Legfontosabb jellemzők

Ha teljes egészében társadalmasítanák a gyermeknevelés anyagi terheit, ezzel a legtökéletesebben arányosítanák az – anyagi – teherviselést, és – legalábbis közgazdasági értelemben megszűnne a jövő magánjellegű „kizsákmányolása”. De egyrészt az F-faktor nem anyagi természetű terhei soha, semmilyen intézményes megoldással nem társadalmasíthatók, s ezek a terhek, valószínű, sokkal nagyobb súlyt képviselnek, mint az anyagiak (minőségük annyira más, összemérésük lehetetlen). Másrészt az anyagi terhek bármily tökéletes arányosítása önmagában nem biztosítéka az élet újratermelésének a kívánatos és szükséges szinten, és ha ettől a szinttől elmarad az újratermelés, tehát az alaptörvény nem teljesül, akkor csupán annyiban módosul a helyzet, hogy a nem anyagi természetű terhek aránytalan és igazságtalan megoszlásában tenyészik és valósul meg az élősködés. A „jövő” nem a távoli s nem is a legközelebbi jövőt jelenti ezekben a képletekben. Ha sematikusan húsz évnek számítom azt az életszakaszt, amelyben az F-faktornak meghatározó szerepe van az utódnemzedékek nevelkedésében, akkor húszéves távlatban kell számolnom a következményekkel is: a meg nem született s föl nem nevelt utód leginkább attól fogva kezd hiányozni, mint erőforrás, a család, a közösség életéből. S attól fogva ez a hiány már pótolhatatlan s végleges. Megéri ezt a húsz évet nem is egy elődnemzedék, s ebből következik, hogy a „jövő kizsákmányolása” önkizsákmányolás is, egyéni és közösségi értelemben egyaránt. Az erőforrások hiányát korántsem csak a termelésben, de a családi és közösségi élet egyéb, szellemi-érzelmi vetületeiben is mindenki megsínyli, aki megéri idősebb korát, viselvén a hiány súlyos következményeit. Természetesen a nyugdíj s az öregkori szolgáltatások színvonalában is, hiszen, miközben az élőmunka-bázis folyamatosan szűkül, ugyanakkor rohamosan nő az öregkori ellátásra szorulók aránya. De ezt mind beszámítva is igen valószínű: nem anyagi természetű a legsúlyosabb károsodás. Természetesen a közösségben a következmények részben áthárulnak a vétlenekre. Azokra tehát, akik annak idején vállalták – meglehet, tetézve vállalták – az F-faktor rájuk eső terheit. A „jövő kizsákmányolása” nem kötődik osztályhelyzethez, tulajdonviszonyokhoz. Megbízhatóan saját utódok meglétével vagy hiányával sem jellemezhető. Voltaképp nincs mód a pontos, alapos föltérképezésére. Mint a gombák micéliumai az öregedő fát, úgy szövi be az öregedő társadalmat. Minden eddigi történelmi rendszerben, termelési módban közös érdek volt az élet újratermelése, sőt bővített újratermelése. Legnyilvánvalóbban a feudalizmusban érvényesült a folyamatosság kategorikus parancsa az uralkodó osztály számára is: általában megértették a földesurak, hogy hatalmuk, gazdasági erejük fenntartása, gyarapítása szorosan összefügg a jobbágyutódlással. S megértették a jobbágyok: szükségük van utódokra, akik besegítenek majd a jobbágygazdaság munkáiba, s öregkorukban majd gondjukat viselik. De minden korabeli megértéstől vagy meg nem értéstől függetlenül is világos: egyetlen történelmi rendszer, egyetlen termelési mód – ha úgy tetszik: kizsákmányolási forma – sem szilárdulhatott volna meg, maradhatott volna fenn az alaptörvény teljesítése nélkül. Az eddigi termelési módok – ha úgy tetszik: „klasszikus kizsákmányolási formák” – tehát a társadalom létezését-fennmaradását általában nem veszélyeztették, sőt az élet bővített újratermelésére is módot adtak. Példa rá az egész emberi történelem. A jövő fölélése viszont sem társadalmi rendszernek, sem termelési módnak, sem „kizsákmányolási formának” nem életképes; nem konszolidálható, átmeneti forma. Minthogy magát az életet éli föl, következésképpen az alaptörvény ellenében, annak tagadásával működik, s így minden eddigi formánál kártékonyabb, veszedelmesebb. Ahol kifejlődik s elhatalmasodik, elkerülhetetlen a társadalom pusztulása.