A „LÉTEZŐ SZOCIALIZMUS” ÉTVÁGYA

Minden rendszerben lehetséges a jövő megrablása, de a „létező szocializmusban” úgyszólván intézményesített volt. Szerzett előnyök átörökítése – tudjuk – eminens szocialista elveknek mond ellent. Ha viszont az átörökítés a bürokratikus gátlások miatt nehézkes, érzékenyen megvámolt, politikai hangsúlyokkal ellenjavallt, netán lehetetlen, akkor – nyilvánvalóan! – a szerzett előnyök fölélése iránt nő az érdekeltség, a kedv, a buzgalom. Már-már a kényszer. Minekutána örökség nem lévén – elmaradhat az örökös is. A központosított, egyenirányított „létező szocialista” sajtó és tájékoztatás minden előző korhoz és minden más rendszerhez képest sikeresebben elterelheti a figyelmet a jövőt fölélő, a jövőt fogyasztó, a jövőt megrabló, pusztító veszedelmekről. Több évtizedes tapasztalattal és dokumentációval igazolhatom, hogy el is tereli. Tudjuk – ki ne tanulta volna meg valamilyen iskolában, szemináriumon…-: a termelési folyamatba, mintegy a termelőeszközök tartozékaként beiktatott emberi munkaerő kizsákmányolása az általánosan jellemzett élősködési forma. Csakhogy a hatalmi bürokrácia számára kiszolgáltatott állampolgárral szemben sok más – netán hatékonyabb – módszer is kínálkozik. Maga a pártdiktatúra is végső soron „osztályuralmi” viszonyokat teremt: a hatalmi szerkezetbe mintegy traverzként építi be az alá-fölérendeltséget, a kiszolgáltatottságot. Általában nem közvetlen kizsákmányoló, noha az egy párt, mint olyan, tekinthető kizsákmányoló szervezetnek is, amennyiben uralma biztosításához, fenntartásához nagy tételeket von el a közvagyonból „ellenszolgáltatás nélkül”. Ám ez mindenképpen másodlagos ahhoz képest, hogy kiszolgáltatott helyzetbe hoz embereket, tömegeket. Intézményesen élősködni csak kiszolgáltatott embercsoportokon lehet, olyanokon, akik valami okból – gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális szempontból – kiszolgáltatott helyzetbe szorultak. Nem feltétlenül élősködik a jövőn a monolitikus, abszolút hatalom; minél szilárdabb, annál inkább berendezkedhet a jelen megrablására, nem szorul rá, hogy a jövőt vámolja meg, akár nagyvonalú jövőpárti is lehet. Ám a felvilágosult abszolutizmusra, a felvilágosult pártdiktatúrára ez nem áll. Természetesen a felvilágosult pártdiktatúra értékrendjében is minden mást messze megelőző, legmagasabb szempont a hatalom megtartása, megőrzése. De, mert felvilágosul,számolnia kell, hangfogós bírálatokkal, az elégedetlenség erősen korlátozott megnyilvánulásaival, a NÉPHANGULATTAL, melyet minden esetben az éppen most fájó gondok, bajok, sérelmek foglalkoztatnak, az éppen most gerjedt igények, kívánságok – az éppen most hordott cipője szorít. A felvilágosult abszolutizmus tehát döntéseiben a pillanatnyi érdekeket helyezi előtérbe, s mindenkor a távlati érdekek fölé helyezi. Egész mechanizmusa a jelenérdek kiszolgálása és a távlati érdekek elhanyagolása felé sodorja. Törvényszerűnek tekinthetjük, hogy a felvilágosult abszolutizmus – pl. a magát demokratikusnak valló pártdiktatúra – idővel a politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális élet minden nagy ügyét-gondját-tennivalóját e szerint az értékrangsor szerint rendezi át, s a jelenérdekek rangsorban a távlati érdekek fölé kerülnek. A jövő megvámolása intézményesül. A jelenérdek uralma főtörvénye a fogyasztói társadalomnak, viszont az árubőség is az, mármost hogyan jutnak érvényre a jelenérdek fogyasztói ingerei a „létező szocializmus” hiánygazdaságában? Csak egyféleképp juthatnak érvényre: a gerjesztett étvágyat a jövőfogyasztás felé terelik. Mellesleg a „létező szocializmusban” ezt a menetrendszerű konzumálódási folyamatot egy merőben más indítékú – politikai indítékú – törekvés is gyorsítja: ne halmozz! Még a takarékosságra hajlamos polgárokat, a pazarlástól irtózókat is arra szorítja rá a pártállam: fogyassz! Költs el minden elkölthetőt, élj fel minden felélhetőt! egyél, igyál, vásárolj, utazgass! gyerekeidnek se gyűjtsél örökséget, mert különben – nehogy új társadalmi előjogok forrásává váljék a felhalmozás – én, a pártállam, veszem el tőled illetékben, adóban, bírságokban! Sokak – azt hiszem, túlságosan sokak – szemében évtizedek során a fogyasztás erénnyé magasztosult, a tartalékolás pedig bűnné maszatolódott be. Méghozzá, ha jól értem, „szocialista” erénnyé magasztosult az abszolút fogyasztás: mindent fölélni, megenni, meginni, elvásárolni, elszórakozni, elutazgatni – ez az igazán korszerű, a modern gondolkozású, öntudatos, szocialista állampolgárhoz méltó életvitel. Így él egy igaz lelkű proletár. És „szocialista bűnné” minősült a tartalékolás, hiszen aki tartalékol, az: gyűjt, felhalmoz, előbb vagy utóbb vagyont szerez, házat, nyaralót, kertet épít magának, s így kétségtelen előnyhöz jut azzal a másik állampolgárral szemben, aki, tegyük fel, ugyanannyit keres, mint ő – még egyszer hangsúlyozom: ugyanannyit keres -, de proletár („létező szocialista”) öntudattal, becsülettel megeszi, elissza, föléli, elutazgatja, egyszóval az utolsófillérig elfogyasztja a keresetét, ha teheti, még adósságokat is csinál… Érthető a gyanakvás a gyűjtögetőkkel, a felhalmozókkal szemben, hiszen minden előző történelmi korban gazdasági erejüket, hatalmukat arra használták, hogy élősködjenek a rabszolgákon, a jobbágyokon, a proletárokon. Az elesetteken, a kiszolgáltatottakon. Igaz, sokkal kevésbé használhatták – sőt törvényesen semmiképp sem használhatták – a gyűjtött értékeket minálunk élősködésre, de a történelmi reflex – kivált káderkörökben – éberen működött: vigyázz, mert ez vagyont gyűjt! Föléd akar kerekedni! Ez a görcsös reflex új igazságérzetet sugallt: mindenkinek egyformán legyen! Azaz inkább így: neki se maradjon! Mindenkinek egyformán – ne legyen! Ez az elnyomorodott „igazságérzet” bocsánatos bűnnek tartotta az értékek pusztítását, de megbocsáthatatlan bűnnek, ha az értékek mentése révén jól járt valaki. Ez a szemlélet alakította ki a selejtezések rendtartását: összetörni, összeszabdalni, elégetni, használhatatlanná tenni a még használhatót: nehogy valaki hasznosíthassa! Ez a szemlélet állított rendőrt a kuka mellé, s dörgő cikkeket íratott a guberálók ellen, akik a szemétre hányt, még valamire használhatót harácsoló módon kiszedegették, s hogy a már szimbólummá nőtt példát is említsem: ez a szemlélet nem azt állította bíróság elé, aki az értékes meggymagot a szemétre szórta, hanem azt, aki összeszedte. A „létező szocializmusban” tehát míg egyfelől a tartalékolásért, értékek mentéséért vagy éppen teremtéséért rosszalló gyanakvás, megrovás vagy éppen büntetés járt, másfelől a fogyasztói igények, igények, ingerek, törekvések (úgy is, mint a felhalmozás leghatásosabb ellenszerei) a legteljesebb politikai, hatalmi, adópolitikai, ideológiai támogatást is élvezték – végeredményben az összegződő politikai, társadalmi, gazdasági, szemléleti kényszer mintegy totalizálta a fogyasztást. Voltaképp a fogyasztói társadalmat totalizálta. Tőkés gazdaságban, még a népesség erős fogyása esetén is, úgy tetszik sokféle gátja van a totális fogyasztásnak. A magánvagyon védelme, gyarapítása, a tőkefelhalmozás (gazdagodás) óhaja, de még tömegszinten is a takarékoskodás az utódok érdekében itt – olykor a létbizonytalanság, a munkanélküliség árnyékai miatt is – az ösztönökben szívósan élő, kívánatosnak tartott törekvés. Hiánygazdaságban a fogyasztói igények totalizálása csakis az F-faktort célozhatja meg, a jövő beruházásait dézsmálhatja. Volt már róla szó: ha a jövőfogyasztás érdekviszonyai az egész társadalmat behálózták, s többségi érdekeltségük érvényre jut, a liberális demokráciának nincs tovább esélye arra, hogy kivédje a társadalmi pusztulást, leépülést. Látszatra a szocializmusban (a „létezőben”) kedvezőbbek a lehetőségek a szervezett politikai-társadalmi ellenállásra, a közösségi önvédelemre, az F-faktor elsajátításának fékezésére, meggátlására. A valóságban viszont – a fentebb vázolt okok miatt – éppen fordított az eredmény: a hiánygazdaság párosodása a gerjesztett fogyasztói étvággyal szinte minden mohóságát a jövő fölélésére összpontosítja. Végeredményben jóval nagyobb arányú az F-faktor elsajátítása a felvilágosult abszolutizmus „szocializmusában”, mint a tőkés országokban, Nyugaton. Mindezekből következik, hogy Nyugaton is, Keleten is (a civilizáltabb országokban) számba vehető ellenállás nélkül hódíthat az eddigi legkártékonyabb, teljes pusztulást ígérő élősködési forma. Még nem alakult ki, de nyilván meg kell teremteni azt az állami-társadalmi formációt, amely képes ellenállni a jövőfaló mohóságnak úgy, hogy a lehetséges legtöbbet megóv a polgári civilizáció értékeiből is.