Igen! Járjon szavazati jog a kiskorú gyermekek után!

A Magyar Családokért a Megmaradásért Közhasznú Alapítvány kuratóriumának állásfoglalása a gyermekek után járó szavazati jog tárgyában.

Sokan fanyalogva, sokan közönnyel fogadják az új Alkotmánnyal kapcsolatos híreket. Akartuk-e vagy se, szavazott-e a nép arra, hogy új készüljön vagy se: készül. S valószínűleg el is fogadják majd. Nem lényegtelen tehát, hogy mi kerül bele, mert valószínűleg sokáig változatlan marad. De nem csak ezért fontos, hogy véleményt nyilvánítsunk vele kapcsolatban, hanem mert az alkotmányozási folyamat során, honnan-honnan se, előkerült egy olyan gondolat, amely a jövőnkre nézve nagyobb súllyal bír, mint bármi más. Túl nagy szavaknak tűnhetnek ezek. Egyetlen gondolat, amely majd passzussá változva egy közösség számára ekkora jelentőségű? Létezik ilyen?

Valamilyen mértékben köztudott, hogy határokon kívül és belül is egyaránt fogyunk. Ami már nem köztudott: mindez egy elöregedési folyamattal együtt zajlik, és ez egy olyan kényszerpályát jelent a társadalom számára, ami végül gazdaságostul, politikai életestül, egészségügyestül, nyugdíjrendszerestül a pusztulásba viszi. Hogy jön ide a kérdés: járjon-e szavazati jog a kiskorú gyermekek után?

Köztudott, hogy a parlamenti demokrácia alapja az, hogy bizonyos időközönként választásokat tartanak, és ezeken pártok mérik össze erejüket. A cél az, hogy ki-ki minél több szavazatot gyűjtsön be a szavazásra jogosultak köréből. Ennek érdekében a pártok, a társadalomban meglévő problémák alapján, cselekvési programokat állítanak össze és azokat viszik az emberek elé. Ezeknek a problémafelvetéseknek és a nyomukban felkínált megoldási javaslatoknak általában az a jellemzője, hogy a politikai versenytársét igyekeznek lejáratni, valamint az, hogy áldozathozatalt, lemondást, a társadalomtól nem, vagy csak igen rövid ideig kérnek. Összeállítóik úgy gondolják, hogy pusztán az a bajok forrása, hogy akik addig kormányoztak, azok azt rosszul csinálták. Tehát elég őket kiszavaztatni a hatalomból, helyükre ülni, esetleg a bűnösöket megbüntetni és minden rendben lesz.

Ez a probléma-felvetési, megoldás ajánlási és kormányzat-sikeresség, -sikertelenség elbírálási gyakorlat azonban szükségszerűen és egyre nagyobb mértékben félreviszi a társadalmat, mert rövidtávú, és többségében anyagi célok az alapjai: emelkedtek-e a fizetések, a nyugdíjak, az anyagi értelemben vett, ÉLETSZÍNVONAL? Stb. Egy olyan demográfia helyzetben lévő társadalom esetében, amilyenben mi vagyunk az efféle elbírálási, megítélési szempontok kifejezetten károsak, mert rendkívül rossz és továbbromló népesedési helyzetünk még a legszigorúbb költségvetési fegyelem mellett is determinálja a további gazdasági visszaesést, ezzel együtt a GDP csökkenését, az életszínvonal növelésének nehézségeit, a nyugdíj és az egészségügyi ellátórendszer problémáit és mindent. Amíg ezt nem látjuk be, addig nem tudunk ebből a csapdahelyzetből kijönni, addig mindig ott a veszély, hogy a könnyebb út ígéretével félrevezessenek bennünket.

Ez a társadalmunkat végül elemésztő, lefelé húzó erő azért hatalmasodott el rajtunk, mert az életet, a jövőt érintő döntéseinket – úgy lent, mint fent – egyre nagyobb mértékben alárendeltük önös, egyéni, rövidtávú céloknak, anyagi-kényelmi szempontoknak. Ennek következtében jövőnk alapja egyre zsugorodik, létkérdés, hogy ami még megmaradt belőle, azt védjük, óvjuk a további, felelőtlen döntésektől. Az elöregedés – ami voltaképp következmény is természetesen – igen jó táptalajt nyújt a felelőtlen, a jövőt feláldozni kész politikának, mert a társadalmon belül egyre nagyobb arányt tesznek ki az idősek, akik életkorukból kifolyólag "Azon, hogy mi lesz húsz, harminc, ötven év múlva, nemigen gyötrődnek.". A parlamenti demokrácia többségi elvéből következőleg viszont a politikusok figyelme egyre inkább rájuk irányul, hiszen tőlük függ a "bársonyszék". Az utóbbi húsz év politikai küzdelmeinek döntő többségét, de kifejezetten a választások körüli időszakokat, az idősekkel kapcsolatos kérdések, a nyugdíjak emelése, értékük megőrzése tette ki. Nem szívjóságból foglalkoznak velük annyit, hanem mert "Szinte kész győzelem, ha a szavazók legnagyobb táborát megnyerik." Márpedig nő ez a tábor, rendesen. 1930-ban 604 580 ember örülhetett annak Magyarországon, hogy megérte a 65 évnél idősebb kort. 2010-ben már 1 663 483. Ugyanezen időszak alatt viszont a 14 éven aluliak száma 873 093-mal lett kevesebb. (A csökkenés nagyságának érzékeléséhez az utóbbi adatnál nem árt figyelembe venni, hogy 1930-ban, a tizennégy éven aluliak 2 349 949-es összlétszámába, első világháborús, alacsony születés számú évjáratok is beletartoznak.)

A magyarság utolsó száz éve voltaképp a nemzeti jövő fölélésének történelme. Nem mentség számunkra, hogy az egész civilizáltnak mondott világ ezen az úton jár! Előbb az utódokat illető javakból csipkedtünk, majd markoltunk. Ez a gyakorlat egészen addig folytatható, amíg megszületik és felnevelkedik a fennmaradáshoz minimálisan szükséges számú utód. Csakhogy ez egy lejtőre is ráállít, s mi is tartaná vissza a társadalmat a veszélyes ponton (1958) attól, hogy visszább vegyen jövőfogyasztó étvágyából? Semmi. Még egy, a nemzeti jövő iránt felelősséget érző vezetésnek is feladja a helyzet a leckét, hiszen tömegigénnyel kell szembemennie: az utódok rovására érvényesíthető anyagi jólét vágyát kell megzabolázni, ami népszerűtlenséget szül. A kritikus években nálunk nem ilyen vezetés volt hatalmon. Egyrészt nem tekintette különösebben bajnak a születésszámok csökkenését, másrészt a néhány magányos harcos által kiverekedett kitörési próbálkozásokat is gyorsan feladta. (Áldozathozatalt, lemondást kíván, tehát népszerűtlen.) A jövő fölélése tehát tovább folytatódott. S miután az anyagi jólét fenntartása érdekében elfogyasztható utódok száma egyre kevesebb volt, adósságot, adósság hátára halmoztunk, amelynek kifizetését természetesen mindig a következő nemzedékekre hárítottuk. De érni kezdett, és évtizedek alatt beért, ennek a politikának a törvényszerű következménye: az utódok (akikre a adósság visszafizetése várna) egyre inkább nem születnek meg, mert az így felszaporodó terhek miatt nem születhetnek meg.

A gyermekkorúak révén adott többlet szavazati jog ennek a felelőtlen, a jövőt megfojtó politizálásnak szabhatna gátat azáltal, hogy a szavazatokért ringbe szállók figyelme kiterjedne a gyermekekre és azokra, akik őket nevelik. A jövő lélegzetvételhez jutna! Történelmi tett lenne ez és határozott kiállás az élet, a megmaradás mellett.

Mélységes szomorúsággal figyeltük a kérdés felvetése kapcsán a magyar társadalom reakcióit, amelyek mindennek nevezhetők, csak nem közösségi, nemzeti létünk melletti kiállásnak. Noha számítottunk rá, mégis különösen megdöbbentő volt a magukat szívük mélyéig nemzetinek mondók heves tiltakozása. Ennél látványosabban nem is bukhattak volna meg: nemet mondani annak a népnek a jövőjére, amelynek érdekében naponta szót emelnek. A visszautasítás széltében-hosszában hangoztatott alapja, a cigányság termékenységétől és szaporább voltától, annak esetleges következményeitől való félelem volt. Vajon joggal?

Tekintsünk most el attól, hogy a tiltakozók a "Hogyisne! Hogy a cigányok vegyék át az uralmat az országban?" - mondatokhoz hasonló megnyilatkozásokkal voltaképp sok esetben esetleg saját családjukat, rokonaik, ismerőseik, barátaik családjait is lecigányozták és nézzük meg a számokat!
Magyarországon jelenleg egymillió-nyolcszázhuszonhatezer-hétszáznegyvenegy fő tizennyolc év alatti ember él. Őket kellene bevonni a választási rendszerbe, annak érdekében, hogy ne lehessen könnyedén, felelőtlenül a jövőt még jobban aláásó politikát folytatni. Senkinek! Se a most kormányon levőknek, se a jövőben kormányra kerülőknek. Ez annyira nem egyetlen párt érdeke, hogy nincs ennél közösségi, nemzeti, társadalmi ügy, ami fontosabb lenne. Számít, hogy mit gondolunk az alkotmányozás folyamatáról, szükségességéről, hogy komédiának tartjuk-e vagy pótcselekvésnek? S vajon számít az, hogy ebből az egymillió-nyolcszázezer gyermekből kétszázezernek a bőrszíne barnább és hogy szerény anyagi körülmények közé született? Nem! A lényeg: most, egyetlen fillér ráfordítása nélkül, pusztán azzal, hogy az alkotmányba egy ilyen passzus bekerül, működésbe hozunk egy féket a járműben, amely népünkkel együtt egyre veszettebb iramban száguld a lejtőn lefelé. Tragikomédia, hogy a mozdulat szándékát a magyar társadalom túlnyomó többsége, mindenre való tekintet nélkül, harsogó nemmel fogadja.

Egy mára szinte kihalt, a múlt század elején keményen egykéző ormánsági falu, Kemse határában az ezerkilencszázharmincas években cigányok ütöttek tábort. Sok gyerek volt körükben (pedig akkor még semmiféle "segélyt", "támogatást", "pótlékot" nem kaptak utánuk), a hozzájuk képest sokkal jobb módban élő kemseieknek viszont kevés. A cigányok vidámak voltak, énekeltek, a kemseiek dalaikat is elfelejtve, magukba gubózva várták a véget. Irigység volt szívükben, látva a cigányok boldogságát, életerejét. Nyilvánvalóvá lett előttük az igazság: az anyagi gyarapodás, az életszínvonal megőrzése érdekében egyre nagyobb mértékben megtagadták a jövőt, s már nem voltak képesek visszafordulni az útról. Ahogy egykoron ennek a kis falunak, úgy ma az egész magyar társadalomnak – jövője fölélése, elfogyasztása, megfojtása miatt – rossz a lelkiismerete. Ez ölt testet a „cigányozásban” és mindenféle másra mutogató megnyilatkozásban, bűnbakkeresésben. Szembe kell végre nézni önmagunkkal és igent mondani a jövőre, a nemek, a kifogások helyett!

Tegyünk egy nagy lépést jó lelkiismeretünk visszaszerzése érdekében, támogassuk, a gyermekek után járó szavazati jog megadását!

Igent a magyar jövőre!