés a továbbtanuló lányok aránya a középiskolában a fiúkéhoz képest.)
A szemünk előtt válik érvénytelenné az a közmondás is: „A férfinál a szépség nem számít, elég, ha csak valamivel szebb, mint az ördög". Az anyagilag független nő már nem feltétlenül és nem elsősorban a családfenntartót keresi a férfiban; nemritkán még a szellemi-érzelmi értékeknél is hangsúlyosabban: a nemi vonzást. (Persze a párválasztás minden esetben: önminősítés is. A „nem láthattam én ezt előre!" - semmilyen felelősségtől nem mentesít.)
Azért - némiképp más vetületben, mint régen - ma is latba esik a párválasztásnál az egzisztencia. A férfiak lehetősége ugyan erősen csökkent a „benősülésre", de a nőknek ma is gyakran lehet „főnyeremény" a beérkezett - többnyire már középkorú, idősebb - férj, s ezért érdemes vállalni meglehetős nagy korkülönbséget is.
De nem igaz, hogy csupán ezért. A „jó fej" vonzása különösen erős ma a nőkre, s ez a vonzás nemzedéknyi távolságon át is hat.
Végezetül, azért sem egyszerű kérdés a társadalom besegítése ahhoz, hogy minél többen párjukra leljenek, mert a férfiak és a nők - pontosabban: a középkorú vagy idősebb házasodni kívánó férfiak és nők - aránya miatt ez az esetek jó részében eleve megoldhatatlan. Intézményes besegítéssel is.

Közösséghez tartozni
Ez a szocialista társadalom lényegi vonása: már csak ezért sem minősíthetjük magánügynek-gondnak.
Ráadásul egyre inkább előtérbe kerül. Ritkul a három-négy nemzedékes család; elszakadnak, elkülönülnek egymástól a legközelebbi - vér szerinti - hozzátartozók.
Egyébként is szűkül a rokonság, ahogyan az egyke hódít, úgy szűkül be; testvérek, sógorok, sógornők, unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik nélkül, s az ezektől mindenféle elágazó rokonság-ismeretség családias közege nélkül nőnek fel egyre többen, e legtermészetesebb emberi kapcsolatok híján s légszomjában.
Lehetséges persze, hogy lakótelepen nőnek föl, ahol nyolc-tizenkét rétegben élnek egymás fölött az emberek, területre, köbméterre számítva nagyobb népsűrűségben, mint bárhol ezelőtt. De - emberileg - olykor jobban elszigetelődve egymástól, mint - eleget tapasztaltam - akár a szétszórt tanyavilág lakói.
Itt is idézhetnék persze az előbbihez hasonló közhelyet: természet dolga. Az egyik ember remetének sem lenne magányos, a másik népes családban is, munkatársak sűrűjében is reménytelenül magányos marad.
Valóban sok függ a beállítódástól. S itt csak visszhangozhatom a hozzászólások egyik refrénjét: az önző, magának élő, individualista - önmagára programozott - ember szükségképpen válik magányossá. Csakhogy megfordítva ez a tétel sem igaz: a magány eredendő okait nagyon sokszor hiába keresnénk az önzésben.
Valakihez tartozni? - Úgy tetszik, e mélyen emberi igény teljesítésére már jelenleg is sokkal több a létező lehetőség, mint amennyiről tudnak, amennyit kihasználnak a panasztevők. Noha azért nem olyan sok, hogy ne lehetne - kellene - szaporítani, bővíteni.
Legkivált azt a formáját, amely nem csupán valamilyen alkalmi társaságba, hanem alkotó, tevékeny közösségbe kapcsolja be az egyént. Nem csupán kellemes időtöltést, szórakozást nyújt, de az értelmes munka, a célszerű tevékenység, a társadalmilag szükséges tettek, alkotások örömét, önbizalmát - „sikerélményét" - is adja a szabad időben is, magabíró nyugdíjas korban is.
S a magukra hagyott, legyengült, beteg öregek?
Itt tehet legkevesebbet fogyatkozó önerejéből az egyén. Itt a legnagyobb a köz, a társadalom feladata, gondja, felelőssége.

MI A MEGOLDÁS?

Sajnos, ki kell hívnom a várakozással teli olvasó elégedetlenségét. Mert egyrészt: a vitának ez az összegező áttekintése nem adhat akcióprogramot, mint ahogy maga a vita sem adott. Csupán tájékozódik, tapogat a ma kínálkozó és a ma lehetséges megoldások felé.
Másrészt: ez idő szerint nincs igazán gazdája, felelőse a vitában leltározott gondok jó részének; tehát az okos javaslatok is egyelőre - javaslatok. Gazda nélkül. Egyetlen tömegszervezet sem vállalta idáig a gazda szerepét, egyetlen intézmény sem jelentkezett a vitában szólásra. Mindössze egy szolgáltató vállalat: a Négy Évszak.
Harmadrészt pedig - volt már róla szó -: a gondok egy részére semmilyen intézményes segítséggel nem találhatnánk orvosságot.
Tekintsük át a legáltalánosabb, a leggyakoribb javaslatokat.

Javaslatok – kérdőjelekkel
A legtöbb kívánság, igény, javaslat azt a kérdést illeti: hogyan lehetne intézményesen megkönnyíteni, segíteni a párkeresést, a párválasztást.
- Nem veszik fel a házassági hirdetést; sokáig kell várni a megjelentetésre - bővítsék a hirdetések rovatát a lapok! Miért nem ellenőrzik a hirdetés felvételekor a személyi igazolványban a bejegyzést a családi állapotról? Miért követelik meg, hogy legyen benne a szövegben: „házasság céljából"? Igenis, követeljék meg, hogy legyen benne a szövegben: „házasság céljából" stb.
Sok javaslat érkezett a klubélet fejlesztésére. A már működő magányosok klubjairól meredeken eltérnek a vélemények.
- Miért titkolják el a klubok a címüket? Nagy a zsúfoltság, szaporítani kell a klubokat vidéken is.
- Kibírhatatlan az a zene, az a tánc; az idősebbeket csak kiröhögik a fiatalok. Miért engedik meg az italozást? Miért nem ellenőrzik a személyi igazolványt? Miért nem vezetik be a hölgyválaszt? Miért nem zárják ki a klubokból a nyilvánvalóan csak kalandkereső férfiakat és nőket? Stb.
A hangos zene miatt nem lehet beszélgetni. Színvonalasabb program kellene; beszélgetéseken, vitákon, rendezvényeken, kirándulásokon jobban megismerhetik egymást az egymás iránt érdeklődők, mint a táncban.
- A férfiak csak kalandot keresnek, alkalmi viszonyt. Sok az alkalmi kapcsolatra vadászó nő is. Szellemileg, érzelmileg igényesebb nő nem találhat párjára a jelenlegi klubokban.
- Építsenek olyan társasklub-rendszert Budapesten, amelyben külön helyiségekben, korcsoportonként szórakozhatnak a látogatók, és társalgásra, viták, rendezvények tartására is volna megfelelő helyiség.
- Riasztó ez így: „magányosok", „társkeresők" klubja; az az érzése így a látogatónak: „kiárusítja magát". Efféle jelzők nélküli klubok kellenek, s összejöveteleikre adjanak helyet a művelődési házak. Csak magányosokat hívjanak meg! Ne csak magányosokat hívjanak meg!
- Szervezzenek kirándulásokat, túrákat csak magányosoknak, belföldre, külföldre. A szakszervezeti üdülőkbe bizonyos turnusokba csak magányosokat utaljanak be. Rendezzenek ismerkedési esteket csak magányosoknak, vendéglátó-ipari segédlettel, kulturált körülmények között stb.
Ha részben ellentmondók is a javaslatok, nem zárja ki egyik a másikat; a többféle változat az ilyen kísérletekben nemcsak lehetséges, de kívánatos is. Ha vállalná a gazda szerepét valamilyen tömegszervezet, tanács, intézmény - művelődési, vendéglátó-ipari -, IBUSZ stb., sok minden megvalósítható volna belőlük.
De van egy gyengéjük, és ez mindegyikben közös vonás.
Nem szűrik ki - sem a házassági hirdetésekből, sem a klubokból, sem a közös rendezvényekről, kirándulásokról, üdülésből eleve nem is szűrhetik ki - az életre szóló igényű párkeresők közül az alkalmi viszonyt, a kalandot keresőket, sőt - kalandorokat.
Ez a kétfajta igény pedig nagyon nehezen tűri meg egymást ugyanabban a társaságban, ugyanazon négy fal között. És az is törvényszerű, hogy ez az óhatatlan keveredés a legkevésbé sem a kalandra vadászok kedvét veszi el a próbálkozástól.
Nyilván ez a háttere azoknak a hozzászólásoknak, amelyek - nemritkán igen élesen, felháborodva - bírálják a magányosok klubjait. Hiszen a klubok nem utolsósorban a párkeresés megkönnyítésére szerveződtek, s noha nem ez az egyetlen szerepük, a működésük megítélésénél külön figyelmet érdemel ennek a feladatnak a betöltése. Végtére az is fontos mutatója a munkának: az estéről estére zsúfolt klubokban az állandó és a cserélődő látogatók százai-ezrei közt hány házasság jött már létre?
Igaz, a klubnak nem ez az egyetlen feladata. Már azzal is enyhíthet a magányon, ha a hasonló sorsúaknak társaságot kínál. (Jóllehet aki túlzott reményekkel látogatja, és folyton csalódik - még ront a helyzetén.)
Mindezt beszámítva is: ha életre szóló párkapcsolatok csak elvétve jönnek létre a klubban, akkor az enyhülés, amit adhat, csak tüneti, átmeneti. De még ennek is nagy ára lehet: a magány véglegesítése, konzerválása.
Ami az alkalmi kapcsolatokat illeti - volt már róla szó -, magánügy. No, igen, csak addig a határig magánügy, amíg nem sért másokat, nem rombol szét családokat, nem teszi tönkre, mérgezi meg gyermekek életét. Tehát igenis, a szexuális kapcsolatok, alkalmi és tartós viszonyok dzsungelébe is berajzolhatok a magánügy határai.
Nos, a magányosok klubjaiban, ahol mindenki magányos, a létrejövő bármiféle kapcsolat ezen a határon belül valóban magánügy marad. Itt sokkal inkább, mint a munkahelyen, az utcán vagy bárhol másutt. (Feltételezve a minimális ellenőrzést. Annál is inkább, mert a nemek szexuális kapcsolata - ha nem is tekinthetjük közügynek a szervezését - társadalmi méretű szükséglet, és minden mesterséges gátat átszakít, nyilván a szocializmusban is. S ha a házasságon kívüli nemi kapcsolatok történetileg kialakult, „intézményes" formáit - híven elveinkhez - már nem tűrhetjük meg, számolnunk kell a szükséglet ellenállhatatlan agressziójával: olyan területeket is meghódít - hegemón gőggel méghozzá -, amelyeken a jelenléte sem volna kívánatos. Végtére szembe kell néznünk azzal, hogy ez az agresszív szükséglet a szocializmusban is kielégülésre tör, korszerű formákat keres, s épp a nemi erkölcs javára válik, ha talál is ilyen korszerű formákat.)
Tehát nem morális kérdés az említett kétfajta - egymásra meglehetősen allergiás - igény keveredése. Pusztán arról van szó: ha egy klub életében a nemi kapcsolatok hajszája - egyébként jogosnak elismert magánügy -túlzott szerepet, netán főszerepet kap, éppen azok a látogatók fognak sorozatosan csalódni és elmaradozni, akikre hivatkozva a klub létrejöttét közügyként indokolták. Teljesen világos a bírálatokból is, hogy csalódás azokat érte, akik életre szóló igénnyel keresték a párjukat.

„Négy Évszak"
Sokan bírálják a munkáját; túlzottnak találják a szolgáltatás - elég gyakran semmit sem nyújtó szolgáltatás - költségeit. Többen azt kifogásolják: nem hirdeti magát, a címe után is nyomozgatni kell.
Márpedig - ezt én teszem hozzá - az ilyen „társkereső szolgálat", voltaképp házasságközvetítő szerv sikeres munkájának a legfontosabb feltétele éppen az, hogy minél többen, minél szélesebb körben vegyék igénybe az érintettek. Annál nagyobb az esély arra, hogy a kölcsönös igények egyeztetésével életre szóló párkapcsolatok jönnek létre, minél több érdekelt szerepel a kartonokon.
Bizonyos, hogy a Négy Évszak sokkal kevésbé vonzza az alkalmi kapcsolatok hajszolóit, mint más direkt formák; túlságosan költséges ahhoz, kisebb választékot kínál, meg aztán itt a „házasság céljából" címke sem csupán szépségflastrom. Talán ezért olyan nagy a női többség a Négy Évszak kartonjain; lényegesen nagyobb annál is, mint a valóságban, a párkeresők között. (A bíráló megjegyzéseket egytől egyig nők írták; nyilván nemcsak a társkereső szolgálat gyenge munkája adott rá okot - a személyes csalódás is.)
A Négy Évszak nevében hozzászóló pszichológusok bejelentették a munka átszervezését, korszerűsítését. „Egy vidéki asszony" látatlanul és előlegben is korszerűsítette a korszerűsítést, mondván: a feltehetően egymáshoz valók ismerkedését jeligés levelezéssel kell indítani. „A diszkréció a legfontosabb. Jeligére a válaszokat! Ki szereti kitárni magát egy ismeretlennek, aki esetleg nem is válaszol."
Alább látni fogjuk: nem ez az egyetlen ilyen javaslat. Bizonyos, hogy a párkeresés nyílt formáitól idegenkedők a valószínű többség - szívesebben vennék igénybe az ilyen szolgáltatást, ha rájuk lenne bízva: legalább levél alapján dönthessenek ők maguk, érdemes-e kiadni a címüket a kiválasztott partnernek.

Jelzőtlen klubok kellenek!
Valóban, a párkeresés nyílt - direkt - formáitól sokan idegenkednek, s az ismerkedés valamilyen más, természetesebb formáit keresik, ahol nem kell így kiszolgáltatniuk magukat. Bár nemcsak emiatt kifogásolják annyian a „magányos", a „társkereső" jelzőket a klubok címében, hanem amiatt is, nyilván, mert megbélyegzésnek érzik.
Emellett és ezen túl az ilyen bírálatok hátterében észre kell vennünk azt is: az életre szóló párválasztásnál a legfontosabb tényező az emberi minőség;, márpedig a „magányos" jelző semmiféle emberi minőséghez nem támpont. A magányosság címén egybegyűltek között éppen azokat a tulajdonságokat rejti a legteljesebb homály, amelyek ismerete nélkül mindenfajta közeledés és mindenfajta közeledés elfogadása - szerencsejáték. (Nem a kalandkeresőknek. Sem a nemi vonzást, sem a hajlandóságot nem szokás homályba burkolni, rejtegetni.)
Szellemi, érzelmi igény, erkölcsi szemlélet, világnézet, érdeklődési kör, természet, jellem, kívánt vagy nem kívánt tulajdonságok, szokások, szenvedélyek - mindez ismeretlen.
Akik a klubok szakosítását javasolják - tehát olyan szervezési formákat kérnek, hogy már maga a jelenlét is adjon valamelyes támpontot egymás megítéléséhez -, nyilván ezt a bizonytalansági tényezőt szeretnék, legalább részben, kiküszöbölni.
Ámbár a bizonytalansági tényezők - meglehet - csak felcserélődnek. A szakma szerinti - s egyáltalán: a jelzőtlen - klubokban ugyanis az válik bizonytalanná: ki a magányos. Nincs tovább cégéres megbélyegzés, de cégéres eligazítás sincs tovább. Azaz csak hosszabb ismeretség, alaposabb tájékozódás után lehet közeledni „házasság céljából" a rokonszenves nőhöz, férfihoz - tehát a természetes menetrend szerint. (Azért elképzelhető olyan klubtitkár, aki az efféle tájékozódásban kész segíteni.)
Többen hiányolják: nincs társaséletünk. S ez a hiányérzet, úgy tetszik, nemcsak a párkeresésnek, a magányosság oldásának követelő igényeiből fakad. Egyszerűen szólva: társadalmi szükséglet, amely kielégülését reméli, keresi, a jelek szerint a klubmozgalom fejlesztésében is.

„Levelezők klubja"
N. S. tanár javaslata: szervezzék meg a levelezők klubját - ugyancsak a vita egyik kétségtelen eredménye. Ez a javaslat keltette talán a legnagyobb visszhangot, szinte általánosan egyetértő visszhangot.
Volt ugyan ellenvetés is: a személyes ismeretség az igazi; a levelezés után a személyes találkozás rendszerint csalódást kelt - nem ilyennek képzelték el egymást.
Ezt az indokolt ellenvetést beszámítva is úgy tetszik: a levelezés olyan forma, amelyet igen sokan, a párkeresés direkt formáitól idegenkedők is szívesen igénybe vennének. A párra találás reményével - egyneműek között a tartós barátság reményével -, vagy akár jóleső időtöltésnek. Elmondani valakinek a kikívánkozót, hiszen a rendszeres levélbeli kapcsolat már önmagában is oldja a magány görcseit.
Könnyebben ismerkedik még a gátlásos ember is levél útján, könnyebben vall magáról; kéznél példának épp ez a vita is. Sokan írták hozzászólásukat eleve nem közlésre szánva, csak a megkönnyebbülés okán: valakinek el kell mondani.
Noha már a vitaindító leszögezte, majd később egy szerkesztőségi megjegyzés is: nem célja a vitarovatnak ismerkedések létrehozása és lebonyolítása, jó néhány hozzászólásra mégis sok személyes levél, levelezési ajánlat érkezett. (A legtöbb éppen a javaslat szerzőjének, N. S. tanárnak.)
A „levelezők klubja" esetében is valószínűnek látszik, hogy a levélbeli kapcsolat jeligés indítása vonzaná a legtöbb érdeklődőt. És talán megkockáztathatom: a kalandra vadászok közül a legkevesebbet. Végtére a levelezés időigényes, sőt „munkaigényes"; alkalmi kapcsolat keresésére mindenképpen hátrányosabb, mint a direkt formák.
A javaslatot illető legfontosabb kérdést sajnos válasz nélkül kellett hagynom: ki vállalja a gazda szerepét?

Valakihez - valakikhez - tartozni
Ezt az igényt jelzi voltaképp a klubmozgalom szorgalmazása is: szükség van a tartós társulásokra érdeklődés, szakma, hobbi stb. szerint - valahová, valakikhez tartozni kell.
Lényeget illető javaslat: a magány légszomjában szenvedők és a magukra hagyott öregek találjanak egymásra. Mindkét fél jól járna az ilyen találkozással, amelynek az alapja: valakire szükségem van - valakinek szüksége van rám.
További javaslatok - vagy tanácsok inkább: - elhagyott, árva gyermekek patronálása, gondozása, örökbe fogadása; „törődjünk többet egymással", vegyünk részt társadalmi munkában, természetjárásban stb.
Mintha elbizonytalanodnának ezen a ponton a vitatkozók. Úgyszintén az öregkori magány, elhagyatottság nyomasztó gondjait oldó javaslatokkal is.
Igen, ez már a fejlődő, új társadalom mezőnye; nem tisztultak még ki a messzire belátható távlatok. A fiatal szervezetek, intézmények, munkahelyi és lakóhelyi kollektívák, jó közösséget teremtő szocialista brigádok stb. vonzása sok embert nem ér még el, vagy ha el is éri őket, nem elég erősen köti; nem ad teret, alkalmat a fölös energiák hasznosítására.
A kiszakadás a munkahelyről, a nyugdíjas kor még inkább szigorítja az olyan ember elszigeteltségét, akinek az egészséges családi környezet, a családi háttér is hiányzik. Mert ha nevelt is gyerekeket, hol vannak azok már! Okkal panaszolják az idős szülők: a több nemzedékes családok szétbomlottak, a fiatalok élik a maguk külön életét, a nők munkába járnak -magukra hagyva tengődnek a beteg, elesett, legyöngült öregek, múltbeli természetes támaszaik nélkül.
Másfelől azok a magabíró öregek is, akik szeretnének még tevékenykedni, hasznos munkát végezni, szűknek érzik erre a mai lehetőségeket, a szocializmushoz nem igazán méltónak a mai - „fogyasztói" - nyugdíjas státust.
S évről évre nő az öregek aránya.
Az elkövetkező egy-két évtized előreveti árnyékát: sok megválaszolatlan kérdésre, amelyet a korszakváltás adott fel, megoldást kell találnunk, a szocializmushoz méltót. Több, nyomós okból nem kaphat főszerepet az öregkori ellátásban-gondozásban a szociális otthon.
Ezekre a kérdésekre - mint a vitában felvetett sok más kérdésre is -ma még nincs megnyugtató válasz, nincs megoldás.

De ebbe nem nyugodhatunk bele.
A magányvita legfontosabb tanulságának én azt tartom, amit elejétől végig kimondatlanul is - tehát annál meggyőzőbben - bizonyít a vitaanyag: az élet legnagyobb értékei - mindenhez képest a legnagyobbak és a legkevésbé romlékonyak az időben - a tiszta, szép emberi vonzalmak, kötések, kapcsolatok.