Majoros István fogyatkozásunkról a kettős nyomásról és az összedalolásról

"Szellőztetés" Akik még szeretnének tenni a honi népességfogyás ellen, idáig nem voltak egymással kapcsolatban, ám immáron változóban a helyzet, állítja a fiatal szegedi népesedésügyi szakértő, Majoros István, A Magyar Családokért, a Megmaradásért Közhasznú Alapítvány életre hívója. Kéttucatnyi társával a fő céljuk az, hogy felvilágosítsák a magyar társadalmat a demográfiai kérdés szerteágazó voltáról és életünk minden területén ható következményeiről. Zsebők Csaba interjúja,Magyar Nemzet 2007. december 15. - Mióta foglalkoztatja ennyire intenzíven a népesedés kérdése? - Családi örökség ez, ráadásul végig olyan történelemtanáraim voltak, akik érzelmileg azonosultak saját népükkel. Az 1980-as évek végének megpezsdülő közegében szükségszerűen kötöttem ki a nemzeti oldalon. Sokakkal együtt engem is elkeserítettek a később történtek, ám hogy csalódásaim végül nem fordítottak el a közélettől, abban döntő szerepe volt annak: idestova tíz évvel ezelőtt beleütköztem a magyar nép első számú sorskérdésébe. Először Fekete Gyula művei értették meg velem: nincs ma Magyarországon és már Európában sem fontosabb kérdés. Meggyőződésem, hogy ezt az írónál jobban, pontosabban, érthetőbben nem fejtette ki eddig még senki. A legjobb kórképet ő adta az európai civilizációról. Meg kell említenem még volt főiskolai tanáromat, Kováts Zoltán történeti demográfust, aki bőségesen ellátott szakirodalommal. E két embert azért tartom példaképemnek, mert ők akkor szóltak és figyelmeztettek a veszélyre, amikor még mindenki más mellébeszélt. - Vajon miért vannak más véleményen többmilliónyian? - Eddig, ha valaki próbált tenni az ügyben, elkövetett egy hibát: azt hitte, elég a törvényhozókat meggyőzni arról, tegyenek valamit. Ám ha társadalmi megalapozottság nélkül próbálnánk meg lépni a népesedés ügyében, akkor egészen biztos, hogy azok, akikért a jó és üdvös intézkedéseket hoznánk, nem értenének meg. Persze a családi pótlék látványos emelése egyértelműnek és hatásosnak látszik, s bizonyára az is lenne addig, amíg végletesen meg nem terhelné az államkasszát. Magyarán máshonnan kéne elvonni a pénzt, hiszen a jövő érdekében áldozni kell. Fél évszázadnyi jövőfelélés után azonban nagyon hamar fellázadna a társadalom, hogy nem kér a növekvő áldozathozatalból. Amíg a magyar nép vagy annak legalábbis körülhatárolható része nem akarja a megmaradást, addig jöhet maga az atyaisten is a jobbnál jobb ötleteivel, azoknak nem lesz semmi foganatjuk. Ki kell mondanom egy keserű igazságot: a magyar nép azért fogy, mert fogyni akar. Nyersebben: a magyar nemzet, mint közösség, mint az emberiség térképének egyik színe nem akar tovább létezni. Még nyersebben: el akar pusztulni. A túlnyomó többség legalábbis. Ezek pedig magukkal rántják, teljesen felőrlik azokat, akik nem így gondolkodnak, akik még szeretnének közösségként is létezni. Ám ez utóbbiak nincsenek egymással kapcsolatban, vagy legalábbis eddig nem voltak. Fekete Gyula terminológiáját segítségül híva: annak tisztázására, hogy ki áll az élet, a megmaradás és ki a halál, a pusztulás pártján, nos, ennek leírására nem alkalmasak a mindennapi életünket jellemző ellentétpárok, például a posztkommunista-nemzeti, vallásos-vallástalan. - Mi segítheti a tisztánlátást? - Javaslatom az alulról építkezés. Először meg kell értetni a magyar társadalommal, hogy szinte minden mai nyűge-baja a népesedési csődben gyökerezik. Fel kell világosítani a társadalmat arról, hova jutott, mi felé tart, melyek az elöregedés és a fogyás kiváltó okai, valamint a következményei. - Családonként hány gyerek lenne az ideális és egyben reális célkitűzés a hazai viszonyok között? - A cél csakis az lehet, hogy a gyermektelenek és az egykéző családok miatt keletkezett hiányt mások pótolják, persze magyar nyelvi, kulturális környezetben megszülve és felnevelve a csemetéket. Ahhoz, hogy a népesedési egyensúly helyreálljon Magyaror¬szágon, hogy a magyar nemzet legalább a mai lélek¬számban megmaradjon, holnaptól a mostani állapothoz képest évi 60 ezerrel több gyermeknek kellene születnie. Ez húsz évig fokozódó terhelést róna az elmúlt évtizedek elégtelen születésszámai miatt rohamosan csökkenő aktív - tehát a szülés és gyermeknevelés szempontjából szóba jövő - népességre, amelynek emellett egyre nagyobb létszámú idős korosztályokat is el kell tartania. Vagyis ha csoda történne, és holnaptól megszületne Magyarországon a minimálisan szükséges számú gyermek, akkor mindez húsz éven keresztül egyre nagyobb erővel nyomná alulról a közben jelentősen csökkenő aktív népességet, miközben az egyre több öreg felülről jelentene pressziót. Húsz év múlva, de lehet, hogy még ennél is később kezdenének munkába állni az első évjáratok, és körülbelül 40-45 esztendő múlva szűnne meg teljesen az aktív korúakra nehezedő irdatlan teher. Vagyis két évtizedig egy alulról és felülről fokozódó, majd a huszonegyedik évtől egy lassan csökkenő terheléssel számolhatunk elviekben. Ám ez roppant nagy feladat... Meg kell érteni, hogy alapvetően minden az anyaméhben dől el! Arra pedig elsődlegesen a tudat hat. - Miképpen lehet átformálni honfitársaink tudatát? - Fekete Gyula, Kováts Zoltán és mindenki más is, akik megszólaltak ebben a kérdésben, magányos harcosok voltak. Az ilyenek pedig szükségszerűen elbuknak olyan erős ellenszélben, mint amilyen mostanság fúj. Az élet, a társadalmi lét alaptörvénye ugyanis nem sokaknak szent. Össze kell fogniuk a kiáltóknak, hogy hangjukat egyre többen meghallják. Kodályt idézném: „Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia." A harmónia ez esetben azt jelentené, hogy a magyar társadalom felébred halálos bénultságából, és visszaszerzi élni akarását. - Hogyan lehet „összedalolni" másokkal? - El kell mondanunk az embereknek a miérteket, és végül választ kell kapnunk: ki mond igent és ki nemet az életre, a megmaradásra. Elsősorban abból a célból, hogy a társadalom színe elé vihessük léte alfájának és ómegájának kérdését, a népesedést: sokéves munka, kapcsolatépítés után a nyár végén létrehoztuk A Magyar Családokért, a Megmaradásért Közhasznú Alapítványt. A tájékoztatás elvben a sajtó feladata volna, de a magányos harcosok szükségszerű bukása mellett a másik felismert igazság az, hogy e hatalmi ág legnagyobb része erre képtelen. Sőt! Jelentős részben vétkes a tengernyi butaság terjesztésében. Meg kell tehát értetni a társadalommal: az a számtalan válságtünet, amelyet naponta tapasztal, jórészt abból ered, hogy elöregszik, vagyis idestova fél évszázad óta Magyarországon nem születik elegendő számú gyerek a népesség szinten tartásához. Ettől a felismeréstől nemhogy a társadalom, de még nagyon sok gazdasági szakember is messze áll. Sokan pontról pontra felsorolják a magyar gazdaság versenyképessége romlásának okait, de az elsőt, a legfontosabbat, a népesség elöregedését „kifelejtik" belőle. Holott azzal kellene kezdeni. - Milyen megoldási javaslataik vannak a népességfogyás megfékezésére, illetve megállítására? - Támogatjuk mindazon életképes javaslatokat, amelyek az elmúlt évtizedekben már felmerültek. Például: az a nő, aki vállalja, hogy otthon nevel három vagy ennél több gyermeket, végezhesse ezt főállásban, amiért fizetésben részesül. Támogatjuk azt az elképzelést, hogy a megszült, felnevelt, itthon munkába állt gyermek valamilyen formában törlesszen a szüleinek. Az ismertebb koncepció az, amelyet még a Fidesz-kormány idején kezdtek emlegetni - s amelyet az SZDSZ nagyipénznek csúfolt, és mereven ellenzett -, de amiből nem lett semmi. Csapatunk egyik tagja az alapelv megtartása mellett ezt egy kicsit másképpen képzeli el; a szülőtartási járadék nevet adta neki, a honlapunkon lehet olvasni a részletekről. Ezen kívül kidolgozunk egy olyan javaslatcsomagot is, amely biztosan felborzolja majd a kedélyeket; ha nyilvánosságra bocsátanánk, kirobbanna a vita, amely felfedné a valóságos frontot a társadalomban. Kiderülne, a hangadók között milyen elenyésző kisebbségben vannak azok, akik a megmaradásunk mellett állnak. Ha elkészül a javaslat, a közvélemény elé tárjuk, és öröm lesz látni, amint nemzetiek, posztkommunis¬ták, liberálisok egy platformra kerülnek a megmaradás, a nemzeti lét elutasításában. Persze ez fordítva is igaz lesz, csak jóval kisebb arányban. Vagyis kiderül majd, hogy a megmaradást nem feltétlenül azok igenlik egyértelműen, illetve utasítják el, akiket párt és egyéb szimpátiáik alapján támogatóknak, illetve elzárkózóknak hittünk. - Konkrétan miről van szó? - A gyereket bármilyen okból nem vállalóknak a jelenleginél nagyobb mértékben kellene kivenniük a részüket az utódnevelésből. Ha úgy tetszik, arányosítani kell a gyermekvállalás terheit. Ugyanis azért csökkent olyan drasztikus mértékben a születések száma az utóbbi évtizedekben, egész Európában, mert a csemetéket nem nevelőkre az utódok világrahozatalának és felnevelésének, a közös jövő megalapozásának a terheiből jóval kisebb adagot rak a modern társadalom, a többgyermekesekre meg elviselhetetlenül sokat. Nem véletlenül tűntek el a négy-, öt-, hatgyermekes családok. Ennek nemcsak az elkényelmesedés volt az oka, hanem inkább az, hogy a sok csemete anyagi és mindenféle hátrányt jelent, hiányuk pedig sok modern kori előnnyel jár. Nem mindig tudja pótolni a szeretet meg az öröm azt, amit az utódok jelentenek. így a sokgyermekes családok száma, amely voltaképp a reprodukcióhoz elengedhetetlenül szükséges, lehetetlen mértékben csökkent. Pedig az ő „plusz"-csemetéik pótolnák leginkább a sok gyermektelen és egygyermekes után keletkező hiányt. Tehát elemi érdekük lenne az utódot nem nevelőknek, hogy valaki helyettük is szüljön. Ezt sokan nem képesek megérteni, de ha felfogják is, kategorikusan elzárkóznak az elől, hogy valamilyen formában többet vállaljanak. Ekkor szokott előjönni az utóbbi évtizedek mérhetetlen elbutulásának minden önigazoló érve a világ túlnépesedésétől „a gyermekvállalás kizárólag magánügy" kezdetű korlátoltságig. Ezért mondtam, hogy nem az elképzelésekben, a jó javaslatokban van hiány, hanem a tiszta, józan koponyákban. A fejekből kell tehát előbb kiszellőztetni az ostobaságot. Ez az elsődleges feladat. - Milyen akadályokat éreznek maguk előtt? - Már az alapítvány bejegyeztetése akadályok sorából állt. Egyetlen fillér nélkül kezdtem hozzá az egésznek. A családi kassza terhére nem tudtam százezreket, de még tízezreket sem áldozni. Három gyermekem van, tetemes lakáshitelt törlesztőnk. De közügyről van szó. Hogyan csináltam? Folyton beszéltem és írtam a problémáról annak, akinek tudtam, végül összegyűjtöttem az induló tőkét s a bejegyeztetés költségeit. Közben összejött az a csapat, húsz-huszonöt ember, amely kész időt, fáradságot és némi pénzt áldozni. A jövőbeni támogatók reményeim szerint azokból az emberekből kerülnek majd ki, akikkel sikerül megértetni a problémát. Az eddigi tapasztalatok is ezt mutatják: sokuknak nem nekem kellett elmagyaráznom az. alapokat, valamilyen fogadókészség, érzékenység már volt bennük a téma iránt, de a súlyosság felismertetésében azért már akadt némi szerepem. Ebben sokat segítettek a honlapunkra, a www.nepesedes.hu -ra engedéllyel feltett írások, publicisztikák. Akik támogatnak minket, kapcsolatban is állnak velünk. Ők adják az alapítvány és irányító szerve, a kuratórium bázisát. Magyarán, aki adakozik, az nem a vakvilágba, a semmibe szórja a támogatást. Minden, a magyarság létéért, jövőjéért tenni kész ember segítségére számítunk.