ELTETVESEDTÜNK

A figyelmeztető tünetekkel – túl az esetlegességen, társadalmi érvénnyel – a népesedési vitákban találkoztam szemközt, a hetvenes évek derekán. Így háborog egyik akkori írásom hőse: Eltetvesedtünk. Iszonyúan eltetvesedtünk. Kérem, nem veszik észre az illetékesek, hogy államilag tenyésztjük a tetveinket? S az egyetemeken legkivált. Világrengető találmány. Ha megtakarítjuk azt az áldozatot, kockázatot, erőfeszítést, vért, izzadságot, egyebet, amit elődeink tízezer év óta arra szántak, hogy legyen folytatásuk… mibennünk is legyen folytatásuk… ha megtakarítjuk azt, hogy hozzátegyük a kötelező adagot az örökségünkhöz, sőt felélünk minél többet abból is, ami ránk maradt… nagyszerű találmány! Kizsákmányolhatjuk a múltat is, a jövőt is. Ilyen még nem volt. Egyszerre az elődöket is, az utódokat is kizsebelni. Duplán lehetünk tetvek, kiszívhatjuk a múlt vérét is, a jövőjét is a mai napnak. Csakugyan, hát miért is ne lehetne úgy tekinteni a történelemre, hogy előttem ezer nemzedék húszezer év óta azért küszködött, vérzett, verekedett, éhezett, nyomorgott, törette magát kerékbe, húzatta magát karóba, vállalta a reménytelen küzdelmeket, a halált is… csakis azért, hogy Én, Én, Én legyek a végeredménye ezer nemzedékek küzdelmeinek az őskortól a mai napig. Én, Én, Én… és utánam az özönvíz. Pusztuljon nép, nemzet, haza, pusztuljon ez a szín a világból, csak Én, Én, Én kedvemre lébecolhassak! Eltetvesedtünk, igenis… ezt csak az nem veszi észre, aki akarja nem észrevenni. Gondot okozott, minek nevezzem az F-faktor illetéktelen elfogyasztását, fölélését, eltulajdonítását. Fölélni azt, amit elődeinktől hitbizományként kaptunk: megőrzésre, gyarapításra, továbbadásra. Elfogyasztani a teljes megsemmisülésig az elődnemzedékek áldozatai-küzdelmei révén kapott magánéletet. Használni, hasznosítani az évezredek során gyűjtött s ingyen örökölt közösségi értékeket, de a továbbadásukhoz nem járulni hozzá, vagy csak jóval kevesebbel, mint az elhasználásukhoz. Gondatlan, hanyag gazda módján, a jövő érdekeit semmibe véve bánni az örökölt természettel; rablógazdálkodással kizsarolni, elherdálni a természet kincseit, energiaraktárait, a talajerőt; szennyezni, pusztítani az élő környezetet, a vizet, a levegőt, a talajt; pazarolni a nyersanyagot, az ásványkincset, az energiát, a munkaerőt. Jogtalan előnyökhöz jutni tehát az F-tényezőt képező értékek fölélése révén az utódnemzedékek rovására, az utód szülő-nevelő közösségek, az utódtársadalom – a jövő – rovására. Minek nevezzem? Ha azt mondom: rablás, élősködés, parazitizmus – kétségkívül találó, de ezzel a morális ítéletre tettem a hangsúlyt, s van ebben valami igazságtalan. Hiszen azok, akik az F-faktort megdézsmálják, tehát fogyasztják, fölélik, kirabolják a jövőt, általában nem érzik ezt helytelennek, jogtalannak, tisztességtelennek, voltaképp nem is igen sértenek vele törvényt, minthogy az F-faktor – némely kivételtől eltekintve – nem részesül törvényes védelemben. Legkevésbé éppen a csúcsérték: a továbbadásra kapott élet részesül törvényes védelemben. Sőt igen sokan „alapvető emberi jogaik” közé sorolják, hogy szabadon rendelkezzenek életükkel is, szabadon döntsenek továbbadásáról vagy tovább nem adásáról, és szabadon használhassák, fogyaszthassák, akár elfogyaszthassák a jövőt illető minden anyagi, szellemi, erkölcsi értékeket is. Törvénytisztelő, magukat becsületesnek tudó, tiszta lelkiismeretű állampolgárok lehetnek ezzel együtt. Mint ahogyan törvénytisztelő, becsületes, tiszta lelkiismeretű állampolgároknak érezhették magukat a termelőeszközök azon tulajdonosai, akik törvényben szentesített tulajdonjogukat, törvényes keretek között, ellenszolgáltatás nélküli előnyök szerzésére használták. És – jelentéktelen tétel ehhez képest a kizsákmányolás rátája! – akarva-akaratlan: kiszolgáltatott helyzetbe szorítottak másokat, sokakat, tömegeket. Végtére a törvényes rend az adott „világ rendje”; méltánytalan volna bárki jóhiszemű polgárt morálisan elítélni, aki a törvényes rend szerint él. Azok, akik ma akarva-akaratlan megvámolják a jövőt – elsajátítván, megdézsmálván az F-faktort, a jövő beruházásait szolgáló értékhalmazt -, a legkevésbé sem akarnak élősködni másokon, jogtalan előnyökhöz jutni másokkal szemben. Hogy mégis jogtalan előnyökhöz jutnak, és netán akaratlanul élősködnek, az a modern társadalmak – könnyen végzetessé váló – szerkezeti hibájából következik: az utódlás költsége-fáradsága felelőssége a szocialista és a kapitalista jellegű társadalmakban egyaránt tisztázatlan, elemi gondjai, feltételei rendezetlenek, megoldatlanok. Az utódnevelés költsége – a jövő beruházásainak (F-faktor) legfontosabb tétele – csak részben társadalmasított, a nevelés családbeli költségeinek jóval nagyobbik részét a szülői munkabér fedezi, annak a lehetősége, hogy mások helyett szüljön-neveljen gyermeket önként valaki (a gyermektelenek, egykések pótlására), megoldatlan stb. stb. – Tehát önnön szándékától függetlenül „kizsákmányoló” szerepbe kerülhet a gyermektelen, az egykés, valamelyes részben elvileg még a kétgyermekes is (a gyakorlatban az ő előnyeik és hátrányaik kiegyenlítik egymást). A jövő meglapozásához – beruházásaihoz – szükséges F-faktor illetéktelen fogyasztását nevezhetem kizsákmányolásnak? Nem valami jól cseng ez a szó újabban, a bemaszatolt fogalmak közé tartozik, de tudományos érvényét ettől semennyiben nem veszítette el. Való igaz: adott rendszeren belül szükségszerűek a gazdálkodásnak, a termelésnek azok a formái, amelyek kizsákmányoló jellegűek. Ebből a fogalomból is kiált a morális ítélet, de ez mégis mindennél inkább közgazdasági fogalom. Amely társadalomban ez törvényes, intézményesített termelési viszony, ott, adott helyzetben, az is kizsákmányoló, aki a legkevésbé sem akar élősködni másokon, jogtalan előnyökhöz jutni másokkal szemben. Helyzeténél fogva, munkájánál, polgári tevékenységénél fogva részt vesz „másokat illető javak ellenszolgáltatás nélküli elsajátításában”. Hadd tegyem hozzá: kényszerű okok miatt, adott helyzetben részt is kell vennie. Tudva-tudatlanul, akarva-akaratlanul, szándékkal-szándéktalanul, a törvényesnek elismert rendhez alkalmazkodva – szükséges kiegészítenem ennyivel a „kizsákmányolás” definícióját, minthogy enélkül – sokak szemében – legalábbis a lopás, a sikkasztás szinonimája. (Nem térek ki itt arra a vitára: volt-e és mennyiben volt pozitív szerepe is a kizsákmányolásnak a történelmi fejlődésben. A jövő fölélése esetén ez nem lehet vitakérdés.) Igen, erről van szó: a jövőt illető beruházásokat, természeti, anyagi, szellemi értékeket, javakat fölélni – „másokat illető javak elsajátítása, ellenszolgáltatás nélkül”. Más kérdés: lehetséges-e egyáltalán kizsákmányolástól mentes társadalom. Mert ez idáig – s ez a jelenre is áll – csak az élősdiség, a kizsákmányolás törvényesítésével léteztek – csak így létezhettek? – társadalmak. Ha a forradalmak időnként szétzúzták az ilyen törvényes rendet, utána a képlékeny társadalmi formációk a hatalmi-politikai konszolidáció során rendre az élősködés törvényesítése, intézményesítése felé tolódnak el. Úgy tetszik: szükségszerűen. Ha már a „kizsákmányolás” fogalmát itt szóba hoztam, némi kiegészítés idekívánkozik. Az elmúlt évtizedekben szinte csak az egyetlen változatát használták, mely a tőkés termelési folyamat jellemzőjeként – marxi értelmezésben – az emberi munkaerő kizsákmányolását fejezi ki. Ennek a korlátozott – s korlátolt – beállításnak mintegy ikerpárja volt az a hazug tétel, hogy mi kizsákmányolás-mentes társadalom megvalósításán munkálkodunk. Talán nem szorul részletesebb bizonyításra, hogy a szocializmusban hívei a kizsákmányolás-mentes társadalmat tisztelik. Értelmező szótárunk szerint is a szocializmus „a kizsákmányolás megszüntetése révén valósul meg”, következésképpen a szocialista forradalom „minden néven nevezendő kizsákmányolás megszüntetésére törekszik”. Felelősségem tudatában s meggondoltan írom le ezek után: ha bizonyos tényeket pontosan, szakszempontból helyesen értelmezek, akkor a mi rendszerünk annyira nem volt szocializmus, hogy sokkal inkább az ellenkezője volt, minthogy a kizsákmányolást általánossá, totálissá, sok tekintetben kényszerűvé fejlesztette, kétségkívül messze túlteljesítve ebben a modern kapitalizmus rendszerét. Kezdhetném azon: a legmagasabb kizsákmányolási ráta – a rossz politikáé. Ez lehet vitakérdés. Mert ámbátor a rossz társadalompolitika, a rossz gazdaságpolitika, a rossz kultúrpolitika iszonyú károkat okozhat, s ezáltal érzékenyen megcsapolhatja a dolgozó állampolgárok járandóságait, nem feltétlenül az elsajátítás szándékával csapolja meg. Más kérdés, könnyíthet-e bármit is az eredeti jó szándék a rossz eredményen. Továbbá: a legtisztább demokráciában is károsíthat rossz politika, de ott a felelősség a társadalomra visszahárul. Ott a rosszul – noha szabadon – megválasztott vezetés kártékony politikája végső soron önkizsákmányolás. Folytathatnám azzal: a gyereket – főként a több gyereket – nevelő családok kizsákmányolása. (Ennek a részleteire is visszatérek még.) - Micsodaaa?!... Mi kellene ezeknek?!... – idáig hallom a háborgó kiszólásokat, hiszen évtizedek során a hazug politikai önreklám és a hazug szóhasználat belesulykolta a köztudatba, hogy a mi társadalmunk a lelkét kiteszi a gyerekekért, gyerekes családokért, a lehetséges legtöbbet áldoz értük, pótlékokkal, „segélyekkel”, „juttatásokkal”, „kedvezményekkel”, „támogatásokkal” halmozza el az anyákat, a szülőket – mi kellene még? Hiszen a gyerekes családok annyi előnyt, kivételezést élveznek, valósággal kizsákmányolják a társadalmat! Mint oly sok mindennek a létező szocializmusban, ennek is a fordítottja volt igaz. A társadalom zsákmányolta – és zsákmányolja ki mindmáig – a gyermeket s legkivált a több gyermeket nevelő családokat, mégpedig olyan kegyetlenül, hogyha így folytatja, belepusztul. Tőkés társadalomban még lehetne ezen vitatkozni, ott sem sok eséllyel, hiszen a társadalom léte, fennmaradása ott is alaptörvény. Ámde ott a magánvagyon alapján és szelekciója szerint többé-kevésbé biztosított az utódlás (mint a társadalmi-gazdasági mechanizmus része, fontos eleme), elég beavatkozni a demográfiai folyamatokba vészhelyzetben is. A létező szocializmusban viszont államosították a termelőeszközöket, több évtizedes politikai-gazdasági irtóhadjáratot folytattak a vagyon, a vagyonosodás ellen, kevés kivételtől eltekintve a családoknak nincsenek tartalékaik, ilyen körülmények között az utódlás terheit teljességgel rájuk hárítani, sőt újabban a terhek anyagi részét megtetézni gyerekadóval – történelmünk legnagyobb felelőtlenségei közé sorolható. Ilyen feltételek között annál inkább a jövedelemelosztás keretében kellene ellátni a még nem dolgozókat – a „közös kalapból” – ’ugyanúgy’ mint a már nem dolgozókat. (A gyerekek-serdülők és a nyugdíjaskorúak ellátását szociálpolitikai feladatnak minősíteni – primitív elméleti hiba, noha általános gyakorlat.) Közgazdasági szakirodalmunk színvonalát és szociális érzékenységét igen-igen kedvezőtlenül jellemi, hogy ezekkel a jövedelemelosztást illető alapkérdésekkel úgyszólván nem foglalkozik, vagy elavult fogalmakba, szaktudori klisékbe begörcsölve foglalkozik. Közgazdasági szakirodalmunk szinte figyelmet sem fordít az élet újratermelésének óriási és mindent behálózó problémakörére, mintha az nem volna legalább annyira fontos, mint a javak újratermelésének problémaköre. Megkülönböztetett tisztelet a kivételnek (visszatérek rá). Összegezve: a családokra nehezedő, immár kibírhatatlanná fokozott kizsákmányolásban is messze túlteljesített a létező szocializmus minden létező kapitalizmust. Mondom tovább. Hiszen ahová nyúlok, ott találok példát néhai szocializmusunkban a másokat illető javak elsajátítására, ellenszolgáltatás nélkül. Például az adózási progresszió. Sajátos példa, rajta a létező szocializmus karátjele: a kizsákmányolást szociális demagógiával leplezte. Mondván: a többet keresők járuljanak hozzá nagyobb arányban a közterhekhez, vállaljanak nagyobb terhelést – így igazságos. Tőkejövedelem, munka nélküli jövedelem esetén elfogadhatnánk ezt az érvelést, de itt korántsem munka nélküli jövedelmekről van szó. Épp hogy arról van szó: ha valaki több és jobb munkával sokkal nagyobb részt vállal a közterhekből, mint mások, miért kell emiatt büntetni? Miért kell kizsebelni, mondván: Ohó, barátocskám, te túl sokat és túl jól dolgozol, csakhogy mi az ilyen renitens fickóknak elkapjuk a grabancát, add csak vissza a borítékodat, a vastagját hadd szedem ki!... Milyen elvi alapon lehet megvámolni – elsajátítani – a több és jobb munkáért járó bértöbbletet – ellenszolgáltatás nélkül? Elvi alapja ennek szikrányi sincs, csupán gyakorlati: a fiskális diktatúra felhatalmazást kapott a kizsákmányolásra. Augusztinovics Mária írja (Közgazdasági Szemle, 87/5.): „…A progresszív elvonással a társadalom mintegy bünteti a magasabb jövedelmet, s ezzel azt hallgatólagosan indokolatlannak nyilvánítja. De akkor miért engedi létrejönni? Ha viszont mégis indokoltan keletkezik a magas jövedelem, akkor miért kell büntetni, és miért ne lenne az társadalmilag elfogadható?” A progressziót indokló magyarázkodás „arra a feltevésre épül, hogy az állampolgárnak gyengécske a felfogóképessége, ami pedig nem igaz. Az állampolgár rögtön észre fogja venni, hogyha János teljesítménye és ezért bruttó keresete kétszer akkora, mint Péteré, de a progresszív elvonás után a rendelkezésére álló jövedelem csak 10 százalékkal magasabb, akkor végeredményben János a kétszeres teljesítményéért csak 10 százalékkal kapott többet. Az állampolgár rögtön meg is fogja kérdezni magától, hogy érdemes-e Jánosnak 10 százalékért kétszer annyit hajtania…” Általában jellemző a létező szocializmusban intézményesült kizsákmányolási formára, hogy nem a társadalom egyik vagy másik csoportját sújtja, hanem többé vagy kevésbé az egész társadalmat. Azaz: totális. Ráadásul olykor totális kényszerrel párosul. Az újságtudósítás szerint a Parlamentben kijelentette a pénzügyminiszter: „A lakossági betéti kamatokkal kapcsolatban még nem terjedt eléggé el a köztudatban, hogy 1988-ban a tartós megtakarításoknál reálkamatot realizáltak, vagyis a kamatok az inflációt követték.” Egyikünk nem jól számolt. Én nem tudok olyan betétformáról, amely 1988-ban megőrizte volna vásárlóértékét, amelyben a „kamatok az inflációt követték” volna. Még a legtartósabb betét sem követte. Valóban ez volt a legközelebb hozzá, hogy kövess, ám azt meg kell jegyeznem, hogy ilyen nyomatékos említése a pénzügyminiszter részéről félrevezető volt, hiszen a hat éven túli, legtartósabb betét az összes betéteknek százalékban alig kifejezhető töredékét képviselte. Továbbá pedig tegyük fel: valaki szeretné megóvni megtakarított pénzét legalább az inflációtól. Hat év óta lekötött betét formájában nyilván nem helyezheti el a takarékban, csakis új betétként. Nyilvánvalóan maga a pénzügyminiszter sem tudott volna 1989-re, 1990-re olyan betétformát ajánlani, amelyre nem fizet rá csúfosan a takarékoskodó. Amint látjuk, arról itt már szó sem esik, hogy ha valaki pénzt kölcsönöz a banknak, azért megilleti valamelyes használati díj – kamat. Elsajátítják – ellenszolgáltatás nélkül. Mióta a negatív kamatra is adót vetettek ki, sikerült megduplázni ezzel a takarékoskodók kizsákmányolását. Amit a zsebükből kivesznek, adózniuk kell most már azután is. Munka nélküli jövedelem a kamat? Nem illik bele a „szocializmusba”? – Népszabadság, 1988. X. 14.: „Be kell látnunk: némileg farizeusok voltunk, amikor azt hirdettük, hogy társadalmi rendszerünk csakis a munkából származó jövedelmet ismeri el.” – Ehhez csak annyit: ahol oly sokféle élősködési, kizsákmányolási forma terjedt, virágzott, ott a munka nélkül szerzett jövedelmek tisztességtelen formái is terjedtek, virágoztak. Már hogyne lett volna jogszerű akkor a tisztes kamat, a kölcsönadott pénz használati díja? Közgazdasági számítások szerint 1988-ban harminchétmilliárddal rövidült meg az ország lakossága a pénzromlás miatt. Tekintélyes summa, naponta és átlag minden állampolgár zsebéből tíz forint szökött meg ellenszolgáltatás nélkül: az öttagú család vesztesége napi 50 forint volt. Az „elsajátítás ellenszolgáltatás nélkül” még ennél is jóval nagyobb volt, ha a különféle betétek és kötvények elmaradt tisztes kamatát, a kölcsönadott pénzek használati díját is felszámolom. Fontos szempont, mint a létező szocializmus specifikuma: az állampolgárok ne ússzák meg annyival, hogy az őket illető javakat egyszerűen elsajátítják, ellenszolgáltatás nélkül. Gondoskodás történik, hogy különféle tortúráknak és megaláztatásoknak is alá kell vetni a kizsákmányoltakat. Sorszámosztogatás, sorban állás, tülekedés, ingerült vitatkozások az OTP bázisfiókjaiban, a Budapest Bankban. Egyszerű bankügylet – kamatszelvény beváltása, kötvény vásárlása – másfél-négy és fél órát vett igénybe (mértem) – meg kell ám szenvedni azért, hogy a létező szocializmusban kizsákmányoljanak! Mennyivel könnyebb a kizsákmányoltatás pl. az USA-ban! (Igaz, ott fondorlatosan leplezik a kizsákmányoltatást azzal, hogy nem megfogyatkozik, hanem gyarapszik a bankbetét értéke, ott tényleges használati díjat – kamatot – fizetnek a kölcsönkapott pénzért a kizsákmányolók.) Houstoni házigazdám, amikor behajtottunk a belvárosba, odaállt a kocsival a bank el, a leengedett ablakon át bedobta a csőpostába a hitelkártyáját. Ült a volánnál, beszélgettünk, a motort sem állította le, s egy perc alatt megjött a csőpostán a pénz. Sebaj, 1989-től valamennyi kereskedelmi bank gyűjthet lakossági betéteket is. Nagyszerű! Kialakul a pénzpiac, a verseny, nyilván enyhül a takarékoskodók kizsákmányolása, sőt, hosszabb távon esetleg meg is szűnik. Ha csak egyetlen bank kerül, amely megőrzi a betétek értékét az inflációban, netán még tényleges kamatot is ad rá, a többi a verseny miatt követni kényszerül… Épp csak fölrémlett ez a veszedelem, máris talpra ugrott a létező szocializmus – nem kell azt a reformot annyira mellre szívni! – nagyon is létező voluntarizmusa: - Lesz pénzpiac, de magyar módra! Lesz verseny, de magyar módra! S nyilatkozott a kormányszóvivő: „Az indokolatlan kamatverseny megakadályozására…a Magyar Nemzeti Bank elnöke megszabja a betéti kamat felső határát.” (Ez az eset önmagában igazolja nemcsak a kizsákmányolás tényét – szándékát is. Hiszen ellene vethetnék: igaz, igaz, elsajátít olyan értékeket a létező szocializmus államkapitalizmusa, amelyek az állampolgárokat illetnék, de az nem felel meg a valóságnak, hogy: ellenszolgáltatás nélkül. Végtére általában a költségvetésbe áramoltatják be az ilyen pénzeket is, a kizsebelt állampolgár tehát a költségvetés révén közvetve részesül valamilyen ellenszolgáltatásban. – Csakhogy az eddigiekből is világos: az elsajátítás semmiképp sem tekinthető méltányosnak, sem igazságosnak, sem arányosnak, sem jogosnak, következésképp legitimnek sem.) Ami pedig a közvetett ellenszolgáltatást illeti: emlékezzünk a kapitalizmus számtalan apoteózisára, amely kifejti: ha magánvagyonná akkumlálódik is az elsajátított értéktöbblet, a társadalom gazdagodik vele, s közvetve mindenki jól jár… stb. Külön bizonykodás nélkül is nyilvánvaló: a gyermekes családok kiszipolyozása, nyomorgatása, a teljesítményt büntető progresszív adóztatás, a takarékoskodók szemérmetlen kizsákmányolása – ez mind a jövő számlájára történik. S az efféle példák a napi hírekből bármikor szaporíthatók, szinte általános, hogy a jövő terhére oldjuk meg a gazdaság, a szociálpolitika akuttá vált, szorongató gondjait. Pillanatnyi előnyökhöz kétségkívül juthat ezen mód a kormányzat, de annál nagyobb hátrányokkal kell számolnunk majd a megrabolt jövőben. Azt akár ne is mondjam, hogy a politikai hitel és bizalom elvesztésével is jár ez az élősdi, fiskális mohóság – az a hitel és bizalom már amúgy is jórészt elveszett. Sikerült talán e néhány példával jellemeznem, hogy a létező szocializmus milyen utolérhetetlenül kedvező tenyésztalaja volt mindenféle kizsákmányolásnak, olyannyira, hogy a jövő fölélésében-fogyasztásában is új, modern változatokat kísérletezett ki. A fejlett kapitalizmus irigyelheti a kizsákmányolásnak azokat a leghatékonyabb formáit, melyeket az élősdi hajlamok a politikai voluntarizmussal, a dogmatizmussal, a hatalmi monopóliumokkal, a despotikus-diktatórikus maradványokkal, a demokrácia hiányával szövetkezve, pártos szívóssággal valósítottak meg.