F-faktor

Kiindulhatok tehát abból: az élet, az emberi lét fenntartása, folyamatossága mindent megelőző érték. Ténynek vehetem: minden időben, minden történelmi korban az élet átörökítése, az újszülöttek táplálása-fölnevelése munkát, töredelmet, áldozatot, anyagi, szellemi, érzelmi, erkölcsi „ráfordítást” követelt a felnőtt nemzedékektől. Hadd nevezzem az egyszerűség kedvéért ezt, az élet átörökítését, folyamatosságát – a jövőt – szolgáló „ráfordítást”, értékhalmazt, a folyamatosság a jövő (futurum) faktorának. Külön részletezés nélkül is világos, hogy az F-tényező korról korra változó minőségű és mennyiségű, de minden korban valóságos értékeket képvisel, anyagi és nem anyagi természetűeket egyaránt. Ugyanígy magától értetődik: az F-faktort a felnőtt nemzedékek soha nem fordíthatták a saját céljaikra-szükségleteikre, sem fogyasztásra, sem egyébre. Az mindig és mindenestül a társadalmi folyamatosságot szolgálta, mondhatnám: a jövő beruházásaként. Erre tényszerű bizonyíték a „beruházás” eredménye: minden ma élő nép, egész történelmével együtt. Az F-tényező értéke adott korban is meghatározhatatlan. Hiszen beletartozik a háborús véráldozatoktól és a vajúdó anya kínlódásaitól kezdve a jövő nemzedék minden anyagi és szellemi-lelki szükségletének az ellátása – lehetőleg a kor színvonalán – jórészt felnőtt, munkaképes koráig. Számoljunk csak nagyjából utána. Körültekintően, mert az F-faktornak csak egy hányada fejezhető ki anyagiakban, számszerűen. S ennek a hányadnak is csupán egy része például az oktatási költség. Már az általános iskola költsége is több évi, a diploma költsége pedig 12-18 évi átlagbérnek megfelelő összeg. (Nem szerepel ebben a „kieső jövedelem”. Az USA-ban szerepeltetik, ott a kieső jövedelem a számított oktatási költségek nagyobbik fele. Gondoljuk el: az F-faktor töredéke: 12-18 évi átlagmunkabér. Pedig ez igen visszafogott, szerény számítás. A 168 óra műsorában megszólaltatott egyik közgazdász szerint (1985. febr. 16.) egy diploma két és fél millióba kerül – ez az összeg megfelelt kb. 30 évi átlagmunkabérnek. Mindenképpen jelentős összegek ezek, méghozzá a technikai, műszaki, tudományos fejlődéssel együtt általánosságban nő az oktatás szerepe a társadalmi életben, s nőnek természetesen a költségei is. Figyelmet érdemel tehát a civilizációs fejlődés egy olyan hatása, melyet nem szokás számba venni: folyamatosan növeli a csábítást az F-faktor megrablására, elsajátítására, fölélésére. Megérdemel egy kitérőt Theodor W. Schultz Nobel-díjas amerikai közgazdász fejtegetése az emberi tőkét (human capital) képező-gyarapító beruházásokról. Sokat foglalkoztatta a közgazdászokat egy „rejtély”: a nemzeti jövedelem növekedése csak részben – esetleg csak kisebb részben – magyarázható a tőke és a munkaerő mennyiségi növekedésével. Schultz a minőségben kereste a növekmény kulcsát, és a jelek szerint meg is találta: az emberi tudást, a szakértelmet gyarapító beruházásokban. „A beruházásoknak ezt a kategóriáját – írja – a következőképpen osztályozzuk: alap- és magasabb fokú oktatás, munka közbeni képzés, migráció, egészségügy és gazdasági tájékoztatás.” A beruházás fogalma persze más asszociációkat kelt, némiképp viszolyogtató, ha emberre alkalmazzák. Maguk a közgazdászok is tartózkodnak ettől a rideg szóhasználattól, és nem fogalmazták meg „azt az egyszerű igazságot, hogy az emberek beruháznak önmagukba, és hogy ezek a beruházások igen nagyok.” „Vannak, akiket az emberekbe fektetett tőke puszta gondolata is sért, értékrendünk és hiedelmeink megakadályoznak bennünket abban, hogy emberi lényekre mint tőkejavakra tekintsünk, kivéve a rabszolgaságot, amelytől borzadunk” – írja szinte mentegetőzve Schultz. „Emberi lényeket vagyonként kezelni, melyet beruházással növelni lehet, mélyen gyökerező értékekkel áll szemben. Úgy tűnik, hogy ez a felfogás az embert ismét puszta anyagi összetevővé, a tulajdonhoz hasonló valamivé teszi.” – Márpedig az emberi mi-nőséget őrző-gyarapító ráfordításoknak beruházás jellege van, ez közgazdasági számításokkal bizonyítható. Sőt azt is kimutatja Schultz, s egyben megválaszolja a „rejtélyt”: az efféle beruházás hozama, hatékonysága, megtérülése jóval nagyobb, mint a „nem emberi” tőkeberuházásoké.” Ezt tükrözik a számok is. Miközben 1900 és 1957 között az „újratermelhető nem emberi vagyon” négy és félszeresére nőtt, a munkaerő-állomány képzettsége, a pénzben kifejezett „emberi vagyon” növekménye tizenegyszeres. Vagy más oldalról: ez idő alatt az oktatási költség, mint „emberi beruházás” a „nem emberi” beruházások 9 százalékáról 34 százalékára nőtt. „Egyszerűen nem juthattunk volna hozzá ehhez a jóléthez, ha az emberek túlnyomórészt írástudatlanok és szakképzetlenek volnának” – írja, s úgy véli, az egy főre jutó jövedelmi többletet a kevésbé fejlett országokhoz képest az emberi erőforrások többlete nagyobb részben magyarázza, mint minden egyéb tényező együtt-véve. Külön hangsúlyt érdemelnek azok a tételek, amelyekkel Schultz túllép saját elméletén – csak a termelési folyamatokra figyelő közgazdász szemléletén -, s már-már a jövő beruházásaként fogalmazza meg: „Az emberi tőke egy sajátos osztálya – a ’gyermektőke’ – rejti talán a népesedés-gazdaságtan kulcsát. A háztartás, a férj és feleség által történő gyermektőke-felhalmozás a gyermek kihordásával kezdődik, és tartalmazza az egész gyermek-koron át tartó nevelési folyamatot. A népességnövekedés beruházási megközelítése most tör magának új utat.” (Feltételezem, ez a beruházási megközelítés nemcsak népességnövekedés esetében, hanem a népesség újratermelésének bármely fokozatára – elégtelen fokozatára is – alkalmazható.) Felfoghatom ezt a fejtegetést egy az egyben az F-faktor igazolásának, mint ahogy az alábbiakat is: „…Fontos összetevő, amely kutatásomban figyelmen kívül maradt: a beiskolázás előtti, gyermekek által képviselt emberi tőke.” „…Az iskolaköteles kort el nem ért gyermekek is már az emberi tőke valamilyen formáját alkotják.” „…A gyermeknevelésnek ára is van. Egy olyan megközelítés, amely a gyermekek ’előállítását’ emberitőke-képződésként vizsgálja, minden valószínűség szerint sok minden elárul a családtervezés gazdaságtanáról; a gyermekek költségének meghatározásában máris nyilvánvaló, hogy a nők iskolázottsági szintje és munkalehetőségeik változása vagy általánosságban a nők gazdasági emancipációja és a gyerekek iskolakötelezettsége – akár kulturális, akár jogi értelemben – a jelentős költségtényezők közt szerepelnek.” „Háztartási tevékenységben gondolkozva különösen hasznosnak bizonyulhat a családban történő emberitőke-képződés kérdésének megoldását úgy megközelíteni, mint a háztartás termelési tevékenységének egy részét…” Végezetül még egy részlet a Nobel-díj átvételekor mondott beszédéből: „Az emberi tőkébe való bruttó beruházásba beletartozik a megszerzés és a karbantartás költsége. E beruházások közé számít a gyermeknevelés, a táplálás, a ruházás, a lakás, az orvosi szolgáltatások és a saját idő felhasználása…” Schultz igazolására idekívánkozik egy hazai toldalék Berend T. Iván beszédéből az Akadémia közgyűlésén (1988): „Hozzávetőleges számítások szerint az akadémiai alapkutató helyek finanszírozására fordított évi 1, 1 milliárd forint már a szerzői és licenc jövedelmek révén megtérül… Minden, a tudományba fektetett forint évente – a legszelídebb számítás szerint is – hét forintot eredményez. A tudomány fejlesztése tehát a legkedvezőbb beruházási területek közé tartozik.” Borzol engem is az emberi tőke fogalma, de ez semennyiben sem gyengíti az okfejtés tudományos hitelét. Természetesen illeszthető be az F-faktor képletébe, s noha csak egy részét képviseli a jövő beruházásainak, magának a beruházás jellegnek a közgazdasági indoklásával szakszempontból is hitelesíti az F-tényező beruházás jellegét. Bizonygatás nélkül is világos: az élet továbbadása – „újratermelése” – minden előző történelmi korban áldozatos, munkaigényes, költségigényes, időigényes feladat volt, s ez ma sincs másként. Az F-faktor beruházásai – méghozzá korról korra erősen növekvő beruházásai – nélkül ma sem születhet meg a jövő. Beletartozik a képletbe: az F-faktor egy része olyan közös – társadalmi – teher, amely összegszerűen, költségvetési rovatokban is kifejezhető. De még ezeknek a számszerűen kifejezhető, pusztán anyagi terheknek is elég nagy része a családot, az egyént terheli. (A családbeli nevelési költségeknek a nyolcvanas évek közepén – némely forgalmazott számításnál megbízhatóbb elemzések szerint – országos átlagban csak mintegy húsz százalékát térítette meg a szociálpolitika.) Az emberi lét alaptörvénye körül világméretű a fogalomzavar. Mintha politikusok, tudósok, szakemberek, írók épp a legfontosabbal foglalkoznának legkevesebbet. Voltaképp a tájékozódás válik lehetetlenné a minden részletre kiterjedő fogalomzavarban, a valóságtól, a tényektől, az érvényes viszonylatoktól végképp elidegenedik a kifejezésükre hivatott fogalom. Eszményi terep a hatalmi manipulációnak. Azt mondom: „juttatás” – és kinek jutna eszébe: dehogyis az állam adja a szülőknek az ajándékot, éppen fordítva – a szülőtől ő zsebeli be! Mert igenis, megilletné a szülőt – magát szocialistának nevező országban legkivált megillette volna! -, hogy ha a munkát, az időt, a fáradozást nem is, de a jövő beruházásaira fordított tényleges költségeit térítsék meg. Negatív – több mint harminc év óta negatív! – népesedési mérleg esetén még a jogosnál is fokozottabban megilletné a teljes térítés. Ehelyett megkapja a jogos térítés egyötödét, azt is úgy, mint valami megalázó, kegyes ajándékot, a négyötöd részt viszont elorozza az állam. (Lesz még erről szó: a társadalmilag szükséges számú utód nevelési költségeit a jövedelemelosztásba kell beépíteni, ott is – a jövő első számú beruházásaként – a legfontosabb tételek rangsorába. Egy közvélemény-kutatás szavazásra, véleményezésre felkínált példamondatai közt olvasom: „Egy nőnek fontos, hogy ha jól keres a férje, akkor se legyen ráutalva, anyagilag független legyen.” Jut még eszébe egyáltalán valakinek, hogy amióta a közgazdaságtan tudomány, az is tudományos ténynek számít – axiómának szinte -, hogy a munkabér nemcsak a munkaerő napi újratermelésének kell legyen az ellenértéke, hanem a távlati újratermelésnek is, azaz két-három gyerekes család fenntartásának is. Nem csupán a munkát ténylegesen végzőt illeti tehát, hanem a családja minden tagját – asszonyát, gyerekeit – teljes joggal. No igen, ez a viszony is elidegenedett. Egy-egy makacsabb szakszervezet Nyugaton még számolhatja a bérindexet a négy-öttagú munkáscsalád eltartásának költségeivel (a kor színvonalán), de mi, Keleten már végképp nem számolhatjuk így. A női „felszabadulás”, „egyenjogúsítás”, „emancipáció” túl nagy részben hazug jelszavai leplezték a manővert, amikor a négy-öttagú család létezésének költségeit egy keresetről két keresetre építették át. És lássunk csodát, ma már ott tartunk: két munkabér kevesebb, mint a hajdani egy volt – a családok létalapja megrendült. Minthogy a háztartásbeli „nem dolgozó nő” – dolgozott. Nem is keveset dolgozott. És tömérdek „ingyen” végzett munkája a kétkeresős családban – főleg az anyasággal, két-három gyerek gondozásával, felnevelésével, a háztartással, a betegek, öregek gondozásával stb. kapcsolatos költségek, elfoglaltságok – fedezetlenül maradtak. Az 1988-ban bevezetett személyi jövedelmi adó tovább súlyosbította a helyzetet, igen durván a gyerekes családok hátrányára változtatta meg a jövedelemelosztást. A gyermekes szülők fogyasztási színvonala kétszer olyan mértékben csökkent, mint gyermeket nem nevelő munkatársaiké. A hazai hatalom évtizedek óta gyerek- és családellenes politikát folytatott, s még inkább eldurvult ez az irányzat a hetvenes évek végén. „A népesség csökkenésének időszakában (1979), épp amikor minden a népességfogyás irányába mutatott, akkor hárították a gyermeket nevelő családokra fokozottan a gazdasági nehézségeket” (dr. Kováts Zoltán). (Vajon a hamvába hullt jó szándékot vagy a „vakulj, magyar!” cinizmusát olvashatjuk ki az efféle állásfoglalásokból: A Munkaerő és Életszínvonal Távlati Tervezési Bizottság 1969-ben leszögezi: „Jelentősen növelni kell a társadalom hozzájárulását a munkára nem képes népesség eltartásához.”) 1985-ben a gyermeknevelés családbeli költsége 3200 Ft volt, és ezt a különféle társadalombiztosítási, oktatási stb. költségek 4300-4400 Ft-ra emelték. 1987-ben tovább emelkedtek a családbeli költségek. (Jó, ha tudjuk: a jelenleg számított létminimum nem tartalmazza a lakótér, a lakásberuházás költségeit.) A gyermekes családok jövedelmi elmaradása a nyolcvanas évek végén tovább nőtt. Az új jövedelmi adórendszer súlyos adót ró ki minden gyermek eltartási költségeire, létminimumára. A gyermeknevelést szolgáló dotációk általában megszűntek 1988-ban, ez mintegy 600-650 Ft-tal növelte egy gyermek nevelési költségeit. További áremelések miatt ez a drágulás 900 Ft-ra nőtt. A pénzügyi lobby demagógiája javulásnak állította be a gyermekes családok helyzetében a számszerűen kimutatható súlyos romlást is. A családi pótlék emeléséről beszélt, miközben bevezette a lényegesen magasabb gyerekadót. Arra hivatkozott: nincs további fedezet a társadalmi hozzájárulás növelésére, miközben jóval többet kivett a gyermekes családok zsebéből, mint amennyit nagydobra verve visszaadott. Szaktanulmányból: „Az adóreform csapdája a gyermekes családok számára: 1988-ban már eleve kb. 12 százalékos jövedelemátcsoportosítás a gyermekeket nevelők rovására. Sajnos még ezt a hátrányt sem stabilizálja a jövedelemelosztás új mechanizmusa, hanem növeli. A jövőben a gyermekek eltartási költségét figyelmen kívül hagyó adózás, fokozódó erővel fölözi le a gyermekes szülők törekvését, hogy legalább szinten tartsák fogyasztásukat… A jövedelem süllyedése, a pauperizálódás számukra elkerülhetetlen egy eltartottak számát nem méltányoló adórendszer esetén.” A jövő megfontolt megrablását, kizsákmányolását, a növekvő étvágyú kannibalizmust ez idő tájt legtöbb joggal a pénzügyi kormányzattal lehetne szimbolizálni. Az alaptörvény – ahogy én értem – mindenekelőtt a közösségi lét, a szülő-nevelő szűkebb és tágabb közösségek újratermelésére vonatkozik, arra érvényes. A gazdaság, a szellem, az érzelmek, az erkölcs, azonosságtudat, hagyományok stb. átörökítése részint a családban, részint tágabb közösségekben megy végbe, tehát a gyermektelenek is vállalhatnak, akár normán felül, az átörökítés terheiből-örömeiből, feladataiból. Az a gyerektelen tanárnő, aki egész életét hivatásában égeti el, nyilván nagyobb adagot vállal, mint a családját elhanyagoló, züllött, sokgyerekes apa. A kivételek azonban nem homályosíthatják el a törvényt: az F-faktor beruházásai ez idő szerint feltűnő és igazságtalan arányban a három- vagy többgyermekes családokat terhelik. F-faktor: a jövő a mában. Értéktartománya, amint ezt a Schultztól idézett adatok is jelzik, abszolút és relatív mértékben erősen növekvő. Egyre magasabb rendű emberi minőség, egyre nagyobb szellemi értékek újratermelése a feladat. (Schultz számítása szerint már 1957-ben az Egyesült Államok teljes nemzeti vagyonából mintegy negyven százalékot képviselt a szakképzettségben megtestesülő szellemi tőkeállomány. Bizonyára nem romlott az arány azóta, mégis arról érkeztek nemrégiben hírek: elégedetlenek a szakírók, keveslik az észhatalmat az USA-ban, szerintük a Reagan-kormányzat nem ismerte föl az eltolódást a tőke-intenzív közgazdaságtanból a tudomány-intenzív közgazdaságba, „amely pedig kiképzett és jól begyakorolt emberi forrásokat kíván…”) Mind nagyobb értékhalmaz elhasználásával lehet tehát kinevelni, a kor színvonalán felkészíteni az utánpótlást. Ez a költségnövekedés egyben ellenösztönző: a minőséget szolgáló többletköltség az utánpótlás mennyiségét morzsolja. (A mennyiség sorvadása viszont – látni fogjuk – visszahat a minőségre, és oly mértékben roncsolhatja el, hogy az már anyagi ráfordítások bármilyen növelésével sem gyógyítható.) Summa summarum: a társadalmi, civilizációs fejlődéssel együtt nő az F-faktor súlya, szerepe, a mennyiséggel kifejezhető része nagyságrendekkel is: mind költségesebb beruházásokat igényel a jövő. Mind nagyobb előnyöket ígér az F-faktor elsajátítása jelen-érdekek, rövid távú célok szolgálatára.