A családi pótlék elleni hadjáratról

"A népirtás nemzetközi jogi fogalmát a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló ENSZ-egyezmény határozza meg, amelyhez Magyarország is csatlakozott, és az egyezményt a 1955. évi 16. törvényerejű rendelettel ki is hirdette. A magyar büntetőjog ennek az ENSZ-egyezménynek mint magasabb rendű, nemzetközi jogi normának a meghatározása alapján határozza meg és szankcionálja a népirtást.

1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről, 155. §, Népirtás :

(1) Aki valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából

a) a csoport tagjait megöli,
b) a csoport tagjainak, a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz,
c) a csoportot olyan életfeltételek közé kényszeríti, amelyek azt vagy annak egyes tagjait pusztulással fenyegetik,
d) olyan intézkedést tesz, amelynek célja a csoporton belül a születések meggátolása,
e) a csoporthoz tartozó gyermekeket más csoportba elhurcolja,
bűntettet követ el, és tíz évtől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) Aki népirtásra irányuló előkészületet követ el, bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

A családi pótlékkal kapcsolatos kormányzati elképzeléssel kapcsolatban, melyek várhatóan a születésszámok további csökkenését fogják okozni.
Érdeke-e egy emberi közösségnek, hogy utódai szülessenek?
Miféle kérdés ez, ugye?
Pedig szükséges feltennünk és közérthetően válaszolnunk rá, mert azok, akik a családi pótlék és minden más, a gyermekek után folyósított közösségi hozzájárulást az egyéni jövedelmi helyzettől tesznek függővé, s akik a gyermekek vállalását kizárólag magánügynek tartják, s ennek megfelelően a különféle, pénzbe kerülő kikapcsolódásokkal teszik azt egy szintre (pl. a SZDSZ) nem így gondolják mindezt. Akik rászorultsági alapon, a szociális helyzettől függően adnának a családoknak, kizárólag egyénekben gondolkoznak, közösség, nemzet, számukra nem létezik, s szerintük ezeknek nem lehet fennmaradási érdeke sem. Tehát ilyen okokból nincs gyermekvállalás támogatás, szülésre ösztönzés. Szerintük ez csak szociális alapon adható. Ahogy a nyomorultaknak, a hajléktalanoknak stb. A liberális doktrína szerint: az egyén dönt arról, hogy kutyát akar tartani, esetleg az utolsó fillérig el kívánja utazgatni a megkeresett jövedelmét, vagy vasúti modellekre költ, netán gyermeket vállal. Ha pedig a gyermeket bármilyen más szabadidő eltöltési formával helyezzük egy szintre, akkor „mindenkinek magának kell fedezni ennek költségeit”. A gyermek tehát ebben az individualista felfogásban, nem a közösségi jövőt, a fennmaradást jelenti, hanem csak egy a hobbik között. A támogatás, a segítség pedig csak azokat a "szerencsétlen hülyéket”, illeti meg jövedelmüktől függően (!), akik túl sok gyerekhobbit gyűjtöttek be maguknak. Mégse haljanak éhen ezek a „buták”!
E szemlélet általánossá válása miatt került a jövő, a gyermek és minden ehhez szükséges anyagi erőforrás a szociálpolitika rovatába, amely a maradékelv alapján részesül. Jut rá, amennyi jut, s ha éppen rossz a gazdasági helyzet, akkor elsősorban ehhez nyúlunk hozzá. Ez a jövővel nem törődő szemlélet jellemezi évtizedek óta gazdaság és pénzügypolitikánkat. Emiatt vállalják egyre kevesebben a gyerek, nem éppen a szabadidő eltöltésével egy kalap alatt említhető, meglehetősen nehéz és költséges hobbiját, emiatt hullnak szét a családok, a születések száma is ezért csökkent a fennmaradást jelentő szint alá. Ezért fogyunk! Ám ez sokak szerint nem probléma.
A világ túlnépesedik - mondják ők - máshol születik gyerek elég, majd pótoljuk a hiányt. Import utódokra építjük a jövőt. Nyelv, történelmi múlt, örökség lenullázhatók, csak legyen, aki termel, vásárol, fogyaszt, adózik. Különben is: "Mi az, hogy magyar? Nincs is olyan, hogy magyar!" Ez a közösségi jövőt, létérdeket lenullázó világlátás önző, haszon alapú, üzleti, s emellett vegytiszta élősködés is másokon. Befektetés, költségvállalás, áldozat ott, megtérülés, nyereség, haszon (anyagi) itt.
A pénzben való gondolkodásnak az a lényegi sajátossága, hogy rövidtávú. A gyermekvállalás viszont egyénnek is, társadalomnak is, több évtizedre szóló, anyagi és nem anyagi jellegű befektetés. Mindig is az volt. És soha nem volt, nem lehetett egy kalap alatt emlegetni és a javak elosztásánál kezelni a szabadidő eltöltésével.
A gazdasági-technikai fejlődéssel ez a befektetés egyre nagyobb lett. Már önmagában ez arrafelé visz mindent és mindenkit, hogy igyekezzék minél kevesebbet erre áldozni. Minél költségesebb egy beruházás és minél később kezd megtérülni, annál kevésbé lesz egy ilyen befektetés vonzó, vagy ha azt mindenképpen meg kell tenni, inkább szűkítjük a forrást, amit rá kell költenünk. Ezt a hatást csak egy, a közösségi jövőnek is elkötelezett, a tömeg mohó, a jövőt is felzabálni kész vágyainak gátat szabni képes vezetés tudja döntéseivel, törvényalkotásaival kiküszöbölni, enyhíteni. Nem a mi esetünk. Gyermekeink évtizedek óta ott szerepelnek a „kannibálétlap” első helyén, a bamba tömeg vad tapsvihara közepette.
Csak egy példa a jövő megalapozásának megnövekedett költségeire: mennyivel több időt kell ma tanulással tölteni ahhoz, hogy valakiből értéket előállító ember váljék. S ehhez mennyivel több családi és társadalmi befektetés és munka kell. Ám míg régen a befektetés a családban maradt, ott kamatozott, addig ma már nem egészen. (Az orvosnak tanult gyerek, nemcsak a szüleit gyógyítgatja.) A befektetés gyümölcsét tehát mindenki élvezi, az is (s ma főképp az) aki nem szült és nevelt gyermeket.
Mi a családi pótlék?
A családi pótlék, a társadalom hozzájárulása a gyermekek felneveléséhez szükséges anyagi kiadásokhoz, ami távolról sem fedezi a tényleges költségeket akkor, ha a szülők a kor követelményeinek megfelelő módon kívánják a gyermeküket ellátni, nevelni, taníttatni, ha tehát a gyermekvállalás kapcsán, nem csak a mennyiségre, hanem a minőségre is kívánnak figyelni. A hiányzó részt, a szülők egyéb jövedelmükből pótolják, kvázi különadót fizetnek a gyermekhobbiért. A több gyermek természetesen, több különadót jelent. A családi pótlék elvonásával ez fog tovább nőni.
Vajon puszta véletlen, hogy a háromnál több gyermeket vállalók aránya az 1949-es, már akkor sem túl magas, 9, 4%-ról mára lecsökkent 1, 7%-ra? Kivédhetetlen sorscsapás a népességfogyás? Vajon nem a fent vázolt korlátoltságok, eszementségek és a szándékos rosszindulat, ártani akarás vezetett ide?
A családi pótlék tehát egy szépségtapasz (volt?) egy olyan jövedelemelosztáson, amely erősen a gyermekek vállalása ellen hat. Gyerekeket akarsz? Fizess értük!
A gyermekek után járó részbeni költségtérítésnek üzent hadat tehát a kormány, az SZDSZ több éve tartó követelődzésének, izgágáskodásának, családellenességének, a gyakorlatban a magyarság népirtását eredményező óhajának engedve.
Biztosnak látszik, hogy családi pótlék részbeni és teljes elvonása, még kevesebb gyermek megszületéséhez fog vezetni. Ez főleg azoknál a családoknál lesz tapasztalható, amelyek az országot a hátukon viszik, a bérből és fizetésből élőknél.
A gazdasági mutatókban, a csak számokban gondolkodóknak és kiszolgálóiknak szemében (médiamunkások, "tudományos kutatók", "gazdasági szakemberek", stb.) a gyermek megszülése, felnevelése felesleges időpocsékolás és pénzkidobás. Több százmilliárdot áldozni olyanra, ami jó esetben húsz-huszonöt év múlva fordul termőre? Minek? Majd "importálunk" onnan utódokat, ahol van bőven. „Afroafrikaiakat”? Olyanokat! Ők is Emberek! Vagy nem? Hogy nem tudnak magyarul? Hogy nem ismerik a magyar történelmet, irodalmat? Kit érdekel mindez, ha termelnek, fogyasztanak és ők is élnek a pillanatnak? A sajtó majd, ahogy eddig is, rasszizmust kiált, s jól megpirongatja azokat, akiknek mindez nem tetszik.
A családi pótlék kapcsán tehát nem a szülők jövedelmi helyzete a lényeg vagy az, hogy a gyermek járandósága-e a családi pótlék, hanem az, hogy az egy olyan, a „jövőt illető beruházás”, szükséges és minden körülmények között meghozandó áldozat, ami nem vonható el még gazdasági válság idején sem. A jövő, az utódok meglétén áll vagy bukik. Vállalásuk könnyebbé tételébe, felnevelésükbe a társadalomnak, a családok jövedelmi helyzetétől függetlenül, bele kell segíteni. A gyermekeken keresztül létezik egy nép is. Ártó kézzel a jövőjét illető javakhoz nyúlni, létalapját évtizedeken át szűkíteni, annyit jelent, mint a népet irtani. Ilyenért pedig már álltak bíróság előtt emberek. A családi pótlékkal kapcsolatos tervek véleményünk szerint kimerítik a népirtás bűntettét meghatározó ENSZ egyezmény II. Cikk d, alpontjában foglaltakat, mely szerint népirtásnak minősül:
„oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása.”
Vajon a cél be nem vallása, számít-e egy olyan intézkedés esetén, amiről messziről kiált, hogy milyen eredménnyel fog járni? A náci tömeggyilkosok és kései követőik is azzal próbálták menteni magukat: nem tudták, hogy mit tesznek. Esetükben ez – helyesen – nem volt mentő körülmény, elfogadható magyarázat. Mi most újból várjuk meg, amíg a meg nem születettek számát a fogyásunk iramának növekedéséből tisztán kiolvashatjuk?
Érdeke-e tehát egy népnek, egy társadalomnak az, hogy utódai szülessenek? Egyértelmű: ez érdekei közül az első számú. Ennek kell a szolgálatába állítania mindent. A társadalmat irányító vezetőknek pedig a közösségi létfeltételek megteremetésén kell fáradozniuk. Nagy kérdés, hogy mit keresnek a magyar társadalom legfelsőbb szintű irányítói között olyanok, akik nem hogy ezen munkálkodnának, de azt rombolják? S még nagyobb kérdés: hogy kerültek oda? S nem kisebb: miért hagytuk és meddig hagyjuk, hogy így legyen?

Majoros István

Az írás a Magyar Nemzet, 2009. február 13.-i számában, Öngól a családi pótlék elleni hadjárat címen, némileg átírva, megjelent.