TÁRKÁNYI ÁKOS
A FEJLETT EURÓPAI ORSZÁGOK CSALÁDPOLITIKÁJA ÉS A DEMOGRÁFIAI ÁTMENET
című PhD disszertációjának tézisei
Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, 2002.
Témavezető: Prof. Cseh-Szombathy László
Bevezetés
Az utóbbi évtizedek demográfiai változásai alapvetően megváltoztatták a fejlett országok társadalmait, így azt a közeget, amelyben a családpolitika működik. Disszertációmban elsősorban a családpolitika eszközeire koncentrálok és azokra a demográfiai problémákra, amelyeket megoldani vagy enyhíteni hivatottak. Nemzetközileg kevés olyan mű van, amely igyekszik a családdal kapcsolatos társadalmi és demográfiai problémák áttekintését és alapos elemzését összekötni a megoldásukra való törekvések, az ilyen irányú intézkedések elemzésével, pedig ilyen munkákra nagy szükség van, hiszen az említett demográfiai változások súlyos társadalmi problémák következményei és okozói is. Disszertációm fő célja a családpolitika előtt álló demográfiai hátterű kihívások áttekintése, feltérképezése, a főbb problémák és megoldási lehetőségek, javaslatok végiggondolása.
Az I. részben a családokat érintő demográfiai változásokat tekintem át, a gyermekvállalás és a párkapcsolatok változásaival foglalkozva. A II. részben a nyugdíjrendszer átalakításának lehetőségét és a család- és népesedéspolitikák demográfiai hatásait elemzem, majd a házasság válságának a kezelésével foglalkozom. Végül a III. részben a családpolitika társadalmi és politikai hátterét tekintem át. Mind a három részben elsősorban empirikus kutatási eredmények bemutatása az a fő eszköz, amelyet munkámban használok. Ezek között szerepelnek a saját kutatásaim is, így surveyk anyagának elemzése és az európai családpolitika történetét és jelenét feldolgozó kutatások. Az alábbiakban a disszertációm főbb megállapításainak összefoglalása következik egységes szövegbe foglalva, rövid tanulmány jelleggel.
I. Demográfiai változások Európában
A demográfiai átmenet elmélete szerint a tradicionális agrártársadalmakban a termékenység is, és a halandóság is magas, a kettő közel egyenlő, így a népesség száma állandó vagy csak lassan változó. Az iparosodás és modernizálódás a közegészségügy javulásával jár, ami csökkenti a halandóságot, főleg a csecsemőhalandóságot. Ugyanakkor a gyermekek általánossá váló iskoláztatása csökkenti a család számára hasznot hozó gazdasági tevékenységbe való bekapcsolódásuk lehetőségét, viszont növeli a költségüket. A halandóság csökkenése után így előbb-utóbb megindul a termékenység csökkenése is, mivel a családok több okból sem érdekeltek a sok gyermekben (Andorka, 1987).
Az 1930-as évekre számos európai országban a teljes termékenységi arányszám már 1,6 és 2,1 közötti szintekre (Sardon, 1997) csökkent (a néhány évtizeddel korábbi 5,0 körüli szintről). Míg a második világháború előtt évtizedekig általánosan csökkent, a háború után mintegy két évtizedig váratlanul valamivel magasabb szinten alakult a termékenység a fejlett országokban. A jelenséget "baba-hullámhegynek" nevezik a demográfusok. Oka valószínűleg a második világháború utáni évtizedekben tapasztalt rendkívül gyors gazdasági fejlődés, mely a reálbér tartós növekedésével és a munkanélküliség alacsony szintjével járt együtt. A jóléti állam is főként ekkoriban épült ki, ami szintén növelhette a társadalmi biztonságérzetet. A baba-hullámhegy időszakában a termékenység jellemzően 2,3-2,8-as szintre nőtt az európai országokban. A jellemzően 1965-ben vagy kevéssel utána kezdődő újabb tartós és meredek csökkenés eredményeként 1969-76-ig néhány kivétellel szinte valamennyi fejlett országban a népesség egyszerű reprodukciójához szükséges 2,1-2,2-es szint alá csökkent a termékenység, és a '90-es évekre Európában általában 1,2 és 1,8 között alakult az értéke (Recent, 2000).
Amennyiben a termékenység nem csökkenne tovább a következő évtizedekben (és megállna a gyermekszülés átlagos korának egyre későbbre tolódása), úgy az egy nőre jutó átlagos végső gyermekszám a skandináv országokban talán 1,8-2,0 között stabilizálódhatna majd hosszabb távon, Nyugat-Európában 1,7-1,9 között, Dél-Európában és Kelet- valamint Közép-Európában 1,4-1,6 között. Összességében Európában a termékenység a legtöbb országban 25-35%-kal tartósan alatta maradna a reprodukcióhoz szükséges értéknek.
A teljes termékenységi arányszám alakulása 1960-1995 között
Forrás: Recent, 2000
Az 1960-as évek óta a fejlett országokban zajló demográfiai változásokat a demográfusok általában egy új demográfiai korszaknak, az úgynevezett második demográfiai átmenet időszakának tekintik, amelyben jellemző a várható élettartam további emelkedése, a termékenység elégtelen szintje miatt a népességszám stagnálása majd csökkenése és a fejlett társadalmak fokozódó elöregedése. Ezen új korszak további jellemzői a válások számának nagyfokú növekedése, a házasságkötések számának csökkenése, a házasságon kívüli együttélések és a házasságon kívül születő gyermekek arányának emelkedése, az élettársi kapcsolatban élő és főleg az egyedül élő szülők -- általában egyedül élő anyák -- által nevelt gyermekek arányának növekedése és a gyermektelenség gyakoribbá válása (Hablicsek, 1997). A skandináv országokban jutottak a legmesszebb ezek a folyamatok. A skandináv házasodási és válási arányok általánossá válásával csak az emberek mintegy kétharmada kötne valaha is házasságot, és csak 30-40%-a élne élete folyamán olyan tartós párkapcsolatban, ami nem bomlik fel. A válások, a házasságon kívül születő gyermekek és a csonka családok arányának a nagyfokú növekedése együtt jár a gyermekek anyagi és pszichés jellegű jólétének csökkenésével (Les femmes, 1995, Houseknecht, 1996, Cherlin, 1998).
Az első és a második demográfiai átmenet hátterében valószínűleg a halandóság csökkenése, az életmód megváltozása, a hagyományos parasztcsalád gazdálkodási módjának eltűnése, valamint az individualizálódás és a szekularizáció a fő tényezők (Andorka, 1987, Lesthaeghe, 1995). A második demográfiai átmenet során (az 1960-as évektől napjainkig) mind a gyermekvállalás, mind a házasodás elhalasztásának hátterében főként a szabadidő és a fogyasztás korlátozatlanságának igénye vált fontos tényezővé (Schulze, 1995, Ravanera, 1998, Cuyvers, 2000, Kamarás, 2002). A gyermekvállalást ezen kívül akadályozhatta a női munkavállalás elterjedése a házasságon belül (Tárkányi, 1998b, 2001b). Mindezek mellett a társadalmilag és anyagilag hátrányos helyzet szerepe is fontos maradt. A gyermeket vállalók relatív szegénysége a tartósan túl alacsony termékenység egyik fontos oka (Andorka, 1987, Tárkányi, 1997), az alacsony iskolai végzettségű szegény rétegekben pedig ritkább a házasodás, és több országban gyakoribb itt a házasságon kívül szülés és a válás (Blossfeld, 1995, Hoem, 1997, Oppenheimer, 1997). Ugyanakkor tévedés lenne a család olyan válságjelenségeit, mint a válás, a csonka családok arányának a növekedése kizárólag "gettóproblémának" tekinteni (Segalman, 1989, Ferge, 1991, Furstenberg, 1995). Ezek a jelenségek ugyan gyakran a legszegényebbek között a legjellemzőbbek, de minden társadalmi rétegben erősen megnövekedett az arányuk a fejlett országokban az utóbbi évtizedekben. Nem periférikus, hanem általános társadalmi problémák, amelyeket főként a társadalom fokozódó individualizációja vált ki. Mindezt illusztrálja, hogy 1960-ban az amerikai gyermekek 9%-a élt csonka családban, 1990-ben már 24%-a. Ugyanezen idő alatt a fekete amerikai gyermekek között a csonka családban élők aránya 22%-ról 55%-ra nőtt (Popenoe, 1993). Az amerikai átlag 1990-re érte el azt a szintet, ahol a fekete átlag volt 30 évvel korábban, és kérdés, hogy 30 évvel később eléri-e a feketék 1990-es szintjét. A feketék családjait illetően pedig az a nyugtalanító kérdés, hogy hol lesz az ő átlaguk 2020-ra.
A túl alacsony termékenység a társadalom egyre növekvő mértékű elöregedéséhez vezet. Az ausztriai IIASA kutatóintézet előrebecslésének közepes változata (Lutz, 1999) szerint 2050-ig az Európai Unió tagállamainak népességében a 60 évesek és idősebbek aránya a jelenlegi 21 százalékról 33 százalékra nő, míg az alacsony változat szerint 27, a magas szerint 47 százalékra. Az elöregedés problémájának valószínűleg rövid távon sem lehet a bevándorlás a fő megoldása a fejlett európai országokban, mivel igen nagyszámú bevándorló integrálása túlságosan nehéz politikai feladat lehet, és mert a zömmel alacsony iskolai végzettségű bevándorlók gazdasági hasznával szemben ott állnak társadalmi és (a túlzott és méltánytalan kihasználásukat elkerülő) gazdasági integrálásuknak a költségei is. A túl alacsony termékenység a jelenlegi trendek folytatódása esetén néhány évtizeden belül a harmadik világban is mind nagyobb problémává válhat, hiszen a világ valamennyi országában általános a termékenység csökkenése. Hosszú távon így az emberiség egészének gondjává válik a túl alacsony termékenység által kiváltott elöregedés, amit egyre kevésbé lehet majd a bevándorlással enyhíteni, mert idővel a kibocsátó országok népessége is egyre inkább elöregedik.
Az elöregedés miatt egyre nagyobbra nőnek az országok egészségügyi és nyugdíjkiadásai, vagy másként egyre kisebb lesz azok aránya, akiknek az adó- és járulékfizetése ezek fedezetéül szolgál. Egy előrebecslés szerint 1980-2040-ig az OECD országaiban a várható demográfiai változásoknak köszönhetően 40 százalékkal fog növekedni az egészségügyi kiadások és közel 80 százalékkal a nyugdíjkiadások szintje (OECD, 1988). A közoktatással kapcsolatos költségek közel 20 százalékkal, a családok támogatásával kapcsolatos költségek mintegy 15 százalékkal csökkennek. Az összes közkiadások arányának növekedése mindebből adódóan 30 százalékos lesz. (Az 1980-2000-es időszak tapasztalatait, az OECD országok többségében, különösen a dél-európai országokban a termékenység további csökkenését figyelembe véve a közkiadások még nagyobb arányú növekedése várható.)
Külön gondot fog jelenteni a legidősebbek hosszú távú gondozása. A 75 évesek és idősebbek aránya 1960-2020-ig 3-4-ről 7-10%-ra nő az európai országok népességében (általában több, mint kétszeresére, a dél-európai országokban több, mint háromszorosára). Valószínűnek tűnik, hogy a gyermekszám csökkenése, a párkapcsolatok labilisabbá válása, a tradíciók és a vallásosság visszaszorulása és az individualizálódás egyaránt súlyosbítják majd ezt a problémát, csökkentve az idősek gondozására rendelkezésre álló hozzátartozók számát, ezzel növelve a szükséges állami segítség mértékét és ennek költségét (Drew, 1998, Philips, 1998).
A házasságon kívül születő gyermekek arányának erőteljes növekedése és az élettársi kapcsolatok terjedése a házasságok rovására azért negatív jelenségek, mert az élettársi kapcsolatok még a házasságoknál is sokkal bomlékonyabbak (Leridon, 1990a, Les femmes, 1995, Wu, 1995, Kamarás, 1996a, Lindgren, 1997, Kiernan, 1999b), így a bennük születő gyermekek még nagyobb arányban ki vannak téve szüleik elválása megtapasztalásának, mint a házasságban született gyermekek. Csonka és instabil családokban a gyermekek szocializációja valószínűleg gyakran nem mehet végbe megfelelően (Roussel, 1980, Ranschburg, 1994). Több kutatási eredmény kimutatta, hogy különösen a válás (Cherlin, 1998), de a tradicionális család intézményének bomlása általában is igen káros hatással van a gyermekek pszichoszociális értelemben vett jólétére (Houseknecht, 1996). Ahol az egymás iránti komolyabb elkötelezettség ennyire visszaszorul és az emberi kapcsolatok instabilitása ennyire általánossá válik, ott valószínűleg nő a pszichés sérülések száma, nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek esetében is. A csonka családok arányának növekedése növeli a szegénységet és a jóléti állam kiadásait is (Doron, 1991, Tárkányi, 1996, 1997, Esping-Andersen, 1999).
Az ilyen párkapcsolatokból valószínűleg nem születik annyi gyermek, amennyi a népesség egyszerű reprodukciójához szükséges, mivel az élettársi kapcsolatban élők termékenysége alacsonyabb szokott lenni, mint a házasságban élőké. Egy francia demográfiai tanulmány kimutatta, hogy az élettársai kapcsolatban élés elterjedése Franciaországban hozzájárult a befejezett termékenység csökkenéséhez (Leridon, 1990b).
II. Válaszok a demográfiai problémákra Európában
A társadalom elöregedése általános probléma az európai országokban, melyre a nyugdíjrendszer átalakítása hosszú távon nem jelent megfelelő választ. A nyugdíjkorhatár felemelése növeli a munkaerőpiacon levők létszámát, és így valószínűleg a munkanélküliséget is (OECD, 2002). Ráadásul a nyugdíjkorhatár nyilván nem emelhető a végtelenségig (amennyiben a születéskor várható átlagos élettartam sem), és egyre magasabbra emelése egyre nagyobb politikai ellenállást válthat ki.
A nyugdíjrendszer tőkefedezeti jellegűvé alakítása csökkenti a nyugdíjrendszerben a szociális szolidaritás lehetőségét és az átalakítás jelentős plusz költséggel jár, amit a társadalomnak kell állnia. A tőkefedezeti nyugdíjrendszer talán egy kicsivel rugalmasabb a demográfiai változásokkal szemben (ez az egyik fontos érv volt a bevezetése mellett Magyarországon, ld. Averting, 1994), de ez kétséges és vitatható. Az egyik ellenérv szerint ahogy halad előre az elöregedés folyamata, úgy egyre nő azok száma, akik nyugdíj értékpapírt kínálnak (illetve azoknak az időseknek az aránya, akik ilyenekből kívánnak megélni), és egyre csökken azoké a munkavállalóké (illetve munkaképes korúaké), akik ilyenek potenciális vevői (Ekert-Jaffé, 2001). Más megfogalmazásban: egyre több tőkével egyre kevesebb munka áll majd szemben. Ez fokozatosan lenyomja majd a nyugdíj értékpapírok értékét. Tehát csökken a hozamuk, idővel kifejezetten ráfizetést jelentenek, így egyre nőhet a csődök száma. Amennyiben az állam nem akarja a nyugdíjasokat megélhetés nélkül hagyni, neki kell beavatkoznia, ily módon visszatér az a helyzet, hogy a teher végül is az állami költségvetésre nehezedik. Egy másik hasonló érv, hogy egyre kevesebben lesznek a járulékfizetők és egyre többen, akiknek a részére járadékot kell fizetniük a magán nyugdíjpénztáraknak, és egy ilyen folyamat nemcsak az állami költségvetés számára komoly teher, hanem az ő hasznukat is erősen csökkenti majd (Augusztinovics, 2002). Mindezen túl igen aggályosnak tűnik a nyugdíjat értékpapírok formájában kivinni a tőkepiacra és ott kitenni a legkülönbözőbb szélsőséges ingadozások hatásainak (amit jól mutat az elmúlt években a részvényárfolyamok erős zuhanása).
Az eddigi történelmi tapasztalataink, ismereteink alapján az tekinthető reálisnak, hogy a nem tradicionális és nem mezőgazdasági társadalmakban a túl alacsony termékenység és a következtében fellépő népességfogyás és elöregedés mintegy a társadalom és a gazdaság működésének a lényegéből fakad, és csak bizonyos rendkívüli helyzetekben, ideiglenesen léphet fel ezzel ellentétes irányú folyamat, de ez marad a hosszú távú trend. Az elöregedés bizonyos magas szintjét elérve valószínűleg működésképtelenné válik a társadalom és a gazdaság, akármilyen is a nyugdíjrendszer. Hiszen az elöregedés folyamata magától nem fog megállni, így az idős koruk miatt munkaképtelenek és a mások gondoskodására szorulók aránya hosszú távon nőhet 30, 50, 70, majd 90%-ra is.
Az elöregedés finanszírozására az adók és járulékok mértéke nem emelhető a végtelenségig, viszont ha több gyermek születik, az idővel növeli a járulékfizetők számát és arányát. Tehát a termékenység szintjének növelése fontos társadalom- és népesedéspolitikai cél. A tanulmányban felsorolt példák mutatják, hogy a gyermekvállalás miatt kialakuló szociális terhek, hátrányok csökkentése a családi pótlék és a fizetett gyermekgondozási szabadság bőkezű rendszerével valamint az óvoda- és bölcsőderendszer magas szintű kiépítésével bátorítólag hathat a gyermekvállalásra, és nemcsak átmenetileg, hanem tartósan is növelheti a termékenységet. Franciaországban a baba-hullámhegy idején a termékenység tapasztalt növekedése feltűnően meghaladta a szomszédos országokéit, ha a teljes termékenységi arányszám alakulását nézzük. A befejezett termékenység pedig magasabb szintet ért el, mint a legtöbb európai országban, főleg ha egyaránt tekintetbe vesszük a szintjét, és azon kohorszoknak a nagy számát, amelyeknél ezt a magas szintet megtartotta (Evolution, 1997, Sardon, 1997). Azt, hogy a többlet a gyermekek többletköltségeit kompenzáló juttatások bőkezűségével magyarázható az is alátámasztani látszik továbbá, hogy a bérből és fizetésből élők között, akik nagyobb juttatásokat kaptak, nagyobb volt a termékenység emelkedése, mint a társadalom más csoportjainak körében (Febvay, 1959, Andorka, 1987).
A teljes termékenységi arányszám alakulása 1935-1970
Forrás: Sardon, 1997, Evolution, 1997
Egy másik példa a családpolitika valószínűsíthető pozitív demográfiai hatására a skandináv országok tapasztalata, ahol a leginkább segítik az állami családpolitika intézményes megoldásai (az óvoda- és bölcsőderendszer, többnyire bőkezű gyermekgondozási segéllyel együtt) a gyermekvállalás és a női munkavállalás összeegyeztetését (Tárkányi, 1998b). Itt az 1980-95-ös időszakban jellemzően nőtt a termékenység, míg a többi fejlett európai országban a termékenység stagnált vagy kissé csökkent ennek az időszaknak az egészét tekintve. Ugyanekkor számos európai országban tapasztalható volt egy "mini baba hullámhegy", amelynek a szintje a skandináv országokban magasabbra nőtt, mint a többi országban. Mind az utóbbi, mind az előbbi, francia példa esetében a családpolitika hatására becslésem szerint mintegy 8%-kal nőhetett a befejezett termékenység, ami Franciaország esetében +0,2, a skandináv országokban jellemzően +0,12 gyermeket jelent átlagosan, egy nőre számítva.
A teljes termékenységi arányszám alakulása 1980-1995-ig
Forrás: Recent, 2000
A családi pótlék összege 1960-90-ig főként a szocialista országokban, közöttük is elsősorban Magyarországon volt magas. Magyarországon a családi pótlék szintjének emelése 1966-67-ben, 1974-75-ben és 1990-91-ben járulhatott hozzá a termékenység növekedéséhez (Tárkányi, 2002). A családi pótlék összegének 1965-ös emelése és a GYES 1967-es bevezetése hatására 1965-ről 1968-ra 1,81-ről 2,06-ra nőtt a teljes termékenységi arányszám, 14%-kal, majd némileg csökkent, az 1972-es 1,93-ra (7%-kal). 1973-ról 1975-re 1,95-ről 2,38-ra nőtt, két év alatt 22%-kal, az ekkori komplex népesedéspolitikai csomag hatására, majd kereken egy évtizeden át csökkent, 1984-ben 1,73-as értéket érve el (ami 27%-os csökkenést jelent az 1975-ös szinthez képest). 1985-ben újra megnőtt, 1,83-ra, 6%-kal, majd ezen a szinten maradt hat éven át (1991-ben 1,86). 1999-re 1,29-re zuhant, ami 8 év alatt 31%-os csökkenést jelent. 2000-ben megállt a csökkenés, és újabb növekedés indult meg (az arányszám értéke 1,33).
Teljes termékenységi arányszám Magyarországon 1911-99-ig
Forrás: Tárkányi 1998a
Mind az 1965-67-es intézkedések, mind az 1973-74-es népesedéspolitikai csomag jelentősen növelték a termékenységet. (Utóbbival kapcsolatban nem állja meg a helyét az a vélekedés, hogy ez a születésszám-növekedés csak annak tulajdonítható, hogy ekkor értek szülőképes korba az 1953-55-ben született nagyobb létszámú generációk, mivel 1974-ben nemcsak a születésszám nőtt meg, hanem a teljes termékenységi arányszám is, ez utóbbi mutató pedig kiszűri a szülőképes korú nemzedékek létszámának, korösszetételének hatását.) A GYED 1985-ös bevezetésének a hatása tűnik első látásra a legkisebbnek, ha csak azt nézzük, hogy mennyire emelkedett meg a teljes termékenységi arányszám 1984-ről 1985-re. Azonban azt is tekintetbe kell venni, hogy a termékenység nemcsak nőtt 1985-ben, hanem megállt a közel egy évtizede tartó termékenységcsökkenés, és a termékenység a következő időszakban stabilizálódott egy még viszonylag magas (a reprodukcióhoz szükségesnek 80 és 90%-a közötti) szinten. A termékenység ugyan csak 6%-kal nőtt 1984-ről 1985-re, de 1985-ben 10, 1987-ben 20%-kal volt magasabb annál, mint amit akkor ért volna el, ha folytatódik az 1975-84-ig tartó csökkenése. A gyermekek születési sorszáma szerinti bontás különösen világosan megmutatja, hogy milyen éles váltást jelentett a GYED bevezetése, és milyen világosan érvényesülő hatással volt a termékenység alakulására, főként a harmadik és negyedik gyermekek születési gyakoriságát illetően (Kamarás, 1994, Tárkányi, 1998a).
Forrás: Kamarás, 1994
A GYED bevezetésének hatása tartósnak bizonyult, míg az 1965-67-es és az 1973-74-es intézkedéseknél csak átmenetileg nőtt meg a termékenység. Igaz, hogy utóbbiaknál is valószínűsíthetünk bizonyos maradandó pozitív hatást, mert nélkülük egyes későbbre tervezett gyermekeket -- akiknek a megszületését a gyermekvállalást bátorító intézkedések miatt előbbre hozták -- valószínűleg mégsem vállaltak volna a szülők a későbbiekben anyagi problémák vagy a munkavállalás és a gyermekvállalás összeegyeztetésének nehézségei miatt. A GYES reálértéke és a reálbérhez viszonyított aránya mind 1967-73-ig, mind 1974-84-ig meredeken csökkent, párhuzamosan a termékenységcsökkenésekkel. Tehát a GYES értékének csökkenése valószínűleg hozzájárult a termékenység ugyanekkor történő csökkenéséhez. Különösen figyelemre méltó, hogy a termékenység mennyire szorosan együtt mozgott a gyermekgondozási segély reálértékével. Ez nyilvánvaló jele annak, hogy a gyermekvállalás és a munkavállalás összeegyeztetése milyen fontos probléma sok család életében, és ennek a megkönnyítése mennyire számít a párok gyermekvállalással kapcsolatos döntéseinél. Ugyanezt támasztja alá a gyermekgondozási díjjal kapcsolatos tapasztalat is. A termékeny periódusuknak a '90-es években végére érőknél megnőtt a végső gyermekszám, azaz a befejezett termékenység, amiben jelentős szerepe lehetett a GYED-nek (Kamarás, 1996b).
Az európai országok között azokban az országokban sikerült visszafordítani a befejezett termékenység csökkenését, amelyekben a leginkább kiépített volt a gyermekgondozási segélyek, valamint az óvodák és bölcsődék rendszere (Svédország, Finnország, Magyarország), tehát amelyek a leginkább segítették a gyermekvállalás és a női munkavállalás összeegyeztetését. Svédországban a '90-es években egy éven át járt magas szinten keresetarányos, a GYED-hez hasonló gyermekgondozási segély, továbbá három hónapon át egy alacsony és egységes összegű, a GYES-hez hasonló juttatás. Finnországban is a gyermek egy éves koráig járt magas szinten keresetarányos, a GYED-hez hasonló gyermekgondozási segély. Finnországban emellett létezett egy másik, GYES-szerű gyermekgondozási segély is, mely a magyar GYES-hez hasonlóan több éven át járt. Svédországban említésre méltó a GYED-hez hasonló gyermekgondozási segély mellett a magasabb sorszámú gyermekek után fizetett extra családi pótlék, amelyet a '90-es években megszüntettek, majd visszaállítottak (Kamerman, 1998, Tárkányi, 1998b).
Végső gyermekszám 1930-60-ig született női generációkban
Forrás: Recent, 2000
Németországban, Ausztriában és Olaszországban viszont a gyermekgondozási segélyek rendszere csak mérsékelten, a bölcsődéké pedig csekély mértékben kiépített. Olaszországban a 3 évesnél fiatalabb gyermekek mindössze 6%-ának volt férőhely bölcsődékben 1993-ban, Ausztriában 3%-ának, Nyugat-Németországban pedig (1988-as adat szerint) az 5%-ának, míg 1993-ban ugyanez az arány Franciaországban 23, Finnországban 27, Svédországban pedig 33% volt (Tárkányi, 1998b, Gauthier, 2000). Nyugat-Németország, Ausztria és Olaszország női nemzedékeinek a végső gyermekszáma generációról generációra meredeken csökkent.
Végső gyermekszám 1930-60-ig született női generációkban
Forrás: Recent, 2000
Ha Magyarország nem vezetett volna be olyan komplex és bőkezű család- és népesedéspolitikát, amelynek egyaránt része volt a gyermekvállalás és a női munkavállalás összeegyeztetésének megkönnyítésére való erőteljes törekvés és a gyermekvállalás terheit magas szinten kompenzáló családi pótlék, akkor reális a feltételezés, hogy a termékenysége a '60-as évek elejének mélypontját követő három évtizedben tovább csökkent volna. Ily módon tehát valószínűleg körülbelül Ausztria, Németország vagy Olaszország demográfiai pályáját futotta volna be. Becslésem szerint Magyarországon a család- és népesedéspolitikai intézkedések sorozata legalább 25%-kal, vagy egy nőre számítva átlagosan 0,4 gyermekkel növelhette a befejezett termékenységet. Ezeknek az intézkedéseknek a hatása nélkül a következő évtizedekben az 1966-1992-ben született generációkban az adó- és járulékfizetők száma 10-15%-kal lenne alacsonyabb Magyarországon.
A bőkezű család- és népesedéspolitika eredménye a járulékfizetők számának, arányának jelentős növekedése lett. 2020-tól már mindannyian belépnek a munkaerőpiacra azok, akik a bőkezű családpolitika időszakában születtek. Úgy gondolom, hogy ennek a politikának a haszna főleg a 2010-2040-es időszakban, ezen belül leginkább a 2020-as években mutatkozik meg az állami költségvetésben. (Ugyanis ekkor már és még mindannyian a munkaerőpiacon lesznek az 1966 és 1992 között születettek.) Mindenesetre már a most, 2002-ben 16-36 évesek -- vagyis részben vagy egészen a munkaerőpiacon levő, ott munkát vállaló, adót és járulékot fizető korosztályok -- létszáma is nagyobb, mint a család- és népesedéspolitika hatása nélkül lett volna.
A családpolitikai intézkedések magas szintű, bőkezű rendszere Magyarországon és Franciaországban több évtizeden át politikailag fenntarthatónak bizonyult. A különböző -- francia, magyar és skandináv - családpolitikák 0,1-0,4-gyel növelhették a végső gyermekszámot, miközben a gyermekek és gyermeket nevelők szegénységét is jelentősen csökkentették. A családpolitikai juttatásoknak a gyermekvállalást könnyítő, bátorító hatását több, a disszertációmban idézett ökonometriai elemzés eredménye is kimutatja.
Gauthier és Hatzius (1997) szerint a családi pótlék 25%-kal való növelése a termékenység szintjét rövid távon 0,6%-kal, hosszú távon 4%-kal növelné. Zhang és társai (1994) kanadai adatok alapján összehasonlították a családi pótlék és a családi adókedvezmények (adó- és adóalapcsökkentő) hatását. Valamennyi pozitívan hatott a termékenységre, de a családi pótlék hatása világosabban érvényesült, míg az adóalap-csökkentő családi adókedvezményé volt a leghalványabb. A családi pótlék hatása talán azért érvényesül ilyen erőteljesen, mert ezt szinte minden gyermeket nevelő család kapja. Végül említést érdemel egy francia demográfiai tanulmány (Ekert, 1986), melynek szerzője egy matematikai modellbe foglalta a '70-es évek második felének demográfiai mutatóit és családpolitikai juttatásait számos európai ország esetében. Összefüggést talált a termékenység és a családpolitikai juttatások között. Számítása szerint az összes olyan pluszköltségnek az állami kompenzálása, amit a gyermekek a szülők számára jelentenek, 0,5-tel növelheti meg egy adott országban a teljes termékenységi arányszámot.
A jelenleg tapasztalható trendek alapján az becsülhető előre, hogy a termékenység a legtöbb európai országban 1,4 és 2,0 között fog állandósulni, a szükséges szint pedig, amelyet el kellene érni 2,1, így ez a 0,5-ös érték nem is kevés. Nyilván a skandináv országok, amelyekben a termékenység várhatóan 1,8 és 2,0 között állandósulhat már most is a gyermeknevelés költségeinek jelentős részét kompenzálják. Tehát itt a teljes kompenzáció nem 0,5-tel növelné a termékenység szintjét, hanem kevesebbel, de az általában valószínűleg elég is lenne. A többi országban is várható, hogy a gyermeknevelés terheinek teljes kompenzációja, vagyis egy igen bőkezű családpolitika a reprodukcióhoz szükséges szintig, vagy annak közelébe emelné a termékenységet. Ez nyilván csak akkor valósulhatna meg, ha teljes konszenzus lenne a gyermekvállalás fontosságát illetően a társadalomban, egy ilyen konszenzus viszont olyan kulturális plusztényezőt jelentene, amelyik a családpolitikai juttatások hatásán felül önmagában is hozzájárulna a termékenység szintjének a növekedéséhez.
A labilis párkapcsolatok miatt sok a csonka család az európai országokban. Szegénységüket mérsékli az egyedülálló szülők -- legtöbbször egyedülálló anyák - munkavállalása. Az óvoda- és bölcsőderendszer magas szintű kiépítettsége a gyermekvállalás bátorítása mellett ezt is komolyan segítheti. Ily módon javítja a csonka családokban fölnövő gyermekek életszínvonalát és továbbtanulási esélyeit. Ezáltal növekszik annak az esélye, hogy a gyermekek felnőve adót és társadalombiztosítási járulékot fognak fizetni, amivel szintén hozzájárulnak majd az egészségügyi és nyugdíjkiadások finanszírozásához, másrészt az államnak valószínűleg kevesebbet kell költenie nevelőintézeti ellátásuk és börtönbeli tartózkodásuk költségeire (Esping-Andersen, 2002). Ferge Zsuzsa érvelése hasonló (1999), amennyiben attól tart, hogy a szegényeket a társadalomba integráló erőforrások csökkenése, intézmények gyengülése a perifériára szorulásukhoz vezethet, és ez önmagát erősítő folyamattá válhat.
Fontos, hogy az ilyen gyermekgondozási intézmények által nyújtott szolgáltatás ingyenes-e vagy nem, és hogy ha nem, mennyibe kerül és hogy jár-e valamilyen kedvezmény vagy kompenzáció a hátrányos helyzetű, így például az egyedülálló szülőknek. Fontos, hogy az adott korosztályba tartozó gyermekek hány százalékának van férőhely országosan, és az is, hogy az intézmény nyitvatartási rendje olyan-e, hogy lehetővé teszi a szülők számára a munkavállalást (Bradshaw, 1996).
Javítja a csonka családok anyagi helyzetét a tartásdíj intézménye is. Ezt csak a gyermekek után kell mindig fizetni, ugyanakkor az egyedülálló szülő tartására is megítélheti a bíróság a fejlett országok zömében (bár a női munkavállalás terjedésével ez nyilván mind ritkábbá válik). Csak a dél-európai országokban nincs olyan hatóság, amely felelős a tartásdíj behajtásáért.
A válás következményeinek enyhítését célozza több országban a közös szülői felelősség jogintézményének bevezetése vagy az Európai Gyermekjogi Konvenció azon pontja, amely szerint a gyermekek véleményét hivatalosan ki kell kérni minden őket érintő családjogi ügyben (Tárkányi, 1998b).
A fejlett európai országokban általában a '90-es évekre kiépültek és működnek olyan családi vagy házassági tanácsadó központok, gyermekvédelmi vagy családterápiás szolgálatok, amelyek a családok működési zavarainak elhárítását és a párkapcsolatok labilitásának a csökkentését szolgálják (Dumon, 1989, 1992). Magyarországon a családok belső zavarait kezelő intézmények sorában a nevelési tanácsadók, családsegítő központok, gyermekjóléti szolgálatok hasznosak és fontosak, éppúgy, mint a nevelőszülői hálózat, a csecsemőotthonok vagy a hetes otthonok. Viszont lényegében hiányoznak olyan új megoldások, amelyek egy olyan stratégia részei lehetnének, amely a megelőzésre, nem pedig a tűzoltásra helyezi a hangsúlyt. A közösségfejlesztés és közösségi szociális munka két olyan módszer, amelyek családpolitikai szempontból is támogatásra érdemesek, mert szerintem sokkal kedvezőbb a családok fejlődéséhez (és nagy segítséget jelent a gondok között) egy jó lakóhelyi közösség illetve közösségi jellegű helyi társadalom, mint egy atomizált, anómiás társadalmi környezet. Egy ilyen jellegű kezdeményezés az 1973-ban az Egyesült Királyságban elindított Start Home mozgalom, amely azóta a világ számos országában elterjedt. Magyarországon éppen most van indulófélben mint Otthon Segítünk Alapítvány. A mozgalom fő tevékenysége önkéntes segítők szervezése, akik néhány órás alkalmi segítséget nyújtanak hátrányos helyzetű egyedülálló vagy sokgyermekes szülőknek. Ez lehet a gyermekekkel való foglalkozás, bevásárlás vagy valamilyen más háztartási munka elvégzése. Fontos a beszélgetés, az elszigetelt és megterhelt szülőknek való személyes barátság felajánlása, gondjaik megosztása. Azok általában ezt szokták a legtöbbre értékelni. A segítők erősen bátorítják a szülőket emberi kapcsolataik bővítésére, ennek elősegítése is a mozgalom programjához tartozik.
Miután a párkapcsolatok labilitása növeli a szegénységet és pszichés sérüléseket okoz -- nemcsak a gyermekeknek, hanem az érintett felnőtteknek is -, a termékenység növelése mellett a párkapcsolatok stabilitásának a növelése is alapvető cél. Fontos lenne minden olyan módszernek, lehetőségnek a mélyebb tanulmányozása és adaptációja, amely erre irányul, legyen az családi életre nevelés az iskolában vagy azon kívül vagy családi, házassági tanácsadó szolgáltatás. A párkapcsolati problémák megoldásával, a kapcsolatok erősítésével, gazdagításával foglalkozó, már létező egyesületek, kezdeményezések (mint amilyen például a Családi Szolgálatok Ligája Alapítvány) fejlesztésének, intézményesítésének és jóval nagyobb fokú anyagi támogatásának is a házasság válságát kezelő illetve lehetőleg megelőző családpolitika központi fontosságú részévé kellene válnia.
Ugyancsak fontos a mentálhigiénés rendszer fejlesztése és a megfelelő alkoholpolitika kialakítása. Az alkoholizmus az utóbbi évtizedekben a családok súlyos válságának központi tényezője volt, miközben a rá irányuló figyelemnek, és enyhítése szándékának rendkívüli hiánya volt tapasztalható. Megoldás lehetne az alkoholos italok árának emelése, és a többletbevételnek kizárólag az alkoholpolitika intézményrendszerének a kiépítésére fordítása (Role of the principal addictions..., 1997).
A válások megelőzésével kapcsolatban talán lehet némi pozitív szerepe gazdasági ellenösztönzőknek és jogi gátaknak is, azonban a legnagyobb szerepe a házasságra való megfelelő felkészítésnek és a vele kapcsolatos tanácsadásnak lehet. Mivel a tartós együttélések többsége ma már házasságon kívül kezdődik, meg kellene találni a módját annak, hogy a tartós párkapcsolatra való felkészítés lehetősége az élettársi kapcsolatban élőket is elérje. Az Egyesült Államokban már jól fejlett mozgalom a párkapcsolatok "pszichológiailag ügyesebb" megélésére való felkészítés ("marriage education), melynek programja olyan jellegű, hogy iskolai keretek között is hatékonyan tanítható (Sollee, 1996, More, 2000) és Floridában már bekerült a középiskolai tanrendbe (ezen kívül még az USA több más tagállamában gyakori ilyen tantárgy iskolai oktatása). Magyarországon is elindult már egy ilyen jellegű szerény kezdeményezés. A cél véleményem szerint az ilyen módszerek, programok országos méretben történő elterjesztése és alkalmazása kell, hogy legyen.
III. A családpolitika háttere
Európában mind a gyermeket nevelő családok hátrányos helyzetének, mind a túl alacsony termékenységnek a kérdése előtérbe került az elmúlt évtizedekben. Különösen a női munkavállalás és a gyermekvállalás összeegyeztetésének a megkönnyítése áll a figyelem középpontjában (Tárkányi, 1998b). A nők ma általában nagyobb mértékben vesznek részt családtagjaik -- gyermekek, idősek -- gondozásában, mint a férfiak. A jövőben ez változhat, ha a skandináv országokban észlelhető egalitáriusabb szerepfelfogás ott tovább erősödik, más országok pedig követik ebben ezt a régiót. Előállhat egy olyan helyzet, amikor a gyermekgondozás és a munkavállalás összeegyeztetése nem kifejezetten női probléma lesz. A jóléti államnak nem feltétlenül a nőket kell kompenzálnia, hanem a családtagjaikat gondozókat, legyenek nők vagy férfiak, akikre rendkívül nagy szükség van, és akik sokat átvesznek azokból a terhekből, amelyek máskülönben a jóléti államra hárulnának.
A nemi szerepek lassú változását a női iskolai végzettség fokozatos növekedése váltja ki. A magasabb iskolai végzettségű nők arányának növekedése hosszú távú trend, tehát a jövőben egyre fontosabb családpolitikai szemponttá válik az ő helyzetüknek, problémáiknak a figyelembe vétele. Magyarországon például ezért is fontos a jövedelemarányos GYED, mely számukra is megkönnyíti a gyermekvállalás és a munkavállalás összeegyeztetését -- szemben a fix összegű GYES-sel, amely csak az alacsony iskolai végzettségű nők számára igazán kedvező -, másrészt fontos anyagi segítséget nyújt ténylegesen sérülékeny és nehéz helyzetű fiatal családoknak, amelyek átmeneti szegénysége (Tóth, 1994) többnyire valószínűleg nem az iskolai végzettségükkel, hanem az életciklusukkal és a gyermekvállalás miatti hátrányokkal függ össze.
A gyermekvállalás akadálya lehet a munka világának "rugalmassá válása", a szerződéses és ideiglenes jellegű munkaviszonyok terjedése, ami növeli a munkavállalók kiszolgáltatottságát és csökkenti biztonságérzetüket (S. Molnár, 1998, Persson, 2001, Hoem, 2002). Reményt keltő ezzel kapcsolatban, hogy menedzserek véleménye szerint a vállalatoknak leginkább a hosszú távú alkalmazás éri meg, és fontos számukra a dolgozók lojalitása és jó közérzete, valamint a betanításukra fordított költségek megtérülése, viszont a rugalmasabb munkaerő-felvételt és elbocsátást általában nem tekintették fontos tényezőnek a vállalat versenyképessége szempontjából (Simonyi, 2000, Védettség nélkül, 2002).
A gyermekvállalás biztonságát a munkapiac átalakulásán túl a jóléti állam leépítésére irányuló, immár több évtizedes politikai törekvések is veszélyeztetik a fejlett európai országokban. Magyarországon a megkérdezett vállalatvezetők fontosnak ítélték a jóléti juttatások zömét és az alacsony béreket nem tartották fontos tényezőnek a vállalat versenyképességével kapcsolatban, a munkaerő magas képzettségét és fegyelmét viszont igen (Simonyi, 2000). Az utóbbiak szintjét viszont növeli a megfelelő közoktatás, de csökkenti a társadalmi kirekesztődés folyamatának a felerősödése. Utóbbihoz hozzájárulhat a jóléti állam leépülése, továbbá a családok bomlási folyamatai is. Az idézett menedzseri vélemények szerint lényegében a vállalkozók gazdasági érdekei is a jóléti állam fenntartása mellett szólnak, nem pedig ellene.
A család intézményének bomlása meglehetősen nagy átfedésben van a szegények társadalmi kirekesztődésének folyamatával, hiszen a szegények között különösen jellemzőek a családok bomlásának jelenségei, és ez is negatívan hat vissza a helyzetükre. Egy kutatás eredménye szerint a hagyományos család intézményének lassú szétmállása valószínűleg tényleg komolyan veszélyezteti a gyermekek jólétét a fejlett országokban. Ezt a negatív hatást a tanulmány következtetése szerint csak a szociáldemokrata típusú, bőkezű szociálpolitika tudja hatékonyan mérsékelni (Houseknecht, 1996).
A baloldalon főként mint a szegények helyzetét javító intézkedéseket hajlamosak számításba venni családpolitikai intézkedések lehetőségét. Ugyanakkor a termékenységet növelő, tehát pozitív népesedéspolitikai hatású juttatások rendszerint a szegényeket is segítik, jelentősen csökkentve a szegénységüket, javítva a helyzetüket. Így például a családi pótlék Magyarországon a '80-as években magas szintjével valószínűleg pozitív hatást gyakorolt a termékenységre, ugyanakkor a szegények helyzetét jelentős mértékben könnyítő juttatás is volt, amit jól illusztrál a következő grafikon, amely a családi pótléknak a szegényekre célzottságát mutatja.
A családi pótlék előtti nettó jövedelemeloszlás egyes jövedelem-deciliseinek részesedése a teljes családipótlék-kiadásból, 1987
Így valószínű, hogy a családpolitika két fontos arca -- a családpolitika mint a népesedéspolitika központi eleme és a családpolitika mint a szegénységet csökkentő szociálpolitika központi eleme -- nem áll egymással szemben, hanem egy irányba néznek. Azonban egy olyan politikának, amely ezt a két szándékot harmonizálja az egyik előfeltétele, hogy kutatások történjenek a családpolitikai juttatások esetleges visszás hatásaival kapcsolatban (Hill, 1993, Piachaud, 1999). Tehát tisztázni kellene, hogy hogyan kerülhető el az, hogy a családi juttatások hatására különböző szegénységi csapdák alakuljanak ki, így azt, hogy a családi juttatások ellenösztönözzék a munkavállalást (ehhez hasonlóan talán azt is, hogy nem ösztönzik-e az alacsony iskolai végzettségűeket jóval több gyermek vállalására, mint amennyit jól fel tudnak nevelni).
Magyar és brit kutatási eredmények alapján az a feltevés mindenesetre irreális, hogy a családi juttatások lennének a házasságkötések alacsony számának vagy a házasságon kívüli szülések növekvő trendjének az okozói. Az Egyesült Királyságban ugyanis azt tapasztalták, hogy a megkérdezett egyedül álló szülőknek csak 1%-a válaszolta azt, hogy szociális juttatások miatt vált külön a párjától illetve ezért nem él együtt vele (Bradshaw, 1991). Ehhez hasonlóak egy magyarországi kutatás eredményei, melynek során csak az élettársi kapcsolatban élők 5%-a adott olyan választ, hogy azért nem terveznek társukkal törvényes házasságot, mert "a szociális támogatás miatt így előnyösebb" (S. Molnár, 1997a). A megkérdezett házasságon kívül szült nők közül az egyedül élőknek mindössze 1,4%-a mondta, hogy azért nem akar megházasodni, mert az a szociális támogatás miatt nem lenne előnyös. (De még náluk is csak a hivatalos házasságkötésnek és nem a párkapcsolatnak az elutasításáról van szó.) A házasságon kívül szült nők között általános, hogy "az egyedül élés mindkét formáját rossznak vagy nagyon rossznak, a párkapcsolatban élés mindkét formáját jónak vagy nagyon jónak tartják". Tehát a szociális támogatások Magyarországon sem motiválják a nőket arra, hogy ne tartsák fontosnak, hogy nekik férjük, a gyermeknek pedig apja legyen.
A családpolitikáról való gondolkozásnál azt is ésszerű figyelembe venni, hogy a problematikus demográfiai változásoknak valószínűleg a társadalom fokozódó individualizálódása a legfőbb oka. Ezért az ezzel kapcsolatos problémák megoldásához a szociális, családpolitikai juttatások illetve a jóléti állam működése mellett szükség van az egyének szemléletének megváltoztatására, a reprodukciós szintet elérő gyermekszám, a megfelelő párválasztás, a párkapcsolatok tudatos építése, gazdagítása, a bennük való hűség és a tartósságuk fontosságának a nagyobb mértékű tudatosítására is. Ezért az állam főként az oktatási rendszeren keresztül és civil szervezetek támogatásával tehet valamit, de emellett alapvető szükség van arra, hogy a politikai és a médiaelit számára is fontos céllá váljanak. Az egyének készségeinek javításában és szemléletük megváltoztatásában különböző civil és vallásos mozgalmak és közösségek szerepe is fontos lehet.
Egy-egy ország sajátos története jelentős mértékben alakítja azt a politikai és kulturális feltételrendszert, amely a meghatározó kereteket jelenti a családpolitika alakulása szempontjából. A demográfiai problémáknak a tényleges és az érzékelt nagysága között nincs szükségszerűen szoros kapcsolat, a társadalom hozzáállása pedig jelentősen befolyásolhatja a családok problémáinak enyhítésére irányuló kormányzati törekvések mozgásterét (Hantrais, 1997, Tárkányi, 2001b). Legelőször bizonyára azokban az országokban merül fel majd sürgetően a családok gondjait hatékonyan kezelő, hátrányos helyzetüket jelentősen csökkentő és ezáltal a termékenységet növelő családpolitika szükségességének a gondolata, amelyekben vagy különösen alacsony a termékenység, vagy hosszú ideje alacsony a szintje, mert ezekben lesz az elöregedés a leggyorsabb. Ebbe a csoportba tartoznak Európában Németország és a dél-európai országok. A népesedéspolitika fontosságának a gondolata Franciaországban és Magyarországon eleven hagyomány. A skandináv országokban a népesedéspolitika szükségességének gondolata szintén megjelent az utóbbi évtizedekben, de itt főként a hagyományosan magas szintű szociálpolitikának lehet pozitív demográfiai hatása.
A termékenység tartós pozitív irányú befolyásolásának Magyarországon megvan az erős politikai alapja és támogatottsága, hiszen a közvélemény komoly problémának tartja a népességfogyást, és főként a családok erőteljesebb támogatását várja a kormánytól ennek megállítására (S. Molnár, 1997b). Általában jellemző Magyarországon, hogy minden szociális intézkedés társadalmi támogatottsága erős, de egyes rétegek, így például a szegény családok és a nagycsaládok támogatásáé különösen az (Tárkányi, 2000b), ami jó politikai alapot jelent a családokat segítő politikai intézkedésekhez. Mindez azt is jelenti, hogy amennyiben tartósan olyan bőkezű családpolitika érvényesülne a fejlett országokban a következő évtizedekben, mint amilyen Magyarországon 1990 körül, akkor (amennyiben a gyermekszülés későbbre halasztása folyamatának torzító demográfiai hatásával is számolunk) tartósan elérhető lenne bennük a reprodukciós szinthez szükséges termékenység. Emellett jelentősen csökkenne a gyermekek és gyermeket nevelők szegénysége, ami a társadalmi kirekesztődés folyamata ellen hatna.
A TÉZISEKBEN HIVATKOZOTT IRODALOM
http://www.vaestoliitto.fi/toimintayksikot/vaestontutkimuslaitos/eapskonferenssi/abstracts.html
http://www.europa.eu.int/comm/employment_social/family/observatory/downloads/sevilla_2000_gauthier.pdf
http://www.lovegevity.com/marriage/whatsnew/bettermarriagepressrelease.html