Világméretű elmezavar

Végképp meghódította a világot az a tévhit, hogy a gyermekes családokat a társadalom látja el „juttatásokkal”, „segélyekkel”, „támogatásokkal” családi pótlék s egyebek formájában, holott a valóságban épp fordítva: a gyermekes család segíti, támogatja – nem ritkán erején felül – a társadalmat. Hírlapi vitáimra érkezett hozzászólásokból százával hozhatnék példát erre a totális elmezavarra: „A tisztelt levélíróknak az kéne, hogy segítsék az ő hobbiból született gyerekeiket eltartani gond nélkül… Ne akarják a másik embertársukat a saját felelőtlenségükért törvényesen zsarolni. Ha a gyerek a hobbija, örüljön neki, de számoljon előre felelőtlensége következményeivel. A levélíróknak ahhoz semmi közük, hogy kinek mi a hobbija, mennyi narancsot, banánt eszik meg, a saját keresetével mindenki maga rendelkezik…Könnyű a nagy családot csak megalapítani, és a gondokat áthárítani az államra, meg az embertársaikat arra kötelezni, hogy mások könnyelmű és felelőtlen cselekedete következményét anyagilag finanszírozzák.” Mondom, százával hozhatnék példát, bizonyítandó, hogy ez a kibicsaklott szemlélet annyira általános, hogy maguk az akárhány gyerekes családok is természetesnek veszik: ők állami-társadalmi jóindulatnak köszönhetik a „segélyt”, a „támogatást”, a „juttatást”. Honnan ered ez a képtelen elmezavar? „Összefekszik a nagyságos asszonnyal, csinálnak gyereket, azért is mi fizetünk” – idétlenkedte Komlós János, s ugyancsak a Mikroszkóp Színpadon egy kislány: - Jó volna már felnőttnek lenni, akkor majd nem kell dolgozni, mehetek gyesre. Öntudatos, gyermektelen asszony: „Én fizetem a gyerekesek pótlékát, tőlem vonják azt le”. Voltaképp ezt az elmezavart képviseli a világszerte hivatalosnak tekinthető szociálpolitikai szemlélet, amely az első számú közügyünket, az élet társadalmi méretű újratermelését a szociálpolitika egyik alfejezetének feladatkörébe utalja, a „ha jut rá pénz”, a „maradékelv” guberálóknak fenntartott roncstelepére száműzi: szánalomra méltó elesettek, nyomorultak, hajléktalanok közé sorolja a szánalomra és megsegítésre méltónak ítélt gyermekes családokat. A nemzeti jövőnek erre az internálására épültek a Bokros-program „megszorításai”, s épül ma is a halál pártjainak egész érvrendszere a „rászorultság elvével” kitapétázva. Pedig a szociálpolitika rovataiba a „rászorultság elve” és a „ha jut rá pénz” elve alapján csak a társadalom szükségleteiből fér annyi-amennyi, de semmiképp sem fér a társadalom létszükséglete. Mindmáig nem tisztázódott a jövedelemelosztásban, hogy „a munkaerő előállításának költsége” milyen forrásokból kapja fedezetét. Vagy másképpen fogalmazva: a jövő beruházásainak terhe – mely a Nobel-díjas Theodor Schultz számításai szerint a nemzeti jövedelemnek mintegy 30 százalékát foglalja le – hogyan oszlik meg, milyen arányok jellemzik megoszlását a társadalomban. A „jövő beruházásai” az „emberi tőkébe” – a gyermek szülése, ellátása, nevelése, oktatása – létszükséglete a társadalomnak, tehát a legkevésbé sem a szociálpolitika – a „ha jut rá pénz” – alfejezetébe tartozik, noha világszerte oda sorolják, pedig ugyanúgy a főhely illetné a jövedelemelosztásban, mint a parasztgazdaságban a vetőmagot. Egy rápillantással fölmérhetjük, hogy a jövő beruházásainak a nemzeti jövedelem 30 százalékát kitevő óriási terhét gyalázatosan eltúlzott arányban a gyermeket – kivált a több gyermeket – nevelő családok viselik. Rajtuk élősködik a társadalom, az ő „segélyüket”, „juttatásukat”, „támogatásukat” zsebeli be, az még hagyján, hogy ellenszolgáltatás nélkül, de azzal a megszégyenítő szemérmetlenül hazug beállítással mindmáig, hogy amikor valamicskét törleszt abból, amit a családoktól elcsikart, ő, a társadalom ad juttatást, segélyt, támogatást a kizsákmányolt gyerekes családoknak. Külön részletezés nélkül is világos, hogy a jövő beruházásaiért a gyermekes családoknak az egész társadalom adósa. Legkivált azoknak adósa, akik mások helyett is szülnek-nevelnek utódot, s legkivált azok adósok, akik helyett szülik, nevelik. Számba véve a körülményeket igazságos tehermegosztás a lehetetlennel határos, de legalább annyi igenis megilletné a szülőket, hogy ha a ráfordított időt, a fáradozást, az aggodalmat nem is, de a jövő beruházásainak tényleges költségeit térítsék meg. Negatív – több mint negyven év óta negatív – népesedési mérleg esetén még a jogosnál is fokozottabban megilletné őket a teljes térítés. Ehelyett megkapják a jogos térítés egyötödét, azt is úgy, mint valami megalázó, kegyes ajándékot, a négyötöd részt viszont elorozza az állam. S ezek után már a szakmában sem kell túlságosan mélyre merülni ahhoz, hogy megfejtsük az évtizedek óta görgetett, megfejthetetlennek tetsző nagy kérdést „a munkaerő előállításának költsége” milyen forrásokból kapja fedezetét? A klasszikus közgazdaságtudomány sarkalatos tételeiből kiindulva is hasonló eredményhez jutunk el: fogyatkozó társadalom adósa a gyermekes családoknak, legkivált a három- és többgyerekeseknek. Jut még eszébe egyáltalán valakinek, hogy amióta a közgazdaságtan tudomány, az is tudományos tételnek számít – axiómának szinte -, hogy a munkabér nemcsak a munkaerő napi újratermelésének kell legyen a fedezete, hanem távlati újratermelésének is, azaz két-három gyerekes család fenntartásának a kor színvonalán. Nem csupán a munkát ténylegesen végzőt illeti tehát a munkabér, hanem családja minden tagját – asszonyát, gyerekeit – teljes joggal. Ez a viszony is elidegenedett. Egy-egy makacsabb szakszervezet Nyugaton talán még mai is számolhatja a bérindexet a négy-öttagú család eltartásának költségeivel (a kor színvonalán), de mi, Keleten emberemlékezet óta nem számolhatunk így. A női „felszabadulás”, „egyenjogúsítás”, „emancipáció” túl nagy részben hazug jelszavai leplezték a manővert, amikor a négy-öttagú család eltartásának költségeit egy keresetről két keresetre építették át. És láthattunk csudát: a két munkabér vásárlóértéke kevesebb lett, mint a hajdani egyé volt – a családok anyagi alapja megrendült. A hazai hatalom eleve gyermek- és családellenes politikát folytatott, s ez az irányzat egyre inkább eldurvult. Nőtt a gyermekes családok jövedelmi elmaradása, majd a nyolcvanas évek végén bevezetett személyi jövedelemadó tovább súlyosbította a helyzetet, igen durván a gyermekes családok hátrányára változtatta meg a jövedelemelosztást. Kétszer olyan mértékben csökkent a gyermekes szülők fogyasztási színvonala, mint gyermeket nem nevelő munkatársaiké. Az új jövedelmi adórendszer súlyos adót rótt ki a gyermekek eltartási költségeire, létminimumára. A pénzügyi lobbi demagógiája javulásnak állította be a gyermekes családok helyzetének a számszerűen kimutatható súlyos romlását is. A családi pótlék emeléséről beszélt, miközben bevezette a lényegesen magasabb gyerekadót. Arra hivatkozott: nincs tovább fedezet a „társadalmi hozzájárulás” növelésére, miközben jóval többet kivett a gyermekes családok zsebéből, mint amennyit nagydobra verve visszaadott. Szaktanulmányból: „…A gyermekek eltartási költségét figyelmen kívül hagyó adózás, fokozódó erővel fölözi le a gyermekes szülők törekvését, hogy legalább szinten tartsák fogyasztásukat… A jövedelem süllyedése, a pauperizálódás számukra elkerülhetetlen egy eltartottak számát nem méltányoló adórendszer esetén.” A jövő megfontolt megrablását, kizsákmányolását, a növekvő étvágyú kannibalizmust ez idő tájt legtöbb joggal a pénzügyi kormányzattal lehetne szimbolizálni. Számításaikban kiiktatták a munkabérből a „munkaerő távlati újratermelésének” fedezetét, tehát az utódnevelés költségeit. Híven marxista neveltetésükhöz, minthogy a sztálinista közgazdaság munkabérelmélete is száműzte a gyerekeket külön bejáratú „szocializmusából”. (A munkabér sztálini-marxista definíciója: „a nemzeti jövedelem felosztható részéből való arányos részesedés a végzett munka szerint” – s ebből már nemcsak a munkaerő távlati újratermelésének a fedezete hiányzik, de még a napi újratermelés fedezete is – „kutya vacsorája”.) Végső soron ebben a megközelítésben is ugyanoda jutottunk: nem a családok kapják a segélyt, a juttatást, a támogatást, minthogy a fogyatkozó társadalom tartozik – mindezeknél jóval nagyobb összegekkel – elsősorban a gyerekeit gonddal-tisztességgel nevelő három- és többgyermekes családoknak. Kínálkozik egy harmadik megközelítés is annak a földerítésére, ki tartozik kinek, s ki kapja, ki adja a támogatást – a gyermekes család vagy a társadalom. Sok szó esett már róla, s olykor indoklásokban is megjelenik, hivatkozásokban is szerepelget, hogy a gyermek szülését, ellátását, nevelését el kellene ismerni értékteremtő munkának. Nehéz persze kategorikusan tagadni, hogy aki életet teremt az értéket teremt, s ezt nem is szokás tagadni, csupán a jövedelemelosztásból tagadják ki mindmáig ezt az értékteremtő munkát. Még hozzá legfőbb érték teremtő, s a legfőbb érték rangja akkor is megilleti az életet, ha egy életellenes politika sokak szemében elvette a rang hitelét. Normális ember számára nem lehet kétséges, hogy a gyermek szülése, ellátása, gondozása, fölnevelése – kivált épp a fogyatkozó társadalomban elismerésre méltó – munkát, áldozatot, felelősséget, függetlenül attól, hogy mit ismer el ebből a jövedelemelosztás, elismer-e egyáltalán valamit. S ha ezt a valamit netán „segélynek”, „támogatásnak”, „juttatásnak” keresztelik el, normális ember nem dől be a félrevezető szóhasználatnak, mert pontosan tudja, hogy az a valami korántsem adomány volt, nem ajándék, hanem a felgyűlt adósság szerényke részének a törlesztése. Végezetül egy negyedik megközelítés: Ténynek vehetem: minden történelmi korban az élet átörökítése, az újszülöttek táplálása-fölnevelése munkát, töredelmet, áldozatot, anyagi, szellemi, érzelmi, erkölcsi „ráfordítást” követelt a felnőtt nemzedékektől. Hadd nevezzem az egyszerűség kedvéért ezt, az élet átörökítését, folyamatosságát – a jövőt – szolgáló „ráfordítást”, értékhalmazt F-tényezőnek, a folyamatosság, a jövő (futurum) faktorának. Külön részletezés nélkül is világos, hogy az F-tényező korról korra változó minőségű és mennyiségű, de minden korban valóságos értékeket képvisel, anyagi és nem anyagi természetűeket egyaránt. Ugyanígy magától értetődik: az F-faktort a felnőtt nemzedékek soha nem fordíthatták a saját céljaikra, szükségleteikre, sem fogyasztásra, sem egyébre. Az mindig és mindenestül a társadalmi folyamatosságot, a közös jövő megalapozását szolgálta. Erre tényszerű bizonyíték a szolgálat eredménye: minden ma élő nép, egész történelmével együtt. Az F-tényező értéke adott korban is meghatározhatatlan. Hiszen beletartozik a véráldozatoktól és a vajúdó anya kínlódásaitól kezdve a jövő nemzedék minden anyagi és szellemi-lelki szükségleteinek az ellátása – lehetőleg a kor színvonalán – jórészt felnőtt, munkaképes koráig. Az első számú és legnagyobb közteher. Csak jellemzésül: az F-faktornak csupán egy hányada fejezhető ki anyagiakban, számszerűen, s ennek a hányadnak is csupán egy része az oktatási költség. Már az általános iskola költsége is több évi, a diploma költsége pedig nálunk 12-18 évi átlagbérnek megfelelő összeg. (Nem szerepel ebben a „kieső jövedelem”. Az USA-ban szerepeltetik, ott a kieső jövedelem a számított oktatási költségek nagyobbik fele.) Ám ha ténynek fogadom el, hogy az élet továbbadása, „újratermelése” minden előző történelmi korban áldozatos, munkaigényes, költségigényes feladat volt, akkor jogos a következtetés, hogy ez ma sincs másként. Az F-faktor „ráfordításai” nélkül ma sem születhet meg a jövő. A technika, a műszaki, a tudományos, a civilizációs fejlődéssel együtt szinte gyorsuló iramban nő az F-faktor értékhalmaza, mind több „ráfordítást” igényel az egymást követő nemzedékek fölnevelése a kor színvonalán. S ezzel együtt nő a csábítás is az F-faktor, megrablására, elsajátítására, fölélésére. Fölélni azt, amit elődeinktől hitbizományként kaptunk: megőrzésre, gyarapításra, továbbadásra. Elfogyasztani a teljes megsemmisülésig az elődnemzedékek áldozatai-küzdelmei révén kapott magánéletet. Használni az évezredek során gyűjtött, s ingyen örökölt közösségi értékeket, de a továbbadásukhoz nem járulni hozzá, vagy csak jóval kevesebbel, mint az elhasználásukhoz. Gondatlan, hanyag gazda módján, a jövő érdekeit semmibe véve bánni az örökölt természettel, rablógazdálkodással kizsarolni, elherdálni a természet kincseit, energiaraktárait, a talajerőt: szennyezni, pusztítani az élő környezetet, a vizet, a levegőt, a talajt; pazarolni a nyersanyagot, a munkaerőt, stb. stb. Előnyökhöz jutni tehát az F-tényező értékhalmazának fölélése révén az utódnemzedékek rovására, az utód szülő-nevelő közösségek, az utódtársadalom rovására. Civilizált-világszerte ennek a jövőrablásnak a tanúi vagyunk, itthon, hazánkban az elszenvedői is. S ott tartunk, már azt is magyarázgatni kell – példa rá ez az írás – amit elődeink az anyatejjel szívtak magukba, százezer év óta. Fekete Gyula