A „MAGYAR CSODA” TRÜKKJEI

A Kádár-rendszer az 1956-os forradalom után történelmünk legkegyetlenebb megtorlásával „konszolidált”. A kegyetlenkedések világvisszhangja igen enyhén szólva is kedvezőtlen volt, de ni csak: ugyanaz a világsajtó hatvanas években már Kádár növekvő népszerűségéről és a „magyar gazdasági csodáról” kezdett cikkezni. Alig telt el pár esztendő a megtorlások után, és valóban kezdett talpra állni a magyar gazdaság és „szocialista” környezetéhez képest az életszínvonal, az áruválaszték, az élelmiszerbőség s az engedéllyel s kellő elővigyázattal gyakorolható ius murmurandi dolgában kétségtelen előnyöket szerzett. Ez nem érvényes Csehszlovákiára, legalábbis a Prágai tavasz eltaposásáig. El kell különítenünk továbbá a tisztább képlet felvázolásához a „magyar csoda” tényezői közül azt a szerencsés fordulatot, amely az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a pártvezetés kolhozformákat erőltető, a háztáji felszámolását erőltető, a háztáji felszámolását követelő bumburnyákjait háttérbe szorította, s Fehér Lajos politikai, Erdei Ferenc szakmai védnökségével s irányításával olyan szerencsés házasság jött létre a mezőgazdasági nagyüzemek és kisüzemek között, hogy pár év alatt hihetetlen – világviszonylatban figyelemre érdemesített – mértékben föllendült a mezőgazdasági termelés. A „magyar csoda” megalapozása azonban jóval korábban elkezdődött. Egy időben a megtorlásokkal. Néhány példa a szemléleti áthangolásra. A születésszabályozás c. könyvből (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1958), melyet igen rangos szakemberek – demográfus, statisztikus, szülész, szociológus – írtak. Szülnek az anyák, szülnek… „Hát kell ez az államnak? Magyarország népsűrűsége tízszer akkora, mint a Szovjetunióé, s nagyobb, mint egy sor európai országé. Érdeke hát az országnak a mai anyagi lehetőségek mellett, hogy mértéktelenül növekedjék a szaporodási szám? Aligha. Minden jel arra mutat, hogy a meglevő gyermekekről sem tudunk még megfelelő módon gondoskodni..” Pontosítsuk, mikor riasztották a közvéleményt: nem kell annyit szülni, nehogy „mértéktelenül növekedjék a szaporodási szám”. Mindössze pár lap választja el a következő helyzetjellemzést: „Köztudomású, hogy az 1956. évi, nagynak már aligha mondható, viszont a közepesnél még mindig magasabb születési arányszámot 1957-ben egy még alacsonyabb, az előzetes becslések szerint 17 ezrelékes arányszám követte. Ez a születési arányszám olyan alacsony, amire Magyarországon kevés példát találunk. Ámde a Nagy Találmány szempontjából – hogy tudniillik a jövővel kell a mát jóllakatni – ez a születésszám még mindig magas. Bevetik hát a vaskos érveket a születések további csökkentésére: „…A család életkörülményeit legfőképpen meghatározó tényező (…) az egy főre jutó jövedelem nagysága” … „A családlétszám az egy főre jutó jövedelemmel fordítva arányos..” Statisztikai táblázatokkal is alátámasztják az érvelést: lám, azoknál a családoknál, ahol az eltartottak száma a legtöbb, az egy főre jutó bruttó havi jövedelem 335 forint, ahol a legkevesebb, ott 1178 forint. S ugyanez a lebeszélő érv egy másik táblázattal megtámasztva: az egy főre jutó bruttó havi átlagos jövedelem egyedülállóknál 1209 forint, 5 és több tagú családoknál 400 forint. Vessen magára, aki ilyen kemény érvek ellenére gyereket akar. Egy másik tanulmány ugyancsak statisztikai táblázattal bizonygatja: rosszul jár már az is, akinek egy-két gyermeke van. És nem csupán az életszínvonala sínyli meg, minthogy: „A gyermeklétszám, a születésszám növekedése esetén, az adott középiskolai és egyetemi kereteket figyelembe véve, a továbbtanulás aránya, a középiskolai és egyetemi felvételi lehetősége csökken.” Már így is sokan vagyunk Budapesten, „aminek következménye nem csak a rossz lakáshelyzet, hanem a városi lakosságot ellátó szolgáltató vállalatok túlterheltsége is. Közismert, hogy a villamos- és autóbusz-közlekedés zsúfoltsága az 1938. évinek kétszeresére fokozódott, a városi közművek (víz-, gázszolgáltató vállalatok) is időnként kapacitáshiánnyal küzdenek. A túlzottan magas születésszám egyébként túlfeszíti egészségügyi lehetőségeink kereteit is…” A „túlzottan magas születésszám”. Láthattuk: az eddigi legalacsonyabb. A zsúfolt kórházaknak is jól jön, ha abortálnak a nők. „… A szülő nők ápolásának átlagos tartama több mint kétszerese (7-8 nap) a művi elvetélés kapcsán kezeltekének (3-4 nap). Csupán annak a szükséglettöbbletnek a kielégítéséhez, ami akkor adódna, ha az 1957. évben elvetélt magzatok felét kihordták volna, mintegy 1000 új kórházi szülészet-nőgyógyászati ágyra lett volna szükség.” De legkivált gazdasági szempontból hasznos, ha szülés helyett vetélnek a nők: „míg a dolgozó nők vetélései miatt mintegy 170 000, addig a szülések miatt kb. 5 400 000 munkanap esett ki 1956. év folyamán.” (Itt az idő, hogy utánaszámoljunk: hány milliárd munkanapot fizettünk rá az efféle „nyereségre”.Minthogy aki nem született meg, azóta is naponta nyolc órát hiányzik a munkahelyéről.) Szabaddá tették az abortuszt, s az egyenirányított médiákban kezdődött az agymosás: nem kell annyi rengeteg gyerek! S már abban az évben, amikor A születésszabályozás c. könyv megjelent (1958), negatív értéket vett föl a reprodukciós mutatószám: elkezdődött az utánpótlás fogyása. Ez volt a magyar történelemben az első mínuszos békeév. Ahogyan a családok életszínvonala, ugyanúgy a társadalomé is függvénye a gyermeklétszámnak. Ahogyan a család legkönnyebben a jövőn élősködhet, azzal, hogy óvakodik a gyermektől – elsajátítja az F-faktort -, ugyanúgy a társadalom is legkönnyebben és leglátványosabban az utódlás terhére lendítheti föl az életszínvonalat. Alattomosabb elsajátítási-élősködési forma ez, mint bármely régebbi. Kezdetben – miközben föléli a jövőjét, felzabálja utódait a társadalom – látványosan növeli a jólétet, szinte a jóléti társadalmak csillapíthatatlan fogyasztói étvágya fogja el, és csak évtizedek múlva üt vissza a következmény, iszonyúan és már védhetetlenül. (A bambaságok terjesztésére mindig hajlamos világsajtó a Kádár-rendszernek ezt a jövőfaló manőverét becézgette „magyar csodának”, s még Kádár elparentálása idején is ezt a legnagyobb – megfontoltan írom le: még az 56 utáni megtorlásoknál is nagyobb – kártételét igen sok cikkben erényei közésorolták.) Mondom a legrövidebben mondható számszerű eredményt. Az ország mai területére számított népmozgalmi statisztika szerint az 1958 utáni harminc évben (1958. I. 1. utáni) bő egymillió-kétszázezerrel született kevesebb gyerek, mint az azt megelőző harminc évben, amikor is ennek a területnek a lakossága jóval kevesebb volt, továbbá közbeékelődött egy gyilkos, pusztító világháború és egy elfojtott, legázolt forradalom, 1956. Mérhetetlen és mennyiségi mutatókkal nem is igen jellemezhető az az értékhalmaz – érzelmi, szellemi, erkölcsi, anyagi értékek halmaza -, mely erkölcsi jogon és történelmi jogon ezt a meg nem született egymillió-kétszázezer utódunkat illette volna, s melyet a Kádár-rendszer elrabolt tőle, fölélt, föletetett a társadalommal „ellenszolgáltatás nélkül”. No igen, az F-faktor legfontosabb része, minden egyéb érték vivőanyaga maga az élet, tehát az élet fölélése a legnagyobb kártétel. Viszont a problémakör sokkal-sokkal szélesebb ennél, a Kádár-korszak élősködésének még a vázlata is külön kötetet igényelne, itt csak néhány motívumnak szoríthatok helyet. Például, oktatás, művelődés. Még 1988 végén is olvashattunk olyan, az MDF szegedi népesedési fórumának nyilatkozatával vitatkozó cikket, melynek szerzői – a Kádár-kor élősdi szemléletében nevelődött szerzőpáros – azzal érvvel a minél kevesebb gyermek mellett: „a minél több pedagógusra és osztályteremre jutó minél kevesebb gyermek növeli az oktatás színvonalát”. Nos, ez a feltétel, a „minél kevesebb gyermek”, 32 év óta nálunk érvényesül a legteljesebben a világon, minek következtében, a vitacikk logikája szerint, az oktatás színvonalának is nálunk kellett volna legmagasabbra emelkedni a világon. Ennek szinte az ellenkezője történt. Úgyszólván a legmélyebbre süllyedt. A dogmatikusan „nem termelőnek” minősített oktatás, kultúra ma is a „maradékelv” alapján részesedik a nemzeti jövedelemből – mondhatnám: az asztalról lehullott morzsákkal részesedik. Ágh Attila: „…A feszített gazdasági fejlődés a ’nem termelőnek’ minősített területek rovására ment végbe, s ezzel a gazdaság (…) éppen a fejlődés igazi hajtóerőit kapcsolta ki… Ha már egyszer a nemzet a több évtizedes stratégiai útvesztés – az extenzív korszak ’kultúraellenes’ fejlesztése – után belesodródott a szűkített újratermelés negatív spiráljába, akkor már minden lépést nem a fiskális diktatúra éves időhorizontja szempontjából kell értékelni, amely a mai döntéseivel még veszélyesebb kényszerpályára állítja a jövő elszegényített Magyarországát, hanem… a fejlesztés ’kultúraellenes’ jellegének a felszámolása szempontjából” (Népszabadság) Kultúránk helyzetéről és lehetőségeiről c. tanulmányból: „Az értelmiségi férfiak körében a tanulásra, önképzésre fordított idő egy évtized alatt a felére csökkent! Ugyanebben az időben vált a hazai szabadidő-felhasználás végképpen tévécentrikussá… A defenzív kulturális politika belenyugodott… a kulturális szféra gazdasági ágazatokhoz képest alárendelt helyzetébe… Tehetetlenségünk odáig terjed, hogy sopánkodunk egy fiskális pénzügyi szemlélet kannibál gesztusain…” És hogyan áll a „minél kevesebb gyerek” minél magasabb oktatási színvonala? Sokszor idézett felmérések, vizsgálatok alapján néhány jellemző: - gyerekeink az olvasás gyorsaságát tekintve Európában utolsó előttiek; - az olvasottak megértését tekintve utolsók. - Az oktatásra fordított összegekkel ugyancsak az európai rangsor végén kullogunk. - Népfront-dokumentumból: „A közép- és felsőfokú végzettségűek arányát tekintve Magyarország Európában az egyik utolsó helyen áll.” Hiányoznék innen, ha nem fűzném hozzá: harminchárom éves demográfiai hullámvölgyünkkel ma az utánpótlás dolgában a világon az utolsók vagyunk. De úgy tetszik: minél kevesebb a gyerek – annál kevesebbet törődik velük a jövőjén élősködő társadalom. S az igazán nagy baj az: ha nyomban, még a mai napon helyreigazítanánk a politikában az értékrendet a döntésekkel együtt, akkor is csak igen lassan, évtizedek múlva igazodnék helyre a megbillent egyensúly. Az utánpótlásban, a tudásban, a műveltségben, az emberi minőségben. Ami persze irreverzibilis, ami helyrehozhatatlan károsítás történt, az már soha nem igazodik helyre. Immár a vezércikkekig elért a felismerése: „…A problémákat mostanáig a jövő terhére oldotta meg az ország, s a terheknek mindig a következő nemzedékekre hárítása kilátástalan helyzetbe hozta az ifjúságot. Az előrejelzés szerint 2020-ig 800 ezerrel csökken hazánk népessége, mert csökken a gyermekvállalási kedv is. A ’nadrágszíj-szorításos’ időszak visszafogottabb fogyasztását később lehet kárpótolni, de akik nem születnek meg (mert a családok anyagi helyzete nem teszi lehetővé), azokat soha többé nem lehet ’pótolni’” (Magyar Nemzet) Más. Szintén a Magyar Nemzet: „Senki sem vitatja ma már, hogy gazdasági helyzetünk, piaci versenyképességünk romlásában súlyos szerepe volt annak, hogy a napi eredmények hajhászása, a látszatsikerek fölötti örvendezés közben elsikkadt a hosszú távú fejlődés megalapozásához nélkülözhetetlen kutatások támogatása. Hogy leértékelődött a szellemi munka társadalmi presztízse…” Tudom, fárasztók a számok, de némi kis fáradtságot megér – egy akadémiai dokumentumból – ez a részlet: „Amíg hazánk népessége 14, 3 ezreléke Európa népességének, a tudósok és mérnökök száma tekintetében az arány 9, 9 ezrelék, a k+f (kutatás, fejlesztés) ráfordításainak részaránya pedig csak 7, 6 ezrelék. A magyarországi kutatás-fejlesztés kedvezőtlen ellátottságát mutatja, hogy a k+f ráfordításokon belül a költségvetés csak 20 százalékkal részesedik, míg az európai országok többségében ez az arány 40 százalék felett van. Aggasztó, hogy az állami költségvetésen belül a k+f költségvetési támogatás 0, 7%, míg a fejlett országoké 4-5-6%. Ennyiből is láthattuk, hogy milyen leleményes a jövőfogyasztás. Először is: az alaptörvény sérelmére erős szűkítéssel termeli újjá az életet, s minden értéket elsajátít, amely a meg nem születetteket illetné. Másodszor: a mégiscsak világra jöttek sovány nemzedékeit is megrabolja, azzal pl., hogy családbeli eltartási költségeiknek mintegy 80 százalékát a szülőkre terheli, újabban adót is vet ki rá s ezzel pl., hogy a „minél kevesebb gyereknek” sem nyújtja az állami oktatást-nevelést a kor színvonalán. Harmadszor: pl. azzal, hogy a közvetlen és azonnali hasznot nem hozó, csak távlatban megtérülő szellemi, tudományos munkától, kutatás-fejlesztéstől elvonja szükséges anyagi feltételeket. Bármennyire is vázlatos az a kép, amelynek itt helyet szorítok, hiányoznék belőle, ha meg sem említeném, az a lelemény, amely hírhedett nevet szerzett számunkra a világon. Iszonyú nagyságú adósság, melyet a Kádár-korszak – miután a kölcsönöket úgyszólván maradéktalanul fölélte – úgy lőcsölt rá az utódnemzedékekre, hogy még a dédunokák is nyögjék. Az adósságot elemző „állami szamizdat”-ban olvasom: meglehet, csak a jövő évezred első évtizedében szabadulhatunk az adósságtól, s olyan veszteséggel, amely „háromszorosa annak a nemzeti vagyonnak, ami a II. világháborúban pusztult el.” És mindez csupán a dolog anyagi része. Ami az emberi élet károsodását illeti, a „reprodukciós katasztrófa” máris bekövetkezett. „Az ilyen típusú hamis vagy negatív modernizációs stratégiákban ugyanis végzetes aszimmetria alakul ki, a materiális létfeltételek újratermelése és az ’ember-újratermelés’ rendszerei között. A kontroll nélküli önkényuralom természetes törekvése a materiális feltételek minden határon túlnyúlóan gyors felhalmozása, amely a ’másik’ oldalon (az embertermelés rendszerében) szükségszerűen jár együtt gigantikus méretű áldozatok, halasztások, mulasztások felhalmozásával” A Kádár-rendszer tragédiája, hogy megérte az általa megrabolt, kizsigerelt jövőt – ez lett a csődje is. Tíz évvel korábban akár mennybe mehetett volna! A hatalmi monopólium s az egyenirányított sajtó szükségképpeni terméke, az általános elbambulás – tiszta lelkiismerettel mondhatom elhülyülésnek is – már kész volt – emlékezzünk rá! – ARANYKORNAK minősíteni ama kort s KÁDÁR APÁNKNAK a címadóját. Ama szégyenletes kort, amely történelmünk legsötétebb lapjaira kerül, nemcsak 1956 bemocskolása, nemcsak a Haynaut sokszorosan túlteljesítő vérengzések miatt, de talán elsősorban kannibalizmusa miatt, amellyel gátlástalanul megrabolta, elherdálta a nemzet jövőjét, felzabáltatta vele a saját gyerekeit.