Botos Katalin: „A nagy család nem probléma, hanem megoldás”

Sokan, sokféleképpen közelítik meg a nagy családok problémáit. Mert probléma van akkor is, ha boldogan és önként vállalják is a több gyerekkel járó áldozatokat. A gyermekekkel kapcsolatos szociális támogatások mindenképpen elenyésző részét jelentik annak a költségnek, amibe egy gyermek felnevelése kerül. Az egy keresetből való megélhetés nincs összhangban mai gazdasági modellel- az bizony kétkeresősre van „tervezve”. Ez akkor is igaz, ha a magyar szociális rendszer- hála a már hetvenes években érte sokat küzdők aktivitásának-, európai méretekben nagyvonalú. Hazánkban inkább az a probléma, hogy e nagyvonalúságnak nincs meg az a hatékonysági alapja, ami fenntarthatóvá tenné a költségvetés ilyen szerepvállalását az egyensúly megbomlása nélkül. S ráadásul a rendszerváltozás utáni gazdasági helyzet sokat rontott a családbarát környezeten. Az anyák elhelyezkedése nehézkes, részmunkaidős kínálat alig van, a munkahelyek ódzkodnak a sok gyerekes személy foglalkoztatásától, különösen, ha nőről van szó, és nagy valószínűséggel ő marad otthon, ha beteg a gyerek; a kiszolgáló intézmények- bölcsőde, óvoda- rendelkezésre állása nem kielégítő, az iskolai napköziben gyakran kriminális az étel minősége, stb.
A legnagyobb probléma , hogy a társadalom még mindig nem realizálta, hogy a gyermek nem magánügy. Közgazdászként talán nem mindenki számára vonzó módon, de úgy fogalmazok, hogy a gyermeknevelés- humántőke termelés. Hiába takarít meg valaki pénzt idős korára- az nem jelenti anyagi javak „félre tételét” is. Nyugdíjas korunkra csak abból a tortából vehetjük ki a részünket, amit az akkor élő nemzedék segítségével megtermelnek. Természetesen, ehhez anyagi tőkére is szükség van, s ehhez az anyagi tőke felhalmozásához járulhatunk hozzá azzal, ha nyugdíjbefizetéseinket tőkefedezetű rendszerekben forgatjuk át befektetésekké. Valójában a nyugdíjjárulék fizetésével a nemzeti működő tőke-vagyon egy részének tulajdonosává válunk, elméletileg, de akár gyakorlatilag is, közvetetten, a nyugdíjalapok befektetési politikája következtében. Ezért jár nekünk a működő tőke hozama, a mi megszolgált nyugdíjjárulékunk. Ha fel akarnánk élni a teljes megtakarításunkat, akkor ezt a befektetést el kellene adni. De kinek? Annak, aki maga van a megtakarítás fázisában. Tehát: kell, hogy legyen utánunk következő generáció, aki a mi megtakarított vagyonunkat „átveszi”, s nekünk szükséges járadékok pénzformáját biztosítja, hogy majd ő is „átadja” az általa bírt vagyont - mert a nyugdíj-célú megtakarítás az - az utána jövőknek…Ne feledjük továbbá el, hogy ezt a dologi vagyont emberi erővel kell működtetni. A technikai haladásnak hála, egyre inkább képzett munkaerővel. Nagyon egyszerű lenne ezt a kérdést arra bízni, hogy majdcsak lesz megfelelő munkaerő a piacon.
Bizony nem lesz, ha a családok nagy többsége nem vállal gyermeket - mi több, ha családok se lesznek. Legfőképpen hiány lesz jól képzett szakemberekben. Csakhogy egy gyermek felnevelése és taníttatása még Európában is, ahol az állam többé-kevésbé biztosítja az oktatás ingyenességét, a családoknak igen sokba kerül. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy az emberek nagyon is jól tudnak számolni: nem vállalják ezt az áldozatot. Most arról ne beszéljünk, hogy miért nem látják meg a család-alapú társadalom és a gyermekvállalás szépségeit és örömeit, amelyek ezt az áldozatot a mi véleményünk szerint messze kompenzálhatják. Maradjunk csak amellett, hogy a meglehetősen individualista érdekkövető mai európai társadalmak a gyermekvállalást teherként élik meg. Márpedig, ha ki-ki ezt a részt a humántőke létrehozásából nem vállalja, akkor félmegoldás lesz a puszta pénzbeli elő- takarékosság. Nem is igazságos, hogy mindenki azt a nyugdíjat kapja meg, amire „befizet”, ha azt nem veszik figyelembe, hogy az értékteremtés másik felére viszont sokan elmulasztják a befizetések vállalását. A gyermekes családok kétszeresen vállalnak a jövőért terheket. Ezt nem lehet puszta egyéni preferenciának tekinteni, hogy azért vállalják, mert „szeretik a gyerekeket.” Fehéren-feketén mások helyett vállalnak fel kiadásokat, munkát, hogy a dolog érzelmi oldaláról, a gyermekekért érzett aggódásról és felelősségről ne is beszéljünk. Az valóban megfizethetetlen, hogy a kicsi lázas arcát letöröljük, félelmeit mesével elűzzük, együtt tanuljuk vele a matekot és a történelmet, fuvarozzuk iskolába, különórákra, vagy áhítatosan hallgatjuk kezdő zenei produkcióit. De mindez anyagi teher is, még ha vannak is bizonyos kedvezmények a számukra. A magasan képzett gyermekek felnevelése komoly humántőke-befektetés.
Erre – nagy késéssel, de- Európa boldogabbik részén már kezdenek rádöbbenni.
Az elöregedés két dologból fakad: egyrészt hosszabban élünk, nagyobb a várható élettartam, s így több, viszonylag nagy létszámú generáció él egymás mellett. A másik tényező az un. termékenységi ráta csökkenése. Egy szülőképes korú nő által vállalt gyermekek számának a 2-t meg kell haladnia ahhoz, hogy a népesség ne csökkenjen.( 2,1 a minimális érték).Ez bizony most Európa számos országában, a németeknél, spanyoloknál, olaszoknál messze a kívánatos szint alatt van, 1,3-1,4 körüli értéket mutat. Európa az elkövetkezendő évtizedekben évente egy millió fővel csökken.
Ennél rosszabb képet csak Közép-Kelet-Európa mutat. Itt még a mediterrán országokénál is alacsonyabb az un. fertilitási /termékenységi/ ráta. Ha azt mondják, hogy a kapitalizmus a legjobb születésszabályozó, mert a fejlett kapitalista nyugati országokban a legalacsonyabb a születésszám, akkor elmondhatjuk: a kommunizmus utáni kapitalizmus „még jobb” e szempontból. A trendek szerint – ha semmi nem változik- Magyarországon lesz a világon/!/ a legmagasabb 2050-re az un. gazdasági függőségi ráta, vagyis a nyugdíjkorúaknak a ténylegesen dolgozókhoz viszonyított aránya. Nem hiszem, hogy ez az a világelsőség, amire vágyunk.
Egy brüsszeli magyar munkatárs, Marján Attila a közelmúltban képet adott az európai nyugdíjreformokról. Bemutatta,- hogy szavait szó szerint idézzem-, ma már nem tekintik „ördögtől való gondolatnak” egyes országokban a járulékok gyermeklétszámtól függő differenciálását. Már olyan javaslatokat is kidolgoztak firenzei és müncheni tudósok, amelyek a nyugdíjak nagyságát közvetlenül függővé teszik a vállalt gyerekek számától - hiszen ők lesznek majd a járulékfizető polgárok. S a szolidaritás fordítva érvényesülne: a gyermekteleneknek is jutna ezen gyermekek által fizetett összegekből a nyugdíjjárulék kifizetésére… Rádöbbentek ugyanis , hogy a tragikusan csökkenő gyermekvállalás a népesség csökkenéséhez, a társadalom elöregedéséhez vezet, ami senkinek, maguknak a gyermekteleneknek sem jó.
Igen, valahol errefelé kell keresni a megoldás egyik tényezőjét. Dr Botos József, a társadalombiztosítás rendszerváltozás utáni első főigazgatója ilyen pozitív diszkriminációkra tett javaslatot lassan két évtizede -kár, hogy akkor és azóta sem került a gondolat itthon elfogadásra.
Pedig javaslatai ma is megállják a helyüket. A sokgyerekeseknek adandó nyugdíjkedvezmény lehetővé tenné, hogy a közép- korosztály zavartalanabbul dolgozhasson, mert lenne, aki vigyáz szükség esetén a gyerekekre, ami lehetővé tenné, hogy növekedjék a foglalkoztatás. Ez pedig ma az egyik alapvető probléma, főleg a családos nők tekintetében. A járulék-mérséklés a több gyerekeseknél egyrészt az egyénnek kompenzálhatna bizonyos mértékig kiadásokat, másrészt a vállalkozók ellenérdekeltségét is csökkentené a foglalkoztatásban.
Természetesen, hogy ki, hány gyermeket vállal, az tényleg magánügy. Az azonban nem, hogy a társadalom hogyan tekint e családok helyzetére: megadja-e a valós esély-egyenlőséget a több gyermeket vállalóknak? Nem csupán a nyugdíjak finanszírozhatóságáról van szó, az államháztartás problémáinak megoldásáról – sokan csupán erre egyszerűsítik le a kérdést-, de a megtakarításokat kezelő bankok, nyugdíjpénztárak jövőjéről is. A vállalkozásokról: arról, hogy kinek adják el a termelők majd a Barbi –babákat? Meg egyáltalán: kinek adják el azt, amit termelnek? Ha nem jönnek új generációk a ma élők után?
A nagy család nem probléma, hanem megoldás. Abban is, hogy a családon belül nyújtott /ingyenes/ szolgáltatásokkal versenyképesebbé válhat az egész társadalom. Vigyázat: ázsiai versenytársaink ezt nagyon is jól tudják- nem véletlen előretörésük a nemzetközi piacokon. Ha nem akar egy ország a globális versenyben is lemaradni, akkor működtessen óvodákat, bölcsődéket, támogassa jogrendszerében a részfoglalkozást, teremtsen munkahelyeket, támogassa az ésszerű és széles alapokon nyugvó képzést, szabja ehhez szociálpolitikáját és társadalombiztosítási rendszerét. Ne a humántőke fejlesztését célzó kiadásait vágja meg mert az nagyon gyorsan visszaüt, gyakorlatilag minden polgárra. Valósítsa meg a nagy családok pozitív diszkriminációját. Ez az érdeke az egész magyar társadalomnak.

Botos Katalin