ÉLŐSDI TÖBBSÉG?

Nyitott forma? Korlátlanul alkalmazható? Ez merőben új vonás, hiszen a klasszikus élősködési formák a kisebbséget juttatták előnyökhöz, törvényszerűen a kisebbséget, s mindig a nagy többség rovására. A „jövő kizsákmányolása” viszont tömegeknek ad zöldutat ahhoz, hogy előnyökhöz jussanak a jövő – az utódnemzedékek – rovására, hogy tehát „másokat illető javakat ellenszolgáltatás nélkül a maguk számára sajátítsanak el”. Az F-faktor elsajátításában eszerint akár a nagy többség is részt vehet, elvben: akár az egész társadalom, személy szerint minden egyes tagja. Tudniillik arra a rövid, átmeneti időre, amíg fölélik az örökölt egyéni és közösségi életet. Ha viszont a fogyó társadalom jelentős hányada, netán többsége részt vesz a jövő megrablásában, fölélésében, ez a tömeghatás olyan érdekviszonyokat alakít ki, melyek igen rövid idő alatt anyagi, társadalmi, szemléleti kényszerré válnak. Hiszen megtehetik azt, amit soha nem tehettek meg a történelmi kizsákmányolók: a többségi szerephez jutva akár a legtisztább demokratizmussal is érvényesíthetik népirtó, önös érdekeiket. S ezek az új érdekviszonyok már nemcsak a szemléletet, a közgondolkodást, a közerkölcsöt, a magatartásformákat határozzák meg igen erőszakosan, hanem érvényesülésre törnek a kommunikációban, a közigazgatásban, a jogalkotásban és a közélet egyéb fórumain is, mindenütt. A továbbiakban is jó néhány esetben idézek még olyan példát, amely idekívánkoznék: a közgondolkodásban, a szemléletben máris széltében csíráznak az önpusztító-öngyilkos teóriák, máris előkészítve szárba szökkenésükhöz a lehető legtermékenyebb talaj: a közöny, az érdektelenség. (Hogy a hasonlatnál maradjak: eme talaj leghatékonyabb trágyáját is naponta kiszórják a médiák: az írástudók, a szellemi emberek, a politikusok e témakörben tanúsított közönyét, mindenre kiterjedő tájékozatlanságát s egyáltalán nem ritkán – allergiáját.) A modern kannibalizmus néhány fontos motívuma már az 1958-ban kiadott A születésszabályozás c. könyvben (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó) megfogalmazást nyer, s a hatvanas években a sajtómonopólium révén, a pártközpontból egyenirányított sajtóban, médiákban mindenütt elsöprő reklámot élvez. Az már jórészt következmény, amit egy 1973-ban kiadott jó szándékú brossurában olvasok: „… A növekvő gyermekszám arányában csökken az egy főre eső jövedelem. Ezek a családok akkor is jóval alacsonyabb életszínvonalat érnek el, mint a gyermektelenek vagy az egy-két gyermekesek, ha kereső tagjaik az átlagosnál hasznosabb, kiváló minőségű munkát végeznek. A közvélemény ezért a több gyermeket a tudatlanság vagy felelőtlenség következményének minősíti, a nagy családot nevelő szülőket megbecsülés helyett legfeljebb szánja, sajnálja… Egyre általánosabbá vált az a közgondolkodásunkban, amely a gyermekben nyűgöt, a személyiség szabad kibontakoztatásának akadályát, a szülők jólétét és kényelmét veszélyeztető terhet lát. A ’családtervezés’ fogalmat is szinte kivétel nélkül negatív, születéskorlátozó értelemben használják.” Az 1970-72-ben felkavarodott népesedési viták után (Élünk magunknak?) a kormányprogram is kitért a népesedési gondokra. Inkább a hivatalosan magnyilatkozó jó szándék, mint a néhány kisebb jelentőségű intézkedés hatására javult a szülési kedv és a nettó reprodukciós mutatószám pozitív értékre váltott. Mindössze húsz hónapig tartott a javulás, de a sajtó máris „demográfiai robbanásunkról” cikkezett. Ismét fogyást jelzett a reprodukciós mutató, több mint tíz év óta negatív értékű, de még ma is ritka az olyan nap, hogy a sajtó ne emlegesse 1975-ös demográfiai HULLÁMUNKAT – hullám a lavórban? -, s ne tegye meg bűnbaknak a kevés iskolai férőhely miatt. Európa sötét jövőjével foglalkozott egy nemzetközi népesedési tanácskozás, a vészjósló trendekkel, a vigasztalan elvénüléssel. Ám a hazai tudósítás optimista akkorddal zárul: „Már az ókori görögök is foglalkoztak népesedési kérdésekkel. Mégis itt vagyunk.” Előadás a szegedi tanárképző főiskola Tamási Áron Klubjában a népességcsökkenésről és okairól. Az 1400 hallgató közül megjelenik: 8. Balatonszemes, 1988. Szárszó emlékére hatnapos vita, tanácskozás az ország helyzetéről, a magyarság sorskérdéseiről. A hatnapos tanácskozás tématervéből, tézisvázlatából s határozati javaslatából a szervezők kihagyták első számú sorskérdésünket: harminc év óta félelmes iramban pusztul a magyarság, végképp elvénül, mit lehet tenni, hogy megállítsuk vagy legalább fékezzük a pusztulást? Hiszen éppen az a magát „forradalminak”, „reformpártinak”, „demokratikusnak” nevező ifjúság, amely Szemesen összegyűlt, teljesen felkészületlenül találkozik majd élete legnyomasztóbb gondjával: az elvénülő társadalommal (amely már vénsége szorongató bajai miatt sem lehet ifjúságpárti) s azzal, hogy a világon a legtöbb öreget neki kell majd eltartani. Azt kell mondjam, külön gonddal és körültekintéssel száműzték a szervezők a tanácskozás tématervéből az első számú – a tanácskozó fiatalok szempontjából is legfontosabb – sorskérdésünket, mert szándékosság nélkül ilyen kirekesztés képtelenség volna. De máris csattan a legfrissebb és legfájóbb pofon. 1989. aug. 12.-én a Magyar Nemzet Választások után címmel közölte nyolc „vezető értelmiségi” felhívását: milyen fontosabb kérdések tisztázására, megvitatására volna szükség a kibontakozáshoz, a megújuláshoz. De kinek is volna erre szüksége? Annak a magyarságnak, annak a népnek, amely több mint harminc év óta iszonyú iramban pusztul, amely a világon a leggyengébbre sorvasztotta utánpótlását, amelynek jövőfaló kannibalizmusát még csak ösztönözte a Kádár utáni pénzügyi politika, s amelynek ez a kétségkívül legfontosabb sorskérdése – már-már a lenni vagy nem lenni? – nem kapott helyet a nyolc „vezető értelmiségi” által legfontosabbnak vélt negyvenhárom kérdés között… Gyülekeznek a vészjelek: a társadalom mind nagyobb része válik érdekeltté a jövőfogyasztásban, egyre népszerűbb, ha a jövő terhére oldjuk meg mai gondjainkat. Szemünk előtt tömegeket korrumpál az F-faktor elsajátítása: a távlatokra nem tekintő jelenérdek sokakat behálóz, szinte meghatározza beállítódásukat. Különösen megkérgesedik az élősdi beállítódás, ha már visszafordíthatatlan – irreverzibilis – az életprogram, az életmód; a görcsös törekvés az önigazolásra mintegy öngerjesztve fokozza az élősdi étvágyat. Az egyébként is begyöpösödő idősebb nemzedék fertőzött része egyre szélsőségesebben antiszociális, gyermekellenes, családellenes szemléletű. S még egy veszedelem, a legújabb keletű. A pártállam, a pártdiktatúra, a „létező szocializmus” minden fölkent papja sűrűn hivatkozott a nép, a közösség, a kollektíva érdekeire, ezek ismeretében kiszámítható ama röppálya íve, amelyen nagyon sokan most a példázatbeli ló túloldalán landolnak. Következik tehát: a beszentelt, felglóriázott EGO. S következik az individualizmus, amely az egyén jogait abszolutizálva, a közösségi viszonyoktól, érdekektől függetlenítve – olykor programszerűen függetlenítve – túlhangsúlyozza, s amely közösségi felelősség, a közösségi fegyelem rombolásában, megtagadásában igyekszik megvalósítani „modern” önmagát. (Vigyázat: a közösségi erkölcs, fegyelem valóban konzervatív jellegű. De korszerűsíteni – feltehetően – csak abban az ütemben és arányban helyes, ahogyan a közösséget nem gyengíti meg, sőt ha igazán korszerűsítés, erősíti inkább, növeli kohézióját. Vagy – új közösségeket teremt.) S ha már itt tartok: egy pillantás az F-faktor vetületében az egyén és a közösség viszonyára. A közösségekből kiszakadó, már felnevelt egyén, ha megtagadja elkötelezettségét, amellyel szülő-nevelő közösségeinek tartozik (amelyeknek tehát magamagát emberi minőségében, erkölcsi, érzelmi, szellemi milyenségében köszönheti) – gyengíti a közösséget, rombolja, zülleszti, minthogy nem adja vissza – kivált nem a történelmi norma szerint: kamatostul – amit neveltetése során kapott. A szétzüllő közösség pedig mind kevésbé lesz alkalmas a most és ezután születők szocializálására, fölnevelésére. Az F-faktor értékhalmazának szintén mérhetetlen s alig leltározható, de jelentős, de nélkülözhetetlen hányadát a szülő-nevelő közösségek viselik. Tehát: többségi élősködés? Erre már a legtisztább demokrácia sem menedék, nem orvosság, nem fegyver. A történelmi múltban ilyen helyzet soha nem állt elő társadalmi érvénnyel; a többség soha nem vált érdekeltté abban, hogy áldozza fel a mai napért a holnapot… Voltaképp az uralkodó kisebbség sem. A kizsákmányoló kisebbség sem. Különös veszedelme ennek az új formának: ha elhatalmasodott, akár engedelmes eszközként használhatja a demokráciát a társadalmi – népi, nemzeti – öngyilkosság végrehajtásában.