2004 december 5 Nem! - a magyar múltra. 2011 márciusa Nem! - a magyar jövőre.

2004 Nem! - a magyar múltra 2011 Nem! - a magyar jövőre. Azt hiszem érdemes a 2004 december 5.-i népszavazás kettős állampolgárságra vonatkozó és a 2011 elején, a Nemzeti Konzultációs Testület által kiküldött kérdőíven szereplő, a gyermekek szavazati jogára vonatkozó kérdés támogatottságával kapcsolatban elgondolkozni egy s máson. Azon leginkább, hogy miként is viszonyulunk mi saját magunkhoz, a jövőnkhöz. Nemzeti körökben sötét napként szokott felvetődni annak a népszavazásnak a dátuma, amely a csekély részvételi hajlandóság miatt, voltaképp megtagadta a határon túl rekedt magyaroknak azt, hogy Magyarország állampolgárai is lehessenek. Ténylegesen nemmel szavazott a megjelentek 48, 43 százaléka, 1 428 478 fő és távolmaradásával kvázi nemmel, 5 031 000 fő. Tehát a szavazásra jogosultak 80, 29 százaléka. A szavazáson a csekély részvételi hajlandóság ellenére azonban az igen győzött. A szavazást megelőzően, főleg az akkori MSZP-SZDSZ összetételű kormány és szellemi holdudvara a nemmel való voksolásra biztatott. Sokszor nem nyíltan, hanem úgy, hogy azt terjesztette, hogy a magyarországi életszínvonalat veszélyeztetheti, ha a kettős állampolgárság megadása nyomán az országunkba megindul a határon túl élő magyarok tömeges vándorlása. Az ettől való félelem sokaknál meghallgatásra talált. A szocialisták nagyon jól tudták és tudják, hogy ezt az ő évtizedeik alatt anyagias gondolkodásúvá formált népet, az életszínvonallal kapcsolatos kérdésekkel lehet a legjobban mozgatni vagy mozdulatlanságban tartani. Ez esetben a mozdulatlanságban tartás volt a fő cél. Ennek a népnek a túlnyomó többsége nem hajlandó az anyagias, a szűk egyéni érdekeken túlmutatóan semmilyen áldozatra, lemondásra, de sokszor még az előbbiek érdekében sem tesz semmit. Pillanatnyi, rövidtávú érdekeit nézi csak és nem veszi észre, hogy holnapja, jövője éppen emiatt vész el. Honnan is tudhatta volna, hogy a határon túli magyarok bevándorlása mentette meg már addig is az országot, de legalábbis késleltette az összeomlást. Nélkülük egy még vénebb, még erőtlenebb, még nagyobb sebességgel kiürülő, még perspektívátlanabb országban élnénk, ahonnan még nagyobb iramban távozna a maradék fiatalság. Tudniillik az elöregedéssel-fogyással együtt járó gazdasági zsugorodás miatt. Valószínű, hogy az igennel való szavazásra ilyen szempont nem buzdított. Sokkal inkább a történelmi múlt ismerete, szeretete, rokoni, baráti kapcsolatok voltak az ösztönzők. Azt az anyagias alapú közönyt visszautasítást, ami 80, 29 százalékos arányban megtagadta azt, hogy a határon túli magyaroknak járjon a magyar állampolgárság is, igen szigorúan rótta meg, a tavaly elhunyt Fekete Gyula, író, akit a "nemzet lelkiismeretének" is neveztek. "Kerek fél évszázad óta pusztul a magyarság; pusztulásunk fékezésére érdemben szinte semmi sem történt, bár a „rendszerváltás" előtt mégis több (gyes), mint azóta - a magyar történelem söpredéke ez a mai társadalom. 2004-ben 82 százaléka tagadta meg nehezebb sorsú, idegen önkénynek kiszolgáltatott testvéreit. „Igen, mert féltette az életszínvonalát" - mentegették némelyek ezt a lealjasodást, holott épp ezzel a mentegetéssel adták bizonyságát: anyagi kockázatra hivatkozva tagadni meg nehezebb sorsú testvéreinket: maga a lealjasodás feneke." Vajon, mit írt volna az író, aki életéből több, mint negyven évet szentelt a magyarság jövője kérdésének, miután meghallja: a Nemzeti Konzultációs Testület által kiküldött íveket, mintegy kilencszáz ezren küldték vissza és a kérdések között a legnagyobb visszautasítást 85 százalékkal, a gyermekek utáni szavazati jog váltotta ki. Nemzeti körökben "igaz magyarokként" esik szó azokról, akik 2004 december 5-én elmentek és igennel szavaztak a kettős állampolgársággal kapcsolatban. Volt, aki azt mondta, hogy most megtudtuk, hogy valójában hány magyar is él ebben az országban. Valóban akkor tudtuk azt meg? Ha a múlt felől közelítünk a dolgokhoz, akkor ez nagyjából így van. Ha a jövő felől, akkor már nem. A múlton már nem tudunk változtatni, arra már nincs hatásunk. A jövőre viszont igen. Csakis azon tudunk. Illetve tudnánk, ha a múltat nem feledve, fejünket előre fordítanánk és meglátnánk, hogy a jelenlegi népesedési folyamatok mellett, a nem is túl távoli jövőben a Föld már nélkülünk forog tovább. No, ez az, ami nem megy! A társadalom többsége testben és lélekben a jelenben, a mai napnak, a kisebbség testben a jelenben él, de lélekben a múltban, abba révedezik, onnan vár útmutatást. A jövővel egyik sem hajlandó foglalkozni. Vannak nagy, tisztázó, elszámoltató pillanatok, amikor vezetők és vezetettek, közéletben szerepet vállalók és közönyösök levizsgáznak a történelem ítélőszéke előtt. 2004 december 5-én nyilvánvalóvá vált, hogy a megváltoztathatatlan MÚLT felől közelítve a társadalom 80, 29 százalékát nem érdekli az a közösség, amelynek nyelvét beszéli, amelynek, ha idegen népek által színesítve is, de örököse. 2011 márciusában, a Nemzeti Konzultációs Testület által kiküldött kérdőívek visszaküldése után, az vált nyilvánvalóvá, hogy a még alakítható JÖVŐ felől nézve, a magát nemzetinek mondó oldal (a kérdőívet többségében valószínűleg a Fidesz-KDNP kormány szimpatizánsai küldték vissza) 85 százaléka utasítja el annak a népnek a jövőjét, amelynek nyelvét beszéli, amelyet épphogy a jövőnek átmenteni tartozik. S minthogy a kérdőíveket nagy valószínűség szerint a Fidesz-KDNP kormány, tehát a nemzeti érdekeket hangoztató oldal szimpatizánsai küldték vissza, gyanítható, hogy egy országos népszavazás során a JÖVŐ még erőteljesebb elutasításban részesült volna. Másként ugyanaz. 2011 tavaszán, százharmincöt ezer ember tette le a voksát Magyarországon, a magyar jövő mellett. Vajon milyen szavakat használna egy ezzel kapcsolatos írásában erre Fekete Gyula? Majoros István