Felelősséggel a jövőért! Nyílt levél a magyar nemzethez

A Magyar Családokért a Megmaradásért Közhasznú Alapítvány 2009. április 18-án, Budapesten, magánszemélyek bevonásával, kuratóriumi ülést tartott, amelyen a résztvevők az alábbi írást megvitatták, annak üzenetével egyetértettek és a nyilvánosság számára megjelentetését fontosnak tartották.
Húsz évvel a politikai rendszerváltás után, eddig soha nem tapasztalt gazdasági csődhelyzetben az ország. A magyar nép, joggal várhatná el, hogy magyarázatot kapjon arra, hogyan, miért került ebbe a helyzetbe? De kaphat-e vajon, amikor azok a tények, összefüggések, amelyekről az alábbiakban szólunk, e néhány, itt összejött emberen kívül, csaknem teljesen ismeretlenek a társadalom tagjai előtt? Vajon elégséges-e gazdasági gyengélkedésünk okait pusztán a globális pénzügyi válságban, vagy a jelenleg kormányon lévők hozzá nem értésében, az ország kiárusításában, időtávot tekintve, pedig csak néhány év, esetleg egy-két évtized távolságában keresni, és megtalálni? Úgy gondoljuk, hogy nem!
Meggyőződésünk, hogy a magyar gazdaság gyenge és egyre gyengébb teljesítménye, lerobbant, állandóan a csődhöz közeli állapota, szoros összefüggésben van az ország demográfiai leépülésével. A magyar nép kétségbeejtően elöregedett és elöregedéséből kifolyólag fogy. Népünk életerejének megtörése áll hátterében, a minden területen naponta tapasztalható, évtizedek óta jelenlévő és egyre súlyosabb válságos állapotoknak. Az elöregedés húzzavonja maga után a nemzetet a sír felé.
„Az elöregedő társadalomnak nincs feszítő ereje, sem robbanásra váló készsége. Az öreg társadalom megelégedés, megnyugvás és kiegyenlítődés után vágyik. Nélkülöz minden különösebb lendületet. Belső ösztöneit elhallgattatja, külső körülményekre, izgalmakra nem reagál. Hite, lelkesedése nincs; ideálokért nem harcol. Az öreg társadalom a halál dermedtségével, utolsó állomás egy nemzet életében. Sajnos, a magyarság ideérkezett, és megfiatalítani nem lehet. A statisztika és szociológia rideg törvényei sivárnak és kegyetlennek jelzik a jövőt: az elöregedett csonkaország után jön az elgyengülő és elnéptelenedő csonkaország...” – írta hetven évvel ezelőtt Kovács Imre a Néma forradalom c. könyvében. Senki sem hallgatott rá.
Sokan már az elöregedés szó hallatán is idegesek lesznek, pedig nem az a baj forrása, hogy ma sokkal többen megérhetik azt a kort, ami régen csak keveseknek adatott meg. A gond az elöregedésnek abban a változatában gyökeredzik, ami a születésszámoknak folyamatos csökkenésében, majd mélyen a reprodukciós szint alá szorulásában és végül a népesség fogyásában nyilvánul meg, s aminek számos letaglózó következménye van, s ami végül, egy olyan kényszerpályára szorítja a nemzetet, amelyről nincs letérés. Ez az a folyamat, amivel nem számolnak sem a politikusok, sem a közgazdászok, sem a szociológusok, egyáltalán - senki sem. Neves értelmiségiek, „szakértők” úgy barkácsolnak évtizedek óta mindenféle javaslatokat gazdaságunk rendbetételére, úgy lamentálnak az ország jövőjéről a politológusok, szociológusok, s általuk, a média közreműködésével, a nép úgy kerget illúziókat a jövőjével kapcsolatban, hogy a társadalom elöregedése és fogyása teljesen elkerüli a figyelmet. A probléma legfeljebb a nyugdíjrendszer kapcsán szokott előkerülni, holott számtalan más, a gazdaságot visszavető, visszafejlesztő vonzata is van. Ez a bűnös vakság bosszulja meg magát újra meg újra. Például a most tervbe vett megszorító intézkedéseknél. Társadalmi, nemzeti öngyilkosság, pénzügyileg, gazdaságilag nehéz helyzetekben a gyermekes családokra hárítani a terhek javát, vagy a gyermeket (főként a többet) nevelőket, a javak elosztásánál és bárhol máshol az életben, a gyermeket nem nevelőkkel egy kalap alá venni. Ez a jövővel nem törődő, a pillanatnak élő, a jövőt a „gazdaság versenyképességének”, az „Életszínvonal emelésének” oltárán feláldozó szemlélet vitte népünket arra az útra, amelynek végén a megsemmisülés várja.
A magyar népnek le kell számolnia egy illúzióval: a népesedési csőd további mélyülésével - amin a születések számának továbbra is mélyen a reprodukciós szint alatt maradását és az öregek arányának további emelkedését és a fogyást kell érteni - reménye sincs a gazdasági csődből való kilábalásra és egyáltalán semmi jóra. Sőt, az élet minden területén további hanyatlással kell szembenéznie.
A magyar nemzetnek a megmaradásra és a kilábalásra csakis akkor van reménye, ha a születések száma emelkedésnek indul, majd eléri és tartja azt a szintet, ami a fennmaradáshoz és a kedvező korstruktúrához kell. Ez egy olyan óriási feladat, aminek a mai magyar társadalom elsöprő része nem tud és nem is akar megfelelni. Nyersebben: a magyar nép túlnyomó többsége lemondott a nemzeti létről, s mint közösség, mint a sokarcú emberiség egyik színfoltja, a magyarság veszni, pusztulni akar. Hogy ez így igaz, azt az ember akkor hiszi el, ha az emberek gondolatvilágához a „Lenni vagy nem lenni?”, nagy kérdései és nem napi (ehhez képest) közéleti cirkuszok felől közelít. Meggyőződésünk, hogy a legjobb vízválasztó, a legjobb tisztázó kérdések a közéletben a nemzeti jövőnkhöz fűződnek. Csak fel kell mutatni a tényeket: Így állunk az utóbbi száz évben a születések számával, így a halálozásokéval; ez ezért és ezért alakult így; ez a trend; ezt és ezt kellene tennünk a megmaradáshoz – Válassz! S a magyar nép fia lánya, választ. Nagy része elfordul a kérdés hallatán, átkozza a balsorsot vagy a múlt régi dicsőségébe temeti arcát, esetleg sumér eredetet hirdet, csak épp a nyelvet, a múlt örökségét leginkább tovább vinni képes utódok elmaradása kerüli el a figyelmét, épp a leglényegesebbel nem foglakozik. Másik része már a külcsínre sem ügyel: pusztulásunk helyességét, üdvözítő voltát hangoztatja: „A mi mondandónk lényege, hogy az jár jól, aki hamarább kezdi a fogyást.”, vagy rasszizmust, idegengyűlöletet kiált azokra, akik „azt szeretnék, ha a hajdani nagyhazából legalább a magyaroké maradna ez a vakarék”. A harmadik rész, sorra gyártja a „Világ urai elrendezték már a mi sorsunkat.”, meg a „Kinézték már valakik maguknak ezt az országot.”- kezdetű, a felelősség alól kibújó, a cselekvést elhárító sirámokat. Mindegyik megnyilatkozásban a lényeg egy és ugyanaz: lemondás a nemzeti létről, a küzdelem feladása, nyílt megtagadása elődöknek, utódoknak – Önmagunk által, a lélekben kimondott halálos ítélet a magyarkénti létre. Ezek után feltesszük a kérdést: hogyan, miként lehet egy pusztulni, veszni akaró népet gazdasági fejlődésre rávenni? Hiszen – ahogy mondtuk - a gazdaság visszafejlődése, csődje, épp a demográfiai hanyatlásból, az egyre kevesebb és kevesebb gyermekből, az egyre öregebb, fogyó társadalomból, az anyagias, a jövőt a jólét oltárán feláldozó gondolkodásból, a kollektív halálvágyából ered. Itt kell a munkát elkezdeni! Nem a jövőtől újfent elrabolni szándékozott százmilliárdok fogják az országot rendbe tenni, hanem csakis az olyan irányú feladat, munka és értékelosztás, aminek központjában a gyermeket, gyermekeket nevelők állnak. Ehhez igen sok munka, lemondás kell, de mindennek előfeltétele: teljes, az egész társadalmat a legmélyebb rétegekig átjáró szemléletváltozás és az ebből feltámadó akarat! Ellenkező esetben húsz év múlva egy még mélyebb csődtömeg eltakarítása fogja a közvéleményt aggasztani, s megint nem fogjuk érteni, hogy hogyan juthattunk idáig, amikor már mindenünket eladtuk, gyermekünk egy szál se és mégis.
A világ, Európa nemzetei, s benne a magyarság számára, perdöntő évszázadban vagyunk. Nem volt még példa a történelemben arra, hogy egy elanyagiasodott, életszemléletében önzővé vált, a jövőt a mai napnak feláldozó, a gyermeket nevelőket agyonverő gazdasági-társadalmi rendet kialakító civilizáció vissza tudjon fordulni a megsemmisülés felé vivő útról. A dolgok iránya most is ez.
A kedvezőtlen demográfiai jelenségekből eredő veszélyek felismerését tovább nehezíti a természeti környezetnek a civilizálódással járó pusztulása, s erre néhány szóban ki kell térnünk. Többen a túlnépesedésben jelölik meg a bajok forrását. Meggyőződésünk szerint tévesen. A világnak ugyanis éppen a technikailag legfejlettebb, legcivilizáltabb részei küzdenek leghosszabb ideje az egyre kevesebb gyermekből eredő elöregedésből és a fogyásból eredő gondokkal, s a fejletlenebbekben nagy még a szaporodás. Vagyis azok a társadalmak vannak az Élet dolgában, a legnagyobb bajban, amelyek a legkorábban kezdték meg környezetük kizsigerelését, amelyekben a jövő kárára való éles a leghamarabb elterjedt. Az egyéni önzés (pl. X és Y a kerékpárúton leáll beszélgetni, egy arra jövő rájuk csenget, s ezért őt majd lenyelik.), az élet minden területén megnyilvánuló haszonelvűség, a mindent eluraló anyagias szemlélet, a jövővel való nem törődés, a pillanatnak élés, megfojtja az Életet. Az egyénit is, s rajta keresztül a közösségit is. A társadalom túlnyomó része már nem kér a közösségi létből, s a pusztulásra „szavaz”, már hallani sem akar lemondásról, áldozatról, erőfeszítésről, nemhogy ténylegesen áldozni, dolgozni is egy olyan jövőért, amit egyénileg már meg sem ér. A gyermekek hiánya épp az erről való lemondást jelenti. Van-e hát remény? Amíg édes magyar nyelvünkön ez így leíródhatott, amíg még van néhány ember, akit aggaszt ennek a népnek a jövője, addig van. A kérdés az, hogy az aggódáson túl, a közösen való gondolkodásig, majd az „Akarom!”, kimondásáig hányan jutunk el? Ha csak néhányan, az kevés lesz. Akkor azt a néhányat az örvény magával rántja. Ha többen, akkor van remény rá, hogy ezer év múlva utódaink is éppolyan büszkén tekintsenek vissza ránk, ahogy mi azokra az elődeinkre, akiknek azt köszönhetjük, hogy itt vagyunk.

Az Alapítvány Kuratóriuma és a nepesedes.hu honlap mögött állók

Budapest 2009. április. 18-án