Bevezetés

Negyedszázad óta készülök rá, hogy ezt a kötetet megírjam. Fogy az időm, nem halaszthatom tovább. Azt is be kell látnom, nincs értelme tovább nyújtóztatnom a készülődést. Már idáig is a hasznosíthatóhoz képest túl sok könyvet kijegyzeteltem, mázsányi nyomtatványt, iratot, újságkivágást, levelet néztem át és gyűjtöttem össze. Sokszor és sokféle próbának alávetettem már a nagy nyilvánosság előtt is, a szűkebb körű vitákon is az okfejtéseket, a következtetéseket, de hosszú évek óta sem a könyvekben, sem a feldolgozott cikkekben, levelekben, sem a szűkebb-tágabb körű vitákon nem találkoztam olyan adattal, érvvel, ellenvetéssel, amely az eredeti elgondolások és következtetések módosítására késztetett volna. Igazolással viszont folyamatosan találkoztam, s egyre sűrűbben találkozom. Előre kell bocsátanom: ezt az igazolást nem találhatnám meg, de nem is kereshetem a hatalmat gyakorló politikai rendszerekben, sem Nyugaton, sem Keleten. Azaz csak lebomlásukban, sorvadásukban, önpusztító kórjaikban, növekvő étvágyú kannibalizmusukban kereshetném az igazolást, ámde érvényes politikájuk az alábbi fejtegetéseknek és következtetéseknek úgyszólván minden részletében ellentmond. Ha nem is ennyire általánosan, de igen fontos részletekben ellentmondanak a fejtegetések és következtetések a leginkább érintett tudományok – demográfia, közgazdaság, szociológia – uralkodó irányzatainak is. Tisztában vagyok vele, mit jelentenek ezek a mondatok: többet, mint amennyi első olvasásra felfogható. Felelőtlenül merésznek tetsző állítások ezek; szolgáljon mentségemül, hogy a fejtegetések és következtetések lényege egzakt módom ellenőrizhető, helyességük, esetleges tévedésük egzakt módszerekkel mérhető, statisztikai elemzésekkel vizsgálható, különösebb tudományos – speciális szakmai – képzettség nélkül is. Meggyőződésem, hogy ezek a problémák egyre inkább a világpolitika előterébe nyomulnak, hogy a fejlettebb országokban a létezés-fennmaradás legfőbb kérdéseinek a rangsorába törnek föl, és egy-két évtizeden belül a három szuperhatalom – az USA, Szovjetunió, Kína – is e minőségükben találkozik velük szemközt. Még az emberiség létét fenyegető nukleáris katasztrófa elkerülésének az esélyében is meghatározó szerepük lehet. Tehát az első számú, mindennél fontosabb sorskérdésben: az általános emberi létezés-fennmaradás kérdésében is. Általános emberi sorskérdés? – Ehhez képest olyannyira kiesik a politika, a tudományok, a közvélemény érdeklődési köréből, hogy ezt a feltűnő tartózkodást – távolságtartást? – aligha lehet csupán tájékozatlanságnak, közönynek, nemtörődömségnek tulajdonítani. Okkal gyanítható, hogy valamiből táplálkozó ellenérzések, ellenszenvek, ellenérdekeltségek munkálnak a háttérben – ezt a problémakört, mint holmi antigént, antitestet, úgy löki-taszítja ki magából a politika, a sajtó, a tudomány, a közgondolkodás. Nem ennyire, de még ugyancsak bűnös arányban az irodalom, a művészetek is. Meglehet, a jövő fogyasztása, megrablása furdalja a kultúrember lelkiismeretét. Nagyot léptünk előre – hátra? – a barlangkorhoz képest: a civilizált kannibalizmus lelki életet él. Az élősdiség összekuszálja, egymásba gubancolja az érdekviszonyokat, minden irányban korrumpálja kapcsolatait. Annak az eldöntésére az utókor sem igen vállalkozhat, melyik hatalmi tényező volt a főbűnös a magyarság békebeli – de mindkét világháborúnál súlyosabb – pusztulásában. Az MSZMP vezérelte politikai hatalom? Az Aczél György vezérelte, egyenirányított magyar sajtó, kommunikáció? A kádári politika csődtömeggondnokságával – a posztkádári politika által megbízott – pénzügyi kormányzat? A háromnegyed részben kommunista, 95 százalékban fejbólintó János magyar parlament (mely a pusztulás harmincadik évében még lökött egyet a szakadék felé tántorgó országon, megszavazván a világ leggyerekellenesebb, legcsaládellenesebb adótörvényét)? Vádiratnak is szánom tehát ezt a kötetet, a mérhetetlenül kártékony politika, sajtó, kormányzat, törvényhozás vádiratának. Igyekszem megtenni azt, ami rám hárul azért, hogy a pusztulás erőit, felelősségüket jegyezze fel a történelem. (A pusztulás évtizedek óta gyűjtött dokumentumai önálló kötetet – köteteket? – kívánnak, remélem, lesz még arra is időm.) Idekívánkozik, éspedig nyomatékkal, még egy megjegyzés: a modern kannibalizmus nem világnézeti kérdés. Kommunisták és liberálisok versengve művelik, hazai hatalmasságok és ellenzékiek úgyszintén. A kádári politika a hatvanas években erre, a modern kannibalizmusra építette a világszerte reklámozott s a világsajtó tömérdek bambasága közt kitűnően szerepeltetett „magyar csodát”, s ugyanúgy erre építik ultraliberális antikommunisták, a korlátlan magánszabadság megszállottai a felzárkózásunkat Európához (mellesleg: a már szintén oszlásnak indult Európához). Talán csak azzal nem számolnak ez az új Messiások, hogy évről évre soványabb ez a fajta tarka; annak a népnek, amely évtizedekig saját gyerekeit fogyasztja, lassacskán nem marad fogyasztanivaló. Négy országos vitát kezdeményeztem és vezettem le a hetvenes években a Nők Lapjában, akkori legnagyobb példányszámú lapunkban. Az Éljünk magunknak? Vita (1970) az anyák nehéz helyzetét, többszörös terhelését, a többgyerekes családok szorongató gondjait, a jövedelemelosztás durva igazságtalanságait s a képtelenül elnevelt, eltájolt közvélemény otrombaságait terítette ki a nyilvánosság előtt. Mindene megvan? Címmel (1971) az egyes gyerek, a kényeztetés, a családi elnevelés témakörében zajlott a vita. A Magány vita (1977) a párkeresés, a pár nélkül élni, a közösség nélkül élni s a vészesen terjedő öregkori magány problémáinak földerítésére, lehetséges enyhítésére vállalkozott. Végül rendhagyó eset volt a Boldog házasságok titkai (1979), voltaképp „tapasztalatcsere”: sikeres házasságukról vallottak a hozzászólók. Feldolgoztam a viták anyagát, könyv alakban is megjelentek, s új szociográfiai alműfaj kerekedett belőlük: levélszociográfia. Más-más szempontból közelítették meg ezek a viták az engem leginkább izgató kérdés – a jövő – témakörét, és a többi, kevésbé jelentő vitáim anyagával együtt – tízezernyi levéllel, hozzászólással, újságkivágással együtt – bőséges anyagot szolgáltattak a továbbgondoláshoz. Röviden: olyan új veszedelem hatalmasodik el a civilizált világban, amely békés viszonyok között is minden eddigi háborúskodásnál nagyobb pusztítással fenyeget: a jövő megrablása, kizsákmányolása, fölélése – feláldozása a jelennek, a mai napnak. Alattomosan terjed és hódít ez az új elsajátítási, élősködési forma, épp a legmodernebb civilizációval együtt hódít. Minden élősködő-kizsákmányoló rendszernél veszedelmesebb, minthogy kórokozói magát a társadalmi újratermelést támadják meg, szűkítik, károsítják, gátolják, teszik fokról fokra lehetetlenné. Ez a mostanában születő s máris félelmes iramban terjedő új kizsákmányolási forma oly mértékben élősködik a társadalmon, hogy végső soron elpusztítani is képes. Minthogy a folyamatosan szűkülő újratermelés – s ezzel együtt a jövő fölélése – a tenyésztalaja, uralkodó formaként el sem kerülheti a pusztulást. Óriási, szinte áttekinthetetlenül szétágazó kérdéskör. Egy egész kutatóintézetnek is évekre adna munkát csupán a terep alapos fölmérése. Könyvtárakat fognak összeírni róla az elkövetkező évtizedekben, noha ma még ott sem tartunk, hogy magát a kórismét megfogalmazták volna a szaktudományok. Eddigi közléseim, nyilvános előadásaim visszhangja azt jelzi, részletesebb okfejtésre s meditációra kell vállalkoznom. A jövő kizsákmányolása? – ó, igazán tetszetős publicisztikai fordulat (noha a „kizsákmányolás” szónak újabban avíttas mellékzöngéje támadt) afféle bonmot – vélik szinte általánosan. Holott én kezdettől fogva nem publicisztikai, stilisztikai fordulatra gondoltam, hanem világtörténelmire. Napjainkban az emberi történelem nehéz pillanata érik: a civilizáció sorsáról van szó. Túl nagy fa ez az én fejszémnek és karomnak. Meglehet, maradék életemet teljesen erre kellene szánnom, de ismerem annyira magam: a szépirodalomról nem mondhatok le. Akkor pedig nincs más választásom: ki kell írnom magamból – újabb nekifutással – egyelőre ezt a bővebb vázlatot. Vállalva a félreértéseket s félremagyarázásokat e járatlan úton a bizonytalankodások miatt, az eleve vállalt vázlatosság miatt, a részletek hanyagolása, a bizonyítások – ma még szükségszerű – hézagai miatt. Annyit belőle, amennyit arra érdemesnek ítélnek – bízom benne -, felhasználnak, továbbvisznek az érintett szaktudományok. Elnézést kell kérnem azoktól, akik netán szárnyaló, gyönyörködtető, lírai ihletésű irodalmi szöveget várnak tőlem. Nem vállalkozhatom az irodalom anyanyelvén ennek a gubancnak a fölfejtésére. Semmiképp sem nélkülözheti az elemzés, az okfejtés a közgazdászlogikát – olykor a szakmai zsargon is beszüremlik.