Ostromzárban a nagycsalád

Egy régi naplójegyzetemből idézek, a hatvanas évekből: …Nézem a kitűnő tévériportfilmet: nyolcvan éven túli tanyasi házaspár idillje. Megvetették a lábukat valamikor egy talpalatnyi földön, s ma is dolgozgatnak még. Tizenhét saját gyereket neveltek föl, mind a tizenhét él, teszi a dolgát, szerteszóródtak az országban. Kerek hetven év óta dolgozik a ma is magabíró, idős házaspár, mintegy kétszeresét teljesítették tehát a munkaképes kor társadalmi átlagának, s hozzávetőleg hétszeresét az utódnevelés egy házaspárt illető normájának. S olvasom a kritikát a riportfilmről a Népszabadságban. Szemlátomást ingerli a kritikust ez a „családcentrikus boldogság”, és az nem kevésbé, hogy a két öreg „bizalmatlanul, idegenkedve nézi a táskarádiót”. És bár hetven évet becsülettel ledolgoztak, tizenhét saját gyereket becsülettel fölneveltek, mint az ostor csattan rajtuk a kritikus ítélete: „Maguknakvalók!” Tömegével idézhetnék sokgyerekes anyák megőrzött leveleiből, magnóra vett nyilatkozataiból, a munkahely, a hivatal, a lakókörnyezet mindennapos sértegetéseiről, gúnyolódásairól. A Kádár-Aczél korszak gyerekellenessége kezdettől fogva áthatotta az ellenforradalmi politikát. Túlélte ez a gyerekellenesség a felemás rendszerváltást is, példa lehet rá a Nagycsaládosok Országos Egyesületének számos tiltakozása, nyilatkozata. 1994. december 7. „A SZJA-törvény Mikulás napi módosítása szerint az adóalanyok közül a mindössze két középiskolás gyermeket nevelő családok adófizetése a létminimumukból hétszeres lesz a szintén csak létminimumukat megtermelő gyermektelen egyedülállókhoz képest. Valóban mindegy, hogy az ember ugyanazt az összeget maga éli-e fel vagy gyermekeket is tart el belőle? Netán a gyermek luxus, önhiba? Egy liter tejnek, egyetlen pár cipőnek elégnek kell lennie akárhány gyermek számára is? Vagy akár csak gazdaságilag is valóban az az ésszerű, ha reménytelenné válik, hogy bármennyi többletmunkával akár csak a vegetálási szintet is képes legyen biztosítani az ember a gyermekinek? Bizonyos, hogy a soha nem látott mélypontra süllyedt születésszámok további csökkenésének jött el az ideje?” 1995. március 13. „… Nyolc hónapon belül immár negyedik alkalommal emeljük fel szavunkat a jelenlegi kormány antiszociális intézkedései ellen. A március 12-i kormányülés még a kormányprogramban leírtakhoz képest is nagyobb terheket rak a már amúgy is roskadozó családok vállára. A kormány sorozatos törvénysértést követ el a civil érdekképviseletekkel előírt egyeztetések elmulasztásával… Az intézkedéseket a kormány a gazdasági katasztrófa helyzettel indokolta. A tervezett intézkedések az ENSZ gyermekjogi egyezményét is súlyosan sértik, hiszen az kimondja, hogy katasztrófa esetén elsősorban a gyermekeket kell menteni…” A média nagycsalád-ellenességét a közvélemény tükrözi. A Tömegkommunikációs Kutatóközpont vizsgálata szerint: „Mindegyik közvélemény-kutatás arról tanúskodik, hogy a sokgyerekes, un. Nagycsaládok megítélése inkább negatív: általánosságban úgy vélekednek róluk, hogy nem ismerik a családtervezés, a védekezés módszereit, a terhességek e családokban „véletlenszerűen” következnek be, s csak a kisebbség gondolja, hogy a sokgyermekes családok többsége tudatosan vállalja a gyermekeket… Elgondolkoztató, hogy a sokgyermekes családok negatív megítélését az összes megkérdezett 9%-a már a három, 30%-a pedig a négygyermekes családokra is érvényesnek tartja.” A gyermekellenes politika felelőssége, hogy a legalacsonyabb jövedelmi szinten, az „alsó decilisben” folyamatosan nőtt a többgyerekes családok aránya (miközben a társadalomban erősen csökkent az arányuk), viszont hasonló iramban csökkent az alsó decilisben a nyugdíjas arány (holott a társadalomban erősen nő). Ez nem azt jelenti, hogy a nyugdíjasoknak jól ment, de azt igenis jelenti, hogy a többgyermekes családok helyzete még a nyugdíjasokéhoz képest is romlott. A kádári politika is a nagycsaládosokat nyomorgatta leginkább, amellett évtizedek óta hatásos szájpropaganda hangolja a közvéleményt ellenük. Valóban vannak züllött nagycsaládok, de az általánosítás – túl az ostobaságon – bűn, hiszen a jó légkörű, rendes nagycsaládokban, az erős testvéri közösségekben nevelkedik az utánpótlás legjava. A nagycsalád az egészséges népesedés nélkülözhetetlen tényezője. F.W. Notestein írja: „Akármilyen kedvezőek is egy populációnak a halandósági viszonyai, fennmaradása nem lehetséges számottevő arányban előforduló nagycsaládok nélkül, ezek hivatottak ugyanis ellensúlyozni a magányosan maradtakat, gyermekteleneket, illetve azokat, akiknek nem lehetett egynél vagy kettőnél több gyerekük.” Nálunk a megérdemelt megbecsülés helyett sokszor leszólást, gúnyt, sértéseket kaptak, bűnös hanyagolásuk fertőzte a közvéleményt, s ennek nyomán a családpolitikát is. Évtizedeken át megrabolta őket a hibás jövedelemelosztás, a szociálpolitika, a lakáspolitka. Illetéke nyilatkozik: „Sajnos, a sokgyerekes családokat nem tudjuk lakáshoz juttatni a szabad kontingens terhére. A sok gyerek természetesen szempont volna a juttatásnál, de ezt fontossági sorrendben több más szempont megelőzi.” (Nem nehéz elképzelnem azt a több más szempontot – fontossági (!) sorrendben.) A pedagógusokat a gyerekek éltetik. Azt, hogy még ebben a körben is milyen volt a közhangulat, jól jellemzi egy ötgyerekes anya, Csománé Forgács Emma visszaemlékezése: „A negyedik fiam, Balázs várásakor robbant a bomba. Mikor bejelentettem a szinte csak nőkből, jobbára gyermektelenekből álló tantestületemben a negyedik terhességemet, szinte megállt a levegő. Az elképedt csendben a matematika tanárnő tért először magához. - Mi bajod neked, hogy állandóan szülsz? - Tényleg, te klerikális vagy, vagy nacionalista? – firtatta a munkásmozgalmár történelemtanárnő. Volt, aki csak legyintett. Ez a gyógyíthatatlan elmebajnak szólt. Azután következtek a jóindulatú figyelmeztetések: - Négy gyerek? Végiggondoltad, hogy ez maga a nyomor? - Hát nem lesz életetek ennyi gyerek mellett! Aztán az aggódás: - Szegénykém, ebbe bele fogsz rokkanni! Azután az együtt érző jó tanács: Menj abortuszbizottsághoz! Még nem késő! Ne légy tehetetlen! Az ebédlőben Viola hosszasan ecsetelte a kutyája okosságát, ragaszkodását. Diadalmas tromfja: - Nagyobb öröm, mint egy gyerek és szülési fájdalmak sincsenek. Idétlen röhögés.” Példa ez az emlékezés arra is: nem az általánosítás a züllött nagycsaládról torzítja el az ítéletet, hiszen diplomás házaspárról van szó, s olyan családról, ahol testvéri közösségben nevelkedik az utánpótlás legjava. Az elutasítás tehát – s épp pedagógusok részéről! – nem a felelőtlenségnek szólt, hanem a több gyereknek. Felelőtlenség! – süvöltött és süvölt még ma is mindenfelől a sértés a nagycsaládokra. Többnyire épp azok részéről, akik helyett – valóban sok gonddal, áldozattal – az utódot, az öregkori eltartót nevelik. Felelőtlenség! – süvöltik a harmadik gyerekre, olykor már a másodikra is. Sőt, van olyan levelem, tanítónő írta (a férje mérnök), aki anyagi gondjai miatt egyetlen saját gyermekének a megszületését is felelőtlenségnek tartja. Négy rokon témájú sajtóvitám több ezer hozzászólásában nem találkoztam olyannal, amely a gyermektelenek, az és a kétgyermekesek hiányának pótlására a nagycsaládnál jobb megoldást javasolt volna. Csak napjainkban született rá más javaslat: első lépésben egymillió nyolcszázezer idegen betelepítése, majd évente további 40-50 ezeré. Vajon ez csakugyan jobb megoldás lenne, mint a sokgyermekes nagycsalád? Fekete Gyula