„Így is nagy a munkanélküliség”

Logikusnak látszik, pedig kannibálszemléletet takar: „Minek kellene ide gyerek, így is nagy a munkanélküliség!” A hosszú idő óta fogyatkozó, pusztuló országban ez akkor sem volna tisztességes érv, ha szakmailag elfogadható színvonalon meglapozhatnánk. Hiszen semmibe veszi a társadalmi létezés-folyamatosság alaptörvényét, s kategorikusan a további pusztulásra szavaz. De a tisztességtelenen túl a tudatlanság érve is, minthogy a munkanélküliség – amennyivel nagyobb annál ami a piacgazdaságban szinte elkerülhetetlen – jórészt és egyre inkább az utánpótlás 42 éves fogyásának, az elvénülésnek, a pusztulásnak a következménye. A közgazdaságtudomány már a század közepén eljutott annak a felismeréséig, hogy a gazdasági fejlődésben a munkaerő mennyiségének és minőségének – képzettségének – meghatározó szerepe jelentősebb a természeti és vagyon-jellegű tényezők addig elsődlegesnek tartott szerepénél. A modern közgazdaság ezen a nyomvonalon fejlődött tovább, a nemzeti vagyon értékelése is ennek hatására változott, s a fejlett országokban teret hódít az új számítás: a nemzeti vagyonban a munkaerő mennyisége és minősége 50-70 százalékkal szerepel, s jelentősen csökkent az állóeszköz, a közmű, az ásványkincs, és a termőföld aránya. Az emberi tőke, a Nobel-díjas Theodor W. Schultz által kifejtett „Human Capital” tehát főszerepet kapott a világgazdaságban. Kivétel – Magyarország. Nálunk sem a politika, sem a gazdaságirányítás (ez a két tényező egyébként is túlságosan összefonódott) évtizedekig nem vett tudomást erről a világméretű, forradalminak mondható változásról. „Nem szükséges számítógépeket igénybe venni ahhoz a felismeréshez, hogy belássuk, a mai, humán erőforrásokat felélő gazdaságpolitika folytatásának szükségszerű kudarcát. Eleve csak súlyos gazdasági lemaradás lehet a következménye egy olyan gazdaságpolitikának, amelyik minden támogatást, dotációt, ingyenes tőkejuttatást a gazdasági növekedés 6-8 százalékát biztosító banki-nagyvállalati érdekkörének nyújt, ezzel egyidejűleg extra adókkal, diszkriminatív járulékokkal teszi lehetetlenné a gazdasági növekedés 70-75 százalékát biztosító munkaerő- és szakember bázis kiépülését. Ha szándékosan el akarnánk sorvasztani és szegényíteni egy országot, akkor sem lehetne megfelelőbb utat kitalálni, mint a mai család- és képzettségellenes gazdaságpolitika.” (1997. Dr. Fekete Gyula) A négy évtizedes anya-, gyerek-, és családellenes politika meghozta szükségszerű következményeit: a kieső munkaerőt költséges állóeszköz-beruházásokkal igyekeztek pótolni, de a kihasználatlan drága gépsorok, az egy-másfél műszakra sorvadó termelés csak a terheket növelte, és a versenyképtelenséget a külpiacon. Elavult a géppark, felújításra nem futotta, romlott a termékek minősége, nőtt az importra az igény, csökkent az export lehetősége a versenyképtelenség miatt. Közben a privatizáció nyomán is sor került nagyvállalatok felszámolására – gyorsan nőtt a munkanélküliség. A munkaerő mennyiségének és minőségének a kulcshelyzetét felismerő közgazdászok igazát a magyar negatív példával meggyőzően lehetne bizonyítani. Mi évtizedek óta épp az ellenkezőjét tettük annak, amit tennünk kellett volna: a munkaerő mennyiségnek és minőségének a karbantartása, korszerűsítése helyett a legfontosabb társadalmi-gazdasági tényező fosztogatására, kizsigerelésére rendezkedett be a népirtó politika. Itt az eredménye: mai nyomorúságunk, melynek a munkanélküliség csak egy szelete. Bár ez még csak részeredmény. Igaz, a Bokros-program hatását máris lemérhetjük a születések történelmi negatív rekordjaiban, de csak 18-20 év múlva csattan nagyot rajtunk az ostor, amikor a mai hiányzók a pólyából az addig is évről évre zsugorodó élőmunka-bázisból kezdenek hiányozni. Ma még „csak” azok hiányoznak a termelőkorból, akik 1958 és 1980 között az újszülöttek közül hiányoztak. A vastagja még ezután következik: amikor a termelőkorúakat eléri az utánpótlás elmúlt 18-20 évben bekövetkezett félelmes arányú fogyása. Felületes és kellőképp ostoba politikus hivatkozhat a munkanélküliségre: - Mit hőzöngenek, hogy kevés a gyerek! Itt a bizonyság, máris túl sokan vagyunk! Holott – ha eltekintünk az életellenes, dilettáns gazdaságpolitikától – a munkanélküliség fő oka épp a demográfiai csőd. Jó negyven év óta elégtelen az utánpótlás, felborult a még kiegyensúlyozható kereső-eltartott arány, a folyton növekvő eltartási, egészségügyi-ellátási terhek következtében képtelenül megnőtt – az adósságszolgálat terhei miatt amúgy is képtelenül nagy – társadalmi rezsi, amely beépül minden termelési költségbe és megdrágítja termékeinket. Az ebből következő külpiaci versenyképtelenségünket csak a reálbérek, a reálnyugdíjak s az egészségügyi ellátás leszorításával, és a társadalmi méretű önkizsákmányolással tudjuk ellensúlyozni. A munkabérre ráterhelt adók, járulékok, illetékek olyan lehetetlen arányú növelésével, amelyet a hazai, kevés tartalékkal rendelkező vállalkozók csődveszély nélkül már nem fogadhatnak el. Tehát lehetőleg fel sem vesznek szükséges alkalmazottakat, vagy ritkítják ha megszorulnak, még a pótolhatatlant is. S ha tehetik, menekülnek a feketegazdaságba. S mindez mit sem könnyít az elvénülés évről évre növekvő terhein, melyek egyébként is eldugaszolják munkahelyteremtő beruházások lehetséges forrásait. Íme, a munkaerő-gazdálkodás paradoxonja: miközben évről évre fogy a termelőkorúak utánpótlása, zsugorodik az élőmunka-bázis – nő a munkaerő fölösleg, szorongat a munkanélküliség. Fekete Gyula