A jövő föléléséhez, elfogyasztásához – ha úgy tetszik: a modern kannibalizmus portréjához – jellemzésül még egy sajátosság feltétlenül említendő: az emberiségnek csak jóval kisebbik részét érinti. S még ennek a jóval kisebbik résznek a közvéleményét nem a saját vészterhes állapota, hanem az ellenkező véglet: a demográfiai robbanás, a túlnépesedés foglalkoztatja.
Magától értetődik, hogy a demográfiai optimumot tartósan és jelentősen meghaladó születésszám, szaporodási arány is egészségtelenül megnöveli az eltartási terheket – ti. a gyermeknevelés s általában az F-faktor anyagi terhelését -, s érzékenyen csökkenti az életszínvonalat. Ha pedig gyorsabb a szaporodás, mint a gazdaság, a lakásépítés, a közoktatás, a kultúra, a technika, a civilizáció fejlődése, évről évre nő a szakadék a szükségletek és a lehetőségek között.
Voltaképp önkizsákmányolás ez, a jelen megvámolása. Akár így is fogalmazhatnék: itt a jövő rabolja meg a mát, a jövő zsákmányolja ki a jelent – ám a legkevésbé sem biztos, hogy ez a megszenvedett vám valaha is gyümölcsözik majd.
„Ha az emberiség jelenlegi több mint két és fél százalékos évenkénti szaporodási üteme fennmarad – olvasom egy vitacikkben -, akkor létszáma körülbelül 25 évenként kétszereződik meg, tehát 250 év alatt növekedne 1024-szereségre (210)…”
Én is kedvelem a számokat, hát tovább számolok: kereken 400 év kell tehát ahhoz, hogy utódaink már csak egymásra rétegezve férjenek el a szárazföldeken, ez az elhelyezkedés – kihagyás nélkül feküdni egymáson – új és még nagyobb demográfiai robbanással fenyeget?
Lám, a minden tekintetben tudományos hitelű idősoros elemzések távlati kivetítésével – méltóságosabb nevén: a trendextrapolációval – némi korlátoltsággal minden tekintetben tudománytalan sületlenségekhez is el lehet jutni.
Bevált módszer a bamba közönség sokkolására.
Adott esetben már a kiindulás tudománytalan. Minthogy az élet „újratermelésének” a szaporodási képességen túl még jó néhány objektív feltétele van, méghozzá annál sokkal szorosabban meghatározottak
Az persze igaz, hogy a helyzet komor.
Az ENSZ-jelentés szerint percenként 156 emberrel szaporodik a Föld lakossága, vagyis évente 80 millióval.
Egy másik – szintén ENSZ-statisztika – az emberiség létszámának növekedését így jellemzi: naponta 250 ezer – hetente: egymillió 750 ezer – havonta: hét és fél millió – évente: 90 millió.
Leggyorsabban Afrika szaporodik, legkevésbé Európa.
Fekete-Afrika 430 milliós lakossága a következő négy évtized során több mint háromszorosára növekszik, és eléri majd az 1, 4 milliárd főt az amerikai népességstatisztikai hivatal jelentése szerint. Ugyanakkor az egy főre jutó mezőgazdasági termék mennyisége a hatvanas évek eleje óta folyamatosan csökken, s már napjainkban sem elég a lakosság ellátására.
Húszmillió fölé nő az előrejelzések szerint 2000-re a következő hat város lakossága: Mexikóváros, Sanghaj, Tokió-Jokohama, Peking, Sao Paulo, New York.
A Demográfia 87/2-3. száma beszámol a mexikói népesedési fórumról, amely megállapította: „Az 1950-es években a világnépesedés jelentőségét sem a nemzetközi szervezetek, sem a kormányok nem ismerték fel, mindössze három ország volt, amely kinyilvánította szándékát a termékenység csökkentésére vonatkozóan.”
A rohamos népességnövekedés igen válságos vonása, hogy a városokban koncentrálódik. Képtelen méretűre dagadnak a városok, amelyekben máris „rendkívüli nagy arányban találhatók a városi életbe valójában beilleszkedni nem tudó munka nélküli, megfelelő lakhellyel nem rendelkező rétegek, amelyek a rohamos bevándorlás következtében tovább növekednek, messze túlfeszítve az infrastruktúra és a lakásellátás kereteit, komoly társadalmi feszültséget és közbiztonsági problémát okozva.”
„A minimális életszínvonal biztosítása minden idők legjobb fogamzásgátlója” – írja László Ervin. Veszélyesnek ítéli a metropolisok gátlástalan növekedését, a bádogvárosok, városi gettók terjeszkedését, „a városi zűrzavar s erőszak kitörése számos ország fejlődését megakaszthatja, s talán súlyosan vissza is vetheti”. A jövőben nagyobb hangsúlyt fog kapni a vidék, „ahol a népesség számára alapvetően szükséges élelmiszert megtermelik”.
Egy szakértői jelentés szerint a harmadik világban „…jelenleg 450 millió ember éhezik, fele öt évesnél kisebb gyermek. Közülük évente 12 millió esik éhhalál vagy járvány áldozatául. Egymilliárd embernek nincs megfelelő ivóvize és alapvető egészségügyi ellátása… Az írástudatlanok száma összesen 800 millió”.
Ám ezeket a nyomasztó adatokat hangoztató „globális szemlélet” ellen is vannak megfontolandó érvek. Herédi Gusztáv írja (Korunk 86/87 évkönyv): „Mi az értelme hát a gyermekellenes kirohanásoknak ott, ahol amúgy is kevés a gyermek? S ahol az aggok nagy száma és a társadalom vészes elöregedése a legnagyobb társadalmi gond? Hogyan vagy milyen erkölcsi alapon lehet a Sahel-övezeti vagy abesszin éhínségre hivatkozva német földön, Belgiumban vagy Magyarországon ’gyermektervezési’ propagandát kifejteni s a túlszaporulatból következő sötét jövő rémképét festeni a falra?”
Súlyosabbnak, valóságosabbnak látom a túlnépesedés veszélyét, mint Herédi, de a teljes képbe tartozik és fontos színt képvisel az álláspontja: „Letagadhatatlan tény, hogy Európa, noha a legsűrűbben lakott földrész, országainak fele élelmiszer exportál, s a Közös Piac évek óta húzódó legnagyobb gondja: mihez kezdjen az egyre halmozódó, eladhatatlan élelmiszer-készletekkel. Holott a földművelés kínálta lehetőségeket még távolról sem aknázták ki. Jellemző például, hogy a nagy kiterjedésű Svédország földjének alig tíz százalékát műveli meg, mégis előállít minden szükségest, ami azon az éghajlaton megterem. De nagy, megműveletlen térségek húzódnak Anglia északi részein, Franciaország nyugati felén, Norvégiában vagy Írországban. Sokatmondó a finn mezőgazdaság helyzet is. A két világháború között a finn állam megjutalmazta azt a gazdát, aki mocsarat csapolt le, erdőt irtott, gyepet tört fel, hogy gyarapítsa a szántóföldet. Ma fordított a jutalmazás: az részesül benne, aki visszaadja szántóját a legelőnek vagy az erdőnek. Mert a megművelt föld is éppen eleget terem.”
A US News and World Report egyik cikke hasonlóképp érvel: Jelenleg a mezőgazdasági területek felét hasznosítják, nem kell félni a népességrobbanástól. A világ nem lesz olyan zsúfolt a 21. században, mint most.
Ez persze szintén „globális” szemlélet, Kínában aligha műveletlen a mezőgazdasági területek fele. Bizony nagy gond ott a népességrobbanás, a születésszabályozási program keretében 1971 és 79 között 210 millió emberen hajtottak végre sterilizációs műtétet, az a kormányzat célja, hogy 2000-ben ne legyenek többen egymilliárd 200 milliónál…
S íme, a legújabb jelentések máris olyan gondokról tudósítanak, amelyek ez idáig ismeretlenek voltak Kínában. Sok újszülött lányt megölnek, hogy az engedélyezett „keretben” fiúnak szorítsanak helyet, veszélyesen eltolódott a nemek aránya. Az egyke 35 millió, 90 százalékuk értelmiségi családban, s a kínai egyke még inkább önző, túlellátott, agyonszeretett, mint az európai. Máris felkomorlik az árnyék: 1995-re 150 millió 65 éven felüli idős ember lesz – ki fogja őket eltartani?
A túlnépesedés azonban nem a létezést-megélhetést veszélyezteti leginkább, hanem az emberi együttélést, a világbékét.
Természetes, hogy a túlszaporodó népek igyekeznek növelni életterüket kivándorlással is, fegyverrel is, s akár országhatárokkal képzeljük el nagyobb távlatban a világot, akár azok nélkül, bizonyosra vehető, hogy ez a terjeszkedés erőszakkal is igyekszik utat törni a leggyengébb ellenállás irányába.
Rövidebb vagy hosszabb távlatban mindenképp a stacioner népesség kínálja az emberiségnek a megoldást, tehát a születések és halálozások egyensúlya, megállapodott népességszámmal.
(Ez a stacioner – megállapodott – népesség olyan távlati eszmei cél, hogy a jelen helyzetben akár hátrányosnak is minősíthető. Az Előre Engelst idézi: „A történelem végső meghatározója az emberi élet termelése és újratermelése”, majd kifejti: a stacioner népesség is elöregedéssel jár az életkor kitolódása miatt. „Nyilvánvaló, hogy az élni, megmaradni, a jövőjét biztosítani akaró nemzet számára nem fogadható el sem a stacionális, sem a fogyó népesség alternatívája. A hosszú távú, egészséges fejlődés alapfeltétele a népesség állandó megújulása, számának növekedése, a nemzet szüntelen fiatalodása, a szükséges emberi erőforrások bővített újratermelése.”)
Függetlenül távlati eszmei céloktól a mai helyzet legfőbb jellemzője a harmadik világ félelmes arányú szaporodása. Szakértő becslések szerint száz év múlva Európa és Észak-Amerika számaránya a világ népességében 8 százaléknyira sorvad.
Mondhatnám akár így is: fölsejlik a történelem nagy igazságtétele, a civilizált országokban akadozik, senyvedezik az utánpótlás, a gazdasági szempontból elmaradott világ pedig hatalmas iramban szaporodik, és ellenállhatatlan erővel megújul. A kiegyenlítődés csakis a civilizált népek rovására történhet, egyik-másik végképp eltűnik majd a térképről. Hamarosan ki fog derülni, hogy nem a GDP fejadagja, hanem mégiscsak az ember a legfontosabb tényezőé.
Napjainkban gyakran idézett kínai közmondás: „Ha adsz nekem halat, jól fogok lakni, ha megtanítasz halászni, egész életemben jóllakhatok.”
Úgy tetszik, a harmadik világ nagyon tanulékony „halász”.
Naisbitt írja: „1980-ra Brazília a tizedik legnagyobb gazdasági hatalommá nőtte ki magát. Mexikó gazdasága pedig nagyjából Svédország és Belgium gazdaságával vált azonos szintűvé. Az 1970-től 1977-ig tartó időszakban a húsz leggyorsabban növekvő gazdaság mind a harmadik világhoz tartozott. Néhányan közülük olajexportáló országok voltak, pl. Szaúd-Arábia és Irán. A nagy többség azonban nem. Botswanában az éves átlag 15, 8%-ot ért el, Dél-Koreában közel tíz százalékot. Szingapúrban 8, 6, a Dominikai Köztársaságban pedig 8%-ot. A gazdasági élet csillagai – Szingapúr, Tajvan, Hongkong, Dél-Korea, Brazília – az 1970-es években átlagosan 9, 4%-os éves növekedési ütemet értek el.”
A világ újrafelosztása a jelek szerint elkerülhetetlen.
Hiába a határok beszentelése, hiába a nagyhatalmi garanciák, sokkal-sokkal nagyobb erők lépnek itt működésbe, nagyobbak a szuperhatalmaknál is.
Ha valóban a harmadik világ felé tolódik el a hatalmi túlsúly, azt jelentené ez, hogy az értékrendek mérkőzésében a harmadik világ csúcsértékei diadalmaskodtak a civilizáció csúcsértékei fölött?
A túltermelt élet a túltermelt jólét fölött?
Vagy arról van szó inkább, hogy a fajták, népek, nemzetek, hitek, érdekcsoportok tízezer éves küzdelmében, amikor a háborút, a fegyveres harcot már lehetetlenné teszi a túlságosan fejlett haditechnika, a tábornokok, a sorkatonák, a különlegesen képzett alakulatok, a rohamosztagok, az ejtőernyősök, a haditengerészet, a légierő helyét átveszik, a háborúskodás minden terhét átvállalják a nők, és – szülnek. Elégtételt vesznek őseik sok nyomorúságáért, megaláztatásáért a hajdani gyarmattartók utódain – szülnek. És ez a stratégia minden történelmi hódításnál hatékonyabbnak ígérkezik. Minden újszülött, aki világra pottyan és felsír, bejelenti ezzel igényét a véges földterület egy darabkájára.
A Le Figaro írja: A Marshall-terv nyomán kidolgozták az akkor fejletlennek mondott országok támogatását, kezdve az egészségügyi segítségtől, amely a legsürgősebb és a legkönnyebb is volt: „mindig olcsóbb kórházat építeni, mint üzemet” – ez volt a jelszó. Csökkent a halálozási arány, de a születésszám továbbra is igen magas maradt. „Segítségünkkel megkezdődött a harmadik világ ’demográfiai robbanása’ A szegény országok a hatalom felé menetelnek. Mi ugyanakkor az öngyilkosság felé rohantunk. Tudósaink megadták ehhez a használati utasítást: a fogamzásgátló tablettát. Ehhez kapcsolódott a család hanyatlása, a törvényesített abortusz. Így… tudományos haladásunk a harmadik világban az élet szolgálatába állt, nálunk pedig annak korlátozását jelentette. Nyugaton egyre több országban a népesség fenntartásához is elégtelen a születésszám.” „A következmény logikus: a nagy népességű Nyugat gyarmatosította a Földet; mivel meggyengült, támadást intéztek ellene.” „Vajon a gazdag országok le tudják-e küzdeni öngyilkos egoizmusukat?”
Nyomasztó gondja tehát az emberiségnek a túlnépesedés, ám a fejlődésben elmaradt országok demográfiai robbanását korántsem ellensúlyozza a legfejlettebb országok elöregedése, fogyása, demográfiai lerobbanása.
Ellenkezőleg: ezekben az ellentétes irányú demográfiai fejleményekben új, az egész emberiséget fenyegető veszedelem rejtőzik. Nyers, de nem nagyon eltúlzott egyszerűsítéssel szólva: ha a civilizációban élenjáró, „legfejlettebb” országok fölélik a jövőjüket, utódaikat elfogyasztják, korántsem marad utánuk légüres tér. Még alig kezdődött el a termelőkorúak fogyása, máris kialakulóban a demográfiai vákuum, a nagy gonddal-költséggel kiépített hatalmas ipari kapacitás máris szippantja be, messze túl a határoktól, fölös népességű területekről a „munkaerőt”.
A termékszerkezet szapora váltásait Európában s az USA-ban is – legkevésbé Japánban – nyomon kíséri a népesség minőségi, nemzeti jellegbeli szerkezetének a váltása: sok-sok millióan keresnek és találnak az új munkaelehetőséggel együtt új hazát.
Nem ez – önmagában – a veszedelem. Ám a népesség „szerkezetváltásának” a mai irányzata ha megszilárdul, tehát a jövőjüket fölélő, utódlásukat folyamatosan sorvasztó népek sorra átadják helyüket, fokról fokra országukat is a beáramlóknak – az európai kultúra és civilizáció aligha él tovább ötven esztendőnél.
Az „európai” jelző itt nem a helyszínre utal, hanem a jellegre, a minőségre.
Márpedig ha a mai – európai jellegű – kultúra és civilizáció elveszítené meghatározó szerepét – kulcsszerepét? – az emberi együttélés, a világpolitika alakításában, az emberiség léte-jövője válnék egyszeriben bizonytalanná, a középkorias elfogultságok, gyűlölködések, dühök, gyilkos ellentmondások, feloldhatatlan antagonizmusok tengerében. Beszámítva, hogy a nukleáris hadi potenciál nem elsősorban a legfejlettebb ipari kapacitás függvénye, hanem annak a függvénye, kik, milyen emberek, milyen hatalmasságok rendelkeznek a legfejlettebb ipari kapacitással.
A demográfiai robbanás felfogható agressziónak is: hossz távú támadó hadművelet a világ újrafelosztásáért. Meglehet, szándékosság és tervszerűség híján, de a politikában sosem a szándék a meghatározó motívum. S a megtámadott, szorongatott fél még abból a csapdából sem menekülhet, hogy humanitárius okból neki kell elhárítania a túlszaporodókat – legkivált szerencsétlen gyerekeiket – fenyegető éhhalált, hogy tehát azok a súlyos következményektől mentesülve továbbra is túlszaporodjanak.
A szaporodás évi 80-90 milliós túlsúlyával elbillent népesedési mérlegen mit sem javíthatnak a civilizált népek, bármilyen jó étvággyal fogyasztják a gyerekeiket újabban. Legyengülve, elvénülve arra már semmi esélyük, hogy asszimilálják az életerős, fiatal beáramlókat, ha viszont kapitulálnak, ha megadják magukat, az kiszámíthatatlan következményekkel jár, hiszen, meglehet, vad indulatoknak, középkorias megszállottaknak, világhatalomra törő esztelen szándékoknak szolgáltatják ki a nukleáris haditechnikát.
Meglehet, nagyobb veszedelem az emberiségnek a civilizált népek jövőfogyasztása, elvénülése, lassú elfogyása s az így támadt demográfiai vákuum, mint az ugyancsak súlyos következményekkel fenyegető túlszaporodás. Már csak azért is nagyobb veszedelemnek látszik a civilizáció önpusztítása, mert rendre kimarad az emberiség létét fenyegető veszedelmek leltárából.
Példa lehetne erre a Római Klub akárhány jelentése.
Minden tisztelet megilleti a Római Klub tudományos munkásságát, világszerte visszhangzó, nagy vitákat kavaró tanulmányait, de a tevékenysége oly mértékben féloldalas, hogy szinte azt is ráfoghatnám: Európa öngyilkosságának a programvezérlése.
Szó sem igen esik arról a legnagyobb veszedelemről, amely Európa jövőjét már-már megpecsételni látszik, az uralkodó szerepre törő új élősködési formáról, mely a jövőt fogyasztja el, zsákmányolja ki, s teljességgel rászolgált a modern kannibalizmus névre.
A túlnépesedés veszedelmével sokat és nagy hangsúllyal foglalkozik a Római Klub. Arról viszont – tudomásom szerint – szót sem igen ejt, milyen következményekkel járhat az emberiség sorsára, ha az elvénülő, önpusztító Európát leváltja netán a középkor.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges