Fekete Gyula, író, a témában írt, talán legjelentősebb könyve. Alapos kórleírás a halálosan beteg európai civilizációról, benne természetesen elsősorban a magyar társadalom bajairól, arról, hogy miért, hogyan jutottunk idáig. Az utóbbi évtizedek most már semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy ezen az úton tovább haladva, néhány évtizeden belül eltűnünk a süllyesztőben.
Nem számok, diagrammok, táblázatok, grafikonok, korfák stb. gyűjteménye ez a könyv, hanem továbbgondolásra késztető felvetéseké. Szó van benne a születések számának csökkenéséről, mint végső következményről, de ami a leglényegesebb, az ezt előidéző számtalan sok jelenségről: a pillanatnak, az élvezeteknek való éléstől kezdve a politika bűnös mulasztásainak tömkelegéig.
Kétes elsőségre tettünk szert mi ezalatt az utolsó ötven év alatt: a civilizált világnak mi mutattunk és mutatunk példát arról, hogy miként tudja egy nép (vezetők és vezetettek cinkos összekacsintása mellett) gyorsan, hatékonyan, közben vigadva, röhögve kiirtani magát a világból. Voltaképp tehát a következőkről van szó: a Véreim, magyar kannibálok! tükröt tart a magyar társadalom elé. És a kép, amit látunk: riasztó, elkeserítő, döbbenetes.
1989-ben Fekete Gyula még hangsúlyosan a politika, a döntéshozók felelősségét firtatta. Mondván: egypárti hatalom volt, nem a nép választotta hivatott vezetőit, a rendszert ráerőltették a magyarságra, stb. Mit mondhatunk azonban most már mi, 17 évvel az első parlamenti választások után? Ki a felelős azért, hogy a pusztulásba vivő útról nemhogy visszafordulni nem voltunk képesek, de lassítás helyett még nagyobb sebességre kapcsoltunk? Ki a felelős az elmúlt fél évszázad hét-nyolcmillió elkapartjáért? Ki a temérdek válásért, a széthulló, az értékeket, a normákat továbbadni képtelen, tehát személyiségzavaros felnőtteket a nagybetűs életbe bocsátó családokért? Ki a mérhetetlen alkoholfogyasztásért, a dohányzásért, a kábítószerezésért? Mindenért és mindenestül a politika? A politikusok? Nem! Elsősorban mi magunk. És itt, ebben a mondatban sűrűsödik össze a népességfogyás és a pusztulás ez idő szerinti irreverzibilitása, azaz visszafordíthatatlansága. Mert a gyógyuláshoz bizony elsősorban önmagunkkal, a mulasztásainkkal, nyersebben, a jövőnkkel szemben elkövetett bűnök halmazával kellene szembenéznünk. És ha mindez megtörtént - társadalmi méretekben persze - akkor választ adni a kérdésre, hogy mit akarunk? "Lenni vagy nem lenni?" Ezzel szemben mi a tapasztalata annak, akit folytogat a kérdés: "Mi lesz ennek a népnek, s benne fogyatkozó gyermekeinknek a sorsa? Mi vár rájuk?" Az, hogy a magát nemzetinek mondó oldal egyik pártjának helyi elnöke meghiúsítja, hogy erről a kérdésről a helyi tévében beszélni lehessen. Többek között. Mert még hosszan lehetne sorolni a közöny - mindentől független - megnyilvánulási formáit.
Álljon itt az írónak egy közelmúltban megjelent rövidebb lélegzetű írásából a legtanulságosabb néhány sora, érzékeltetendő, hogy miről is van szó:
"Ezúttal nem átkozhatjuk a balsorsot. Idegen elnyomókat sem okolhatunk, pusztító járványokat, természeti katasztrófákat sem. Voltaképp hazai hatalmi kényszert sem vádolhatunk, önként és dalolva irtjuk magunkat a világból, Arany Jánossal szólva: "Mint lepke a fényt elkábulva issza,/Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet".
Igenis minket, ma élő nemzedékeket illet minden felelősség. Igazságtalan az egyénre minden általánosítás, de a közösségre joggal mondhatom: a magyar történelem legkártékonyabb söpredéke vagyunk - kívülről nézve mindnyájan - ma élők, 30-35-ön felül, akik végig békés évtizedekben összehoztak egy vesztes háborút, 700 ezres emberveszteséggel s hétmillió elkaparttal a csatát nem látott mezőn."
Tessék mondani! Ki a vevő ma ezekre az önmarcangoló, de fájóan igaz szavakra? Milyen politikusi népszerűséget, mekkora eladott példányszámot eredményezhet ez ma? És mégis ki kell mondani. Köszönjük az írónak, hogy eddig is megtette. Mi folytatjuk.
Majoros István
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges