NYITOTT

A legmohóbb igényekhez is szabható élősködési forma. Akik a történelmi múltban nem születtek bele az uralkodó osztályba, azok közül csak igen kevés küzdötte fel magát – nem ám egyik napról a másikra, hanem egy élet vagy akár nemzedékek szívós munkájával – a kiváltságosak közé. A „jövő kizsákmányolója” viszont bárki lehet. S attól a pillanattól fogva, várakozás nélkül, amikor a jövőfogyasztó életformát, a kannibál-teóriát magáévá tette, amikor elszánta magát, hogy csakis magának él – „utánam az özönvíz”. (Orvosegyetemisták vitájába egy ismerősöm bedobta ezeket a gondolatokat. Kitűnően megértették vitapartnerei az okfejtést, de elintézték egy vállvonítással: „És akkor mi van?... Jönnek a kínaiak. Mit érdekel engem, ötven év múlva kik élnek itt.” – Nos a példa jelzi: a jövő fölélésének, a modern kannibalizmusnak mintegy alkalmazott ideológiája az erkölcsi nihil. Itt idézett formájában legalább őszintén aljas, de gyakoribbak a hazug változatai. Amikor bal felől az „internacionalizmus” pózában, jobb felől az „európaiság”, az „emberi egység”, a „liberalizmus”, a „kozmopoita eszmék” pózában vonják meg a vállukat, vagy éppen – ha lehet, még hazugabbul – ökölrázva kiáltanak „nacionalizmust”, „sovinizmust” a túlélés, a nemzeti fennmaradás igényére.) Külön kitérőt érdemel: bármikor a múltban is volt lehetőség a jövő fölélésére, megrablására, „kizsákmányolására”. Ez a forma azonban, szigorú okok miatt, soha nem válhatott tömegessé. Gondoljuk el: a kezdetleges születésszabályozás, a közösségi és a vallási erkölcs szemléleti kényszere, a szigorú abortusztilalmak korszaka után pár évtized – egy történelmi pillanat – alatt zuhant rá a népekre a tabletta s a fogamzásgátlás sok egyéb, reklámozott módszere, a magzatpusztítás legalizálása, sőt premizálása, az öregkori ellátás függetlenítése az utódlástól, az anyagyilkos feminizmus világrengető hadjárata, a szekularizáció, a dolce vitát reklámozó, mindenkit naponta elérő médiák folyamatos agymosása, az alkohol, a narkó, az AIDS – a nemcsak fájdalommentes, de ellenállhatatlan eksztázisokkal, kéjérzetekkel fűszerezett önpusztítás olyan változatos formákban, s olyan erőszakosan kínálta magát, mint soha azelőtt. És mindezekkel együtt, s mindezeken túl is: a változó s az önpusztítások irányába eltolódó érdekviszonyok tömeghatása. Régebbi társadalmi formáknál a család egyben termelőegység is volt, olyan meghatározottságokkal, amelyek ma már a civilizált országokban alig érvényesek. A hajdani parasztembernek létérdeke volt, hogy a családon belül gondoskodjék utódokról, akik majd átveszik az ő öregedő válláról a nyolcvankilós zsákokat, és felviszik a padlásra, és hányják a kévét helyette, amikor már neki nehezére esik. Nem szólva arról, hogy az akkori tulajdonviszonyok között az öregkori ellátás legjobb biztosítéka a saját utód volt, hiszen a korabeli jogrendszer erről még nem gondoskodott másképp. Nemcsak gazdasági szempont, hanem azon túl is sokféle érdek kapcsolta az embereket a saját utódhoz; a kisparaszt, a kisiparos, a kiskereskedő termelésközpontú családjában elemi érdek volt, hogy a családon belül nevelkedjenek utódok. A civilizáció során viszont a bérből-fizetésből élő családok központjába a fogyasztás kerül. Fogyasztói egységként a család azelőtt is „üzemelt”, amikor a termelési tevékenység uralta, de ahol a fogyasztás kerül központba, megváltoznak az érdekek is: hamar kiderül, hogy minél többen ülik körbe a „kalapot”, amelybe a jövedelmüket összedobják, annál kevesebb jut egynek. Ez ugyan primitív számítás, mert sokkal inkább megbízható életszínvonal-mutató a szabadon elkölthető jövedelem fejadagja. És ott nem kétszeres-háromszoros különbségek vannak a család nagysága szerint, hanem tízszeres-hússzoros – vagy végtelen. Mert a szabadon elkölthető jövedelem (ami tehát a „kalapban” marad, miután kivették a legszükségesebb költségek fedezetét a lakbértől kezdve az étkezésig), ez a jövedelemi fejadag egészen más összeg akkor, ha ketten, s akkor, ha nyolcan-tízen ülik körül a „kalapot”. Ez a váltás a civilizált országokban mindenütt végigkísérhető, persze korántsem volna szükségszerű, hogy azokban a szocialistának nevezett társadalmakban is érvényesüljön, ahol a termelőeszközöket már évtizedekkel ezelőtt köztulajdonba vették. Sajnos érvényesült. Sőt a tőkés társadalmakban a magántulajdon fontos szerepe és sok minden egyéb tényező miatt jóval több érdek fűződik a saját utódhoz, mint a létező szocializmusban, ahol ezek az érdekek nem motiválják a fiatal házasok családtervezését. A dolog lényege, hogy a tömegmozgásokat általában az érdekviszonyok irányítják. Lehet egy ideig ellenállni; a hagyományok, a beállítódás, az egészséges ösztönök ellen tudnak állni az érdekek szorongatásának, csábításainak, de hosszabb távon szükségképpen felülkerekednek az érdekeltségek motívumai. Ha az utóbbi huszonöt-harminc esztendőt nézzük, meg kell állapítanunk, hogy a szaporán reklámozott szociális és „családtámogató” intézkedések ellenére romlott a gyerekes családok helyzete, kivált a többgyerekeseké a gyermeket nem nevelő házaspárok életszínvonalához viszonyítva. Ha csak a legutóbbi évtizedet nézzük, ezt is a családi pótlék relatív értékének csökkenése s a gyermekes családok jövedelmi helyzetének romlása jellemezte. A legalacsonyabb jövedelmi népességtizedbe, a legszegényebb egymillió állampolgár sorai közé a kétgyermekesek népességarányukat kétszeresen meghaladó eséllyel, a háromgyermekesek háromszorossal, a négygyermekesek hat-hétszeres eséllyel kerülnek. Ma a legalacsonyabb jövedelmű egymillió lakos (decilis) háromnegyede gyermekes család, míg egy évtizede arányuk felerésznyi sem volt. Ha csak a legutóbbi egy-két esztendőt nézzük: képtelenül megiramodott a gyermekes családok helyzetének romlása, a főként a „gyerekadó” miatt. Végeredményben a fogyasztásközpontú család és vele együtt a nyugdíj – az utódlástól szerencsétlenül, rövidlátóan függetlenített – intézménye ellenérdekeltséggel – pillanatnyival, közvetlennel, magánjellegűvel – gátolja az alaptörvény érvényesülését: minél kevesebb a család létszáma, annál több jut egy főre a keresetből. (Mellesleg: korunk fenyegető demográfiai robbanásának az előbbi, a termelői családtípus és több civilizált ország demográfiai lerobbanásának az utóbbi – a fogyasztói – családtípus a háttere. Nyitott tehát az új élősködési (kizsákmányolási) forma, úgyszólván korlátlanok a lehetőségei. Hódítása félelmes iramú, minthogy hajdani gátjait, korlátait elsöpörte a tablettakorszak, az abortusz-liberalizáció s talán még ezeknél is hatékonyabban az érdekviszonyok pálfordulása: az utódlást ösztönző régebbi családtípust egy erőteljesen ellenösztönző új családtípus váltotta fel.