Csalóka látszat

Írta: Gérard-Francois Dumont

Mennyi sületlen közhelyet állítanak a nevedben, demográfia ...

„A születések száma szerte a világon fékezhetetlenül megugrott.” Ellenkezőleg, a születések száma évtizedek óta mindenhol csökken, az úgynevezett „demográfiai átmenet” hatására; így nevezik azt az időszakot, amikor egy népesség korábban magas születési és halálozási rátája lecsökken.
„Valóságos demográfiai robbanás fenyeget.” Csak semmi izgalom: robbanásról szó sincs. A huszonegyedik század jellemzője nem a gyors növekedés lesz, hanem a népesség elöregedése.

„A Földet túlnépesedés fenyegeti.” Ez sem igaz, mert az urbanizáció következtében a kis helyeken koncentrálódó népesség mellett nagy területek néptelenednek el.
„Megfojt minket a Délről Észak felé irányuló migráció.” Az állítás nem veszi figyelembe, hogy az új migrációs tendenciák többirányúak, és felbukkant egy jelentős Dél–Dél irányú migráció.
Magyarán nem létezik „világnépesség”, a kifejezés tartalom nélküli agregátum, egymástól távol álló és független realitások halmaza, amiket pedig nem tanácsos összekeverni.
Például Guinea és Portugália népessége csaknem azonos szinten van (az elsőnek a népessége 10,8 fő, a másodiké 10.7[1]), mégsem lenne szerencsés ebből azt a következtetést levonni, hogy a két ország azonos szerepet játszik a Föld népességének alakulásában. A mutatók minden tekintetben eltérőek: Guinea természetes szaporulata például pozitív, sőt elég magas (+3%), Portugáliáé negatív (-0,1%).
Ha a demográfiai mutatókat a világ népességének szintjén vizsgáljuk, ezzel a helyi sajátságokat a szőnyeg alá söpörjük: nem teszünk különbséget azok között az országok között, ahol magas a születések száma, de alacsony a várható élettartam (mint például Niger vagy Mali), és ahol a születések száma olyan alacsony, hogy nem kompenzálja a halálozásokat (például Oroszországban és Japánban). Japánban pedig a 2000-es évek elején regisztrált magas halálozási ráta kizárólag a népesség elöregedésével magyarázható, és nem áll mögötte semmiféle viselkedésbeli vagy közegészségügyi probléma. Oroszországban egészen más a helyzet, ahogy erre Philippe Descamps cikke rámutat.
A világ népessége összetett, különfélék a demográfiai mutatók csakúgy, mint a népességi jellemzők. Ezt bizonyítja, hogy a népsűrűség rendkívüli eltéréseket mutat, például Bangladesben 1 141 fő négyzetkilométerenként, míg Gabonban 5,9. Ilyen nagyságrendű eltérésnek az átlagával számolni szemellenzős gondolkodásra vall.
A huszadik század példátlan fejlődésnek volt tanúja: a Föld népessége megnégyszereződött (az 1900-as 1,6 milliárdról 2000-re 6,1 milliárdra nőtt). A növekedés négy tényező egyidejű jelentlétére vezethető vissza. Az északi félteke egyes országaiban már a tizennyolcadik század végén csökkeni kezdett a halálozás a csecsemők, a gyermekek és a szülő nők körében. A tendencia a tizenkilencedik századtól kezdve érintette a déli országokat, majd a huszadik században általánossá vált, Indiában például a húszas évektől kezdve. Ennek oka az orvostudomány és a gyógyszerészet fejlődése, az egészségesebb életmód, valamint a fejlődő mezőgazdasági technológiák, amelynek következtében rendszeresebb és egészségesebb táplálékhoz jutott a lakosság. Két évszázad alatt az egyéves kor előtt elhalálozott csecsemők aránya átlagosan 80 százalékkal csökkent a világban, ugyanakkor a fejlett országokban ötvenszer kevesebb csecsemő hunyt el. A gyermek- és serdülőkori halálozás még ennél is jelentősebb mértékben csökkent, csakúgy, mint a szülő nőké, aminek következtében megbillent a szexuális egyensúly: az emberiség történetében először a nők demográfiailag túlsúlyba kerültek.
Ugyanakkor, hála az orvostudomány és az egészségügyi infrastruktúra fejlődésének, az idős emberek egyre hosszabb ideig élnek a hetvenes évek óta. Emellett, a gépesítés következtében, könnyebbé vált számos fizikai munkakör, és ez ugyancsak hozzájárult az átlagos élettartam megnövekedéséhez, ami egy évszázad alatt csaknem a duplájára nőtt: míg 1900-ban a várható életkor 37 év volt, 2010-re 69 lett.
A termékenység csökkenése lassította a demográfiai növekedést: a hatvanas évek történelmi jelentőségű 2 százalékos rekordja után (számos országban ebben az időszakban alakult át gyökeresen a demográfia) 2010-re 1,2 százalékra lassult az átlagos éves növekedés. 50 év alatt a Föld népessége megduplázódott, az 1950-es 2,5 milliárdról 2000-re 6,1 milliárdra emelkedett. Az ENSZ átlagos becslése szerint pedig 2050-re eléri a 9,1 milliárd főt. De lehet-e túlnépesedésről beszélni? Ha mind a 9,1 milliárd fő az Egyesült Államokban telepedne le, a Föld többi területét parlagon hagyva, az Egyesült Államok népsűrűsége még mindig nem érné el Párizs környékének (Ile-de-France megye) népsűrűségét...
A huszonegyedik század eddig még ismeretlen problémája a népesség elöregedése lesz. Ezt lehet az idős korosztály arányának az emelkedésével mérni (1950-ben 5,2 százalék, 2010-ben 7,6 százalék, és az ENSZ becslései[2] szerint 2050-ben 16,2 százalék), de lehet az átlagéletkor emelkedésével is (1950-ben 24 év, 2010-ben 29 év, 2050-ben pedig megközelítőleg 38 év[3]). Egyrészt a várható életkor megnövekedésével nő az idős korosztály létszáma, másrészt a termékenység csökkenése miatt a fiatal korosztály súlya csökken; ezek a tényezők különösen a demográfiailag „hibernáló” országokat érintik, tehát azokat, ahol a termékenység már évtizedek óta nem éri el a népesség megújulásához szükséges asszonyonkénti 2,1 főt. Ezekben az országokban csak a termékenység mielőbbi és radikális növekedése (minél előbbi, mert a szülőképes asszonyok száma máris jelentősen csökkent), vagy fiatal és termékeny népesség migrációja hozhat megoldást.
A népesség öregedésének egyik mutatója az idős emberek arányának növekedése. De nem feledkezhetünk meg a 65 évesnél idősebb emberek abszolút számáról sem, amit gerontonövekedésnek szoktak nevezni: 1950-ben 130 millió, 2000-ben 417 millió, számuk pedig 2050-re elérheti akár az 1,486 milliárdot is. Az elöregedés és gerontonövekedés megkülönböztetése lehetővé teszi, hogy az országonkénti rendkívül eltérő jelenségeket figyelembe vegyük. Van, ahol például a migrációs tendenciák, a fiatal népesség bevándorlása miatt a két jelenség eltérően alakul.
Az urbanizáció ugyancsak fontos tényező, hiszen 2008-ban a városok lakossága először haladta meg a vidéki lakosságot az ENSZ adatai szerint[4] (amelyeket részleteikben lehet vitatni, de lényegükben nem). Ez századunk paradoxona: a Föld népessége soha nem látott méreteket öltött, és soha ez a népesség nem koncentrálódott ilyen szűk területre. A világvárosiasodás megállíthatatlannak tűnik, mintha egy háromütemű motor hajtaná. Az első ütem: a legnépesebb városokban gyorsan fejlődik a szolgáltató szektor, ami ide vonzza az aktív népességet, akik ezt megengedhetik maguknak a mezőgazdaság termelékenységének köszönhetően. A második a családok igénye a jobb munkalehetőségekre: egy olyan közegben, ahol változatosabbak a munkalehetőségek, kényszerből vagy önként, de nő a szakmai mobilitás, miközben a mezőgazdasági területek lakossága elszegényedik. Végül pedig a világvárosok elégítik ki a legmegfelelőbben a megnövekedett igényeket, biztosítva a kommunikációs hálózatok hozzáférhetőségét. Emellett politikai helyzetük is vonzó, ami összefügg intézményes státuszukkal (megyei, járási székhely, főváros, nemzeti vagy nemzetközi intézmények székhelye), valamint hogy a nemzetközi cégek külföldi leányvállalatai előszeretettel telepednek le a nagyvárosokban.
Az urbanizációs koncentráció országonként eltérő mértéket mutat: Indiában a lakosság 29 százaléka él nagyvárosokban, Kongóban 33, Németországban 73, az Egyesült Államokban pedig 79 százalék. Az adatok különbsége különféle okokra vezethető vissza. A magas brazil arány például elsősorban a gyarmati örökségnek köszönhető, amikor is a gyarmati hatalom a nagyvárosokra bízta a területek politikai és gazdasági igazgatását, központosítva a portugál területtel folytatott kereskedelmet. Az alacsony kínai arány elsősorban a kommunista rendszernek köszönhető, amely hosszú ideig földhöz kötötte a mezőgazdasági dolgozókat; ebben a helyzetben Peking a maga 12 millió lakosával alacsony lélekszámot mondhat magáénak az ország demográfiai súlyához képest. Máshol a helyi konfliktusok kergették világgá a falusi népességet, növelve a városok demográfiai súlyát, mint például Bogotában, Ammanban, Kalkuttában vagy Kinshasában.
Azokban az országokban, ahol erős a központi hatalom, mint például Franciaországban vagy Iránban, vízfejű városi hálózat alakult ki, ahol a politikai fővárosban összpontosul a gazdasági, pénzügyi, egyetemi és kulturális hatalom egyaránt. Más országokban, mint Spanyolországban vagy Bolíviában, az urbanizáció kétfejű: megoszlik két város (Madrid és Barcelona, La Paz és Santa Cruz) között; Németország pedig valóságos városhálózatot hozott létre, ahol a hatalom kiegyensúlyozottan oszlik meg több nagyváros között.
A demográfiai átalakulás számos déli országban, demográfiai hibernáció az északi országokban, a népesség elöregedése, és eleddig páratlan urbanizáció: a demográfiai fejlődés eddig ismeretlen, új arcot mutat. A migrációs folyamatok pedig újabb kérdéseket vetnek fel: 214 millió fő[5] lakik állandó jelleggel a szülőhazáján kívül, és ez a szám nem tartalmazza sem a menekült, sem a kilakoltatott népességet.
A tévhitekkel ellentétben a migráció állandó és kiegyensúlyozott folyamat. És az esetek túlnyomó többségében legális: az illegális migráció csak a sajtóban dominál, valójában statisztikailag elhanyagolható. A történelmi és a földrajzi tényezők együttesen alakították ki az országok között a „migrációs párokat”. Az okok között szerepelhet a földrajzi közelség – Burkina Faso és Elefántcsontpart, Kolumbia és Venezuela, Mexikó és az Egyesült Államok, Malajzia és Szingapúr, Olaszország és Svájc –, de történelmi örökség is állhat a háttérben – Fülöp-szigetek és az Egyesült Államok, Algéria és Franciaország, India és Nagy Britannia –, magyarán a gyarmatosítás korából örökölt kapcsolatrendszer, ami de jure vagy de facto, megszilárdult a függetlenség megszerzése után is. Csakúgy, mint az urbanizáció esetében, ha politikai okok (háború, fegyveres konfliktus, elnyomó rendszer) szerepelnek is az indokok között, a döntő szerepet a gazdasági szempontok játsszák. A tizenkilencedik században a szegénység kényszerített számos spanyolt, svájcit és olaszt, hogy Dél-Amerikába emigráljanak. A migrációs okok között harmadik helyen áll a demográfia: a tizenkilencedik században Franciaország, a termékenység korai és radikális csökkenése miatt az egyetlen európai célország. A huszonegyedik században az aktív népesség csökkenése egyes fejlett országokban munkaerőhiányt okoz bizonyos ágazatokban, és ennek pótlására külföldi munkaerőre van szükség.
Ma viszont nincs értelme aszerint különböztetni meg az országokat, hogy a népesség be- vagy elvándorol. A migráció gyakran körforgalomra emlékeztet: Marokkóból például elvándorol a lakosság Európa és Észak-Amerika felé, ugyanakkor tranzitország az Afrika déli régióiból érkező és Európába emigráló emberek számára, de célországgá is válik, amikor ugyanezek az emberek – nem feltétlenül előre megtervezett módon – itt telepednek le. Ugyanígy Spanyolországból jelentős népesség távozik, elsősorban vállalkozók, Észak felé vagy Latin-Amerika országaiba, de állomás az Afrikából Franciaországba igyekvők útján, és célország a marokkói, román és latin-amerikai népesség számára. Ha csak a migrációs folyamatok eredményét nézzük országonként, kapunk ugyan egy pillanatfelvétel jellegű képet, de nem látjuk a folyamatok intenzitását; márpedig jelenleg úgy tűnik, az országok nagy része egyszerre cél-, tranzit- és kiindulópont.

A szerző a párizsi Sorbonne egyetem tanára és a Population et Avenir [Népesség és jövő] című folyóirat főszerkesztője.
Fordította: Fonyó Éva