Fekete Gyula Szabadságjog, sterilizáció, népesedéspolitika

Az írás, a Magyar Nemzet 2007. novembre 20.-i számában jelent meg. Szabadságjog, sterilizáció, népesedéspolitika – Fekete Gyula A tizennyolc éves korhatár alkalmatlan időpont életre szóló, visszavonhatatlan döntések meghozatalára Sterilizáció: marad a szabadság – írja egy tudósítás címében a Magyar Nemzet (október 10.). Az Alkotmánybíróság kiállt a sterilizálás szabadságának védelmében, és elutasította azt a népszavazási javaslatot, hogy „művi meddővé tételt kizárólag és csakis pontosan meghatározott egészségügyi okból lehessen végezni”. Az Alkotmánybíróság szerint ez a személyes önrendelkezési jog aránytalan korlátozását jelentené. Már 2005-ben megsemmisítette azt a korlátozást is, amely szerint művi meddővé tételt csak az kérhet, családtervezési okból, aki 35. évét már betöltötte, vagy három gyermeke van. „A bírák szerint a népesedéspolitikai szempontok nem tehetik indokolttá az emberi méltóság jogából eredő önrendelkezési jog ilyen súlyos korlátozását.” Az újratermelés vastörvénye Illik tudni, hogy a társadalmak létezésének, fennmaradásának vastörvénye az újratermelés, tehát minden időben az élet és a javak újratermelése, lehetőleg a kor színvonalán. Ha jól értem az Alkotmánybíróság állásfoglalását, egy új szabadságjog született korunkban: aki 18. életévét elérte, „akaratlagosan” végleg kivonhatja magát a társadalmi létet fenntartó vastörvény hatálya alól. Már az első olvasatban kísértésbe hoz engem, hiszen jogérvényesen kínálja magát az analógia: kellő következetességgel megduplázhatók a szabadságjogok, természetesen a javak újratermelését megfogalmazó vastörvény hatálya alól is kivonhatja magát az Alkotmánybíróság döntése alapján a szabadságszerető állampolgár, ha úgy ítéli meg, hogy önrendelkezési alapjogát és emberi méltóságát súlyosan sérti, hogy dolgoznia kell. Voltaképp ezáltal a szabadságjogok maguktól szaporodhatnak tovább: munka és fizetés híján az állampolgár a nyugdíjjáruléktól és a társadalombiztosítási kötelezettségtől is mentesül. S követelheti, hogy tartsák el és gyógykezeljék állampolgári jogon. Mindezt az ismételt alkotmánybírósági döntés analógiájára. Aki az élet továbbadásából „akaratlagosan” végleg kivonja magát, minthogy nem költözik fel az erdőben egy fára, sőt jogot formál arra, hogy a korabeli átlagnál is nagyobb jólétben, nagyobb kényelemben és kedve szerint élvezkedve vehesse igénybe a civilizált társadalom javait, előnyeit, vívmányait – ezt csak mindazok rovására, mindazokon élősködve teheti, akik a társadalmat életük továbbadásával éltetik. Mint ahogy a javak újratermeléséből is csak azok rovására, azokon élősködve vonhatja ki magát, akik dolgoznak és termelnek helyette is. Mindezekből következik, hogy tehát „akaratlagosan” kivonni magamat a társadalom vastörvényeinek hatálya alól – a pusztulás, a halál kultúrája. Szabadságjog? Létezhet egyáltalán olyan szabadságjog, amely csakis a halál, a pusztulás szolgá-latában gyakorolható? Végtére a társadalom létfeltétele az élet és a javak újratermelése, minden tagjának elemi kötelessége tehát képessége szerint a részvétel az újratermelésben. „Kizsákmányolás”, mondják „a másokat illető javak” ellenszolgáltatás nélkül történő elsajátítására, s vi-lágméretű háborgások zajlottak erről a tevékenységről és zajlanak mindmáig. S ha valóságos jogtalan vagy erkölcstelen előnyöket, hátrányokat leltároznak is kórisméjükben ezek a háborgások, legfeljebb nyomorra, kiszolgáltatottságra, a jövedelemelosztás aránytalanságaira, igazságtalanságaira utalnak, amelyek általában kibírhatók, elviselhetők, túlélhetők. De a sterilizáció tizennyolc éves korban a legkártékonyabb, minthogy gyilkos élősködési forma. Alapjog? Korlátlanul igényelhető és alkalmazható? Tizennyolc éves korában akár minden nő élhetne vele, aki a társadalomba beleszületett, s évek alatt elvéníthetné, évtizedek alatt végleg kiirthatná a társadalmat, ha élne a jogával. – Olyan eset nincs, az nem fordulhat elő, hogy egyszerre mind – válaszolná erre a „liberális”, pontosabb nevén a gyilkos élősködő. Válasznak ugyan kevés ez, de a valószínűsége tagadhatatlan. – Mégis, milyen arányban? – Legfeljebb, ha minden tizedik. Élet, gyermek és házasság nélkül Pár évvel ezelőtt egy hetilapunk tudós cikkírója húsz százalékra becsülte azoknak a tizenéveseknek az arányát, akik gyermek és házasság nélkül képzelik el az életüket. Pedig őket a sterilizáció kényelme és biztonsága még nem csábította, csupán az a fejedelmi prémium, az a két-háromszoros életszínvonal, amely jutalmuk lesz a társadalom pusztításáért. Igen valószínű, hogy azóta harminc százalékhoz közeledett az arányuk. A társadalom pusztítása, végső kiirtása tehát folyamatban van. A túlteljesítők annyira lefogytak, hogy az egészségi okból, vagy a párkapcsolat híján elmaradt utódokat sem biztos, hogy pótolhatják, nem szólva az „akaratlagos” gyermektelenek 20-30 száza-lékáról. Igaz, visszaképzelődhetünk a barlangkorig, soha nem adta tovább mindenki az életét. Meglehet, többen maradtak utód nélkül egészségi okból vagy párkapcsolat híján, mint „akaratlagosan”, kényelemszeretetből, de a hiány így is, úgy is a társadalom terhe volna, ha nem pótolnák a túlteljesítők. Bőséggel pótolták és nem csak a hiányt, hiszen békeidőben folyamatosan szaporodott a népesség. Hajdanán, teszem hozzá, mert minél közelebb értünk korunkhoz, annál inkább megfogyatkoztak a túlteljesítők, s velük együtt elmorzsolódott a szaporulat is. Kerek fél évszázaddal ezelőtt váltott elégtelenre a születésszám Magyarországon. Az újságokban szereplő népesedési statisztikán az elégtelen osztályzat még huszonhárom évig nem mutatkozott, mert nőtt az átlagos életkor, s az idős korosztályok „túlszaporulata” eltakarta a statisztikában a fiatal korosztályok mintegy négyszázezres fogyását. A bunkó magyar még hőbörgött is hozzá: „Mit nyavalyognak ezzel a népesedéssel, hát évről évre szaporodunk, Bangladest akarnak?” 1981 óta már a teljes népesség fogyását méri a statisztika, s ha nem számoljuk a fél évszázad óta betelepülőket, mélyen tízmillió alá süllyedt a népesség száma, s 800 ezernél több a fogyásunk. Az Alkotmánybíróság sterilizációról hozott határozatának indoklásában is, a népszavazási javaslat elutasításában is nyomatékos hangsúlyt kapott, hogy „népesedéspolitikai szempontok” ezt a kérdéskört illető döntéshozást nem befolyásolhatják. Ám, ha meggondolom, ez a kérdéskör az „élet vagy halál”, a „lenni, vagy nem lenni”, s én nem tudnék olyan jogi tételt idézni, de még kitalálni sem, amely ennél annyira fontosabb, hogy ez már szót sem érdemel. Az ország kerek fél évszázad óta vénül, pusztul, a gyesen-gyeden kívül érdemben nem sok történt a pusztulás fékezésére, leállítására, annál több viszont az elmélyítésére, felgyorsítására. A jelenlegi kormánypolitika is gátlástalanul gyerek- és családellenes, noha mai helyzetünkben már minden olyan intézkedés, amely a jövő nemzedéket ritkítja, sújtja – népirtásnak minősül. A megcsonkított önrendelkezési jog, a sterilizáció mindennél inkább. Feltehetném tehát a kérdést: az emberi méltóság személyi jogát, vagy a népirtást korlátozzuk inkább. Nem teszem fel a kérdést, mert számomra ez nem kérdés. Én az Alkotmánybíróság kisebbségi véleményével értek egyet: a sterilizáció nem kiteljesíti, hanem véglegesen megcsonkítja az önrendelkezés szabadságjogát, nem érvényesíti, hanem szinte érvényteleníti az emberi méltóságot. Ám ezek lehetnek vitakérdések a jogtudomány dimenziójában is, rajta kívül is, viszont nem lehet vitakérdés a sterilizáció problémakörének a döntésekben érvényesülő alapkép-lete. A társadalom létjogát az Alkotmánybíróság indoklása alárendeli a személy „emberi méltóságából” fakadó ”önrendelkezési jogának”. Elég nekem ennyi a „liberalizmusból”, hogy kozmikus távolságát a hajdani java szabadgondolkodóktól lemérjem. Tehát: pusztuljon inkább a társadalom, semhogy sérelem érje a személynek az adott értelmezésben nagyon is vitatható „alapjogát”? Nélkülözzön, vénüljön tovább, mert milliók pusztulása időigényes, évtizedek során kell megszenvedni, míg a nyugdíjrendszer végképp összeomlik, az egészségügyre csődök halmaza tornyosul, az egyre szaporodó vének, s az egyre fogyatkozó termelőkorúak viszonyában a szolidaritást leváltja a harc, szemben egymással, a maradék darab kenyérért. Költségtérítés a gyermeket vállalóknak Miközben minden eszköz a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy lefékezzük, megállítsuk a népességfogyást, az elvénülést (lásd: Európa S. O. S.). Csak hogy egyetlen elemét idézzem a javasolt terápiának: a gyilkos élősködést fékezni, és megszüntetni legalább annyiban, hogy az „akaratlagos” családtalanok, gyermektelenek, szinglik, sterilizáltak térítsék meg a költségeit annak, természetesen névtelenül, aki utódot helyettük szül és nevel. Meglehet, a világméretű elmezavarban tévelygő népesedéspolitika, ha szánna egy józan percet a jövő beruházásainak igazságosabb tehermegosztására, az (európai) civilizációt kimenthetné a népesedési csődből, amely már a végső pusztulással fenyegeti. Végtére az Alkotmánybíróság döntései sem sérülnének akkor, tizennyolc éves korától élhetne a sterilizáció jogával, az emberi méltóságból fakadó önrendelkezés alapjogával az állampolgár. De az Alkotmánybíróságnak az a kisebbsége, amely a bíróságon túl, a közvéleményben tapasztalatom szerint a nagy többséget képviseli, szintén elfogadhatja megoldásnak, hiszen különvéleményét fenntarthatja, hiszen az igénylőktől hiba volna megvonni a sterilizáció jogát, gondos szülő aligha válna belőlük, hiszen jogtalan előnyeiket, jórészt az élősködést is feloldja, ha meg kell téríteniük a nevelés költségeit, hiszen aki más helyett szül és nevel utódot, legalább az anyagi terhelést nem kell vállalnia, ha teljes költségtérítésben részesül. Nyilvánvaló, hogy a költségtérítés kötelezettsége jelentősen csökkentené a sterilizációra jelentkezők számát és bizonyosra vehető, hogy szaporítaná a három- és többgyermekes családokat. (Sort kellene keríteni a nevelés minőségének ellenőrzésére is.) Kétségkívül volna rá esély, hogy a születés-halálozás kívánatos egyensúlyát megteremtse az igazságosabb tehermegosztás. De milyen megoldást javasolhatnak a költségtérítés ellenzői? Mi egyébre lehet még képes a társadalmi (nemzetit nem mondhatok, olyan már nincs Magyarországon) önvédelem. Telepítsünk be egymillió ázsiait? Ez is liberális ötlet: építsük át a folyamatosan ritkuló saját utódról a magyarság jövőjét importutódokra. Nem új találmány. Európának 12-15 évvel ezelőtt sugárzott fel a jövő sajátos ábrándja: Ázsiából, Afrikából, Kelet-Európából 160 millió betelepülő importutód, aki a sok-sok költséggel évekig-évtizedekig nevelt, iskolázott saját utód helyett várakozás nélkül és ingyen kapható. Létrejön tehát, liberális vezérlettel Európában az ölelkező kultúrák násza: a multikulturális paradicsom. Aki a saját utód mellett érvelt, hamar megkapta a „rasszista”, „szélsőjobb”, „idegengyűlölő” bélyegeket, s inkább elhallgatott. Az első hírekre elképzeltem az új népvándorlást, s nem ejtett gondba a 160 millió, ennyi vércsapolást meg sem igen éreznek a túlszaporodó országok. De az ölelkezést már nehéz volt békésnek, barátinak elképzelni, allergén kultúrák, nyelvek, hitek, hagyományok, szokások, szándékok ölelkezését úgy, hogy a vénülő Európában ne hozzon létre egy kibiztosított etnikai aknamezőt. Hajrá antimagyarok! Az előérzet igazolódott. Azóta létrejött az etnikai aknamező a legerősebb, leg-gazdagabb államokban, Németországban, Franciaországban, Angliában is. (Csak jellemzésül: túl a robbantásos, tűzveszélyes tüntetéseken, háborgásokon, Angliában a betelepült mozlim tömegek ellenállnak az asszimilációnak, 89 százalékuk mindennél inkább a hitének elkötelezett. Az utóbbi évek öngyilkos merénylői egy kivételével mind betelepülők gyerekei voltak, s az idén Angliában már a Mohamed nevet kapta a legtöbb újszülött fiú.) Számolni kell azzal, megtörténhet, hogy az etnikai aknamezőn hamarább lesznek áldozatok a vénülő és ritkuló befogadók, mint a betelepülők, akik fiatalok, életerősek, szaporák. Egymillió ázsiai betelepülő Magyarországra? Ahol már a magyar anyanyelvű szülők, tanítók, tanárok sem képesek a gyereket magyarrá asszimilálni? A média? Magyarrá? Arra semmi esély. Épphogy a nemzettudat irtására, a nemzeti érzés legyalázására kínál új alkalmat, lehetőséget a médiának a sterilizáció körül fellobbanó, s kétségkívül lezárhatatlan vita. Hajrá, antimagyarok! Maradna megoldatlan a tizennyolc éves korhatár. Éretlen kor életre szóló, vissza-vonhatatlan döntésekhez, orvosolhatatlan következményekhez. Szilárd meggyőződésem, hogy ezt a korhatárt nemcsak igazolni nem fogja, de súlyosan elmarasztalja majd az idő. Ki fog derülni, hogy tekintettel demográfiai állapotunkra, ezt az elmarasztalást „népesedéspolitikai szempontok” igen-igen erős nyomatékkal indokolttá tehetik. A szerző író