Gyümölcs a korfán

A több mint négy évtizedes szélmalomharc, borsó falrahányás egyik szép darabja ez a tanulmány. Idestova negyven éve íródott. Fekete Gyula GYÜMÖLCS A KORFÁN I. A vita elült. Az anyák helyzete, a több gyerekes családok gondjai, a népesedéspolitika problémái immár hangsúlyosan is, hivatalosan is napirendre kerültek. Aligha akad józan ember, aki ma vitatná azt, amit pár évvel ezelőtt még oly sokan kétségbe vontak, hogy tudniillik vannak ilyen szorongató gondjaink, és a megoldásuk halogatása helyrehozhatatlan károkat okoz. Fordulóban a nehézkes közvélemény; az ügyet érintő megnyilatkozások észrevehetően áthelyezik a hangsúlyt. Áthelyezi a hangsúlyt és szembeszökően másképpen fogalmaz a vita egykori ellenzéke is; még őrzöm a „per aktái" közt régebbi írásaikat, és megesik, hogy a romlásnak indult érvek mellé ma a cáfolat kerül - ugyanazzal a névaláírással. A vitát tehát - azon tudniillik, hogy valóban vannak-e ilyen gondok - eldőltnek tekinthetjük. Maga a pártkongresszus tette rá hivatalosan a pontot. Sőt, jóval tovább ment ennél, amikor a vitában fölvetett néhány javaslatot határozatban ajánlott megvalósításra a kormánynak. De mintha a sajtó és a közvélemény szintjén mit sem tisztult volna a fogalomzavar az okok elemzése, a problémák értelmezése, a teendők fölvázolása körül. S e fogalomzavart kiváltó és újratermelő mélységes ellentmondások a vita elültével is tovább tenyésznek, kényszeredetten békés szimbiózisban. Hobby-elmélet Számomra izgalmas írói tanulmány volt a népesedési vita. Eddig is tudtam, persze, hogy a lét, ha nem is meghatározza, mindenesetre alakítja a tudatot, s hogy kevés ember képes tisztelni az olyan igazságot, amely ránézve kedvezőtlen. De soha idáig nem találkoztam hasonló szériában olyan - kétségkívül intelligens, művelt, sok tekintetben haladó gondolkozású - emberekkel, akik az életfelfogásukba ütköző tényekre, igazságokra már-már beidegzett reflexszel a kicsinyes indulatok, öncentrikus érvek, olcsó önigazolások pergőtüzével válaszolnak. Korántsem az egyetlen, de a leghasználatosabb fügefalevél: hiszen szaporodunk! Évről évre többen születnek, mint ahányan meghalnak, egyáltalán ez a kuvikolás mire jó? Feltámadt a húszmilliós Magyarország nacionalista ábrándja? Tollforgatók írnak így, hivatásosak. Mert az újságolvasónak még megbocsáthatnánk a piaci érvelést. Honnan is tudhatná az az átlag-újságolvasó, akinek a gondolkozás nem különösebben erénye, lapjának viszont a sorskérdéseink iránti fogékonyság nem erénye, hogy: valóban szaporodunk, de 1958 óta kizárólag nyugdíjas korúakkal. A születések és halálozások összevetése félrevezető, mert nem jelzi az átlagos életkor kitolódását. A tudományos demográfiai mutatók 1958 óta figyelmeztetnek: a születések nem biztosítják a népesség egyszerű utánpótlását sem. A népesség „újratermelésének" kívánatos - mérsékelten bővített - arányától pedig, amelyet nálunk jelenleg tizenhét ezrelék körüli születésszám fedezhet, messze elmaradtunk. (Jellemzésül: Budapesten 1964-ben kereken hetvenhatezer öt éven aluli gyermek élt, a náluk ötven évvel idősebbek korcsoportjában viszont százötvennégyezer volt a létszám. De még a hatvanöt-hatvankilenc évesek kohorsza is jóval népesebb volt, mint a gyerekeké. Minthogy a budapesti anyák sem szülhetnek három-négy éves gyerekeket, könnyű kiszámítani, hogy a mai gyerekek ötven, illetve hatvanöt év múlva sem érik utol a háborúkban, disszidálási hullámokban megtizedelt javakorúak és öregek mai létszámát, sőt, emberi számítás szerint hetvenhatezres mai létszámuk is erősen megfogyatkozik majd. Az elöregedés folyamata ez idő szerint nálunk a leggyorsabb a világon; a demográfiai előrejelzés a budapesti nyugdíjas korúak arányát, amely már 1960-ban is meglehetősen magas, tizenkilenc százalékos volt, 1980-ra harmincszázalékosra becsüli. Évente kétannyian lépnek nyugdíjba, mint ahányan születnek - vidéken persze kedvezőbb az arány, de maga az elöregedés országos méretű.) Valóban nem érdemelnék meg ezek a tények, hogy felfigyeljünk rájuk, és szembe nézzünk velük? Egyik vitacikkemre jó tollú, s a vitában több ízben is megnyilatkozó pályatársamtól hosszú levelet kaptam. Szerkesztőségnek is megküldte a levél másolatát, közlésre; a fogalmazás a nyilvánosságnak készült, annál több joggal idézhetem dokumentációnak a levél néhány összefüggő részletét: „Kedves Fekete Gyula, hogy a sűrűjén kezdjem, ma megjelent »Árnyékbokszolás« című cikkedet elképedve olvastam. Levelet vagyok kénytelen írni válaszul, mert az ilyen »elegáns« és zsúfolt cikkekkel a legnehezebb vitatkozni, mint a tied: te nagyon gyorsan el tudod hajigálni érveid bombáit, ám azok hatástalanítása, a romok eltakarítása keserves, sziszifuszi munka. Amiből olvasd ki rögtön véleményemet: cikked felelőtlen írás! . . ." ,,. . . A vita valóban sokakat érdekel. Sokakat aggaszt is: olyan intézkedések előzetesének tartják, amiket nem helyeselnének, amiktől félnek. Hogy világnézetről, életstílusról van szó? Természetesen. Éppen ezért kellene felelősebben vitázni! . . ." „. . . Micsoda eleganciával ugrod át a vádat, hogy népesedési »riadótok« nacionalista volna . . . Vakok vagytok?! Hiszen az emberiség az atomháború után a túlnépesedéstől retteg legjobban! Hol az az emberiség, mely a magyarokon számon kéri, miért vannak és miért születnek ilyen kevesen? Hol az a Nehru vagy Nasszer vagy Hruscsov vagy Johnson vagy Castro vagy kínai paraszt vagy dél-amerikai indián vagy angol gyáros, aki számon kéri, miért nincs több magyar? ... Amerika nem tud mit kezdeni emberfeleslegével. Dél-Amerika sem. Kína sem. India sem. Afrika sem . . . S akkor ti jösztök, hogy kevés a magyar . . ." „. . . Nem akar gyereket? Nihil! - Ahány sokgyerekes, felelőtlen, bűnös nihilistát ismerek! Hiszen mi tartjuk el a nem dolgozó, részeges, gyerekkínzó szülők utódainak tízezreit! .. ." „... Érvelésed mélységesen demagóg. Szeretnélek emlékeztetni a szocializmus alaptörvényére: mindenki képessége szerint, mindenkinek munkája szerint! Ezt a családi pótlék csak színezheti, de nem boríthatja fel. A tiedhez hasonló hévvel lehetne bizonygatni, hogy az állam túl keveset ad az egyes embernek, túl sokat von el a nemzeti jövedelemből mások felelőtlenül szült gyerekeinek eltartására .. ." „. .. Próbálnátok csak meg most a gyerektelen mérnöknek-munkásnak, aki fontos exportcikket állít elő, ugyanannyit adni, mint a lógósnak, aki viszont hat gyerekről »gondoskodott« - hiába minden erkölcsös érv, az életszínvonal úgy leesne, hogy mindenki veszítene az üzleten ..." ,,. . . Indiában igenis a gyermeket adóztatják. Nálunk erre nincs szükség. De ha te nem is vagy felelőtlen, ezren és tízezren igenis felelőtlenek, amikor pincelyukba szülnek. Először hozzuk ki ezeket - a feltételeket teremtsük meg előbb, s ne, mint a Ratkó-hullám idején, a nyakunkra született százezrek láttán pislogjunk, mert nem tudunk nekik a huszadik század emberéhez méltó gyerekkort biztosítani! Micsoda érv az, hogy az utóbbi tízezer évben mikor indultak a házasok összkomforttal? Hát az utóbbi tízezer évben mikor nem volt kizsákmányolás? Mikor volt atombomba? Új kor ez, Gyula, s ti valamilyen tíz, száz és ezer év előtti mércével méricskélitek! ..." „.. . Hiszen szaporodunk, nem fogyunk! . . ." „. . . Az az érzésem, hogy a tizenkét ezrelék körüli index majdnem egészséges. Kicsit több lehetne, a mortalitás alá szálló szaporodás pedig aggasztónak tűnik ... Ami azonban e levélre dühített: ma hazánkban, sokféle objektív-szubjektív tényező együtthatására, olyan átlaga alakult ki a népesedésnek, amely a legegészségesebbek egyike a világon! . .. Amerika nem tud oly gazdasági helyzetet teremteni, hogy népességét foglalkoztassa, Kína, hogy eltartsa, Svédország, hogy célt adjon neki . .. Nekünk, ha iparunk és mezőgazdaságunk korszerűsítésének legfontosabb feladatait megoldjuk, sem munkaerőhiányunk, sem - feleslegünk nem lesz. És akkor jön ez az elképesztő kampány, hogy borítsuk fel egyensúlyunkat újra . . ." „ . . . Nem tiltakozhatunk-e mi (ti. egyse-egykések), hogy ti, kisebbségben levő több gyerekesek miért akarjátok a ti életformátokat, normáitokat, boldogságotokat és keserveiteket nekünk is előírni, ránk kényszeríteni? .. ." „. . . Miért kispolgári a változtatástól való irtózás, ha esetleg nincs változtatnivaló? Nem jobb-e ez annál, mint ha fel akarnók forgatni, ami éppen jóvá alakult? . . ." (Ti. a népszaporulat.) „. .. Nem nevezhetném-e én tetszésem szerint önzőnek a szülőt, aki dicsérheti magzatát, babusgathatja, kénye-kedve szerint neveli-formálja, sokszor zsarnoki módon bánik vele? Nem nevezem annak, mert végső soron az utánpótlásra szükség van, s ő sokat vállal ezért az utánpótlásért... De tiltakozom, ha azt akarja, hogy mi mind kövessük »fennkölt« példáját. . ." „.. . Izgatjátok feleslegesen a kedélyeket, ne adj' Isten, még felesleges intézkedéseket is kikényszeríttek - közben úgy érzi az ember, azoknak van igazuk, akik óvnak attól, hogy az írók beleszólhassanak az ország dolgába, mert rögtön kátyúba viszik a szekeret! . . ." Bőven idéztem, mert ez a levél a legmagasabb szinten fogalmazta meg a népesedési vita ellenzékének érveit és indulatait. A közben eltelt idő, a népmozgalmi statisztika további alakulása, népesedéspolitikánk fejleményei mégis fölmentenek az alól, hogy érdemben és külön kitérőben is foglalkozzam az idézett érvekkel. Nem mintha ezek az érvek s indulatok végképp kivesztek volna azóta a köztudatból. Legfeljebb is a perifériára szorultak. Nyilvánosság előtt ma már nehéz volna tagadni, hogy vannak bizony problémák, és nehéz volna állítani, hogy népesedésünk 1962-64-es grafikonja „a legegészségesebbek egyike a világon". Kiváltképp szívósan tenyészik tovább az a - fentebbi levélen is végighúzódó - szemlélet, hogy a gyerekek vállalása vagy nem vállalása magánügy, következésképpen a gyerek is a szülők magánügye. Szélsőségeiben és elvakult indulataiban is pregnáns kifejezője ennek a szemléletnek az alábbi levél, melyet nemrégiben író barátom kapott. A perifériára szorult névtelen vitatkozó írása és rafinált fogalmazása egyaránt gyakorlott tollforgatóra vall: „Kedves Gulyás Mihály, a »Harmadik gyerek« c. cikkére volna egy reflexióm (mivel az utóbbi időben gyanúsan sokat foglalkoznak ezzel a témával és szokás szerint eléggé egyoldalúan): hogyan képzeli, hogy az ön passzióját más fizesse? Nem mindenki óhajtja a családban a gyereket, és nem is csupán anyagiasságból! Vannak olyan beállítottságú emberek is, akiknek nem a gyerek jelent örömet, vagy különböző okokból ellene vannak. Szólamokat pufogtatni persze lehet, de az igazság mégiscsak az: civilizált társadalomban, ahol az ember már nincs vak ösztöneinek és a természet törvényeinek alárendelve, az egyén szempontjából a gyerek lehet önző érdek, felelőtlenség vagy többségében - merjük kimondani - hobby (tehát magánügy), mint teszem azt a bélyeggyűjtés, kutyatartás stb. Ami az első két esetet illeti, természetesnek tartjuk, hogy a konzekvenciákat - lehetőség szerint - a szülők viseljék. Ha pedig hobby - és nyugodtan elfogadhatjuk, hogy az -, ezt mindenkinek önerejéből kell finanszíroznia! A gyerek tehát túlnyomórészt öncélú kedvtelés, amelyben manapság a közösség szempontja semmiféle szerepet nem játszik. Ügynevezett „társadalmi érdekből" - tudatosan - legfeljebb mi-litarizálódó államokban szültek és szülnek gyereket, elbutított, fanatizált szülők, hazug propagandától megtévesztve. »Hazabeszélve« - egy példával illusztrálnám az előbbieket: milyen alapon és jogon kívánhatná pl. egy mozirajongó (valamiféle magasabb rendű, valójában nem létező szempontra hivatkozva) - csak azért, mert a belépőjegy árával jövedelme a többiekhez képest csökken -, hogy jegyét azok váltsák meg, akik nem kultiválják a filmművészetet? Saját kifejezésével élve: a »magunk« örömére magunknak kell áldozatot hoznunk! Így igazságos, és nem úgy, ahogyan azt különféle maszlagokkal - melyekből egy szó sem igaz - sokan mint ön is - elhitetni igyekeznek. Valamiféleképpen minden passzió - nemcsak a gyerek - hasznára van a társadalomnak. Ha nem így volna, rögtön betiltanák. A nemzet pedig nem fog kihalni, emiatt nem kell aggódnunk, mindig lesznek olyanok, akiknek a gyerek a hobbyjuk, mint ahogyan kutyabarátok is mindig vannak, ha nem is kapnak kutyapótlekot és kutyaólat. - Egy nem gyerekpárti. - Akivel ha nem ért egyet, közöltesse le fenti észrevételét a lapban." (E névtelen mohikán aktivitására, az irodalmi sajtóban való otthonosságára jellemző, hogy amikor „Ki fizesse az utódnevelés költségeit?" címmel az Élet és Irodalom közölte e tanulmány néhány részletét, az én névtelenlevél-gyűjteményemet is nyomban gazdagította egy becses darabbal. Hangsúlyozottan az egyse-egykések „túlnyomó többségének" képviseletében írt, s ez mindenesetre bizonyítja, hogy a jó tollforgató rossz emberismerő és még rosszabb matematikus. Érvelése nem új a fenti leveléhez képest, de így is tanulságos lesz, ha idézem a legjellemzőbb passzust: ,,. . . Önnek azért nincs és nem is lehet igaza, mert egyetlen dolgot felejtett el megemlíteni - egyébként igen eredeti - cikkében. Mégpedig azt, hogy az emberek nem a társadalomnak, hanem - önző egyéni érdekekből - kizárólag Önmagukért hoznak létre utódokat. Ilyen alapon kampányt lehetne indítani azért is, hogy a gépkocsitulajdonosok pluszkiadásait a társadalom gépkocsival nem rendelkező tagjai fizessék meg . . . Szeretném, ha elolvasná dr. Hirschler Imrével foglalkozó cikket a Tükör 1966/46. számában, amikor is az ismert nőorvos a népességszaporodással kapcsolatban a következőket nyilatkozza: »... Sokan emlegetik, hogy a szülők hazafias kötelessége a gondoskodás az utódokról. Hosszú orvosi működésem alatt még soha nem találkoztam olyan asszonnyal, aki hazafias kötelességből szült volna ...« - Nem is találkozhatott! Ez az igazság! Hát akkor hogyan képzelhető, hogy önző, egyéni »passziókat« mások fizessenek? - A gyerek a szülőknek nemcsak gond, de öröm is. Ahogy mondani szokták: ez ad tartalmat az életüknek! Mint másoknak pl. a gépkocsi, bélyeg, kutya stb. (a társadalomnak közvetve ezekből éppen úgy haszna van). És nagyfokú igazságtalanság volna, hogy egyesek anyagi konzekvenciák nélkül hódolhassanak »szenvedélyüknek«. Helyesebben: a mások zsebére! . . ." Tévedés volna azt hinni, hogy az idézett levelekben oly tehetségesen kifejtett hobby-elmélet valami dühöngő literátor esetleges mániája; szélsőségesen egyedi eset. Egy kerekasztal-vita után a Népszabadsághoz tucatszám érkeztek hasonló szemléletet tükröző - többnyire névvel s címmel ellátott, tehát kevésbé drasztikus - levelek. Kerül vitatkozó, aki már a gondok fölvetését is sérelmezi, mondván: ezekről tilos „nyilvánosan vitatkozni, mert az ember legszentebb magánügye, akar-e gyereket vagy sem". Természetesen arra a javaslatra reagálnak a legélénkebben a hobby-elmélet hívei, amely az utódnevelés költségeinek igazságosabb megosztását követeli: ,,.. . Milyen alapon tartsam el más gyermekét? .. ."' „. . . Nem így képzeltem el a szocializmust. Egyenesen megrendített cikkük, és a felháborodástól szóhoz sem jutottam .. ." ,,.. . Nem lehet helyes olyan intézkedés bevezetése, olyan adórendszer létrehozása, amely az ember egyéni szabadságát korlátozná ..." Megérdemelné a vizsgálódást, hogyan juthatnak el nálunk az iskolai szamárlétrán esetleg a diplomáig, a doktorátusig a közösségi tudat, a szocializmus - vagy tantárgyakra fordítva: a történelem, az etika, a filozófia, a gazdaságtörténet, a politikai gazdaságtan - ilyen analfabétái? Nyilván az iskola is ludas ebben, nyilván a családi-társadalmi környezet is. A szemlélet híveinek utánpótlása mindenesetre biztosítottnak látszik. Dr. Körmendy István írja (Budapest, 1968/3): „Egy, a középiskolások közt nemrég végzett vizsgálatból az derül ki, hogy 18 éveseinknek a házassággal kapcsolatos elképzeléseiből úgyszólván teljesen hiányzik a gyermek, az utód gondolata - csak minden tizedik fiatal válaszában bukkanunk rá. Ez az eredmény feltétlenül a felnőttek hatását tükrözi, tehát rendkívül fontos figyelmeztetés mindnyájunk számára! Megdöbbentő az is, hogy 16%-uk csak 35 éves kora után gondol házasságkötésre: ezen fiatalok elképzeléseiben a két nem közti kapcsolat célja a szeretkezés, az együttes szórakozás; előtérben a szexuális kapcsolat áll, a gyermek gondolata nélkül." Túl messze vezetne, ha tovább részletezném a hobby-elmélet áttételeit és szövődményeit. A vele rokonítható, de taktikusabb, esetleg valóban jóhiszemű, esetleg csak kevésbé őszinte nézetekkel lépten-nyomon találkozhatunk lapokban, folyóiratokban, nyilatkozatokban, sőt: tankönyvekben is. Végezetül egy közgazdasági cikk gondolatmenetét idézem, annak az illusztrálására, hogy a hobby-elmélet finomabb áttételei polgárjogot nyertek, sőt szakállt növesztettek gazdaságpolitikánk elméletében és gyakorlatában. Eszerint a gyermekes családok szembeszökően alacsonyabb életszínvonala „... társadalmunk jellegéből következik - nevezetesen: a munka szerinti elosztásból, a munkának mint jövedelmi „mércének elsődlegességéből". Ma még „.. . a gyermekek ellátásának költségeit távolról sem fedezi (nem is ezt a célt szolgálja) a családi pótlék", minthogy a szükségletek szerinti jövedelemelosztás csak a kommunizmusban jut majd feltétlen érvényre. Magánügy, vállal-e valaki gyereket, ha viszont vállal: törvényben előírt magánkötelessége eltartani, fölnevelni; az állam csupán szociális meggondolásból „támogatja" a több gyerekes családokat. Voltaképp az érvényes jövedelemelosztási alapelv ellenére támogatja (mint, teszem azt, egy közhasznú - az átlagosnál rokonszenvesebb - hobbyt), a költségvetésben rezervált szociális alapból. Nem lesz nehéz bizonyítanom, hogy a hobby-elmélet, minden szövődményével, áttételével s olykor hivatalosnak tetsző vetületével együtt antimarxista, amorális, tudománytalan, tehát: kártékony. És ellentmond nem csupán a szocializmus, de mindenfajta társadalom létérdekeinek. Rosta E témakörben nemcsak gondjaink szaporodtak meg, de téveszméink is. A hosszabb nekifutást igyekszem elkerülni, ám azt nem takaríthatom meg, hogy pontosabban körül ne határoljam a pástot. Elrekesztve a csábító mellékutcákat a vitának azon a tágas terepén, amelyet a legellentétesebb vélemények képviselői is a magukénak érezhetnek valamelyest. 1. Nem látom szükségét a bizonygatásnak, tehát csak kijelentem: az utódnevelést illető igazságosabb tehermegosztáshoz jó idő óta semmiféle magánérdekem nem fűződik. Ügy értve: közvetlenül. Csakis közvetve - mint állampolgárnak. 2. Nincs szándékomban kisürgetni semmiféle hivatalos intézkedést az alábbi fejtegetésekkel. Az 1966-os pártkongresszus fordulatot hozott népesedési politikánkban, s ez a fordulat lassacskán az eredményekben is tükröződik - türelmetlenségre semmi okunk; elhirtelenkedett, gyorstalpaló intézkedésekre semmi szükségünk. A legalkalmasabb pillanat arra, hogy zavaró indulatok és aggodalmak nélkül fölfejtsünk néhány összegubancolódott problémát - ezt az elvi tisztázódást szeretném mindenekelőtt segíteni. Elvi kérdések tisztázására egyébként is ez a legalkalmasabb pillanat. Most lép be a propagatív korba a hullám-korcsoport; a születésszám még akkor is emelkedni fog egy ideig, ha a korcsoport nem pótolná önmagát (ha tehát az úgynevezett nettó reprodukciós együttható értéke továbbra is kisebb maradna az egynél). A tisztázottabb elvek alapján ezekben a nyugalmasabb években - a demográfiai szélcsendben - kellene előkészítenünk s megtennünk a további lépéseket a népesedéspolitikában. Hogy minél rövidebbre korlátozhassuk azt a szakaszt, amikor a népesség - valószínűleg már elkerülhetetlenül - a természetes fogyásba fordul. 3. Az elsőnek idézett levélből ide tartogattam a következő passzust: „. . . A mai nyugdíjak mellett (kivéve a téeszt) - itt a ma megállapított, nem a régi jogon fizetett nyugdijat értem - egyre kevesebben szorulnak utódok eltartására. Mire a ma születő nemzedékek felnőnek, ilyen probléma alig lesz. Ami a társadalom elöregedését illeti, nem olyan veszélyes, mint állítjátok. Az életkor nő, de nő a munkaképes életkor is . . . Az automatizálás, a termelékenységnövekedés pedig kevesebb ember munkájával sokkal többet is eltart. . . Ma nekünk nem új munkásokra van szükségünk. Gazdaságunk csődbe megy, ha továbbra is munkásfelvétellel akarjuk megoldani új feladatainkat, s nem korszerűsítéssel! Szerencsére gazdasági vezetőinknek nem jut eszébe szülésre buzdítani az asszonyokat, hogy majd húsz év múlva legyen emberünk oda, ahova ma nincs, hanem a gépesítésen, ésszerűsítésen, szervezésen törik már a fejüket!" Makacs babona; legalább még két tucat levélből idézhetném: „levonták az öregségi járulékot, nem vagyok rászorulva senkinek az eltartására!". Mintha öregedő gazdák gőgös tromfjai csattannának: nevemen a föld, a ház, nem vagyok rászorulva, hogy eltartsanak! Nem is igen csábít, oly könnyű diadalt ígért a polémia arról a tételről, hogy az öregek „egyre kevesebben szorulnak utódok eltartására". De mellékutcába vinne a polémia, hát csak rövidre fogva kijelentem: rászorulnak. A mindenkori öregek és gyerekek a mindenkori termelő korúak eltartására, ellátására, gondoskodására. Sem kapitalista tőkének, sem szocialista nyugdíjalapnak nincs önmagában eltartási funkciója; sem félrerakott forintokból, sem részvényekből, sem aranyrudakból nem lesz emberi közreműködés nélkül, termelőmunka nélkül sem kenyér, sem vaj, sem villanyáram, sem koporsószeg. A nyugdíj csupán személytelenné, társadalmivá oldja az eltartási viszonyt: nem a termelő korú X tartja el a nem termelő korú Y-t, hanem a termelő korú milliók (köztük X) a nem termelő korú milliókat (köztük Y-t). Hasonlóan makacs rögeszme, hogy automatikusan megoldódnak népesedési gondjaink, hiszen „az automatizálás, a termelékenységnövekedés . . . kevesebb ember munkájával sokkal többet is eltart". A levél szerzőjének még megbocsátható, de hivatásos közgazdásztól is hallottam már ezt a gyermekien együgyű okfejtést. Hiszen még elvontan is csak ilyenformán igaz: holnap kevesebb munkáskéz is biztosítani tudja a holnapi termelékenységgel a mai életszínvonalat. Persze - nem a holnapit. Sajnos, semmi okunk feltételezni, hogy Magyarország az automatizálásban ugyanolyan arányban első lesz a világon, amilyen arányban népszaporulata utolsó a világon. S ha ezzel a kilátással józan fejjel nem számolhatunk, ha tehát lemondunk arról, hogy a Szovjetunióhoz, az Egyesült Államokhoz, Nyugat-Németországhoz, Angliához, Hollandiához stb. képest annyival gyorsabban növeljük a termelékenységet, amennyivel csökken nálunk - pl. az említett országokhoz képest - a termelő korúak aránya, akkor a legtöbb, amit a bizakodásban tehetünk, az, hogy azonosnak vesszük az övékével termelékenységünk koefficiensét. (Még ehhez az azonos termelékenységhez is meglehetősen túlzott önbizalom kívántatik a képzelődésben, de az nem hiánycikk minálunk.) Ha viszont nagyjából azonos termelékenységgel számolunk, akkor ez a koefficiens kiiktatható az életszínvonal képletéből, s az egyszerűsített képlet értékét a két főtényező határozza meg (a pszichikai tényezőket most ne bolygassuk): a termelők és a nem termelők (eltartottak) aránya. Ez az arány nálunk tíz-tizenöt év múlva rohamosan romlani kezd majd: évente jóval többen lépnek ki a termelőkorból, mint ahányan belépnek; évről évre nő a termelő korosztályok eltartási terhe. Bonyolíthatnám a problémát azzal, hogy az ember szerepe (irányító, szervező, kezdeményező szerepe) a tudományos-technikai forradalom kibontakozásával még tovább nő a termelésben. (Szűk látókörű gazdasági vezetők azok, akiket a levélíró dicsér, ha ezzel nem számolnak.) Tehát: a viszonylag nagyobb számú termelő az automatizálás magasabb fokán hangsúlyozottan magasabb életszínvonalat biztosíthat a társadalomnak, mint a termelékenység alacsonyabb szintjén. (Jól szervezett gazdaságban.) De a végtére is, itt csak az a célom, hogy elrekesszem a mellékutcákat: nem kívánok a továbbiakban vitatkozni azokkal, akik úgy vélik: öregkori ellátásuk független attól, foglalkoznak-e majd akkor is, és hányan foglalkoznak termelőmunkával. Ugyancsak nem vehetem komolyan azt a hipotézist, hogy a mi kevesebb termelőnk a holnapi nemzetközi termelékenységi normák túlszárnyalásával biztosítja majd társadalmunknak az életszínvonal holnap érvényes nemzetközi normáit. 4. A hangsúlyozottan nem-gyerekpártiak szembetűnően sokat emlegetik mostanság: milyen öröm a gyerek. Igaz, már a következő mondatban sietnek benyújtani a számlát: mindenkinek áldozatot kell hoznia - tehát a szülőknek is - az örömért. A cél világos, a logika leleplező. A hobby-elmélet legszélsőségesebb képviselője a bélyeg, az autó, a luxuskutya rangsorában tartja számon a gyereket; személy szerint ő ezeknél is hátrább egy rangfokozattal. Nem vállalhatom a vitát vele, olyan megalkuvásokra szorítana a manapság kötelező prűd vitamorál. Máskülönben is ízetlen volna komoly képpel bizonygatnom, mi a lényegi különbség a Trabant, a pudli és a gyerek közt, s ha netán nem okozna örömet, miért nem lehet a gyereket sem jó pénzért eladni, sem agyonütni - büntetőjogi következmények nélkül. Nem látom szükségét az érdembeli vitának a hobby-elmélet mérsékeltebb híveivel sem. Azokkal tudniillik, akik „A gyerek a szülő öröme!" - jelszó fedezékében másokra akarják lőcsölni minél nagyobb hányadát annak a költségnek, áldozatnak, gondnak, felelősségnek, amely a jövendő eltartók vállalásában és fölnevelésében személy szerint őket illetné. Mert először is: senkinek sem fenékig öröm a gyerek, még a legsikerültebb esetben sem. S elég gyakran - gyakrabban a szükségszerűnél - túl drágán megfizetett és túl korán elenyésző örömöcske, pontosabban: csapás. (Őrzök egy levelet, amelyben bibliai átkokat szór a fejemre egy anya. Gyerekpártinak ítél, s ő gyűlöl minden gyereket és minden gyerekpártit, mióta olyan fájdalmasan csalódott egy szem fiában.) S a gyereket, ha már a világra jött, akkor is vállalnia kell a szülőnek, ha nem öröm - úgy kell vállalnia, amilyenre sikerült. - De mit bizonygassam itt azoknak, hogy nem fenékig öröm a gyerek, akik maguk is tudják - jobban tudják, mint én -, miért óvakodnak tőle. És - ha csakugyan öröm a gyerek? Ha a vele járó gondokat is végképp feledtetni tudja? Feljogosíthat ez a tény bárki idegent arra, hogy majdan igénybe vehesse mint eltartót? Névtelen levélíróm gépkocsiját igénybe vehetném vajon azon a címen, hogy neki sok örömet okoz és „tartalmat ad az életének"? Igénybe vehetném úgy, hogy tőle hajtanám be még a benzinköltséget is? Pontosan erre az analógiára: a munka is lehet öröm. Mármost attól, aki nem kínlódva és kénytelenségből, hanem jókedvvel s örömmel dolgozik, megtagadhatnánk a munkabért, s megadóztathatnánk napi nyolc, sőt több órás kéjelgéseit? S kisajátíthatnánk közcélokra a termelt értéket azon a címen, hogy a munkafolyamat örömet okozott? 5. „Mindenkinek joga van személyes körülményeitől függetlenül, szabadon dönteni arról, akar-e utódot vagy sem" – lépte- nyomon olvashatjuk, hallhatjuk ezt; hovatovább megszokjuk, és bele is törődünk. Nem a kabarészínpadon vitatkoznak arról, hogy ez vajon kizárólag az asszony joga-e, hogy a férje szavazati joggal avagy csupán tanácskozási joggal vehet részt a döntésben; tekintélyes nők és férfiak vitatkoznak erről olykor drámai hangszereléssel, a tévé képernyőjén vagy egyebekben komolynak tartott lapok hasábjain. Ám, ha valóban van ilyen jog, akkor az kétségkívül tartalmazza azt a tisztességtelen spekulációt is, hogy a túlnyomó többség nem él majd vele. A közösség iránt csak igényeket támasztó, de a kötelezettségek alól minduntalan kibújó öncentrikus nyárspolgár „joga" minden efféle „jog", magyarán: az élősdiség „joga". Persze, ugyanilyen képtelenség e spekulatív „jog" visszája, az a szemlélet, amely a szülést szankcionálható, törvényben előírható állampolgári kötelezettségnek fogja fel. Tehát, ha a döntés az utódról nem a jog asztala, akkor - az etikáé? Futtassunk végig ezen a sínen egy gondolatsort. Az élő nemzedékek elsőrendű erkölcsi kötelessége: biztosítani a folyamatosságot. Az ember nemcsak az egyéni létet, hanem a történelmi létet is jelenti; senkinek sincs önkényesen, alapos ok nélkül erkölcsi joga megszakítani azt a láncot, amely ezernyi nemzedék küzdelmes életéből épült. Bizonyos nem azért épült, hogy az ő egyetlen élete legyen a végső célja, nem azért küzdött, harcolt, vérzett, dolgozott - a létfenntartáson túlirányzott eszmékkel, szándékokkal - ezernyi nemzedék . . . Igen ám, de a döntés mégiscsak az egyén legszemélyesebb ügye (pontosabban: két ember legbensőségesebb ügye), vállalja-e - vállalhatja-e - a folyamatosság erkölcsi normáját. És aki – ilyen-olyan körülményei folytán - szándéka, vágya, akarata ellenére sem vállalhatja? És aki vállalná, de megtagadja tőle a sors? Nyilvánvalóan mellékvágány ez; a magánügyek, gondok, lehetőségek, szándékok, tragédiák olyan áttekinthetetlen dzsungelébe visz, ahol bizonyosan nem találunk társadalmi érvényű, mindenkire alkalmazható normákat. Nem csupán kodifikálható, paragrafusokba gyömöszölhető normákat nem találunk, de számon kérhető erkölcsi normákat sem. Egyetlen szabad vágányunk marad: az utódnemzedékekért a felelősség kollektív. Gyerektelenek, egykések, akárhány gyerekesek felelőssége oszthatatlan és közös az utódok ügyében, éspedig az erkölcs, a jog, a gazdálkodás, a nemzeti lét, a társadalmi reprodukció, az emberi lét szférájában egyaránt. Ha ez a kollektív felelősség csak megközelítőleg is érvényesül, akkor a társadalmi reprodukcióval nem lehet baj. Ha a felnőtt korosztályoknak az utódkorosztályokat illető természetes elvárásai az utódkorosztályokat illető áldozatvállalással párosulnak - akkor sem lehet baj a reprodukcióval. Ha viszont az így megalapozott társadalmi reprodukció egészséges, akkor valóban kinek-kinek - s minden házastársnak - a legszemélyesebb ügye: erkölcsi tartozását a folyamatosságért a magánélet számláján vagy a közösség számláján kívánja-e törleszteni. Akkor valóban mindenki csak a saját lelkiismeretének tartozik elszámolással, ha bármi okból úgy dönt, hogy megszakítja az ősnemzedékek láncát - felfordítja a címerpajzsot. Akkor az egyse, egyke, sokgyerekes stb. kategóriák elvesztik morális színezetüket, s éppolyan értelmetlen a vita a döntés „jogáról", mint, teszem azt, arról: „jogom" van-e a házikosztot vendéglői koszttal felváltani. Nem csupán a magány, az egészségi állapot, a hivatás „cölibátusa", a lehetetlen lakáshelyzet, a rendezetlen családi élet stb. tartozik akkor a gyerektelenség és az egyke respektálandó indokainak fogalomtárába, hanem - társadalmi szempontból - akár az ilyetén kényelmi igények is. Hiszen - a példázat szerint - egészséges arányú a társadalom reprodukciója! Mi címen kifogásolhatnánk hát, ha valaki akár pusztán kényelmi okból nem kíván utódot, s az utódnemzedékeket illető kollektív felelősség és áldozat ráeső hányadát más úton rója le? Volt már szó róla, és lesz még szó róla, mennyiben érvényesül - helyesebben: miért nem érvényesül - ma ez a kollektív felelősség s kollektív áldozat. De ha csak részben érvényesül is, nyilvánvalóan durva igazságtalanság a saját gyerekek számából ítélni meg a személyesen vállalt hányadot - épp elég sok ahhoz az utódok iránt felelősséget érző s áldozatra kész gyerektelen, és túl sok ahhoz a saját gyerekei iránt is felelőtlen több gyerekes, hogy ne tűrjük e hazug általánosítás térhódítását a közvéleményben. 6. Aki elég biztos az igazában - kicsire nem néz. Talán túlságosan is szűkre szabtam ezekkel az elhatárolásokkal az ellenvélemények életterét. Nehogy így magukat a lehetséges ellenérveket rekesszem ki, visszavonulok inkább egy jó iramodásnyit. Tegyük fel, hogy mégis azoknak volna igazuk, akik az egyén indoklásra sem szoruló, legszemélyesebb, „legelemibb" jogának tekintik a döntést, akar-e utódot vagy sem. Tegyük fel, hogy a termelő korosztályok fogyását mi majd a világ legmagasabb termelékenységi mutatóival fogjuk ellensúlyozni. Tegyük fel, hogy könyvkiadóinknak igazuk van, amikor a hazai gondokat - még a pártkongresszus figyelmeztetése után is - messze megkerülve, a demográfiai robbanás veszedelmeitől óvnak egyre-másra, és nemzeti nihilistáinknak is igazuk van, amikor a féktelenül túlszaporodó emberiség gondjait a magyar tizenkét-tizennégy ezrelékkel igyekeznek enyhíteni. Tegyük fel végül - s ebben egyetértek vitapartnereimmel -, hogy az utódnevelés anyagi feltételeit csakis a jövedelemelosztás szocialista törvénye alapján biztosíthatjuk: „mindenkinek munkája szerint." Ha mindez így volna igaz, akkor sem térhetnénk ki a sürgető feladat elől, hogy a végére járjunk: milyen fedezetet, milyen forrásokat biztosít a jövedelemelosztás mai rendszere az utódnevelés költségeinek? Ki viselje az utódnevelés költségeit? Nem szükséges - szocializmusról lévén szó - Marxnál kezdenem a nyomozást. Hogy a polgári-kispolgári érvekkel se veszítsem el a kontaktust, kezdhetem jóval előbb is. Hiszen már a polgári közgazdaságtan klasszikusai is - Sm