Modern gyarmatosítás

Megérdemel egy hosszabb kitérőt a jövő beruházásainak elsajátítására alapozott modern gyarmatosítás is. Felfoghatom úgy - közgazdász szemszögből -: mindenki hosszú lejáratú kölcsönre kapja magamagát. Munkaképes korában majd részletekben törlesztheti tartozásait - történelmi norma szerint kamatos kamataival együtt - hitelezőjének, a szülő-nevelő társadalomnak. Már aki fizet kamatot. Már aki törleszt egyáltalán. Ha ez a közgazdasági fogalmazás helyes, akkor - például - a kivándoroltak örökre adósok maradnak. Theodor Schulz szerint semmi sem indokolja, hogy „az emberi tőkébe történő beruházásból származó hozamot" mindenestül azok kapják, „akik a beruházás alanyai". „Az állami, közületi beruházás révén keletkező fizikai tőkét rendszerint nem adják ajándékként magánszemélyeknek. Nagymértékben egyszerűsítené az allokációs folyamatot, ha az emberi tőkére fordított állami, közületi beruházásokkal is ugyanígy járnának el." Jellemző ellenvetés: az érték nem vész el, ha kiviszik az országból, akkor sem vész el. Ámde először is: minthogy a kivándoroltak a világ más tájain dolgoznak, szülnek, nevelnek gyermeket, ültetnek fákat, nem abba a közkasszába fizetik vissza a törlesztés részleteit - kamatos kamataival együtt -, ahonnan a hitelt kapták. Szüleik révén is, az állam révén is a nemzeti vagyonból kapták. (Igen ritka, igen kivételes esetben a külföldre szakadt ember is törlesztheti hazai adósságait; egyrészt külföldön élve és dolgozva is lehet szolgálni a hazát, akár közvetlenül, akár pedig közvetve: az emberiség számláját akkora értékkel gyarapítva, hogy abból törlesztés a hazának is jusson.) Másodszor: az érték nem vész el? - Ha ezt elfogadjuk igazolásnak, minden rablás, minden tolvajlás igazolható így. Harmadszor: sok érték így is elvész. Jóval kisebb hatásfokkal adhatja át az egyén az emberi értékeket idegen környezetben. Elvesznek, devalválódnak olyan ér-tékek, amelyeket teljességükben csakis a szülőnevelő hazai környezetnek adhatna vissza. Negyedszer: a megtermelt értékek egy része az intézményesített élősködés miatt a társadalmakban sem azoknak jut, akiket illet. Ugyanígy az egyik nép rovására a másik a migrációs forrásokból illetéktelenül óriási értékekhez juthat. Végezetül, ötödször: az „élet újratermelése" rovatában mindenképp passzíva az emigráció. Hazai számítások szerint - volt már róla szó - egy diplomás képzése (az általános ne-velési költségeken felül) mintegy 12-18 évi átlagmunkabérnek megfelelő költség. (Noha a gyakorlatban a despotizmus terméke és dugsegélye volt, lehet hozzá keresni gazdasági érvet, indokot: a nyolcvanas évek elején aromán emberpiacon a következő árakat szabták az NSZK-ba kivándorló szászokért: iskolai tanuló 5000 márka, nem szakképzett felnőtt 16 000, szakmunkás 20 000, mérnök 40 000, orvos 50 000 márka.) Eljátszogattam egyszer - a hatvanas évek közepén - egy számadattal: amerikai biztosítótársaság (igen takarékos) számítása szerint egy átlagember fölnevelése 13 000 dollárba kerül. Ezzel a nyilván erősen zsugorított adattal számolva is: óriási értékeket ajándékoztunk mi a világnak élő „nemzeti vagyonúnkból" például a század-forduló óta - magyaros úri gavallériával persze a nálunk jóval gazdagabb országoknak -, úgyszólván ellenszolgáltatás nélkül. Játék a számokkal, de nem tanulság nélkül való: minden második állampol-gárnak, beleértve a pólyásokat is, szépen berendezett, kétszobás öröklakás épülhetett volna (1965-ös árszinten) abból az összegből, amely kivándorlási veszteségeink miatt, mint soha vissza nem térülő „beruházás", nemzeti vagyonúnkból már véglegesen hiányzik. Ötmillió tárgysorsjátéki főnyeremény. Ötmillió „bárhol felépíthető, berende-zett, kétszobás lakás". Pedig a biztosítótársaság takarékos árfolyama csupán a bóvlira, a tucatember-re vonatkozott, nem a minőségi ügyfelekre (az eredeti példa, hajol emlékszem: 20 éves segédmunkás, közlekedési baleset áldozata). Akár elölről kezdhetném veszteségeink kiszámítását lakásvalutában. Nemcsak napszámosok, segédmunkások vándoroltak ki innen. Még ha csupán a gazdasági veszteséget számolom is, bizonyos, hogy annál az ötmillió lakásnál jóval nagyobb anyagi értéket képvisel a világgá szétszórt, élő „nemzeti vagyon". Pedig a társadalmi „beruházásnak" csak kisebbik és könnyebben nélkülözhető része anyagi érték. S az egyéni tartozásnak sem ez a legfontosabb tétele. Tudvalevőleg az ember felneveléséhez nem csupán fehérje, zsír, szénhidrát, ruha, tüzelő, lakás stb. - egyszóval anyagi „ráfordítás" - szükséges, hanem szellemi-érzelmi-erkölcsi „ráfordítás" is. Ha kiszakad a szülő-nevelő közösségekből, azt a szellemi és érzelmi tökét, azt a szeretetet, áldozatot, gondoskodást, melyet attól a pillanattól fogva kapott-voltaképp bizományba: megőrzésre, gyümölcsöztetésre, elszámolásra s továbbadásra -, amikor vállalta s világra hozta az anyja: vámmentesen síbolja ki - magával, magában - a határon, s azzal is örökre adós marad. A családi és a társadalmi környezet - szülők, testvérek, barátok, rokonok, ismerősök, tanárok - eme „beruházásait" pólyás korától élvezte, fölélte és - legalábbis hazájában - senkinek sem adja tovább. Dehogyis csak a nyilvántartható, könyvelhető nemzeti vagyonúnkból ajándé-koztunk a világnak! Ez a felmérhetetlen, pénzértékben kifejezhetetlen kiajánlott „nemzeti vagyon" az érzelmek, a szellemi értékek, a közösségi együvé tartozás rovataiban legalább olyan pótolhatatlan leltárhiányt okoz. Sajátos módon azokban az országokban is hiányt okoz, ahol a migrációs mérleg egyensúlyban van, a bevándorlások a kivándorlásokat kiegyenlítik. (Lám, a magányosok és a magukra hagyott öregek őrlődésének, fojtogató közönynek, érzelmi elridegedésnek, elidegenedésnek a gyökerei hová el nem nyúlnak!) Behajthatatlan tartozások. A szülő sem szívesen peresíti követeléseit a gyerekeivel szemben, a haza sem peresíti. A dolog lényege: nem szakadhat ki az egyén a hazájából a szülőnevelő kö-zösségek, a társadalom megkárosítása - érzékeny megkárosítása - nélkül. Mindez bizonyíthatóan igaz, de: túl sok ebben a mérlegben a közérdek súlya, túl kevés a magánérdeké. Kivándorlók, emigránsok, disszidensek - nagy-nagy többségükben - nem a saját jószántukból indultak világgá, igazságtalan volna nyomasztó leltárhiányainkért a felelősséget általánosságban és mindenestül a nyakukba varrni. Sok az éhhalál, olyik a kínhalál elől menekült. Másrészt az is tény: a veszteség pótolhatatlan. Sem mentő, sem enyhítő kö-rülmény nem enyhítheti magát a ránk hagyományozott hiányt: szellemi-érzelmi-anyagi - élő - „nemzeti vagyonunk" helyrehozhatatlan károsodását. A legtöbben azt nem értik - vagy ha értenék is, nem törődnek vele -, hogy anyagi és szellemi örökségünk, a világ, amelybe beleszülettünk: az elődök beláthatatlanul sok nemzedékének a munkája, harcai, igyekszik minél többet fölélni, anélkül hogy hozzáadni is törekednék, az -nem szépítgetem -: zsivány. Élősdi. Kizsákmányoló. Ez a fajta parazitizmus a legkártékonyabb: az elődök, a kortársak és az utódok megkárosítása - egyszerre. Mint az emberi lét axiómája, mely igazolásra sem szorul, olyan nyomatékkal jelenik meg lélekben már külföldre távozott atyánkfiai érvelésében az ember „legelemibb", „alapvető", „elidegeníthetetlen", „szuverén joga". Nem tudok én ezzel a „joggal" megbékélni. Sokszor találkozom pedig efféle „jogigénnyel", de soha olyan érvvel, amely erősebb, mint az erkölcsi törvény: „vállalni népem sorsát", itthon tenni helyre, ami nincs a helyén. (Egy szamizdatban olvasom: orvos házaspár két gyermekével együtt disszidált. Dehogyis „hálátlanok"! - állt ki mellettük a szerkesztő, hiszen nem fizette meg őket az „állam". - De szerkesztő uram! Ha az állammal - netán a rendszerrel - van pörük, akkor miért a népet, a nemzetet károsítják? Mi jogon??) Létezhet egyáltalán olyan egyéni jog, amely független az egyéni kötelezettségtől is, a közérdektől is, és mások rovására gyakorolható? Hajlok arra, hogy az emberi lét nagy axiómái között indokoltabb szerepeltet-ni, akár mint legmagasabb rendű jogot: a népek jogát a fennmaradásra, fenyegető veszélyekkel szemben az önvédelemre. Talán fölösleges bizonygatnom: ennek a többnyire íratlan - önvédelmi jognak a nemzetközi joggyakorlat mindenütt a világon alárendeli a polgári szabadságjogokat. A valóban elemi szabadságjogokat is. Kiélezett helyzetekben akár az egyén létjogát is.