ÉLNI A MÁNAK

A modern politikai hatalom, sokkal inkább, mint a történelmi múltban, a népszerűségre alapoz. Más-más okból, de Keleten is, Nyugaton is különös gonddal kutatja, figyeli, számon tartja a választópolgárok hangulatát, közérzetét. S minél több közvélemény-kutatással, fölméréssel térképezi föl a pillanatnyi közhangulatot, annál inkább elterelődik a figyelem – az állampolgáré is, az államhatalomé is – a távlatokról. Soha ezelőtt a fogyasztásnak, a szórakozásnak, az élvezkedésnek nem volt ennyire központi, ennyire az egész népesség mindennapjait átható szerepe, mint ma, a civilizált országokban. Ám ezek az igények mind jelenérdekűek, a pillanatra összpontosítanak, a mai napra. Fokról fokra és szükségszerűen válnak érdektelenné, vesznek szem elől a jövő gondjai, érdekei, távlatai. A jelenérdek sokak számára kategorikus parancs. Voltaképp mindazoknak, akik arra szánták el magukat, hogy minden értéket elsajátítanak s fölélnek, amit az elődöktől továbbadásra kaptak – fölélik a jövőt. Többet mond az ilyen szemlélet eredetiben. Íme, néhány jellemző részlet a Bevezetőben említett hírlapi vitákra érkező levelekből: (Jelige: „Magamnak élek”): „…Nem igaz, nem igaz, hogy létjogosulatlan az, aki csak a csak a saját boldogságával törődik!... Nevetséges, amikor társadalomról, az élet folytatásáról, kötelességekről beszélnek!... Hogy mi lesz a társadalommal, kihal vagy szaporodik, ugyan mit érdekel engem, ha életem végére értem!...” (Jelige: „Őszinte élet”): „Mi őszinte életre vágyunk, és nem leszünk sem igavonó szódáslovak, se fajfenntartó családapák, családanyák, szülőgépek, beszabályozott kispolgárok. És mi az, hogy önzés? Mi legalább be merjük vallani, hogy önző módon keressük a saját boldogságunkat….” (Jelige: „Egoista antianya”): „Az életemet szeretném úgy berendezni, hogy az a lehető legjobb legyen, és minden, ami körülvesz az életben, a szabadságom és a boldogságom szolgálatába álljon. És ehhez nem kell gyerek. Már a házasság is egy iszonyú kötöttség, ami az embereket nevetségesen megalkuvóvá és kiszolgáltatottá teszi… Feladatomnak egyedül azt tartom, hogy a saját életem tegyem boldoggá, és ha ez sikerült, akkor jobban eleget teszek az élet követelményeinek, mintha a saját életemet életfogytiglani bilincsekkel béklyóznám. Jóleső érzés ezt az évezredes láncot megszakítani.” („Vera”, teljes név és cím): „…Éljünk együtt azzal, akivel jólesik, addig, amíg jólesik. Utána ne gúzsoljon össze vele egy vacak papír vagy holmi cucc… Harmonikus házasság valóban van, gondolom, nem az anyáméké az egyetlen. De hogy lesz-e a mi nemzedékünkben is, azt nem tartom valószínűnek. Ez a sokat szidott mai fiatalság sokkal szabadabbnak érzi magát, semhogy a házasság igájába hajtsa a fejét.” („Angelika”, 18 éves): „…Nagyon egyetértek… akivel jólesik, s addig, amíg jólesik. Nem szeretem azokat, akik megjátsszák magukat, hogy ők tisztességesek!... Egyébként majd ki fog halni ez a házasságszajkózó nemzedék, és akkor létrejön az, amit mi akarunk! De abba már nem lesz beleszólásuk!” (Húszéves lány): „Még majd elhitetik velem a ’kedves mamák’, hogy ott a boldogság, ahol a gyerek!... Tény viszont, hogy minden egészséges nőben igen erős az anyaság iránti vágy. Csakhogy ez a vágy akaraterővel és értelemmel leküzdhető…” (K. Angyal): „…A hozzánk hasonló antianyákat teszik felelőssé sok házasság felbomlásáért, holott a leghibásabbak a férjek. Mert ha egy férj szereti a feleségét, eszébe se jut ilyen antianyák után járni, és ha az antianyák próbálkoznak is, egy megelégedett, boldog családi életet élő férj a közeledést kikérheti magának, és elutasíthatja. Szerintem soha nem a nő, hanem a férfi a hibás… Azért pedig, hogy mi a szabadságunkban látjuk az élet értelmét, és nem a házasság bilincseiben, és sem cselédek, sem rabszolgák nem akarunk lenni, senki nem vethet meg bennünket…” (Jelige: „Egy nem gyerekpárti”): „…A gyerek lehet önző érdek, felelőtlenség vagy többségében – merjük kimondani – hobbi (tehát magánügy), mint teszem azt, a bélyeggyűjtés, a kutyatartás stb. … A gyerek tehát túlnyomórészt öncélú kedvtelés, amelyben manapság a közösség szempontja semmiféle szerepet nem játszik… Ha pedig hobbi – és nyugodtan elfogadhatjuk, hogy az -, ezt mindenkinek önerejéből kell finanszíroznia!... A nemzet pedig nem fog kihalni, emiatt nem kell aggódnunk, mindig lesznek olyanok, akiknek a gyerek a hobbijuk, mint ahogyan kutyabarátok is mindig vannak, ha nem is kapnak kutyapótlékot és kutyaólat…” Ezt a visszhangot bízvást eredménynek tekinthetjük, szívós mindennapos agymosások eredményének. Ezt az újságcikkből vett részletet is: „Egy – budapesti, hivatalban dolgozó – fiatalasszony elmondja: ketten keresnek a férjével, közepes színvonalon… Gyerekük nincs, nem is lesz. ’Nem ettünk meszet’ – jegyzi meg. Így az öröm ugyan hiányzik az életükből, amit esetleg adhat a gyerek, de hiányzik a gond, a felelősség is, amit a gyerek biztosan ad. ’Így élünk magunknak, ha narancsszezon van, narancsot eszünk, ha banánszezon van, eszünk banánt. Azt is a gyerek enné meg előlünk különben, hát nincs igazam?’...” A könnyű szórakozások, a szubkultúra talaján is természetesen a mának élés filozófiája virul, a minden órának leszakaszd virágát, az elégítsd ki vágyaidat azonnal. „A mi figyelmünk inkább a jelenre irányul, az a lényeg, hogy azt tegyük, amit éppen akarunk” – idézi Toffler egy rockfesztiválon részt vevő lányka nyilatkozatát. Vad erők szabadulnak fel a szubkultúrákban a mának élés filozófiája – vagy inkább gyakorlata – nyomán. A Die Weltwoche szerint lejárt a yuppik ideje – jönnek az ultrák, az önmutogatás választékos nagymesterei, akik csak a „legrafináltabb luxuscikkeket tűrik meg a testükön”, s az ultrafilozófia szigorúan előírja, hogy „a következő hétvégénél nem szabad tovább előre gondolkodni. A legtöbb ultra nem akar gyermeket, a gyermek megrabolná őket”. („A New York GREY reklámügynökség számításai szerint az Egyesült Államokban tízmillió ultra van, s düsseldorfi leányvállalata szerint az NSZK-ban és Svájcban a lakosság 10-15 százaléka sorolható az ultrák közé.”!) Itt csupán jelezni kívánom, hiszen óriási téma: a mának élés filozófiája a gazdasági életben is elhatalmasodott. Toffler kifejti: „Az indusztrializmus, akár kapitalista, akár kommunista válfaját tekintjük, az anyagi jólét maximalizálására irányuló rendszer volt.” Fő célja a gazdasági fejlődés, ennek fő eszköze a technika. A technokrata tehát gazdaságcentrikusan tervez, és a jelenre összpontosít. Terveket csak a közeli jövőre készít, a „technokrata tervezés rövid távú”, „csak a következő hétfőre tekint”. Amellett szigorúan hierarchikus, tehát demokráciaellenes, mire a társadalom kormányozhatatlanná válik, s a kiszolgáltatott ember az értelem ellen lázad: „Következésképpen a misztika bántó újjáéledésének lehetünk tanúi. Hirtelen az asztrológia válik a legújabb divattá. Közkedvelt időtöltéssé lesz… a jóga, a szeánszok és a bűbájosság. Kultusz formálódik a dionüszoszi élmény, a nem verbális és esetleg nem lineáris kommunikáció kutatásaiból. Kioktatnak, hogy fontosabb ’érezni’ a dolgokat, mint ’tudni’, mintha bármiféle ellentmondás lenne a kettő közt. Egzisztencialista orákulumok katolikus misztikusokhoz, jungi pszichoanalitikusokhoz, hindu gurukhoz csatlakoznak, a misztika és az érzelem magasztalásában a tudománnyal és ésszerűséggel szemben. Nem meglepő, hogy a tudomány előtti állásfoglalásokhoz való visszatérést óriási nosztalgiahullám kíséri a társadalomban… A nosztalgiaüzlet virágzó ágazattá válik.” Toffler úgy véli, a szédületesen megpördült világ követhetetlenül szapora változásai sokkolják a civilizáció emberét, s ezt egy háborús példával jellemzi: Elaludt a katona halálos veszélyben, golyózáporban – ezerszám történt a háborúban ilyesmi -, az angol katonaorvosok külön nevet alkottak a diagnózis meghatározására. A túlstimulálás – a túl sok változás – hatására az ember kezd beszámíthatatlanul viselkedni: pszichés összeomlás, sokk, letargia, kiszámíthatatlan dühkitörések, no és irracionalizmus, minden mennyiségben. Vallatási módszerek, szekták, műeksztázisok-szextázisok erre alapoznak: „egyes hippikultúrák tagjainak vallási buzgalma és bizarr magatartása nemcsak a kábítószer-használatból, hanem a csoportosan átélt szenzoros ingermegvonásból vagy éppen érzékszerveik túlzott ingermennyiséggel való bombázásából is eredhet – írja Toffler. – A másik végletet is láthatjuk, a fiatal táncosok üveges tekintetében, megdermedt, kifejezéstelen arcában a nagy rockkoncerteken, ahol szikrázó show-műsorok, osztott vásznú filmek, óriási hangerejű sikoltások, kiáltások és hörgések, groteszk kosztümök és vonagló, kifestett testek olyan érzékszervi környezetet teremtenek, melyben óriási ingermennyiség, extrém kiszámíthatatlanság és újdonság érvényesül.” S „a burjánzó intellektuális divathóbort, amely lassan túlszárnyalja a női divat változékonyságának ütemét. McLuhan. Az elektronikus korszak prófétája. Lévi-Strauss. Hűha! Marcuse. Most már minden érthető. Az indiai jógi? Fantasztikus! Csillagjóslás? Korszakos felismerés!” És így tovább. ’A hallucinogén kábítószerek iránti érdeklődés, a csillagjóslás és a homályos dolgokért való lelkesedés, az érzések, az eksztázis és a ’csúcsélmények’ belső igazságának keresése, az extrém szubjektivizmus felé való eltolódás, a tudomány elleni kirohanások…” Az átlagember többé nem képes a sűrű változásokat józan ítélettel áttekinteni. Naisbitt a Megatrendek-ben ugyancsak felrója a rövid távú gondolkozást az amerikai üzletembereknek, mondván: „Az amerikai módszer éles ellentétben áll a japánok kifinomult üzletvitelével, amely gyakran éppen az ellenkező alapelvből indul ki: áldozatot hoz most, a jobb jövő érdekében.” De úgy tetszik, az amerikaiak fölismerték a rövid távú gondolkodás veszélyeit: „A legtöbb ember előtt nyilvánvalóvá vált pl., hogy a rövid távú kényelem, ami miatt beszennyezzük a levegőt és a vizeket, nem áll összhangban azzal a hosszú távú károsodással, amelyet a környezetnek és életünk minőségének okozunk. Az erdészeti termékekkel foglalkozó összes vállalat ma már roppant erdőtelepítési programokat hajt végre, mivel mindannyian ráeszméltek arra, hogy amennyiben csak vágják a fákat, újratelepítés nélkül, akkor ugyancsak kevés erdő marad majd gyerekeiknek és gyerekeik gyerekeiknek.” (Ez az érv ugyan aligha győzné meg azokat az antikat, akik oly nagy számban nevelődtek hazai terepünkön a pártirányított médiák programvezérlésével, s akik a saját gyerekkel együtt a jövővel is megtagadnak minden felelős kapcsolatot.) Naisbitt szerint az összes megtérülési rendszer szerkezete rövid távú elgondolásokra épül, és a Wall Street ítéletei is – összes ítéletei – ezt a szemléletet tükrözik. A felső szintű gazdasági vezetők megbízási ideje öt esztendő, tehát csakis rövid távokra építhet, a részvényesek ugyancsak a rövid távú előnyöket becsülik. A Pendix Corporation elnöke mondja: „Az Egyesült Államokban a kormányt és az üzleti világot érintő problémák egyike, hogy nagyon rövid távú, célratörő módon közelítenek a problémákhoz – csak az adott negyedév bevételei, csak az adott év költségvetése! Csak jussunk túl a legközelebbi választáson, igazgatósági ülésen!” – Az év végi jutalmak majdnem kivétel nélkül nagyobbak, mint a hosszú távú ösztönzők. – „Mindenki közvetlen sikereket akar felmutatni, és nemcsak figyelmen kívül hagyja a hosszabb távú jövőt, de gyakran a jövő rovására cselekszik. A japán vezetők viszont hosszabb távú stratégiák alapján járnak el rövid távú költségek dacára.” Az egyre növekvő számban fellelhető üzleti iskolák a rövid távú profit híveit nevelik. „A rövid távú nyereséget a hosszú távú terveknek kell felváltaniok, különben hanyatlásunk még erőteljesebb lesz.” Ezer legfelsőbb szintű vezetőt kérdeztek meg 1981-ben, 76 százalékuk már azon a véleményen volt: „Túlságosan előtérbe kerültek a rövid távú pénzügyi célok, olyannyira, hogy ez már károsan hat.” No igen, a nagyobb távlathoz jövőkép is szükségeltetik. – „A stratégiai tervezés értéktelen, ha nincs először stratégiai látomásunk.” A „stratégiai látomás” viszont már a politika asztala. Csakhogy a politikai hatalmat is mindenekelőtt a pillanat társadalmi közérzete érdekli. Javítására mindenkor és gátlástalanul alárendeli a távlati közérdeket – tapasztalataink szerint. De Christopher Lash is úgy véli: a politikusok „ritkán látnak túl az éppen aktuális problémán. Mi több, a pragmatizmus kultusza is segít igazolni, hogy nem hajlandók vagy éppen nem képesek távlati terveket kovácsolni.”. A mának élés széltében felgerjesztett, követelő igénye szükségképpen elnyomorítja az elvtelen politikát is. (S legbiztosabban elnyomorítja azt a politikát, melynek van ugyan egyetlen elve: a hatalom megtartása mindenáron.)