„Első a gazdaság!”

Világhódító téveszme. Leggyakrabban a népesedési vitákban találkoztam vele. Mert ugye mindennek a gazdaság az alapja, a politika, a kultúra, az oktatás, az egészségügy, a modernizálás, a szociálpolitika, a népesedéspolitika, mind csak a gazdaságra építhet biztonsággal. Ha virul a gazdaság, minden szükségesre jut pénz, ha baj van vele a legszükségesebbre sem jut. Hányszor hallottam, olvastam: előbb a gazdaságot kell rendbe tennünk, majd akkor sorra keríthetjük a népesedés gondjait! Majd akkor jut pénz a gyerekre, a családra… stb. Eltekintve most attól, hogy a népesedés gondjainak igen nagy részét egyetlen fillér ráfordítás nélkül megoldhattuk volna, pusztán a teherviselés arányosításával, a jövedelemelosztás gyermekes családokat súlytó igazságtalanságainak enyhítésével, erről nem is szólva, fegyelmeznem kell magam, hogy ne írjam le a tollamra toluló igen durva jelzőket ennek a gőgös és korlátolt gazdaságcentrikus szemléletnek a jellemzésére. Ha még átengedem, csak a kisujjam, az indulatoknak, azt írnám: Dehogyis a gazdaság állapotától függ a társadalmi élet minden szektora. Sokkal inkább fordítva: a gazdaság függ a társadalmi élet szektorainak az állapotától! Oly mértékben függ tőlük, hogy szinte kiszolgáltatott. De fogalmazok inkább a még elviselhető tárgyilagossággal: a függelem viszonos. Bár az igaz, ha az egyensúly megbomlik – mint a mi esetünkben – a viszonosság sem érvényesülhet. Nem természetes állapot tehát, ha egyoldalúan a gazdaság kerül függő helyzetbe a népesedés csődje miatt, az erkölcsi romlás miatt, a társadalomban eluralkodott értékzavar miatt, az egymással viaskodó hatalmi csoportosulásokra, érdekszövetségekre, lobbikra osztódó, a külső gazdasági-politikai erők behatolásával ütköző hazai politika bizonytalanságai, meredek fordulatai miatt, az elvénülő ország egymásra torlódó bajai miatt. Továbbá az eszmei, elméleti és gyakorlati bizonytalanságok befolyása a gazdaságra: hogyan lehet, először a történelemben, egy totalitárius rendszer romjain, a szerves fejlődést megkerülve íróasztalnál csinálni kapitalizmust? Továbbá: hogyan lehet – s lehet-e egyáltalán – először történelmünkben, elvénülő országban az életbe beáramló fiatalság fogékonyságát az új technika elsajátítására vállalkozó, kezdeményező készségét, munkabírását, dinamikáját jórészt nélkülözni kénytelen gazdaságot a fejlett világ színvonalán megszilárdítani? Továbbá: hogyan lehet kezelni az a munkanélküliséget, melyet jelentős részben az utánpótlás elégtelenségéből származó munkaerőhiány okoz? Továbbá: hogyan lehet kiszellőztetni a fejekből az évtizedek során betáplált és megülepedett sületlenségeket? S mindezek után hadd kerekítem ki aggályaimat: nem volna itt az ideje észrevenni végre, hogy miközben bontott téglákból építgetjük-fusizgatjuk – lecsengőben a kapitalizmus? Sokat tanult pedig az elfuserált munkásmozgalmaktól. „Világ proletárjai egyesüljetek!”? Nos, míg a világ proletárjai egymás kiirtogatásával voltak elfoglalva, a világ tőkései, pénzemberei valóban összefogtak, és „multinacionális” – pontosabban: nemzetietlen, szupranacionális – birodalmaikat létrehozták. S íme, máris kiadták az új lekoppintott jelszót: „Ez a harc lesz a végső”, és dollárbilliókat mozgósítva vonulnak fel a „globalizálódó” világ meghódítására. Ide kívánkozik ezek után egy meggondolkoztató kérdés, amelyet egyébként már 1956 magyar forradalma is föltett a világnak: a kapitalizmus tézise és a szocializmus (melyet manipulációs eszközévé züllesztett a vashatalom) antitézise után nem a szintézisen kellene munkálkodni most már? Voltaképp errefelé tapogat a „szociális piacgazdaság” szaporodó kísérlete, bár magát a szintézist még nem tapogatta ki. Hiányérzet gyötri a világot. Hossz idő óta nincs vágyait, reményeit, törekvéseit, illúzióit közös látomásba terelő, iránymutató vezérlő csillaga. Vajon ez a hiányérzet szülte nálunk már a harmincas években a „harmadik út” ábrándjait? Ami közelebbről a mai minket illet: az oszlásnak indult, halálosan beteg társadalom csak olyan merész szerkezeti átalakításokkal gyógyítható, amelyekre sem a kapitalizmus, sem a terhes emlékű „szocializmus” nem szolgál alkalmazható mintákkal. Új utat kellene vágni az évtizedek óta folyamatosan oda-vissza megerőszakolt, ellentmondásokkal teli, hol váltásra, hol visszaváltásra gyürkőző „rendszer” elburjánzó dzsungelében. Mi 1956-ban újat adtunk a világnak, valamelyest 1989-ben is. Ha nem kerekedik felül az ellabancosodás, a nagy magyar szolgalélek, mely a Nagysága elnyűtt gönceit próbálgatja magára, adhattunk volna újat a rendszerváltásban is. Csudálatos esélyt kínált a történelem arra, elsősorban nekünk, hogy a Kelet-Európában felgyűlt több dimenziós tapasztalatokkal gazdagodva lépjen tovább az emberi fejlődés lépcsőin a világ. De attól a politikától, mely utánzásban is egyre-másra elégtelenre vizsgázik, nem várhatta senki, hogy olyan új utat vág, amellyel a veszni indult Európának is példát mutathatott volna. Fekete Gyula