LEPRABÉLYEG A BOLYGATÓKON

A Kádár-rendszer sajtója, Aczél György programvezérletével használatba vett és mindig kéznél tartott egy univerzális leprabélyeget, mely a pápai – nem is csupán sajtópápai! – kiátkozás funkcióját volt hivatva betölteni: NACIONALISTA! Megkapták, az „ötvenhatosok”. Megkapták, akik óvatosan megpendítették: szocialista szomszédságunkban nem érvényesülnek megnyugtatóan a „lenini nemzetiségi politika” elvei, legkivált Erdélyben nem. Megkapta Illyés Gyula a Hajszálgyökerek – s egyáltalán: gyanús nyugtalanságai – miatt. Megkapta Németh László, a kiadásból mindmáig (1989 vége!) kitagadott Sorskérdések – s egyáltalán: némethlászlósága – miatt. Sűrűn megkapta Veres Péter verespétersége miatt. Megkapták azok, akik szót emeltek a disszidensek nevelése s a disszidálás szerevezése ellen. Megkapták azok, akik kifogásolták a mennyasszonyexport reklámozását, szervezését. Megkapták a „Röpülj, páva” hívei, sőt a leginternacionalistább műfaj, a népdal is megkapta. Megkapta, aki szóvá tette a kultúrmocsok rádióbeli ízlésterrorját s a hazai értékek szigorú pártirányítással végbevitt teljes kiirtását a leghallgatottabb reggeli műsorokból. Egyáltalán: akinek a magyarság folyamatos züllesztése, pusztítása fájt – az mind megkapta. Már hogyne kapták volna meg azok, akik a népirtást merészelték kifogásolni! Rangelsőként a pecsétnyomót a Népszabadság kezelte, s az alaphangot is a párt központi lapja adta meg, s a „Fehér Ház”-ból vezényelt kórus e témakörben úgyszólván teljes összhangban működött – egyetlen olyan napilapot, hetilapot sem tudok megnevezni, amely a kórusból kimaradt volna. A Magyar Nemzetet csupán a neve miatt említem külön – úgy is, mint a Hazafias Népfront állítólagos lapját -: már 1964-ben vezércikkben rótta meg a népesedési gondok bolygatóit, ama nacionalista írókat, „akik félreverték a lélekharangokat”. Évtizedeken keresztül ez marad a Magyar Nemzet alaphangja, hol azon gúnyolódott: némelyek azt szeretnék, ha „hazafiságból”, a nemzet erősítésére” szülnének a nők, hol a nacionalizmus vádját ismételgette, el ne felejtődjék: „…a ’maszek’ népesedési igehirdetésekről’ lehántandó a nacionalizmus, a voluntarizmus és a mindkettővel járó türelmetlenség…” stb. stb. Kitérek még a sajtó gyalázatosságaira, de idekívánkozik egy idézet a Magyar Hírlapból, amely meggyőzően illusztrálja, hogyan toldották meg később a nacionalizmus vádját egy hasonlóan hazug és aljas rágalommal: ezek a nacionalisták vissza akarják terelni a nőket a konyha rabságába, a fakanálhoz! Íme: „Az utóbbi években fel-felzajdultak nacionalista tónusú, kokárdás hangvételű kifakadások, de jellemző módon visszaútban látták a megoldást, visszaterelni akarván a dolgozó asszonyokat és lányokat a teljes emancipáció előfeltételét jelentő társadalmilag szervezett munkaterületekről a ’főhivatású’ háztartási rabszolgaságba, ilyen édeskésen fogalmazott jelszóval: ’éljen a főhivatású anyaság’. Vannak újsütetű proudhonisták, akik a nő számára szintén csak egyetlen alternatívát látnak, a háziasszony vagy kurtizán alternatíváját.” A pártvezérelt sajtó jó két évtizedes mocskolódása sikeresen rátapasztotta a népesedés ügyére a nacionalista jelzőt. Túl a sajtó körein, a politológia, a szociológia terepén is, nem szólva a demográfiáról. Csak jellemzésül említem: egy 1985-ös közvélemény-kutatást feldolgozó tudományos igényű kiadvány is nacionalistának – „nacionalista felhangnak” – minősíti az aggodalmat a nemzet jövőjéért. Ha meggondoljuk, hátborzongató cinizmussal sugalmazta a magyar sajtó a közvéleménybe évtizedekig ezt az aljas maszatolást; mintha bármely más nemzetnek a jogsérelmére történnék az, ha a magyarság jövőjéért – több mint jogos okkal! – aggódunk. Netán azzal követünk el jogsértést – kik ellen? -, ha igyekszünk nem kiveszni a világból? Erre már valóban nem jut eszembe más, mint az a sok vihart kavaró kérdés, melyet a hatvanas évek végén feltettem már egy egri tanácskozáson: alkotmányban szentesített jogszabályunkat a fajgyűlölet tilalmáról miért nem alkalmazzuk a saját fajtánk gyűlölőivel szemben is? (Kötődés a hazához címmel a Népszava közölte a felszólalás szelídített változatát, néhányan megtámadták, viszont nyomatékos egyetértéséről biztosított Illyés Gyula, Veres Péter – és még sokan mások.) Önmagában ez a vonás elég volna a Kádár-Aczél korszak sajtója legsúlyosabban elmarasztaló minősítéséhez: ha valaki szóvá tette – hogy mennyire okkal, sajnos ma már szükségtelen bizonyítani – a népesedés felrémlő veszedelmeit, nyomban megkapta, szinte lemoshatatlanul, a nacionalizmus leprabélyegét. Igen jellemző az a védekező reflex, ahogyan Könczöl Csaba igyekszik egy írásában a maszatoló gyanúsítgatást – rólunk, a megbélyegzettekről – elhárítani: „Igen fontos előítélet-eloszlató ténynek tartom annak megemlítését, hogy a népesség fogyásának társadalmi katasztrófája 5-7 évtizeddel ezelőtt, amikor először került a viták homlokterébe, jellegzetesen ’nyugatos’ problémának számított. Tudtommal az elsők egyikeként Ady foglalkozott vele sokszor a század első évtizedében, francia példák nyomán, a dél-dunántúli egykézést pedig a népiesnek szintúgy nem tekinthető Fülep Lajos tette a magyar értelmiség országos ügyévé. S akik a leghevesebben ellenük szóltak, azok épp a kor sovén-magyar kormánypárti nacionalistái voltak. Azért tartom fontosnak felhívni erre a figyelmet, hogy ne tévesszük szem elől: merőben történelmi véletlen, hogy ezúttal elsőként nem a korunk jó értelemben vett világpolgárai vetették föl a kérdést. Nem szabad megengednie a magyar értelmiségnek, hogy a népesedés kérdését újfent eszközévé tegyék különböző neveltetésű, szemléletű, beállítottságú, de egyként a társadalom egészében gondolkodó intellektuellek belső megosztásának, különböző területekre szakosodott részei egymással való szembeállításának.” „Nem szabad megengedni…?” – Utána vagyunk. Az természetesen nem szorul külön bizonykodásra, hogy a társadalmi jövő megrablása, felélése egyben a nemzeti jövő megrablása és felélése is. A jövő parazitáinak tehát tökéletesen beillik a fegyvertárába a nacionalizmus pecsétnyomója, ezt mindig lehet forgatni, hasznosítani a progresszió, a modernség pózában, fellobogtatva az emberi szabadságjogok, a minden népeket összeölelő emberi egyesülés, a nemzeti előítéleteket, elkülönülést, a konzervatív nacionalizmust megvető eszmeiség zászlaját – parazita sem lehet ma már senki testre szabott illúziók, önigazoló hazugságok nélkül. Az emberi egységesülés apostolai szívesen hivatkoznak a világgazdaság, a világpiac ellenállhatatlan integrációjára, amely idővel felold, lerombol minden nemzeti elkülönülést. Mások éppen fordított irányú menetrendet jósolnak. Jay Forrester például A gazdasági növekedés új távlatai című, a Római Klub megbízásából készült tanulmányában, szemben a világot egységbe gondoló és az emberi túlélésre globális programokat fölvázoló elképzelésekkel, kifejti: „megoldások csak nemzeti szinten születhetnek, mivel csak a nemzeti intézmények rendelkeznek a cselekvéshez szükséges hatalommal”. A világ számára is az lesz a megoldás „ha minden egyes nemzet saját földrajzi eltartó képességéhez igazítja igényeit”. A megoldás ilyenfajta megközelítése a legfejlettebb országok számára valóban a legfájóbb, hiszen „a legtöbb ipari ország jó ideje földrajzi lehetőségeit meghaladó színvonalon él”. „Léket kapott a nemzeti szuverenitás” – véli Stanley Hoffman, az országok kölcsönösen függenek egymástól, különösen a kis országok. Naisbitt viszont a Megatrendek-ben kifejti: „A mindennapi életet tekintve… amint egyre inkább kölcsönös függésekre felépített globális gazdasággá válunk, jómagam a kulturális és nyelvi öntudat reneszánszára számítok. Röviden: a svédek svédebbé válnak, a kínaiak még kínaiabbakká, ami pedig a franciákat illeti – segítsenek a mennyeiek – még franciábbakká. De bárhogyan alakuljon az emberiség sorsa, hazug a nemzeti közösségek parazitáinak a hivatkozása az emberi egységesülésre. A nemzeti jövő megrablói ugyanis egyben az emberi jövőt rabolják meg. A modern kannibálok étrendjén szereplők nemzeti hovatartozása elhanyagolható. Ahogyan elhanyagolható a modern kannibálok nemzeti hovatartozása is. „A történelem népekben él, és népekben gondolkozik – írja Németh László -, népével az egyén földi halhatatlanságának is vége; semmiféle nemzetközi megváltás sem mentheti meg a rajtunk átszálló életet a jövőnek, ha a népnek, melyben atomok voltunk, magva szakadt.” De vajon – atomjai még a magyarságnak a paraziták? Többféleképp diagnosztizált s általános tünet hazánkban az identitás zavara, elroncsolódóban a nemzettudat; úgy tetszik, az elmúlt évtizedek elvonókúrája után kevesebben éreznek ma felelősséget – jóval kevesebben! – a közösségi-nemzeti jövőért, mint bármikor ezelőtt. Évszázadokra visszatekintve bármikor. Miért okozna hát gondot – közgondot – mai kellemességekért, kényelmességekért, élvezetességekért a jövő megvámolása, felélése?